Love kills slowly

“Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap.”
(Szerelmünk lapjai)



19. fejezet

Hajnali három órakor fáradtan, és nagyon elgyötörten sétáltam végig megint a kocsibejárón Mikenál. A fájdalomcsillapítótól még most is kissé tompa voltam, így el is tartott egy darabig, míg elaraszoltam az ajtóig. Ott viszont egy nem várt, de nagyon is kedves vendéggel találtam szemben magam.

- Szia! Jaj, reméltem, hogy ide jössz majd… Hát veled meg mi történt? – Talinda felállt a lépcsőről, majd alaposan szemügyre vett. – Szörnyen nézel ki, ez meg mi? – kérdezte, miközben megfogta a bal csuklómat, hogy jobban is megnézhesse.
- Szia! Hát… történt egy kis baleset…
- Miféle baleset?
- Elestem a fürdőben és… - nagy lassan elregéltem neki szerencsétlenkedéseim netovábbját, amit ő csak egy fejcsóválással konstatált. – Egyébként te hogy kerülsz ide az éjszaka közepén?
- Mike hívott. Nem tudott téged elérni, és totál kiakadt. Még sosem hallottam őt így káromkodni… Persze nem rád haragszik! – igyekezett megnyugtatni ijedt ábrázatom láttán.
- Szegény… Öhm, megírnád neki, hogy hívjon itthon?
- Persze! Akkor én megyek is… Ha csak nem szeretnéd, hogy maradjak? Nem nézel ki valami jól, de tényleg!
- Megleszek köszönöm! Jó éjt, és bocsáss meg, hogy miattam…
- Ugyan, semmiség! Hiszen barátok vagyunk – mosolygott, s ez a mondat nagyon is kedves volt a szívemnek.

Miután végignéztem, ahogy Talinda elsétál a kocsijáig – amit befelé valahogy nem vettem észre, bár a taxiból kikászálódva nem is néztem, ki parkol a ház előtt -, besétáltam a házba. Ma még nem aludtam semmit, és volt egy olyan érzésem, hogy nem is fogok. Ha még Mike felhív, akkor én le nem fekszem, hogy aztán három óra múlva kelhessek! És a telefon meg is csörrent, én pedig lehuppantam a kanapéra, elfeküdtem, majd a fülemhez emeltem a kagylót.

