Kulcs a szívedhez

"Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, sőt, most sem hiszem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem."
(Nicholas Sparks)




11. fejezet

A mélybarna pillantás szinte égetett, azok a telt ajkak pedig hívogattak. Azt hittem, hogy Mike is hasonlóan fel van pörögve, mint én, ha már fellépett mellém táncolni, de nem így volt. Vagyis pontosítok: fel volt pörögve, csak nem a táncra.
Kezei villámgyorsan siklottak végig testemen, és végigsimítva az arcomon, felém hajolt egy csókra.
Azonnal elfeledkeztem a táncról, bár a zene ott dübörgött mellettünk, én mégsem arra figyeltem. Bár, ha Mike velem van, nem is kell másra figyelnem, és valójában nem is akarok.
Szája puhán találkozott ajkaimmal, de nyelve azonnal utat követelt magának, s játszani kezdett az enyémmel. Tenyere a fenekemre siklott, és erősen magához húzott, hogy érezhessem, mennyire kíván. És én mondom, nagyon kívánt!
Mikor ajkai a nyakamra tévedtek, és lefelé kezdett lépkedni az asztalról, engem is magával húzva, végre megkérdeztem, hogy is jött be.

- Lent voltam a gangon… - motyogta valahol a vállamnál, majd egy kicsit beleharapott a bőrömbe. Felnyögtem. – Lexi adta a kulcsot… szerinte beszélnünk kéne…
- Mindig mindenbe beleszól – sóhajtottam. Talán kissé bosszús is lettem volna, ha nem épp álmaim pasija csavarja el a fejem.
- És milyen jól tette! – nézett a szemembe. Úgy izzott a pillantása, hogy úgy éreztem, menten felgyulladok. Hogy felforr a vérem, és égek. De ez az a jófajta égés volt: a vágy.

Nem szóltam erre már semmit, csupán elkezdtem tolni a szobám felé.
Egy édes, de nagyon is kaján mosoly jelent meg a szája szegletében, és magához rántva újra vadul csókolni kezdett. Most nem volt olyan gyengéd, most nem bánt velem úgy, mint egy porcelánbabával. És ez így volt jó.

Hátam a falnak ütközött, és Mike teste az enyémhez simult. Mellkasa sűrűn emelkedett és süllyedt, ágyékát az enyémhez dörgölte, kezei az arcom két oldalán nyugodtak. Beletúrt a hajamba, és újra a nyakamat kezdte csókolni. Annyira értett ehhez, hogy szinte olyan volt, mintha a legtökéletesebb álmom válna valóra… Na jó, valljuk be, így is volt.
Odaadó volt, de vad. A szobámba belépve, szinte letépte rólam a ruhákat. Olyan vehemensen, mintha nem reggel lettünk volna együtt utoljára, hanem legalább ezer éve. De én is így éreztem, én is akartam őt, mindennél jobban.
Ujjaim megtalálták a pólója alját, és egyetlen mozdulattal kibújtattam belőle, majd a nadrággal is hasonlóan cselekedtem.
A következő, amire feleszméltem, az volt, hogy ujjai legörgetik rólam az utolsó ruhadarabot is, de ekkor már az ágyon feküdtünk. De hogy mikor kerültünk ide? De kit érdekel, ha Mike-kal lehetek!?
Az események egy pillanatig sem lassultak, én pedig csak hagytam magam sodródni az árral.

**

- Nem megyünk át hozzám? – kérdezte Mike valamikor este tíz körül, mikor felébredtem. A nagy, barna szempár kérdőn tekintett rám.
- Nem tetszik az ágyam? – motyogtam, és fejemet a nyaka és a párna közé fúrtam. Még kissé kába voltam.
- Az ágyad rettentő kényelmes. És az különösen tetszik, hogy te is itt fekszel, és nincs rajtad egyetlen ruha sem – simított végig a hátamon a takaró alatt. Megborzongtam a gyengéd érintéstől, és azonnal éberebb lettem.
- Hm… valaki nagyon meg akar fektetni itt… - vigyorogtam rá, és hozzá hajolva megcsókoltam. Ajkai mosolyra húzódtak, de készséggel visszacsókolt.
- Hé, fiatalok! – kopogott be Lexi.
- Gyere! – szóltam hangosan, és gondosan magunkra húztam a takarót. Lexi benyitott, majd azonnal vigyorogva takarni kezdte a szemét a kezével.
- Meghozták a pizzát, ha esetleg ennétek… - mondta nevetve, majd kioldalgott a szobából.
- Köszi! – kiáltottam még utána, a csukott ajtón keresztül.
- Fel kéne öltözni? – sóhajtott mellettem Mike, mire csak bólogattam.
- Lehet… de ha nem akarsz… - hagytam lógva a mondatot, és a következő pillanatban már a csípőjén ücsörögtem, hogy ingerlően körözni kezdjek ott.
- Cicám… - suttogta, és lehunyta a szemeit. Innen tudtam, hogy egy darabig még nem szállunk ki az ágyból!

