Baráti kerti parti

Az állandó friss fejezet időpontját átköltöztettem szerdáról keddre!

"Mi barátok vagyunk, Te és én,
ha hozol magaddal egy új barátot, akkor hárman leszünk.
Az már egy kis csoport: baráti kör.
Tulajdonképpen nincsen sem kezdete, sem vége."



10. fejezet

Mike és Anna egymással szemben álltak, és úgy fújtattak, mint a versenylovak. De nem is ez volt, ami legjobban megdöbbentett mindkettőnket Chesterrel, hanem az a rombolás, ami fogadott minket. Két hatalmas üvegtál ripityomra volt törve, és ezer meg egy darabban szét voltak szóródva a padlón, Mike kezéből pedig csöpögött a vér. Az első sokkból sikeresen felébredve azonnal mellé siettem.

- Mi a frász történt? – kérdeztem ijedten, s kezembe fogtam vérző jobbját. A tenyerét sikeresen elvágta, de jó mélyen. Chester is mellénk sétált, és megforgatva a szemeit Annára nézett. Én viszont meg sem várva, hogy bárki bármit is szóljon, a csaj felé fordultam. – Mit műveltél vele? – sziszegtem összeszorított fogakkal. Komolyan azon gondolkoztam, hogy felkapom a még épen maradt üveg dísztárgyakat, és a fején fogom széttörni őket.
- Én? Semmit – vont vállat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Chester lekapta az ingét, és Mike kezére nyomta, aki még mindig dühösen meredt Annára.
- Ez neked semmi? – csattantam fel. – Magasról leszarom, hogy te vagy-e a felesége, vagy már nem, vagy hogy mennyivel vagy nálam idősebb, de esküszöm, hogy ha nem tűnsz el innen kurva gyorsan, akkor kicifrázom a képed! – kiabáltam vele, s felé léptem egyet, de Chester megfogva a karomat visszahúzott maga mellé.
- Várj, várj! – szólt rám kissé elgondolkodva, majd Annára nézett. – Mit mondtál neki? – kérdezte. Szinte remegtem a dühtől, annyira, hogy már szinte éreztem, hogy fel fogok robbanni. Figyelemelterelésképpen inkább Mike mellé léptem, s ahogy a csalódott barna szemekbe néztem, amik Annán cikáztak, rögtön megenyhültem. Mintha csak az adrenalin hirtelen elreppent volna a véremből, és csak Mike érdekelt. Valamivel nagyon megbántotta, látszott rajta.
- Csak a vagyonmegosztásról volt szó… meg a kis barátnőjéről – szólalt meg végre gúnyosan Anna. Mike állkapcsa megfeszült, és rám nézett. El kellett volna mennem, mikor Anna megjött. Ha elmentem volna, talán mindez nem történik meg. Az én hibám.
- Mi közöd neked Bekkához? – kérdezte Chester. Úgy hallottam, hogy nyugodt volt, de látni nem láttam, hiszen Mike felé fordulva, háttal álltam neki.
- Mi közöm? Hát például, hogy a férjemmel bújik ágyba!
- Nem vagyok a férjed! – mondta egyenesen a szemébe Mike. Azt viszont észrevettem, hogy egyszer sem nézett rám többet. Hiába állok itt mellette, nem pillantott felém. Hatalmas gombóc nőtt a torkomban, és alig tudtam megszólalni.
- Hozok rá kötést! – nyöszörögtem, mint aki nem kap elég levegőt. Hát úgy is éreztem.

Még mielőtt bárki is mondhatott volna valamit, kisiettem a nappaliból, s felfelé mentem. Útközben felkaptam az ingemet, amit Chester is említett, s a fürdőben áthúztam. Patakokban akartak folyni a könnyeim, de nem engedtem. A mosdó szélébe kapaszkodtam egy percig. Muszáj összeszedned magad! – bíztattam magam, egész sok sikerrel.
Kinyitottam a tükrös szekrény ajtaját, majd kikaptam belőle a fertőtlenítőt, gézt, és még pár dolgot, ami kellhet. Reméltem, hogy nem kell majd bemennünk a kórházba, hogy nem kell majd összevarrni. Istenem, máris jobban szerettem őt, mint szabadna!
Lefelé lépkedve a lépcsőn hallottam, ahogyan Chester és Anna heves szócsatát vívnak. Pedig reméltem, hogy elhúzta a csíkot a nő, de nem lett ilyen szerencsém.
Ahogy beléptem a nappaliba nem néztem rájuk. Mike már az egyik kanapén ült, és az ép kezével a térdén támaszkodva a homlokát fogta. A padlón heverő üvegszilánkokat igyekeztem kikerülni, mivel nem volt rajtam cipő, és leültem mellé. Remegő kezekkel próbáltam lecsavarni a fertőtlenítős üveg kupakját, több-kevesebb sikerrel. Chester és Anna éppen a lemezkiadó cégről vitáztak, de nem nagyon figyeltem.
Végül csak sikerült ráöntenem egy keveset a gézdarabra a folyadékból, és letéve az üveget az asztalra, Mike felé nyúltam. Hirtelen úgy fordította a fejét felém, olyan meglepetten, mintha eddig nem is vette volna észre, hogy itt vagyok. Mégsem néztem a szemébe. Nem mertem. Amilyen jól indult ez a nap, olyan katasztrofális most.
Megfogtam a kezét, és az ölembe húztam, és óvatosan leszedtem Chester, már jócskán véres ingét a kezéről. A nagy ujjától a középső ujjáig, a tenyere közepén egy szép nagy vágás volt.