- Szia! – alig tudtam kinyögni ezt az egy szót, már jött is a megkönnyebbült válasz a másik oldalról.
- Ó, hála Istennek! Mégis merre voltál, vagy mi történt? Öt órája próbállak elérni, Bekka!
- Kicsit romba döntöttem a fürdőszobát…
- Mi történt? Jól vagy? – hallottam, hogy mászkál, és a háttérben a többiek halkabb beszélgetésének néhány foszlánya is eljutott hozzám.
- Megmaradok. Elcsúsztam a zuhanyzóból kilépve, mikor fel akartam venni a telefont, amikor hívtál. A telefon egy vödör vízben landolt, és meghalt, én meg a padlón, nem sokkal jobb állapotban.
- De hol voltál eddig? – jött a sürgető kérdés, mire elmosolyodtam. Fáradt voltam ugyan, de egyben nagyon is örültem, hogy aggódik. Mármint, hogy ennyit jelentek neki.
- Hát a kórházban. Hátul a tarkómnál két kapoccsal kapcsoltak össze, mert megrepedt a koponyám, a jobb kezemen van egy bazi hosszú vágás, mert a törölközőtartóról lerepült az a gumi izé, és az éles fele megvágott, és a szemöldököm is felrepedt. Valamint kifelé menet a fürdőből, mikor már mindezt elszenvedtem, megbotlottam a már említett törölközőtartóban, és az felvágta a bal lábam, és az újabb eséssel szereztem még két kék foltot. Kilenc öltéssel varrtak össze… - a vonal másik végén néma csend volt. Nem csak Mike hangját nem hallottam, hanem a többiekét sem. Volt egy olyan sanda gyanúm a kis zúgásból, amit hallottam a vonalban, hogy ki voltam hangosítva.
- Na haragudj Rebeka, hogy ezt mondom, de te egy kész katasztrófa vagy! – jött az epés megjegyzés Dave felől, mire hallottam, hogy Mike felhörren.
- Phoenixnek igaza van. Talán be kéne zárnod őt, haver! – így Joe.
- Hát akkor hozzatok nekem egy ember nagyságú kalitkát a turnéról! De olyat, amiben elfér egy nagy ágy is, mert nem fogok egész nap valami fém rúdon lógni, mint egy papagáj! – motyogtam, mire kitört a röhögés. Kissé eltartottam a telefont a fülemtől, mivel a fejem így is zúgott.
- Lenne egy tippem, hogy milyen rúdon kellene lógnod Mike szobájában!
- Á, Chez, már csak te hiányoztál! – kuncogtam.
- Na jó, elég! Most beszélek Bekkával, ti addig maradjatok itt, vagy bánom is én… – morrant Mike, majd eligyekezett valami csendesebb hely felé. – Na, itt vagyok Bogaram!
- Én is. Szerintem nem is mozdulok a bőrkanapédról egy darabig! – pár pillanatig ismét csend honolt, majd halkan ennyit mondott:
- Davenek igaza van… - erre már felnevettem.
- Tudom. De majd idővel megszokod. Egy rakás szerencsétlenség tudok lenni néha.
- Úgy megijedtem… - sóhajtott, engem pedig elfogott a bűntudat. Tudtam, milyen az, mikor nem tudsz semmit a párodról. Hogy mennyire rossz érzés, hogy már mindenre gondol az ember. – Először kicsöng, aztán hirtelen semmi órákon keresztül…
- Ne haragudj, Mike! – mondtam csendesen. Pár pillanatig hallgatott, majd ismét nagyot sóhajtott.
- Nem haragszom! Nem is haragudtam, csak rossz volt, hogy nem tudtam rólad semmit. Lexi azt mondta, eljöttél otthonról, és ki mást hívhattam volna még? Ezért küldtem oda Talindát…
- Nyugodj meg! Én és a sebeim jól vagyunk! Majd tíz nap múlva meglátod.
- Alig várom! Lehet, hogy haza sem engedlek! Jobb, ha a közelemben vagy.
- Ó, és akkor megkapom azt a kalitkát? – kérdeztem jókedvűen, de felkelni még most sem mertem, pedig elkelt volna egy fagyasztott cukorborsó a tarkómra.
- Mégis mennyire ütötted be a fejed, Bogaram?
- Az a jó kérdés, hogy mégis mennyi fájdalomcsillapítót kaptam?! – helyesbítettem. – Bogaram? Ez új.
- A többiek szarrá cikiztek a cicám miatt, úgyhogy ki kellett találnom valami mást.
- Ezt nagyon jól kitaláltad! Tetszik! – lelkesedtem. – Azt ugye tudod, hogy így az egész hívást te fizeted? Mármint a házban és a mobilodon is…
- Tudom. Nem mintha amúgy nem én fizettem volna a te számládat is…
- Mi? Nem, dehogy! Arról szó sem…
- Dehogynem! Mondd csak, és most ne haragudj meg rám, de a tanári fizetésedből, hogyan akarod fenntartani a lakást, számlákat fizetni és élni is kicsit? – kérdezte, és sajnos be kellett látnom, hogy igaza van.
- Hát… - kerestem valami kis kibúvót, de nem találtam. – Mondjuk…
- Na ugye! Különben is, miattam van külföldi számlázás, szóval csak fogadd el, hogy úgy lesz, ahogyan mondtam!
- Azért remélem lesz valami, amivel meghálálhatom… - rebegtem, miközben mosolyra húzódtak ajkaim. Kívántam őt, nem csak itt és most, hanem mindig. Nehéz lesz ez a tíz nap!
- Ki fogok találni valamit, ezt megígérhetem! – nevetett.