Úgy másfél órával, és egy zuhannyal később útra készen toporogtam a konyhapultnál.

- Nocsak, hajlandóak voltatok kimászni az ágyból? – csoszogott mellém Lexi, és hol rám, hol a széken ücsörgő Mike-ra pillantott.
- Muszáj valami kaját is bekapnom ma! – néztem rá vigyorogva, mire kacagni kezdett.
- Jaj, hát örömmel hallom, hogy a szád egy kis ételhez is jut ma! – nevetett, Mike pedig teátrálisan felsóhajtott.
- Rosszak vagytok! – motyogta, és próbált komoly maradni.
- De ez neked csak jó, nem? – kérdezte tőle Lexi, kezében egy pohár vízzel, amit lassan kortyolgatott. – Ahogy elnézlek, ma nem is kicsit lettél elkényeztetve! – kuncogott. Mike is elvigyorodott, de láttam rajta, hogy kicsit zavarban van.
- De még nem eléggé – mondta halkan, és rám kacsintott. Majdnem megfulladtam a pizzától, annyira kellett nevetnem. – Úgyhogy igyekezz, cicám, és menjünk!
- Nem jó neked itt? – Lexi letette a poharat a mosogatóba, és kérdőn pislogott Mike-ra.
- Itt vagy te is, és így nem tud úgy sikítani közben, ahogy szeretne! – mutatott rám, és úgy mondta ezt Lexinek, mintha a világ legalapvetőbb dolgát magyarázná.
- Ó, értem! – kacagott a húgom, és egy mindentudó pillantást vetett rám. – Jó étvágyat! – mondta kacéran, és ezzel nem éppen a pizzára célzott, amit mind a hárman jól tudtunk!
- Ma már nem először, de köszi! – bólogattam nagyokat pislogva.

Mike csak vigyorgott az értelmes eszmecserénken, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem haragudott, vagy hasonló. Kifelé menet átölelte a vállamat, és csak mosolygott. És ennek rettentően örültem. Azok után, hogy reggel Anna úgy felidegesítette, most úgy tűnt, hogy maradéktalanul nyugodt és boldog.

- Hogy van a kezed? – simítottam végig a kötésen, mikor a sebváltón pihenő kezét tanulmányoztam.
- Fáj… - húzta el a száját.
- Nem mondod el, hogy mi történt? – kérdeztem halkan. Nem akartam ráerőltetni, csak tényleg érdekelt. Mert nekem Mike fontos volt. És az is, amit érzett, és amit gondolt. Még ha Annáról is volt szó.
- Hogy hogyan vágtam el a kezem? – pillantott rám futólag, majd miután bólintottam újra a kivilágított útra nézett. – Dühös lettem! Sosem szoktam törni-zúzni… Egyszerűen nem vagyok az a tipikus ordítva veszekedős típus, aki dolgokat csapdos a földhöz… De kihozta belőlem. Olyan szintű tehetetlen dühöt éreztem, hogy a díszek látták a kárát… és megvágta az egyik a tenyeremet – mondta, de láttam rajta, hogy nem éppen kellemes témát feszegettünk. Mégis muszáj volt feltennem a kérdést.
- Mit mondott?
- Nem fontos! – vágta rá halkan, és erőltetetten rám mosolygott.
- Ha nem lenne az, akkor nem tetted volna ezt – cirógattam végig a fehér géz mellett a kezét.
- Megjöttünk! – vidult fel rögtön és kitekintve én is láttam, hogy már be is kanyarodtunk az udvarba. – Nem lényeg, cicám! – mosolygott mostmár szívből, és kipattant a kocsiból, amint begördült a garázsba. Az én felemre sietett, és kinyitotta nekem az ajtót, kivette a kezemből a nagyobb táskát, amiben a cuccaimat hoztam, majd összekulcsolva ujjainkat, befelé indult a házba.