- Ez csípni fog! – suttogtam, bár hangomat jócskán elnyomta Anna irritáló hangja, Mike mégis bólintott. Közelebb húzódott hozzám, így már éreztem a belőle áradó meleget. Észre sem vettem, hogy fázom, pedig meleg volt bent. Ez is az idegesség miatt volt. – Lássuk… - mormogtam, majd óvatosan rányomtam a gézdarabot Mike tenyerére. Egy kissé megrezzent, és halkan felszisszent, de semmi több jelét nem adta annak, hogy fájna neki. Ennek örültem.
- Mit kapok érte, ha nem sírom el magam? – suttogta a fülembe, mikor tisztogatni kezdtem a sebet. Ahogy lehelete cirógatta a nyakamat, jóleső bizsergés fogott el, és még a másik két személyről is majdnem megfeledkeztem.
- Valami nagyon… kielégítőt! – suttogtam vissza, és végre a szemébe néztem. Aranyosan elmosolyodott, és tekintete hálásan csillogott.
- Anna, megtennéd, hogy hazamész? – fordult az említett felé, mikor bekötöttem a kezét. Egy szép masnin dolgoztam épp, így megint csak nem figyeltem Annára. – Az ügyvédemmel majd megbeszélheted a dolgot. De megmondtam, hogy ezekből nem engedek! – mondta Mike komolyan, majd mikor elengedtem a kezét, nem húzta el, hanem ahogy a kötés és gondolom a fájdalom engedte, összekulcsolta ujjainkat.
- Mike, miért csinálod ezt? – kérdezte kétségbe esetten. Nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltást. Chester Anna mögött állt kicsivel, ahogy Anna felénk lépett egyet, Ches arcán diadalmas vigyor terült el. Alig tudtam én is visszatartani, hogy össze ne mosolyogjak vele.
- Mit? – kérdezett vissza Mike.
- Miért nem tudsz… miért vagy vele? – intett felém. Felsóhajtottam, és megforgattam a szemeimet.
- Nem értem, hogy a válásunkhoz, hogyan tartozik hozzá Rebeka – rázta meg a fejét Kedvesem, és olyan szívdöglesztő hangsúllyal ejtette ki a nevemet, hogy majd’ beleolvadtam a bugyimba.
- Mi az, hogy hogyan? – kérdezte remegő hangon, és én végre ránéztem. Megláttam benne, hogy bánja, hogy idáig jutottak. Hogy Mike mással van, hogy nem őt szereti. Bár azt ugye nem tudhattam biztosra, hogy már nem szereti, de a tények mindenképpen mellettem szóltak ebben a pillanatban. – Te meg én… - elcsuklott a hangja, s könnyek gyűltek a szemében. Mike ledöbbenve figyelte Annát, én és Chester pedig sokkosan. Most mit művel? – Mi összetartozunk! Mi… mi ketten egyek vagyunk, Mike! – mondta halkan, fájdalmas arckifejezéssel. Na hol vannak azok a dísztárgyak? Hadd verjem szét őket a fején!
- Anna – sóhajtott Mike, és kezét kihúzta az enyémből, majd felállt, s Anna elé lépett.

Az a pillanat beleégett a merevlemezembe, az fix! Az a pillantás. Égetett, mart, kínzott. Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni, ahogyan azt figyeltem, hogyan is néznek egymásra. Hányingerem támadt, és az adrenalin újra visszatért belém. Felpattantam, majd elviharozva mellettük, felkaptam a táskámat, az előtérben magamra rángattam a cipőmet, és már ott sem voltam. A hatalmas ajtót egyszerűen nem tudtam olyan erősen becsapni magam után, ahogyan szerettem volna, de az üveg benne így is megremegett.

