Umbrella

"Volnék nyakadra csöppent körtelé,
volnék ruhádba kent hasonlatok,
apró göröngy, ha megbotolsz belé,
kicsiny bogár, ha eltaposgatod."
(Varró Dániel)



9. fejezet

Mike cseppet sem boldog arckifejezéssel meredt rám, de még mindig felettem támaszkodott, és ujjai lágyan kulcsolódtak az én, telefont tartó ujjaimra. Barna szemeiben még ott égett a vágy, mégis próbált Anna darálására figyelni. Utáltam a nőt, már az első pillanattól fogva, és amúgy is mi a frászért hívogatja Mike-ot este kilenckor?

- Neked ehhez már nem igazán van közöd! – csattant fel. Alig bírtam visszafogni a mosolyomat, és ahogy meglátta az ábrázatomat, az ő arcára is egy vigyor kúszott. Lehajolt, és kissé eltartva a telefont, egy újabb csókot adott. Látszólag egyáltalán nem érdekelte, mit mond neki Anna. Ajkai lágyan siklottak az enyémmel, és nyelve ingerlően játszott. Ágyékát szorosan az enyémhez nyomta, amitől egy halk sóhaj szakadt fel a torkomból, ő pedig elválva tőlem diadalittas mosolyt villantott. – Jó, ezt majd az ügyvédemmel beszéld meg, jó? Én erre nem tudok már mit mondani! – látszólag egyetlen pillanat alatt fel tudta idegesíteni őt Anna. – Mondtam, hogy nem kapsz belőle, nem? – gördült hirtelen mellém, így kiszedve a kezemből a telefont, és a hajába túrva bámulta a plafont. Valami nagyon nincs rendben, az biztos! – Anna! – hangja erélyesen csengett a szobában, és még én is összerezzentem. Kezét a hátam alá csúsztatta, és közelebb húzott magához. Szemei bánatosan, bocsánatkérően csillogtak rám, mire én csak elmosolyodtam. Nem szerettem volna, ha rossz kedve kerekedik, így puszilgatni kezdtem a mellkasát. Nem akartam zavarni a beszélgetést, így csak lágyan, épp hogy hozzáértem a bőréhez, de ez is elég volt neki. – Anna, majd holnap megbeszéljük! Mennem kell! – erre valamit nagyon is bőszen magyarázni kezdett a csaj, mire Mike felkacagott. – Na szia! – köszönt el.
- Végre! – mormogtam.
- Aham… - motyogta ő is, majd újra fölém gördült.

Nem bírtam volna ki, ha még valaki megzavar bennünket. Annyira kívántam, hogy szinte már fájt, annyira magamban akartam érezni. És ez az érzés csak nőtt, mikor ujjai becsúsztak a bugyim alá, és simogatni kezdett. Bennem akadt a levegő, és szorosan lehunytam a szemeimet. Ezt nem lehet kibírni! – kántáltam magamban, ahogy egyre gyorsabban körözött ujjaival, majd mikor elmerült bennem velük, szinte önkívületben felnyögtem, és hátam ívbe hajlott. Most már komolyan zavart, hogy rajta – hozzám képest – még nagyon sok ruha volt, így összeszedve magamat egy kicsit, vetkőztetni kezdtem.
Nehezen ugyan, de sikerült róla levennem a nadrágját, és mindent, ami még volt rajta, s ő is hasonlóképp cselekedett. Ujjai fürgén mozogtak bennem, ajkai az enyémeket falták.
Viszonozni akartam mindent, amit tőle kaptam, így ujjaimmal kezdtem kényeztetni. Halkan felnyögött, és kábult tekintetét az enyémbe fúrta. Eszméletlenül kívántam, nem volt megállás, minden gondolkodás nélkül cselekedtem. Kezeimet hátára simítottam, s miközben belekarmoltam bőrébe, közelebb nyomtam hozzá magam. Egy elragadó mosolyt villantott, egyik kezével megtámaszkodott a fejem mellett, másikkal megemelte a csípőmet és folyamatosan a szemembe nézve, lassan elmerült bennem.
Eddig sohasem érzett érzések leptek el, ahogy lassan a magáévá tett. Őrületesen jó érzés volt, ahogyan teljesen kitöltött. Kinyitva a szemeimet egy vágyakkal teli, sötétbarnán csillogó szempárral találtam szembe magam. Végigsimítottam az arcán, a homlokán, majd a szemébe majdnem belelógó tincsekbe túrtam, s elsimítottam fekete haját.
Egy pillanatra elnyíltak ajkai, mintha mondani szeretett volna valamit, de aztán csak halványan elmosolyodott, és megmozdította a csípőjét.
Lábaimat felhúztam, szorosan az oldalához, és élveztem, ahogy mozgott bennem.
Mindketten halkan nyögdécseltünk, és simogattuk a másikat. A csókjai forróak voltak, és szenvedélyesek.
Nem tudtam mennyi idő telt el, mikor újra fordítottam a helyzetünkön, és én kerültem felülre. Végigsimítottam a mellkasán, és ütemesen mozogtam rajta, amíg el nem ért mindkettőnket a várt beteljesülés.
Pihegve borultam a mellkasára, és fejemet az arca mellett, a párnára hajtottam. Ő szorosan ölelt magához, közben a hátamat cirógatta, és mosolyogva, levegőért kapkodva nézett a szemembe.