Nem voltam nyugodt azért, mert kerülte a témát. Nem mondta el, hogy mit mondott neki Anna, és azt sem tudtam, hogy mi történt azután, hogy Chester és én elhagytuk a házat. Mégis egyre-másra csak az járt a fejemben, hogy nem bánthatom. Én nem. Én nem vagyok Anna. És őszintén szólva, bár ott volt bennem a kétség, és egy kis megbántottság, mégsem tudtam rá haragudni, mert ő volt Mike.

- Rendeljünk kaját, vagy jól laktál otthon? – kérdezte, mikor bedobta a kulcsát a kis asztalkán lévő tálba. Imádtam ezt a mozdulatot, láttam már tőle több tucatszor, és valójában nem volt benne semmi különleges. De valahogy mégis. Megvolt ebben a mozdulatban az a lazaság, amit szerettem benne.
- Már éjfél van… szerintem megleszek reggelig!
- Oké – mondta, majd az emelet felé indult a táskámmal a kezében. – Gyere, cica! Ma még van egy körünk! – nevetett, és bevárt a lépcsőn.
- Csak egy? – pislogtam rá ártatlanul, mire vigyora csak még nagyobb lett.
- Amennyit akarsz! – suttogta az ajkaimnál, majd megcsókolt.

Nem hazudok, ha azt mondom, hogy nem is aludtunk. Éjfél és reggel hét között csak a másik kényeztetésével voltunk elfoglalva. Fogalmam sem volt, hogy hogyan bírtuk ilyen jól, hogy miért kívántuk ennyire egymást… Talán a kapcsoltunk eleje miatt, mikor még minden új, talán a levegőben volt valami, talán azért, mert ő volt a nagy ő. De ki tudhatja még ezt? Azt hiszem, az idő majd eldönti.

- És nekem ma megbeszélésem lesz! – sóhajtott fel mellettem Mike reggel hétkor, és álmosan dörzsölgette a szemeit.
- Mikor? És milyen megbeszélés? – motyogtam a mellkasához lapulva.
- Háromkor, a Warner Bros-szal… - dörmögte.
- Akkor beállítom az ébresztőt egy órára… addig még alhatunk hat órát. Jó lesz? – kérdeztem, de már nyúltam is a telefonom után, hogy beállíthassam az időpontot.
- Tökéletes! Csak úgy, mint te, cicám! – motyogta, s lejjebb csúszott az ágyon, hogy most ő bújhasson hozzám. Egyik kezem a nyaka alá csúsztattam, ő pedig az arcát szorosan a mellkasomhoz simította, míg én a másik kezemmel a haját cirógattam.
- El tudnám képzelni, hogy mindig így aludjak el!
- Én is… - mosolyogtam, s egy puszit nyomtam a feje búbjára.

Így aludtunk el, és ugyanígy ébredtünk, mikor megszólalt az ébresztő. Azonnal kinyomtam, majd Mike álmos arcára néztem. Szegényt megsajnáltam, mert mégiscsak én fárasztottam ennyire ki, de végül az-az önelégült mosoly az arcán, mikor végigsimított meztelen testemen, végül meggyőzött, hogy nem kell őt annyira sajnálni.
Gyorsan megmosakodtam, magamra kaptam egy melegítőt, és egy pólót, majd lerohantam, hogy főzzek Mike-nak egy kávét. Már megfigyeltem, hogyan issza, így nem volt gond, bár én személy szerint csak az illatát szerettem, magát az italt nem. Valahogy a gyomrom nem volt vele kibékülve, és sosem ittam.
Nem sokkal később, mikor éppen a frissen kifőtt kávét öntöttem egy bögrébe, Mike lépett mögém, és átkarolva a derekamat, egy puszit nyomott a vállamra. Idilli volt a pillanat, hiszen nekem még tényleg sosem volt részem ilyenben. Sosem volt párkapcsolatom, vagyis Petit nem igazán lehetett annak nevezni. Sosem alhattam nála, sosem ébredtünk így együtt.