Még beszélgettünk egy ideig, de aztán mennie kellett, hiszen ott már este hét óra körül járt az idő, és lassan kezdődött a koncert. Minden elhatározásom, és előzetes gondolatom ellenére, felvánszorogtam a konyhába, elővettem egy mélyhűtött zacskó akármit, a tarkómra tettem, majd felbattyogtam a hálóba, és bedőltem az ágyba.

Hatkor úgy pattantak ki a szemeim, mintha el sem aludtam volna, és nem is éreztem magam fáradtnak. Arra elég volt ennyi alvás, hogy a fájdalomcsillapító hatása elmúljon, és sajogjon már nem csak a fejem, de a kezem és a lábam is. Ráadásul a mélyhűtött zacskó tartalma felengedett és az egész nyakam vízben úszott… Mindenesetre nem voltam fáradt vagy álmos, és ennek örültem. Ha kevesebbet alszom, mint nyolc óra, akkor mindig ez van. Majd este fog kijönni rajtam a kimerültség, de akkor reményeim szerint már itthon leszek, és alhatok. Itthon… Mikenál… Magamban elmosolyodtam, miközben felhúztam a farmerem. Tényleg ennyire megszerettem őt?

Az egyetemen sorra jöttek a kérdések: hogy vagyok, mi történt, hogy történt és hasonlók. Jó oké, aláírom, hogy béna voltam! Nagyon is, de amikor már a harmincadik diák kérdezi, hogy „Hát a tanárnővel meg mi a csuda történt?”, akkor már kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magamat a bőrömben.
Mindesetre igyekeztem mindenkire mosolyogni, de a végén már csak annyit vakkantottam oda nekik, hogy elestem.

Délben Talinda bejött hozzám, és együtt ebédeltünk az egyetem éttermében. Mindketten spagettit ettünk narancslével, és desszertnek egy-egy sütit vettünk. Talinda málnás tortaszeletet, én pedig csokis-lekváros szeletet. Mégegyszer elmeséltem neki, hogy mi történt az éjjel, ő pedig csak nevetett.

- Mondhatom, nagyon jófejek vagytok! – dörmögtem két falat között.
- Bocsi, de Chester hívott, és mindent elmesélt, mármint hogy a fiúk hogy reagáltak. Szeretnek rajtunk nevetni, ezt meg kell szoknod! – mosolygott jókedvűen, s nekem erről eszembe jutott az a beszélgetésünk a reptéren.
- Na és, mi is van veletek? – értette a kérdést, mert azonnal elvigyorodott.
- Képzeld! Egy nagyon szép utazást szervezett nekünk. Az egész családnak! Ezért volt az egész titkolózás. Novemberben megyünk el egy hétre. Addig a gyerekeket kivesszük a suliból, és kész. Jaj, alig várom!
- És hova mentek? – kérdeztem. Olyan jó volt látni az arcán a lelkesedést, a szerelmet, és a várakozást. Hogy is gondolhattuk, hogy Chez képes lenne megcsalni őt?

Délután két órát kellett a tesi tanszék egyik irodájában ülnöm egy másik lánnyal, aki pár évvel volt nálam idősebb, és végig tornagyakorlatokat modellezett a gépén, és egész jól el is beszélgettünk közben. Elláék is beugrottak, Ambernek kificamodott a bokája, és három hét pihenőre ítélte az orvos. Sajnáltam szegényt nagyon, hiszen tudtam, hogy mennyit jelent neki a sport és a tánc, de végül sikerült megvigasztalnunk egy nagy adag fagyival.