- Mondtam én, hogy van, amit a harmincon felüliek nagyon tudnak! – suttogtam a fülébe, mire felnevetett.
- Szóval nem volt rossz? – ölelt magához, és ránk húzta a takarót.
- Rossz? Viccelsz? – néztem rá felvont szemöldökkel. – Fantasztikus volt… - suttogtam újfent, és egy csókot hintettem a szájára.
- Ahh, szerintem is – motyogta, aztán elhelyezkedtünk az ágyban. Egymást ölelve aludtunk el.

Reggel cirógatásra ébredtem. Ahogy lassan magamhoz tértem, rájöttem, hogy Mike ujjai zongoráznak a hátamon. De szó szerint zongorázott, sőt még dúdolt is hozzá. Nem volt kedvem félbeszakítani őt, így inkább csak hallgattam a játékát. Az ujjak gyengéden simítottak végig a bőrömön, és a halk dúdolás melengette a szívemet. Eddig folyton egyedül ébredtem. Huszonnégy év eltelt úgy az életemből, hogy nem ébredtem férfi mellett fel, hiába volt az, ami volt. Ráadásul most egy olyan ember mellett ébredhetek, akit szeretek. Mert igen, szerettem őt, fülig bele voltam esve, és ki sem látszottam a rózsaszín ködből. Neki viszont nem mertem megmondani, mert féltem. Még túl korai lett volna.

- Énekeld az Umbrellat! – suttogtam úgy, hogy meghallja. Az ujjai más ritmust kezdtek játszani a képzeletbeli hangszeren, és nem sokkal később férfias, mélyebb hangját is meghallhattam:



- When the sun shines, we’ll shine together, I told you I’ll be here forever… You can stand under my umbrella, you can stand under my umbrella-ella-ella-eh-eh-eh, under my umbrella-ella-ella-eh-eh-eh… - csodaszép volt, ahogy ezt ismételgette kissé kuncogva. Totálisan meghatódtam tőle. Úgy voltam vele, hogy biztosan nem fogja elénekelni, bár a koncerten úgy láttam, hogy akkor jót nevetett rajta. De talán most jelentett is valamit az, amit énekelt. Egy puszit nyomott a hátamra, miközben ujjai még mindig rajtam játszottak.
- Ez a Mike-féle szövege… de tetszik! – mosolyogtam, majd fejemet felé fordítottam. Kipihentnek látszott, és ő is mosolygott. Bár ilyen éjszaka után, nehéz lett volna nem mosolyogni. Nekem pláne, hiszen megkaphattam az első osztályú ébresztőt is.
- Örülök neki, hiszen te kérted! – vigyorgott. – Törpillám! Kék a hátad – simogatta meg az említett helyet.
- Hát mondtam én, hogy kék lesz – húztam el a számat. – Kellett nekem akkorát zakóznom…
- Majd én meggyógyítom! – mondta, és fölém hajolva csókolgatni, és nyalogatni kezdte a gerincem ívét. Felsóhajtottam, és örültem, hogy hason aludtam, mert ilyen reggeli kényeztetésben még nem volt részem. Felizgatott! De nagyon.
- Hm, máris jobb! – motyogtam a párnámba. – Még! – sóhajtottam.
- Ó, csak ezt halljam mindig! – lehelte a bőrömbe, és tovább csókolt. Jól esett, ahogyan ajkai cirógatták, borostája pedig karcolta meztelen bőrömet. Imádtam. – Egyébként, ahogy ígérted Annának, egész hangosan nyögtél – kuncogott fel, mire én is elnevettem magam. A hátamra gördültem, ezzel megszakítva az édes kényeztetést, de legalább közelebb kerültem Mike-hoz. Féloldalasan a kezén támaszkodva pillantott le rám.
- Annát szóba hozva… - kezdtem, s közben felnyúltam az arcához, és simogatni kezdtem. Nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. – Mit akart az este? – kérdeztem. – Persze, csak ha el akarod mondani! – szabadkoztam rögtön. Mike szemei megcsillantak, valamilyen ismeretlen, édes módon. Nem értettem, de tetszett.
- A pénzről volt szó. Akarja a fele vagyonomat – mondta úgy, mintha teljesen normális dolog lenne.
- Tessék? – döbbentem le. Azt hittem, rosszul hallok.
- Hát… - sóhajtott, és a hajammal kezdett játszani. – Elég sok pénzem van. Ugye nem csak a Linkin park, hanem a Fort Minor is hozott a konyhára, meg a kiadó és mindenféle. Szóval összegyűlt azért – pillantott le rám, mire csak bólintottam. – És hát nem olyan egyszerű, mert nem szeretném a felét nekiadni. Ő sem szegény, tehetséges. Otis után persze szép summát kap így is. De mondtam neki, hogy én nem fogom eltartani. Mármint… én nem akarok szívtelen lenni, de hát… én ezért megdolgoztam, mármint… amíg a feleségem volt, addig persze hogy közös volt minden. Szóval én nem azt mondom, hogy nem jár neki, mert jár. De a fele?
- Persze, értem! – bólogattam megértően. – Azért az nem úgy van, hogy amiért te megharcoltál, azt elviszi csak mert a feleséged volt…
- Hát igen… tudod, valaha ő volt a mindenem – nézett le rám komolyan. Nem mondom, hogy nem esett rosszul a vallomása, de inkább csak hallgattam. – Ő jelentette számomra a békét, a szerelmet, az otthont. Mindegy volt, hogy merre jártam épp, tudtam, hogy rá mindig számíthatok… - elgondolkodva és kissé talán szomorúan bámulta a takaró szélét, ami épp hogy fedte kebleimet. Gombóc nőtt a torkomban szavai hallatán. – Aztán ez a dolog szépen lassan megváltozott. Én szinte észre sem vettem. Kezdetben nem foglalkoztam azzal, ha arról beszélt, hogy milyen rossz, hogy hol a Linkin Parkos srácokkal vagyok, hol a Fort Minorral, vagy másokkal… de aztán kezdtem észlelni… ekkor jött Otis – elmosolyodott. – Ő kicsit csillapította a kedélyeket, de sokszor veszekedtünk Annával. Mert rossz volt, hogy már nem a békés otthonomba mentem haza, hanem oda, ahol duzzogás és fejmosás várt. Ő már nem tudta elfogadni, hogy míg ő otthon van Otis-szal, addig én sokszor nem… ő már nem tudott elfogadni így, ilyennek, amilyen vagyok. És ne hidd, hogy nem próbáltam megváltozni – mondta komolyan, közben kezem már a mellkasomon pihent, s nem simogatta őt. Nem is vettem észre, mikor hagytam abba. – Mert én próbáltam, de… ez vagyok én. Nem tudok kibújni a bőrömből. És… - nagyot nyelt, majd félve nézett rám. – Félek, hogy egyszer majd az a nő, akit páromnak választok, akit szeretni fogok… hogy ő is egyszer megelégeli… hogy majd elhagy… hogy elhagysz – mondta végül rám értve az egész monológot, amitől rettentően meglepődtem. Mert bár jól esett, rettentően, hogy engem tekint a jövőjének, de az nem esett jól, hogy azt hiszi, elhagynám.
- Hogy gondolhatod, hogy valaha is elhagylak? Hogy nem foglak elfogadni, hogy ezért kevésbé lennél számomra kedves? – könyököltem fel én is, hogy szemtől szemben lehessünk. Mike lesütötte tekintetét. – Azért vagyok veled, mert szeretek veled lenni. Azzal a Mike-kal, aki vagy! – néztem rá, kissé lejjebb hajolva.
- Még nem tudod, milyen, hogy ha nem vagyok itt minden nap – mondta szomorúan.
- Hát… majd amikor tudok, elmegyek a koncertekre, ha nem bánod – erre elmosolyodott. Úgy szívből. – És van telefon, meg Internet… nem nagy ügy! – mosolyogtam rá, és közelebb hajoltam. – Szóval ne gyárts elméleteket, mert nem szabadulsz! – suttogtam ajkainál.
- Nem is akarok! – vigyorgott, majd ledöntve az ágyra, megcsókolt.