- Ennek isteni illata van, cicám – suttogta a fülembe, majd kivette a kezemből a már becukrozott, és egy kis tejjel nyakonöntött bögre kávét.
- Remélem az íze is jó! – fordultam meg az ölelésében, és a dereka köré kulcsolva a kezeimet, hozzábújtam, amíg elkortyolgatta az italt.
- Nagyon! – mosolygott rám, majd betette a mosogatógépbe a bögrét. Csak felvont szemöldökkel néztem a mozdulatsort, ahogy elvált tőlem, s kicsit lehajolva behelyezte a pöttyös bögrét a gépbe.
- Most miért nézel így rám? – kérdezte kisebb mosollyal a száján.
- Hát, miért tetted be? Mármint, már én is itt vagyok… Oké, hogy míg egyedül voltál, addig így mosogattál, de nem halok bele pár tányérba és bögrébe!
- Hát cicám, ahogy gondolod – vont vállat, majd kivette a bögrét, és a mosogatóba tette. – De ha már ennyire szeretsz itt lenni, mi lenne, ha adnék egy kulcsot? – kérdezte, és várakozóan nézett rám.
- Ó, én nem azért mondtam! – szabadkoztam rögtön, és még a kezeimet is magam elé emeltem. – Ha te nem vagy itt, akkor nekem sem kellene. Ez nem kényszer vagy ilyesmi! – pislogtam megilletődötten.
- Én szeretném! – lépett közelebb mosolyogva, s magához húzott. – Amúgy meg, ha te bemásztál a kerítésen, akkor más is be tud, így ezentúl zárjuk az ajtót!
- Ezt már én is mondani akartam! – kuncogtam.
- Szóval gyere! – fogott kézen, majd kivezetett a nappaliba, ahol az egyik fiókban, amit hozzáteszem, nem én pakoltam be, ott lapult két pótkulcs. Az egyiket kivette, majd felém nyújtotta. – Ez a tiéd.
- De én… - motyogtam, de csak bámulni tudtam azt a kicsi kulcsot. Ez egy nagy lépés volt. És nem arról volt szó, hogy ne örültem volna neki, hanem hogy mennyire jól esett, hogy gondolt erre.
- Tedd el, és maradj! – mondta halkan, s ahogy felnéztem a szemébe, megláttam bennük megcsillanni a néma kérést.

Csak bólintottam, és mosolyogva elvettem tőle a kulcsot, s a zsebembe mélyesztettem. Még váltottunk egy hosszú csókot, aztán Mike elindult. Kint álltam az ajtóban, s néztem, ahogy kihajtott a nagy kapun, majd figyeltem, ahogyan a nagy vas szerkezet magától becsukódik.
Egy olyan ház, vagy inkább villa területén ácsorogtam, amit ezelőtt még csak elképzelni sem tudtam volna. És ahogy újra az ujjaim közé fogtam a kulcsot, valami megváltozott. Jobb irányba. Eddig úgy éreztem, hogy ennél jobb nem lehet, de mégis lett. Persze Anna árnyéka valahogy mégis mindig ott lebegett a fejem felett, de imádtam a mostani életemet. Egyedül a szüleim hiányoztak, de ők nagyon.
Mike szerette volna, ha ittmaradok. Pontosan ezt láttam a szemében: nem akar egyedül lenni. Sőt, inkább azt, hogy velem akar lenni. És ez mindennél fontosabb volt.

Így hát visszasétáltam a konyhába, és elmosogattam, ahogyan mondtam Mike-nak. Nem mintha bajom lenne a mosogatógéppel, egyszerűen értelmetlennek találtam ebben a helyzetben.
Mikor végeztem, felmentem a hálóba, beágyaztam, kinyitottam kicsit az ablakot, majd betettem Mike-nak egy mosást. S mikor ezzel végeztem, rájöttem, hogy nincs mit csinálnom. Először arra gondoltam, hogy felhívom Alexát, de aztán meggondoltam magam. Biztos Dave-vel van.

Végül a nappaliban kötöttem ki, és Tv-t néztem. Nem igazán volt olyan műsor, ami lekötött volna, de azért csak bámultam a hatalmas képernyőt. Gondoltam rá, hogy lemegyek a zeneszobába, de aztán azonnal el is vetettem az ötletet. Megfogadtam, hogy nem zenélek többet. Amúgy is, lehet, hogy ha hozzányúlnék valamihez, azonnal összetörném.

Mikor megszólalt a kapucsengő egy kissé meglepődtem. Mert mégis ki jöhetett? Egyáltalán kinyissam így, hogy Mike nincs itt? A csengő újra megszólalt, így kénytelen voltam odasietni az ajtóhoz, és megnyomni a kis zöld gombot. Nem is telt bele egy perc, s máris kopogtattak az ajtón. Félve mentem kinyitni, de úgy voltam vele, hogy ha nagy baj lenne, akkor majd leütöm egy esernyővel, vagy valami…
Nagy levegőt vettem, ujjaimat a kilincsre és a kulcsra zártam, majd kinyitottam az ajtót.