Háromtól volt még egy órám, majd fél hatkor lesétáltam Lexihez a fizika tanszékre. Sosem értettem, hogyan képes annyi mindent megtanulni úgy, hogy szinte erőlködnie sem kell, de örültem neki, hogy megtalálta a helyét. Épp valami kis kütyüvel próbáltak ionokat ütköztetni, de hát a kísérlet halálra volt ítélve. Semmi sem történt, bár ez nem lombozta le őket. Valljuk be, ez a fajta technika nem való ilyesmire, ők viszont állították, hogy egyszer sikerülni fog. Hát… úgy legyen!

Hazafelé betértünk vásárolni abba a kis boltba, ami a legközelebb volt a lakásunkhoz, és Lexi megkért, hogy aludjak ma otthon, mert Dave nem ért rá az este, hogy vele legyen. Persze jó volt kicsit végre a húgommal is lenni, és amúgy sem terveztem, hogy minden nap egyedül leszek abban a nagy és üres házban. Amikor Mike velem van, az nagyon jó. Akkor tényleg imádom azt a helyet, sőt, így is, hogy ő nincs ott, de azért eléggé rossz nélküle.

Főztünk vacsit. Mivel Lexi valami könnyűre vágyott, így sütöttünk csirkét, és jó sok salátát is készítettünk hozzá. Az asztalnál ülve nagyon jól elbeszélgettünk, és végighallgattam, ahogyan áradozott Daveről. Tényleg összeillettek, és reméltem, hogy minden rendben lesz velük. Megmutatta az új ruháit, amiket vett magának, és erről eszembe jutott, hogy én milyen régen voltam már vásárolni. Mielőtt kimegyek Japánba, mindenképpen el kell majd mennem beszerezni pár új darabot!

Később aztán csörgött a vezetékes telefon, én pedig elnevettem magam. Na ez az én számlámon fog landolni! De kit izgat valójában ilyen hülyeség, ha végre hallhatom Mike hangját?