Mondanom sem kell, hogy amit valamikor éjjel – vagy hajnalban – abbahagytunk, azt most folytattuk. Ujjai lepkeszárny finoman simítottak végig fedetlen testemen a takaró alatt, és én sem cselekedtem másképp. Most nem voltunk annyira romantikusak, most inkább vadabbak voltunk. Az ölében kötöttem ki, és térdelve mozogtam rajta. Így sokkal könnyebb volt gyorsabb tempót diktálni, amit a vágyaink most nagyon is megkívántak. Sosem szakadtunk el egymás ajakitól, végig csókoltuk egymást, miközben rohamosan haladtunk a beteljesülés felé… megint.

**

- Összeütök valami reggelit! – közöltem vele, mikor kifelé araszoltunk a fürdőszobából. Meglepő módon még csak reggel kilenc volt, tehát nem alhattunk valami sokat.
- Én beérném még tizenöt perccel is az ágyban! – vigyorgott, s megmarkolta a fenekemet.
- A jóból is megárt a sok! – vontam fel a szemöldökömet, de eszem ágában sem volt kiszakadni a karjai közül.
- Biztos vagy te abban? – kérdezte, majd a nyakamat kezdte csókolgatni. Elég meggyőző tudott lenni!
- Ha ezt műveled velem… akkor elbizonytalanodom – mormogtam, s ujjaimat a hajába fűztem. Imádtam a haját! Sokkal jobb volt, hogy kicsit megnövesztette, mert így kedvemre bele tudtam túrni.
- Nagyon helyes!

Már épp dőltünk volna el az ágyon… újra, mikor megszólalt a csengő. Mike panaszosan felnyögött, és a vállamra hajtotta a fejét. Megértettem őt, hiszen én is szívesebben lettem volna vele, minthogy azzal a valakivel legyek, aki épp be akar jönni. Aki egyébként ráfeküdt a csengőre. Mike dühösen szusszantott egyet, majd kézen fogott és lefelé vettük az irányt. Az ajtó közelébe érve már hallottuk a heves szócsatát, ami kintről szűrődött be. Mike-kal csak megilletődve összenéztünk: egy női hang és egy férfihang volt hallható. Mike lefagyva állt ott, én pedig nem tudtam mi baja van, így kérdezés nélkül az ajtóhoz léptem, elfordítottam a zárban a kulcsot, majd felrántottam az ajtót. Anna és Chester hirtelen fordultak felém. Egymással szemben álltak, és mindketten kipirult arccal bámultak ránk. Éreztem, ahogy Mike mögém lépett, és megfogta az ajtó szélét. Anna dühösen meredt rám, és már láttam, hogy szólni akar valamit, így azt tettem, ami először az eszembe jutott.

- Chester! – vigyorogtam. Ez a vigyor szívből jött, tényleg örültem neki. – De jó, hogy jössz! – léptem ki a küszöbön és magamhoz öleltem a világ talán egyik legismertebb énekesét.
- Tudtam én, hogy örülni fogsz! – viszonozta a lelkesedésem.
- Anna! – morogtam oda a sötétbarna hajú nőnek, majd többet nem is foglalkozva a pukkadozó képével, behúztam Chestert a házba. – Mike! – szóltam hátra, mire a döbbent szempár lassan felém fordult. – A konyhában leszünk! Remélem rántotta jó lesz!? – néztem rá felvont szemöldökkel, s közben még mindig Chester kezét szorongattam.
- Aham… - motyogta. Közben Anna beviharzott mellette.
- Még nem végeztünk! – mutatott Anna Chester felé, aki felhorkant.
- Te itt már rég végeztél! – közölte vele nemes egyszerűséggel, majd felsiettünk a lépcsőkön.

Felérve a konyhába nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Chester beszólása nagyon is betalált, de már megint kellemetlen helyzetbe hoztam Mike-ot Annával kapcsolatban. Na jó, most nem én, hanem Chester, bár be kell látnom, hogy ha ő nem szólt volna be neki, akkor én tettem volna.