- Áh, megint te! – hördült fel azon az irritáló hangján.
- Én is örülök, hogy újra találkozunk, Anna! – szusszantottam bosszúsan. – Szia Otis! – köszöntem már kedvesebben az Anna mellett ácsorgó kisfiúnak.
- Mike? Nem veszi fel a telefonját – vált kissé aggodalmassá Anna hangja, ahogy Mikeról kérdezett. Elszorult a torkom, de azért sikerült kinyögnöm egy rövidke választ.
- Tárgyaláson ül – nyöszörögtem, bár igyekeztem nem túl fájdalmas képet vágni. Nem tagadom, hogy rossz érzéssel töltött el, hogy Annával kell cseverésznem.
- Nem igazán szeretném ezt kérni, de kénytelen leszek! – láttam az arcán, hogy rettentő nehezére esik majdhogynem kedvesen hozzám szólni, de mégis egészen jól csinálta. Ebből is annyit szűrhettem le, hogy nagyon jó színésznő. Vigyázni kell vele!
- Hallgatlak! – dőltem az ajtókeretnek. Eszem ágában sem volt beengedni.
- Nincs kire bíznom a fiúnkat… - naná, hogy az ő kettejük gyerekének nevezte. Nehogy elfelejtsem, hogy Mike és ő közösen összehoztak egyet. Mintha el tudnám… Csak felsóhajtottam, de figyeltem tovább. – Eddig úgy vettem észre, egész jól kijöttök… már amit Otis elmotyogott, és Mike is ezt mondta – húzta el a száját.
- Várj! Állj! Állj! – mondtam vigyorogva. Rohadt jó kedvem lett hirtelen, és nyeregben éreztem magam. Ott is voltam! – Te most szívességet kérsz tőlem? – kérdeztem fölényesen vigyorogva.
- Most gúnyolódsz? – kérdezte felpaprikázva. Csak felnevettem.
- Azok után, amit műveltél a minap reggel? Igen, naná! – mondtam neki kacarászva. Rohadtul idegesítette.
- Hát akkor majd inkább a postásra bízom a gyereket! – dühöngött, és már épp ráncigálta volna el az ajtóból Otist, de megállítottam.
- Várj! Persze, hogy vigyázok rá! – mondtam most már „csak” mosolyogva. – De nem miattad, hanem Mike miatt! – szögeztem le azonnal.
- Köszönöm! – mondta gunyorosan fintorogva, majd Otishoz fordult. – Jó legyél, kicsim! – aztán puszit nyomott az arcára, s átnyújtotta nekem a kis oldaltáskát, amiben Otis cuccai voltak. Mondjuk nem értettem minek, mikor itt is van minden…
- Gyere, pajti! – fogtam meg Otis kicsi kezét, ő pedig rámvigyorgott.
- Ó és Bekka! – szólt utánam.
- Igen? – fordultam felé már az ajtóból.
- Most hogy csak ketten vagyunk… - itt egy pillanatra Otisra pillantott, de mivel őt cseppet sem érdekeltük, visszanézett rám. – Szeretném tisztázni, hogy így vagy úgy, de vissza fogom szerezni Mike-ot! – mondta elszántan, bennem pedig megállt az ütő. – Tudom, hogy hibáztam, és azt is, hogy hol. De szeretem! Én már régóta ismerem őt! Azt is tudom, hogy nem szokott csak úgy csajozni, szóval valamit tudhatsz, ha veled van – némán hallgattam a szavait. Egyszerűen képtelen voltam félbeszakítani, és nem is akartam. – De jobban ismerem, mint te. És nekünk múltunk van! – pillantott újra Otis felé. – És ez a múlt örökre összeköt. Mindig itt leszek, ezt garantálhatom! Tudom, hogy fiatal vagy és szép, talán okos is, és biztosan nagyon jó az ágyban… - még itt sem nyikkantam meg. Totális képszakadás volt nálam. -, de ő az enyém! Szóval élvezd ki, amíg tudod! Mert mikor te, a kis fiatal csitri, elkövetsz majd egy hibát… én itt leszek! És elég sanszos, hogy ez a hiba hamar be fog következni! És mikor majd otthon, a kispárnádat telesírva rájössz, hogy hibáztál, emlékezz erre a beszélgetésre! Emlékezz, és gondolj arra, hogy akkor én már rég itt leszek, és vígasztalom őt! Szóval ne indulj majd el, mert nem lesz kellemes számodra a látvány! – mondta, majd elmosolyodott. – Este jövök érte! – mondta, majd egy könnyed intés után, elsétált.