Kedvellek!

"Mike! – He doesn’t need his name up in lights,
He just wants to be heard whether it’s the beat or the mic,
He feels so unlike everybody else, alone,
In spite of the fact that some people still think that they know him,
But fuck ‘em, he knows the code,
It’s not about the salary,
It’s all about reality and makin’ some noise,
Makin’ the story, makin’ sure his clique stays up,
That means when he puts it down Tak’s pickin it up! let’s go!"
(Fort Minor - Remember the Name)



12. fejezet

Pár pillanatig még csak kamilláztam, majd Otis megrántotta a kezemet, jelezvén, hogy ő márpedig be akar menni, így kénytelen voltam felébredni a mélázásból.
Ezt a kis jelenetet leszámítva a délután gyorsan és kellemesen telt. Otis nagyon aranyos kissrác volt. Hasonló kedvességet lehetett benne felfedezni, mint az apjában, és ezt imádtam. Sokszor még az arcmimikája is kiköpött Mike volt.

Sokat játszottunk, néztünk mesét, és rendeltünk vacsorát, mivel Otis mellett képtelenség volt főzni, ezt már megtanultam. Folyton meglép az ember mellől. Ez persze nem jelenti azt, hogy rossz gyerek lenne, mert nem volt az. Csak rettentő nagy mozgásigénye van.
Este hat után, mikor betettem a rendelt ételt a hűtőbe, kimentem Otis-szal a kertbe. Mike vett neki ilyen műanyag hintát és csúszdát, így idejét láttam összerakni. Alig pár perc alatt összeillesztettem az elemeket, majd jól lerögzítettem azokat, és Otis máris mászott és csúszott.

Leültem a fűbe, és néztem, ahogy önfeledten jól érezte magát. Valamikor én is voltam ilyen gondtalan… Persze, nem mintha mostanában annyi gondom lenne, de a szüleim még most is elszomorítottak. Rossz volt a tudat, hogy ők nincsenek többé.
Viszont, ami jó dolog volt az életemben, az Mike volt. Mellette tényleg jól éreztem magam és boldog is voltam.

- Min mosolyog az én cicám? – jött a kérdés, és ahogy a ház felé néztem, megláttam közeledni Őt.
- A te cicád csak örül, hogy vagy neki! – vigyorogtam rá, s meghatódva néztem a jelenetet, ahogy Otis megörülvén Mikenak, felé kezdett futni, majd ahogy Mike a karjaiba kapta. Mesébe illő látvány volt.
- És hogy van az én nagy fiam? – beszélt most már Otishoz, aki a hatalmas szókincsét felhasználva magyarázni kezdett Mikenak, aki boldog mosollyal az arcán figyelt rá. S mikor Otis megunta, fogta magát, és visszaszaladt játszani.
- Milyen volt a megbeszélés? – kérdeztem tőle, mikor leült mellém. Mielőtt válaszolt volna pár pillanatig az ajkaimra tapadt, és édes kényeztetésben részesített.
- Jó, de ez valahogy jobban tetszik! – motyogta még mindig az ajkaimnál, majd újra megcsókolt.
- Valami új? – kérdeztem, miközben közelebb húzódtam hozzá, és átöleltük egymást.
- Az új albumot akarják, de még semmi sem biztos. Inkább te mesélj! – kért. – Mi volt Annával? Nem mondott semmi bosszantót? Normális volt? – kérdezte, s a barna pillantás az arcomat vizslatta.
- Nem. Csak megkért, hogy vigyázzak Otisra. Persze nem tetszett neki, hogy itt talált, de hát ez van – rántottam meg a vállamat.
- Akkor jó! – nyomott puszit az arcomra, s láttam rajta, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy Anna normálisan is tud viselkedni… Na persze, majd álmainkban talán. Aztán felkelve Otishoz ment, és együtt játszottak tovább.