- Bekka! – kiáltott utánam Chester, mikor kiléptem a nagy kovácsoltvas kapun. Idegesen fordultam hátra.
- Mi van? – förmedtem rá úgy, ahogy talán nem kellett volna. – Bocsánat, nem rád vagyok dühös! – szabadkoztam, mikor elém ért.
- Semmi baj, megértem. De biztos, hogy el akarsz menni? – kérdezte, mire csak szusszantottam egyet. – Tudom, hogy Anna kiverte a biztosítékot, de…
- Nem is Anna, hanem Mike. Mi ez a kiskutya nézés? Jézusom! Megőrülök, komolyan mondom – füstölögtem az utca kellős közepén.
- Gyere, menjünk be… legalább nézd meg a kertet! Úgysem hiszem, hogy Shinoda testén kívül láttál itt valamit – röhögött fel, mire oldalba vágtam.
- Gonosz vagy, Bennington! – nyújtottam rá a nyelvem, de elindultam vele befelé.
- Tudom – karolta át a vállamat.

Chester tényleg a kert felé vette az irányt, ami más volt, mint otthon egy kert. Itt természetesen nem egy veteményesre kellett gondolni, hanem hatalmas fákra, zöld pázsitra, és egy-két helyen néhány vadvirágra, ami csak úgy nőtt. Fogtam magam és leültem a fűbe, két fűzfa közé, ahonnan jól lehetett látni a kék eget, amin bárányfelhők úszkáltak. Chester meglepetten pillantott le rám, de csak addig, míg el nem kaptam a kezét, és le nem rántottam magam mellé. Innen a ház keleti oldalát lehetett látni, sok ablakkal. Volt olyan ablak is, ami a nappaliból erre nézett, ahol most Anna és Mike vannak. De nem izgatott. Mert nem veszthetek semmit – hazudtam magamnak gondolatban.

- Most aggódsz? – kérdezte, s fejével a ház felé intett.
- Nem – hazudtam, de egészen hihetőnek hatottam. Legalábbis szerintem. – Csak két hét, és egy éjszaka… - rántottam meg a vállamat. Chester kifürkészhetetlen szemekkel méregetett, majd elmosolyodott.
- Majdnem olyan jól hazudsz, mint a fiam… ő sem képes rá – kuncogott.
- Á, témánál vagyunk! – mondtam, s elfeküdtem a fűben. Ő is így tett. – Mesélj magadról! – kértem. - Én mindent elmondtam már.
- Nem tudsz rólam semmit? Na, ez új! – tette a kezeit a feje alá, és a felhőket nézte.
- Hallottam valami válásról, valami új modell feleségről, azt hiszem három gyerekről, és az imádnivaló tetoválásaidról – soroltam. Felnevetett.
- Négy gyerek, az új modell feleségemmel már hat éve vagyunk házasok, a neve Talinda, de mi csak Lindának hívjuk – fordította felém a fejét, és kicsit hunyorgatva nézett rám a napsütésben. Arrébb araszoltunk, hogy újra a fa árnyékában lehessünk. – Tetszenek a tetoválásaim? – kérdezte vidáman.
- Igen, nekem nagyon. Főleg ami a karodon van. A lángok – mosolyogtam, s közben a felhőket néztem, ahogyan ő is. – Meg az is, ami a hátadon van, főleg a Linkin Park felirat.
- Ha ennyire bejön, miért nem csináltatsz? – kérdezte érdeklődve, és egy felhőre mutatott. – Az pont olyan, mint egy kacsa!
- Igen, tényleg – mosolyogtam. Kicsit jó volt csak így itt feküdni, és beszélgetni. Kedveltem Chestert. – És nem is tudom, miért nem csináltattam. Talán, mert más elfoglaltságom akadt… Egyébként meg nem hiszem, hogy Mike díjazná – húztam el a számat.
- Az előbb még csak két hét, és egy éjszaka volt, most meg számít a véleménye? – kérdezte, s olyan tekintettel nézett rám, amiből tudtam, hogy lebuktam.
- Ja… szar ügy, mi? – ennyivel le is akartam zárni a témát. Rossz volt belegondolni, hogy most Annával vajon mit csinálhatnak bent. - Talán tényleg haza kellene mennem…
- Szüksége van rád! És hidd el, nem lenne veled, ha akarna még valamit Annától! – mondta Chester, és én hittem neki. Bár kis kétely természetesen még maradt bennem.
- Nem tudom, Ches! – sóhajtottam. Meg akartam hagyni őt a tudatlan bizonytalanságban. Nem akartam, hogy tudja, hogy tulajdonképpen elhiszem, amit mondd, és örülök is neki.
- Dehogynem, babám, tudod te! – kacsintott rám. Aztán a felhőket kezdte bámulni.