- Szia! – csilingeltem a telefonba, majd elterültem az ágyamon.
- Szia! Na mi volt ma? Egyben vagy még nagyjából? – jött a kérdés, mire csak lehunytam a szemem, és elképzeltem az arcát, ahogyan hamiskásan elmosolyodik. Olyan gyorsan kezdett dobogni a szívem, hogy csak na, és minden sejtem bizseregni kezdett.
- Kívánlak! – suttogtam halkan, figyelmen kívül hagyva a kérdéseit. Mike egy pillanatig nem szólt semmit, majd hallottam, ahogyan kifújja a bent rekedt levegőt.
- Bekka, ne csináld ezt velem! – kért mély, halk hangon, engem pedig csak még jobban felhúzott ezzel.
- Csak nem te is így érzel?
- Csak de! – felsóhajtott, majd halkan felnevetett. – Mi van rajtad? – kérdésétől azonnal hatalmas vigyor szaladt az arcomra, és visongani tudtam volna az örömtől és a vágytól, ami támadt bennem, azonban csak halkan szólaltam meg.
- Egy fekete franciabugyi és egy piros trikó.
- Hol vagy? – jött azonnal a következő kérdés.
- Az ágyamon fekszem…
- Emlékszel még a csókomra, Bekka? – kérdezte én pedig összeszorítottam a szemem, és megnyaltam az ajkaimat.
- Igen…
- Akkor most képzeld el, hogy megcsókollak… aztán egyre lejjebb haladok… tudod, milyen az, mikor végigcsókolom a válladat és letolom a trikód pántját, igaz?
- Aha! – nyögtem, ahogyan a hangja nyomán elképzeltem mindazt, amit mondott.
- Akkor most képzeld el, hogy benyúlok a pólód alá, és végigsimítok az oldaladon, lefelé végig a combjaidon, majd visszafelé elérek a bugyid széléhez, és benyúlok…
- Jézusom, hagyd abba! Ezt nem bírom! – lihegtem a telefonba, és megmarkoltam a takaró szélét, amin feküdtem. – Ez hihetetlen! – úgy kapkodtam levegő után, mintha csak tényleg itt lenne mellettem, és ezeket a dolgokat véghez is vitte volna. Azonban a hiányérzet, és a lüktető vágy megmaradt.
- Te kezdted! Jó volt?
- Jó volt-e? Viccelsz? Már majdnem megindult a kezem a megadott irányba!
- Ó te jó ég! Tényleg abba kell ezt hagynunk! El tudom képzelni ahogyan az ujjaid…
- Mike! Komolyan mondom, hogy hagyd abba, mert ezt nem bírom! – kérleltem, közben pedig igyekeztem normálisabban lélegezni, és nem úgy, mint akinek légszomja van.
- Csak csináld, amit mondok! – utasított halkan, s én beharaptam a szám szélét.
- Ez olyan furcsa… - suttogtam, bár inkább csak magamnak.
- Vedd le a ruháidat! – utasított, mire tettem, amit kért. Elzártam az agyamnak azt a felét, ami tiltakozott mindaz ellen, amit Mike mondott nekem, és csak élveztem a pillanatot, mert tudtam, hogy ugyanilyen alkalom nem lesz többet.
- Levettem – motyogtam kissé zavartan, de azért nagyon is kíváncsi voltam a folytatásra.
- Most képzeld el, ahogyan végigsimítok a nyakadon, a karodon, majd végigcirógatom a csípődet… - sorolta. – Te is csináld! – szabad kezemmel követtem a megadott útirányt.
- Oké – rebegtem, majd ujjaimmal megálltam a csípőmön, és körözni kezdtem. Igyekeztem azt képzelni, hogy ő csinálja ezt, de csak nagyon rossz utánzatként éltem át az élmény. Mike érintése mégiscsak sokkal másabb.
- Most vidd az ujjaidat lassan le… középre – tökéletesen értettem, hogy mit akart mondani – és kezd magad kényeztetni úgy, ahogyan én szoktalak!
- Hát ha tudnám úgy, hidd el, már rég megtettem volna – a válasz egy rövid nevetés volt.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy még úgy is, hogy csak a hangját hallottam, csak teljesítettem az utasításként elhangzottakat, hatalmas élményben volt részem. Igyekeztem azért nem nyögdécselni a telefonba, de teljesen nem tudtam megállni, ám Mikenak ez nagyon is tetszett. Miután letettük a telefont el is gondolkodtam rajta, hogy míg én ki vagyok elégülve, szegényem egy cseppet sem lett jobban, sőt… ezzel a kis játékunkkal csak még jobban felhúztam őt.

A másnapon szinte végigrohantam. Nem nagyon izgatott, hogy az egyetemen Rogerrel megint csontokat rakosgattam ide és oda, vagy hogy a harminckét fő helyett csupán nyolcan jelentek meg az órámon. Ellától megtudtam, hogy hatalmas buli volt az éjjel, így nem is hibáztattam a diákságot. Majd megszívják ők, ha nem fogják tudni az anyagot! Nem leszek vaskalapos tanár, ezt megfogadtam.
Délután hazaugrottam, ahol Lexi várt egy csomaggal a kezében.

- Hát ez? – kérdeztem, mikor átvettem tőle a kis dobozt.
- Ajándék. Mondjuk úgy, hogy Mike volt az értelmi szerző, és mivel ő Mike Shinoda ezért neki soron kívül megcsinálták, én meg elmentem érte – mondta, és a vigyort nem lehetett letörölni a képéről.
- Ajándék? – hitetlenkedve elmosolyodtam, majd kikötöttem a fekete kis szalagot, és leemeltem a doboz tetejét. – Uram Isten! – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Természetesen egy Apple iPhone lapult a dobozban, de nem akármilyen. Halvány rózsaszínű volt, és Ed Hardy! Ed Hardy!!! Imádtam. – De hát…
- Nos igen. Mike látta a szobádban a faliújságon a kis idézetet, és tudta, hogy az Ed. Nem is volt kétséges, hogy ilyet kapsz. Nem sokat gyártottak ám, de… basszus Bekka, hihetetlen ez a pasi, komolyan! – vigyorgott.