Nem akartam én neki hazudni! Egyszerűen csak nem akartam beárulni Annát. Miért is tettem volna? Nem akartam bemártani, hogy aztán még a végén én legyek a rossz. Így inkább hallgattam. Amúgy is, amit mondott az nekem szólt. Figyelmeztetett, én pedig vettem az adást. Mert hiába nem szóltam neki vissza, nem hagyom, hogy elvegye tőlem Mike-ot. Ahhoz túlságosan is fontos volt nekem.

**

A hetek gyorsan teltek, mi pedig augusztus 31-én találtuk magunkat. Lexi, Dave, Mike és én lent voltunk a gangon. Lexi Dave-vel, én pedig Mike-kal festegettem.
Szerettem, ahogyan hátulról szorosan hozzám simul, és keze irányítja a mozdulataimat, hogy hasonlóan tökéleteset alkossak, mint ő.

- Izgulsz? – kérdezte halkan. Nagyon tudott összpontosítani, amikor ilyesmiről volt szó, és az én figyelmemet is lekötötte a színes sokaság, amit épp rajzoltunk.
- Egy kicsit – válaszoltam én is hasonlóan csendesen. Szerettem, ahogy voltunk. Az én ujjam nyomta a festékszóró fejét, ő pedig irányította a mozdulataimat.
- Szeretni fognak… vagy legalábbis nem megenni! – kuncogta.
- Nem leszek szigorú. Azokat a tanárokat én sem szerettem. Amúgy meg ez csak kiegészítő kurzus, szóval nem tőlem függ a jövő nemzedéke.
- Ha engem kérdezel, te leszel a fiatal, szexi tanárnő, aki után megfordulnak majd az ódon falak között.
- Te megfordulnál? – incselkedtem vele, és hátrapillantottam a vállam felett. A szakállal keretezett száj mosolyra futott, és a pillantása beleolvadt az enyémbe.
- Én még utánad is rohannék! – mondta, majd megcsókolt. Ajkai most is gyengéden érintettek, nyelve pedig ingerlően simogatott. Haza kéne menni, és ágyba bújni vele! Vagy nem feltétlenül ágyba…
- Nézzenek oda! – jött a hangos beszólás valahonnan messzebbről. Mike kérdőn fordult el tőlem, majd ahogy meglátta kik jönnek, hatalmas mosoly szaladt az arcára. – Shinodának milyen új nője van! Ezt nevezem! – nem kellett egy másodperc sem, hogy felismerjem Tak-ot, és mögötte Ryu-t is. A Styles of Beyond fele sétált velünk szemben. – El sem hiszem, öregem! Hogy vetted rá ezt a csinibabát, hogy veled randizzon, tesó? – Tak tipikusan úgy beszélt, mint a feketék. Lazán, könnyedén, és közben mutogatott is néha. Lexi érdeklődve fordult felém, majd mikor látta, hogy nem válaszolok semmit, mellém sétált.
- Hú, a szőke sem rossz éppenséggel! – vetette közbe Ryu. Ezen már én is elmosolyodtam, azon meg főleg, hogy Dave milyen rohadt gyorsan lépett Lexi mellé. – Ó, foglalt – intett egyet olyan lemondóan.
- Srácok! Ő itt a barátnőm Rebeka, és a húga Alexa. Dave-t meg már ismeritek… - mutatott be Mike, mikor elénk értek.
- Hódolatom a Hölgyeknek! – Tak meghajolt előttünk, majd kezetcsókolt. Nem mondom, volt stílusa.
- Bekka Sólyom! – vigyorogtam rá.
- Á kislány! Ne akard, hogy én kimondjam a nevemet, szóval csak Tak.
- Örülök! – biccentettem. Ryu kicsit visszafogottabb volt, ő „csak” kezetfogott velünk.
- Én hasonlóképp csak Ryu – mosolygott. Főleg Lexire, aki fülig pirult a kutakodó pillantástól. Dave is kezetfogott a srácokkal, látszólag tényleg ismerhették egymást.
- Mi most lépünk. Még össze kell készülnöm holnapra! – sóhajtott Lexi.
- Minden rendben lesz, nyugi! – ő nagyon is izgult, hogy kutatói állást kapott az egyetemen.
- Remélem. Dave-nél alszom, jó? – mondta, miközben kaptam két puszit. Mike és a srácok pár lépéssel arrébb beszélgetni kezdtek.
- Oké! – mosolyogtam. – Szia Dave! Vigyázz rá! – köszöntem el tőle is, majd visszafordultam a fal felé, ami a vásznat jelentette számunkra.