Sokat beszélgettünk, talán kint lehettünk jó egy órát. Sokat mesélt a családjáról, a gyerekekről, a múltjáról, ami nem volt túl szívet melengető. De ő is, és én is úgy tekintettünk a nehéz fiatal korára, hogy így vált azzá, aki most. És aki most, azt az embert nagyon is lehet szeretni. Mert jó ember, kedves, és elfogadott engem. Nekem pedig ez rengeteget jelentett.

- Azt hittem, hogy elmentetek! – hallottuk meg a hangot a ház felől, s ahogy felemeltük a fejünket, Mike-ot pillantottuk meg, ahogy felénk sétált. Kezei zsebre dugva, haja erre-arra a homlokába lógott, szemei valamilyen furcsa tartózkodást tükröztek. Rossz érzésem volt tőle, így visszatettem a fejem a fűbe.
- Dehogy! Csak megmutattam Bekkának a kertet – vigyorgott Chester Mike-ra, aki bólintott egyet, majd leült mellém, de hozzám sem ért. Egy pillanatig lefelé nézett rám, láttam a szemem sarkából, majd megszólalt, halkan, fojtottan.
- És hogy tetszik? – nézett bele a szemembe, és a barna szempár rabul ejtett. Egy percig csak elnyílt ajkakkal bámultam rá, majd összeszedtem a gondolataimat.
- Kellene pár virág és bokor – mondtam, majd felültem. – De gyönyörű – mosolyogtam rá. Valahogy most, hogy itt volt velem, már nem tudtam rá haragudni Anna miatt. Szánalmas vagyok, mi? Egyszerűen túl jó volt a közelében.
- Hát lehet, hogy igazad van – sóhajtotta megkönnyebbülten, és tekintetébe is újra élet költözött.
- Most viszont hazamegyek. Még dolgoznom kell kicsit a karakteren – Mike bólogatott, de láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet.
- Este visszajössz? Elmennék érted… - nézett rám reménykedve. És rájöttem, hogy nem törhetem őt össze. Mert én nem vagyok olyan, mint a kedves ex felesége.
- Persze! Ha átjössz hatra, az bőven jó lesz… addig ki is tudok takarítani szerintem!
- Oké. Ott leszek! – mosolygott rám melegen, és vidáman.
- Szia, Ches! Majd még találkozunk! – hajoltam le Chesterhez, és két puszit nyomtam az arcára.
- Abban biztos lehetsz, babám! – vigyorgott.
- Szia, Édes! – hajoltam Mike-hoz is, és egy csókot nyomtam a szájára.
- Kikísérlek… - állt volna fel, de leintettem.
- Kitalálok. Inkább beszélgessetek… Ches biztos okkal jött, nemde? – pillantottam az említettre, ahogy felálltam.
- De-de! – bólogatott, de továbbra is ugyanolyan kényelmesen heverészett a fűben, kezeit a feje alatt összekulcsolva.
- Akkor este! – néztem még Mike-ra, majd sarkon fordultam.
- Úgy készülj, hogy itt fogsz aludni! – kiáltott utánam, mire csak felmutattam a hüvelykujjamat, jelezvén, hogy benne vagyok. Szép kis este lesz, az már biztos!

Hazataxiztam, mert ennyit gyalogolni egyáltalán nem volt kedvem. Lexi a konyhában volt, és szendvicseket gyártott. Én is éhes voltam, hiszen a reggelinket sem tudtam elkészíteni, így bementem hozzá, és leültem egy székre. Megkérdezte, hogy miért vágok „ilyen” fejet, én meg elmeséltem, hogy mi történt reggel.