Na igen. Még otthon csináltam a faliújságomra, felülre. Kivágtam piros és fekete papírból a betűket és kitettem: Love kills slowly
Mióta Mike és én együtt vagyunk, néha rápillantottam a feliratra, de nem volt szívem leszedni. Mert ez nem feltétlenül Mikera utal, hanem a múltamra, ami olykor óva int. És szerencsémre Mike meg is értette ezt.
Összeszedtem a cuccaimat, bekapcsoltam a telefont és gyönyörködtem benne egy sort. Nem is abban, hogy mit tud, vagy mit nem, hanem a hátuljában.
Mike házában újra megöntöztem a virágokat, majd kimentem az udvarra, és leültem a hinták egyikébe. Aztán egyszer csak a nagy ámulás-bámulás közben halkan csöngeni kezdett a zsebemben az új készülékem. Gondoltam, hogy Mike az, hiszen ki más tudhatná az új számomat… Tényleg, facere ki kell majd írnom, hogy új számom van, ha esetleg kellene valakinek Magyarországon…

- Köszönöm, köszönöm! – zsibongtam azonnal a telefonba. A másik oldalról csak nevetést hallottam, de nem Mike nevetését.
- Nagyon szívesen, bár halvány gőzöm sincs, hogy mit… - mondta jókedvűen.
- Szia Chester! – köszöntöttem én is hasonlóan boldogan. – Hogy vagy?
- Á, tudod hogy megy ez! – el tudtam képzelni, ahogyan nemtörődöm módon legyint, és hamiskásan elmosolyodik. - Pia, koncertek, jó nők, dorbézolás… - tudtam, hogy csak hülyül, de azért belementem a játékba.
- Ó, igen? Azért nekem is hagytok majd egy-két pipit mire megyek, ugye?
- Ha nézhetem, akkor naná! – kacagott.
- De csak nézheted!
- Nekem az is elég lesz!
- Na jó, beszélhetnék vele? – hallottam a háttérből Mike hangját, amitől csak még nagyobb vigyor terült el az arcomon.
- Jól van már na! Nekem is hiányzik jó? – duzzogott viccesen Chez, de csak hogy még kicsit távol tarthassa Mike-ot a telefontól.
- Hát ez megható… Kérem szépen! – mondta kedvesebben. Jaj, de szívesen lennék ott velük! Olyan jó lenne látni, hogy milyen egy ilyen turné, és nem csak a neten figyelni.
- Szia Chez! – kiáltottam még a telefonba, mire ő is visszakiabált valahonnan messzebbről.
- Na szép, már nem is nekem örülsz, mi? – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Úgy kezdtem a beszélgetést, hogy köszönöm! Mármint a telefont. Ez nagyon… szép. És kedves tőled, hogy gondoltál rám! – mondtam őszintén. Még könnyek is szöktek a szemembe. Emlékszem Petitől csak csábító fehérneműket kaptam. Nem azért mondom… nekem nem az számít, hogy mennyibe került ez, mert biztos nem két dollár volt, hanem hogy gondoskodik rólam, kettőnkről, hogy tudjunk beszélni, míg távol van, és ráadásul még olyat is vett nekem, amit imádok és tetszik.
- Szívesen! Gyorsan sikerült elintéznem, hála az égnek! Gondolkodtam rajta, hogy nem iPhone-t kapsz, mert tudom, hogy annyira téged nem érdekel, hogy milyen spéci meg minden, de aztán eszembe jutott, hogy van Ed Hardy-s, szóval… Ráadásul rajta van az 8bit Rebellion…
- Na, az tényleg jó! És tényleg nagyon tetszik! Hogy vagy? Hogy mennek a dolgok?
- Jól, minden rendben van…
- Bárcsak hallhatnám a koncerteket… - sóhajtottam.
- Te is fogod, ne aggódj!
- Igen-igen, tudom – hagytam rá a dolgot. Az még olyan messze van… De nem akartam, hogy tudja, hogy milyen rossz nekem itt nélküle… Egy percig mindketten csendben voltunk. Én arra gondoltam, hogy milyen jó lenne megölelni és megcsókolni őt, ő pedig… hát nem tudom, mire gondolt, de reméltem hogy valami hasonlóra. – És hogy vagy a tegnapiak után? Nem volt nagyon rossz? – kérdeztem halkan. Mindkettőnk hangulatára rátelepedett ez a csendes mélabú.
- Ó, hát tettem ellene… - mondta rejtélyesen.
- Tettél ellene? – kérdeztem vissza és egy percre magamat is megleptem, mennyire meghökkentem ettől. Nem gondoltam, hogy egy másik nő van a dologban, csak hirtelen jött ez a kijelentése.
- Persze! Miért, mit hittél bogaram? – kérdezte vidám hangon.
- Megcsaltál? Most komolyan képes voltál ezt megtenni velem? – kérdeztem tettetett felháborodással, mire elnevette magát.
- Igen, képes. A jobb kezem csodákra képes! – mondta miközben vidáman levegőért kapkodott.
- Na szépen vagyunk!
- Mintha ugyan a te jobb kezed nem ezt tette volna…
- A bal volt, csak hogy tudd! – mondtam szenvtelenül.
- Ja, hogy a bal! Oké, értettem!