Valami hiányzott még a képről, de már mindenhol volt minden. Furcsa arcok, volt amelyiken mosoly, volt amelyiken harag és volt amin bánat látszott. Kellett még a képre valami, de Mike szokott az ötletgazda lenni. Na jó, a kivitelező is úgy kilencven százalékban…
Mi lehet az, amitől az emberek így érezhetnek? Néha egy ember, egy időben is ennyifélét?
Néhány másodperc múlva a kezem szinte magától emelkedett fel, és rajzolni kezdtem. Féltem, hogy elrontom az egészet, de mégsem tudtam megállni. Fekete, fehér és némi piros. Ezeket a színeket használtam, és úgy fél óra múlva elámulva néztem a képet. Nem is volt olyan rossz. Mind a négy sarkába tettem egy-egy kicsi Kupidót. Jobb felső és a bal alsó sarokban gonoszként voltak feketében ábrázolva, a másik kettőben pedig fehérben jóként. Lehet, hogy furcsa lett kicsit, de valahogy én így éreztem kereknek a dolgot.

- Hát kislány, ez egész jó lett! – lépett mellém Tak. Csak elmosolyodtam.
- Köszi!
- Szóóóóval… - húzta el érdekesen ezt a kis szót, és átkarolta a vállamat. Tudtam, hogy ők ilyen lazán jófejek, szóval nem éreztem magam feszélyezve. Mike és Ryu is mellénk léptek. – Hogy is szedett fel téged Shinoda? – kérdezte, és vigyorogva rám nézett.
- Hogyan szedett fel? – kérdeztem vissza, mire csak bőszen bólogatott.
- Azt már régen megtudtuk, hogy zenésznek jó a csávó… - szólt közbe Ryu. – De azért téged túl nagy falatnak gondolunk – Mike csak szerényen mosolyogva lefelé bámult. Nem tudtam, hogy mire gondolhat, de reméltem, hogy nem valami butaságra.
- Nos, hát… - kezdtem elgondolkodva, ami a fiúknak nagyon tetszett. – Úgy nagyon felszednie nem kellett… mármint erőlködnie… kedves volt, aranyos, helyes és szexi… mint mindig! – vontam vállat. Mike még mindig nem nézett fel, de láttam, hogy teli szájjal vigyorog. Ennek örültem.
- Ó kislány. Talán szemorvoshoz kéne menned! – legyintett Tak.
- Nem! Én tökéletesen jól látom őt, higgyétek el! – bólogattam meggyőzően, mire csak mosolyogtak.
- Örülünk, hogy túl vagy Annán, haver! És Bekka tökéletes választás! – mondta Ryu Mikenak, aki végre ránk nézett.
- Tudom, hogy az!

A szívem repesett a boldogságtól, ahogy a szemembe nézett, és kimondta ezeket a szavakat. Őrületesen belezúgtam már az elején is, de ahogy halad az idő, és egyre hosszabb ideje, és egyre többet vagyunk együtt ez az érzés csak nő és nő.

A fiúk leültek a fal mellé, és viszonylag halkan beszélgetni kezdtek, én pedig odasomfordáltam az idő közben megérkező Caleb mellé, és beszélgetésbe elegyedtünk. Lassanként mindenkit megismerek, akik ide kijárnak, és ez nagyon tetszett. Végre emberek között voltam, akik nem ismertek eddig, így nem voltak előre alkotott képeik rólam.