- Ez a csaj nem ép… - rázta jobbra-balra a fejét, közben a szendvicseket látta el mindféle jóval. Chester is pontosan ezeket a szavakat használta Anna jellemzésére. – Nem értem, hogy mit akar. Elváltak…
- Még nem! – kotyogtam közbe, és elvettem az egyik kiflit.
- Jó, akkor válásban vannak – pontosított -, de ő volt az, aki elcseszte Mike-kal a dolgot… Nem értem, hogy akkor mit teper…
- De nem is az, hogy Anna mit teper – sóhajtottam fel két falat között. – Hanem Mike mit teper nála… miért nem vágta ki, mint azt a bizonyos macskát? Miért kell úgy ránéznie, mintha a szíve szakadna meg? Vagy nézzen rá felőlem úgy, amikor nem vagyok ott… úgy álltak egymással szemben, hogy… hogy az valami förtelem volt számomra… - megborzongtam.
- Hát azt elhiszem – fintorgott ő is. – De mi volt az éjjel? Még sosem aludtál nála – húzogatta a szemöldökét.
- Hát… - vigyorogtam, mint a tejbe tök. – Minden tökéletes volt!
- Ójaj… - nevetett fel. – Az a lényeg…

Még beszélgettünk egy kicsit, majd Lexi elment ki a gangra Davehez, én pedig nekiláttam a Blood Elfemnek. Már egész jól haladtam, nekem tetszett, ahogyan felvérteztem a karaktert. Persze ez csak az én szenvedélyem volt, Lexi megnézte olykor, de ő nem látott benne sok mindent, csak egy játékot. Ebben is kiütközött, hogy mennyire különbözünk egymástól.

Meguntam, hogy csendben gubbasztok a földön ülve, a kis asztalon a laptopommal, így felálltam, és a hifihez léptem. Mivel fényes délután volt, zajonghattam, és gyerek sem volt a házban. Betettem a Linkin Park és Jay-Z közös albumát, feltekertem a hangerőt, s újra dolgozni kezdtem. Ám ilyen zene mellett képtelen voltam, túlságosan felpörgetett. Úgy éreztem, hogy ki akarok bújni a bőrömből, hogy ugrálni akarok.

És a harmadik számnál ez meg is valósul. Egyszerűen a Jigga what/Faint alatt nem lehetett ülni, nem lehetett nyugton maradni. Chesterrel énekeltem, és körbetáncoltam-ugráltam a nappalit. Egyszerűen imádtam a zenéjüket, és mióta Mike-kal voltam, nem is nagyon hallgattam őket. Az pedig már tizenhat nap elvonást jelentett. Az pedig nagyon-nagyon sok.
Így most kellett kiélnem magam, mikor nem volt velem. Hát meg is tettem.

Ahogy két ugrálás között kinéztem az ablakon, rájöttem, hogy igenis koszos! Hiába mondta Lexi, hogy szerinte nem az. Mondjuk tudni kell róla, hogy utálja a házimunkát. Szóval érthető is volt, hogy szerinte miért nem kell ezt lepucolni.
Mivel volt kedvem, rendesen felpörögtem a zenétől, ezért nekiláttam. Leszedtem a függönyöket, és bedobtam őket a mosógépbe. Egy jó dolgot még fel lehetett írni a listára, hogy miért is jó az ötödiken lakni: nem látnak be! Így tovább táncikálva, ugrálva nekiláttam ablakot pucolni. Nem gondoltam volna még reggel, mikor Annával néztem farkas szemet, hogy jókedvem lesz. De most vigyorogva, énekelve tettem a dolgomat. Jól éreztem magam. Mókás volt.

Valljuk be, hogy az Izzo/In The End zenéje tök jó lett ezen az albumon. Könnyed, számomra felpörgetős. Úgy döntöttem, hogy a csillárokat is le kéne törölni, így felálltam a dohányzó asztal tetejére, és lábujjhegyre ágaskodva, letöröltem a csillárról a port. Már nem is tudom egyébként, hogy hányadszorra hallgattam végig a lemezt, de sokadszorra is eljutottam a Dirt Off Your Shoulder/Lying From You elejéhez. Ezt is imádtam, bár már komolyan el kellett ismernem, hogy nem volt olyan zenéjük, amit ne szerettem volna.

Szóval még mindig az asztal tetején ácsorogtam. Kényelmes volt… Eldobtam a kezemből a rongyot és az andalító zenére, ami a Lying from you alatt is megy, ringatni kezdtem a csípőmet, miközben énekelni kezdtem. Kezeimet a magasba emeltem, majdnem elértem a csillárt, és önfeledten táncoltam. Egyszóval: mókáztam. Régen voltam ilyen felszabadult, és boldog. Pedig az életem most sem volt épp habos torta.

A meglepetés akkor ért, mikor két tenyér a csípőmre simult, egy férfi test nyomódott hozzám hátulról, és szorosan hozzám simulva táncolni kezdett velem. Az illata ismerős volt, az érzés mikor hozzám ért méginkább… de hogyan jutott be? Ezt nem tudtam. Megfordultam, de nem azt kaptam, amire számítottam.