Beszélgetésünk további kellemes hangulatban folyt tovább, mintha nem is komorodtunk volna el előtte. Tudtam, hogy én is hiányzom neki, de azért mégiscsak nekem volt a rosszabb. Ő ott volt a többiekkel, járta a világot, és azt csinálta, amit imádott: zenélt. Persze én szeretek az egyetemen tanítani tényleg! De jobb lenne mellette lenni, még ha csak nézhetném és hallgathatnám, amit művelnek a színpadon. Mindig, mikor Mikera gondoltam régen, olyan elérhetetlennek tűnt. Olyan világban élt, ahova én még a legvadabb álmaimban sem nagyon juthattam el, és számomra mégis ez volt a jó benne. Hogy tudtam, hogy sosem ismerhetem meg, mégis… szerettem nézni, fájdítani a szívem. De most, hogy itt vagyok, hogy vele vagyok minden más és mégsem… jelenleg majdnem ugyanazt érzem, mint annak idején. Talán a távolság miatt, talán másért, az okát nem tudtam. De nehéz volt.

És ma jövök egy kis meglepetéssel. Mindenkinek ajánlom, de főleg May számára teszem ide ki! :)



Új LPTV rész, tegnap tették fel éjjel, és hasonlóan jó, mint szokott!
Tök aranyos, ahogyan Phoenix mondja, hogy Mike szokott neki zongorázni, meg Chez énekelni mellé. :D Chester nem is Chester lenne, ha nem sérülne le. Az Adele dolog meg isteni, mint eddig is! És az, ahogyan Dave és Mike a kávéfőzővel cseszekednek... Jaj, csak Mike ne menne elektromos konyhai készülékek közé! xD Basszus, hogy mit művelnek... :) Imádom őket!!! Ahogy Mike rácsapkod Dave kezére... Ah... "Oh, that is fucking hot!" Igen Mike, a kávéfőző meleg tud lenni. Vagy azt hitte, hogy jegeskávé?? xD
Moszkva: "The wisdom, justice and love papers were really unexpected. I don't know how that happend, but it wasn't us and it was pretty cool. That's a lot of love from Moscow , we really appreciated that, we are seriously impressed, that was cool." - mondja Mike. *.* Olyan édes!!! Imádom!