Caleb nagyon kellemes társaság volt egyébként. Nagyon élénken tudta magyarázni, hogy épp mi jár a fejében, és hogy ezzel éppen mit fest. Meg kell, hogy mondjam, nagyon szépen dolgozott. Nem is értettem, hogy a művei miért nem egy galériában vannak eladás céljából. Caleb viccesen megkérdezte, hogy a húgom meddig akar még Dave-vel járni. Mégis mit kellett volna rá válaszolnom? Csak nevettem. Lesz még itt harc az én szőke kicsikémért, látom én előre!

Mikor Caleb is elment, végül leültem Mike mellé, és hallgattam őket. Ha jól értettem a Fort Minor jövőbeli dolgairól ment a „vita”. Mike nem nagyon akart most ezzel foglalkozni, amit a srácok meg is értettek, de ahogy megfigyeltem, azért próbálták rábeszélni. Nem tudtam, hogy mi történt a múltban, hogy hogyan is „bomlott” fel a csapat. Csak annyit tudtam, hogy még három éve a Styles of Beyond elhagyta a Machine Shop-ot. De hogy ezt szépen, barátságosan tették-e, vagy nagy vitákkal? Én nem tudtam.
Én csak mosolyogtam magamban, mert Mike tényleg szeretett is volna visszatérni ehhez a vonalhoz, meg nem is. Vigyorogva csóválta a fejét.
Istenem! Őrülten jóképű volt! Az a hatalmas mosoly az arcán, azok a csillogó barna szemek… Mindig ilyennek szerettem volna látni, mindent meg akartam neki adni, amit csak tudtam.
Legszívesebben odabújtam volna hozzá, és megcsókoltam volna. De nem tettem, hiszen nem csak ketten voltunk, és amúgy is beszélgetett.

- Na jó, mi akkor megyünk! – állt fel Ryu, majd Tak, és mi is követtük a példájukat.
- Akkor majd este megyek! – ígérte Mike, miközben kezetfogott velük.
- El is várom, tesó! – vigyorgott rá Tak, majd felém fordult. – Ha bármikor megunod Shinodát… keress meg! – kacsintott rám, majd kezetcsókolt.
- Feltétlenül! – nevettem fel. A srácok lassan elsétáltak a hidak végéig, ahol leparkoltak a kocsikkal, majd elhajtottak.
- Szóval már meg is van, hogy kit fogsz elcsábítani utánam? – rántott magához Mike, én pedig szorosan a nyaka köré fontam a karjaimat. Nem tudnám szavakkal leírni azt, ahogyan rám nézett. Még soha senki sem nézett rám így. Egy pillanatra elszorult a torkom, annyira boldog voltam. Annyira, hogy az már félelmetes volt. – Tudod ugye, hogy sosem engedlek el? – kérdezte édesen mosolyogva, majd meg sem várva a válaszomat, még jobban magához húzott, kezei szorosan ölelték a derekamat, és ajkait az enyémekre csúsztatta. Még a lábam is beleremegett abba a csókba! A puha, telt ajkak édesen cirógatták az enyémet, a nyelve pedig őrjítő játékot űzött… Tökéletes volt, mint eddig minden napom vele.
- Kedvellek téged, Mike! – pihegtem, mikor elhajolt kissé tőlem. Eme kijelentésemre csak vidáman elvigyorodott.
- Tényleg? – kérdezte, s közben éreztem, ahogyan ujjai a derekamat cirógatják. Mennyei érzés volt.
- Tényleg! – mosolyogtam rá kábán, mert még mindig a csók hatása alatt voltam. Hihetetlen, hogy milyen érzéseket tud belőlem kiváltani, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy ő ezzel tisztában van.
- Hát meg kell mondanom… én is kedvellek téged, Bekka! – suttogta, majd újra megcsókolt. Tudom, hogy nem szerelmet vallottunk egymásnak, én mégis kimondhatatlanul boldog voltam.