- Ez a nő nem ép, az biztos! – mormogta félig mosolyogva, félig bosszankodva Chester, majd felült a pultra.
- Hát ez már nekem is lejött! De mit akar itt? Tegnap is hívta Mike-ot… - húztam el a számat, és kinyitottam a hűtőajtót, hogy előszedjek mindent, ami a reggelihez kell.
- Hát épp most közölte velem a kocsibejárón sétálva, hogy akar egy darabot a lemezcégünkből – kacagott fel Chester. Csak meglepődve néztem rá.
- Ezen mi olyan vicces? – fintorogtam.
- Hát az, hogy mikor úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk ezt a fiúkkal, kézzel-lábbal tiltakozott. Most meg… - rázta a fejét. – Az én dolgaimból egy dollárt nem kap, az fix! – szögezte le.
- Mike-nak sem szabadna hagynia, hogy ezt csinálja – mormogtam, s elkezdtem felszeletelni a hozzávalókat.
- Nem is fogja, ne aggódj! – tette a vállamra a kezét, és kifürkészhetetlen pillantással nézett rám.
- Nem is magam miatt aggódom, mielőtt még azt gondolnád! – szúrtam oda neki, mire védekezően maga elé emelte a kezeit. – Csak Mike miatt… olyan… szomorú, hogy ami az élete munkája, az egy perc alatt köddé válhat. Fél, azt hiszem – néztem kifelé az ablakon, ami a városra nézett, persze jóval kimagasodott a többi ház közül.
- Nincs oka rá. Mi mellette állunk mindig, mindenben! – vágta rá határozottan, mire ránéztem. A barna tekintet érdeklődve pillantott rám.
- Jó barátok vagytok, igaz?
- Az évek alatt nagyon azok lettünk… Mike… ő nagyon jó srác, mindig is a legjobb, legtisztább volt köztünk… ha érted mire gondolok – vigyorodott el.
- Gondolom… szex, pia, drogok – suttogtam, s újra szeletelni kezdtem.
- Igen, de előfordult, hogy nem feltétlenül ilyen sorrendben – kuncogott. – Ne ítélj el minket ezért! – mormogta halkan, és lenézett a padlóra. Letettem a kést, és elé sétáltam.
- Nem ítéllek el! – mosolyogtam rá. – Apám sem volt épp szent. Tudod, még Angliában élt, kijött két lemezük. Nem voltak sikeresek igazán, de haveri alapon, nagyon is jól elvoltak. És hát ő is mesélt egy-két dolgot. – merengtem.
- Mi történt a szüleiddel? – kérdezte. A tekintete mintha már most együttérzést sugárzott volna.
- Már tudod, nem igaz?
- Van erre olyan válasz, amitől nem kerülünk bajba Mike-kal? – vonta fel az egyik szemöldökét, és kissé előredőlt. Felnevettem.
- Nem haragszom, legalább nem nekem kell elmondanom…
- De szeretném tőled hallani!
- Hát jó – nyeltem egy nagyot, majd úgy nagyjából mindent elmeséltem Chesternek, ő pedig csak komoly ábrázattal bólogatott. – Mike mellett máshogy érzem magam – folytattam, mikor elérkeztem a jelenhez. A kaja persze közben nem készült, de egyikünk sem bánta szerintem.
- Elhiszem. Ő nagyon pozitív személyiség egyébként. Folyton nevetni kell mellette.
- Ezt én is észrevettem.
- És milyen volt az éjszaka? – vigyorgott, mint a tejbetök.
- Hm… Nagyon jó volt – szerintem el is pirultam.
- Sejtettem, hogy nem hiába Mike pólójában feszítesz… és rá is jöttem, mikor a te ingedet megláttam a lépcsőfordulóban – nevetett fel, én pedig csak még jobban zavarba jöttem.
- Hát… - igyekeztem összeszedni magam. – Mondjuk úgy, hogy nem nagyon ott volt az eszem, hogy hol hagyom el a ruháimat – mosolyogtam édesen, kislányosan.
- Te veszélyes vagy, Bekka! – nevetett fel úgy isten igazából. – Mi jól kijövünk majd egymással! – nyújtotta pacsira a kezét, amibe bele is csaptam.
- Srácok, lejönnétek? – kiabált fel Mike, eléggé ideges, fojtott hangon. Chester színpadiasan sóhajtott egyet, leugrott a pultról, és a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam a jobbot, és belekarolva indultunk meg lefelé. Chester viccelődni kezdett.
- Mindig megtiszteltetés önnel vonulni, felség! – bazsalygott, én pedig vettem a lapot, s próbáltam komoly maradni, és peckesen járni az oldalán. – Ne féljen, kérem! – nézett rám nagyra nyílt szemekkel. – A hercegkisasszonyt nem bánthatja a gonosz! Én megvédem! És bizonyosra veszem, hogy Mike úrfi is hasonlóképp fog cselekedni! – bólintott, mire megremegtek az ő ajkai is.
- Ne aggódjon! Nem hátrálok meg! És bízom önben, hű varázslóm! A gonosz hatalma meg fog törni felettünk, és akkor mind szabadok leszünk! – mondtam teljes meggyőződéssel, mire Chester elvigyorogta magát. Ekkor léptünk be a nappaliba, ahol nem várt látvány fogadott. Chester is és én is ledermedve néztük a két embert, és nem hittünk a szemünknek.

UI: Bocs, de muszáj volt beágyaznom a videót, hogy lássátok mind! Hát nem édes? Lehet valaki ennél jobb, szexibb, aranyosabb, eszményibb? :)