In The Beginning

„Végzet nincs. Választásunk van. Az egyik választás könnyű, a másik nem. Ez utóbbiak az igazán fontosak, ezek tesznek emberré.”



**Olyan 1999-2000 környékén**

Na, most aztán komolyan mondom, hogy fogom magam és mindenkit kiütök! – füstölögtem, miközben az íróasztalomnál görnyedtem, és tanultam, míg a folyosóról megint Nica visítozását kellett hallgatni. Összeszedett valami pasit, akit aztán dobott is – nyilván, mert a pasi nem Mike volt -, és most olyan volt, mint egy klimaxos picsa. Hihetetlen! Na jó, elegem van – fortyogtam, felkeltem az asztaltól, és olyan hévvel rántottam ki az ajtót, hogy még nyekkent is egyet a tokjában.

- Befognád végre? Nem hiszem el, hogy állandóan úgy viselkedsz, mint egy idióta! Rajtad kívül még több százan laknak itt, úgy hogy leszel szíves végre alapállásba állítani azt az ólajtó szádat! – ordítottam neki a folyosó másik végébe, és mindenki, aki kint volt, minket figyelt. Nica hirtelen azt sem tudta, hogy mit mondjon, de nem is kellett neki semmit. Mike sétált a bámészkodó tömegben felém, halálos nyugalommal az arcán, mintha nem is épp most keltem volna ki magamból úgy, mint talán még soha.
- Szia, Sarah! – csókot nyomott a számra, majd még mielőtt újabb lendülettel ordítottam volna Nicával, behúzott a szobába. – Miért vagy megint ilyen ingerült, Édes?
- Mert ettől a szukától képtelenség tanulni, bassza meg, azért! – dohogtam, de ő csak felsóhajtott.
- Imádom, mikor ilyen vagy, bár még sosem láttalak ennyire kiabálni. Mindenesetre eléggé kívánatossá tesz, ezt jobb, ha tudod! – mosolyodott el, majd nem hagyva nekem válaszadási lehetőséget, magához húzott és megcsókolt.

Nem mondom, hogy nyugalomban telt el a maradék időnk az iskolában. Mind Mike, mind én rengeteget tanultunk, és emellett sorozatosan próbákra jártunk. Mike és a Xero minden követ megmozgattak, hogy sikeresek lehessenek, és ezért én kimondhatatlanul büszke voltam rá. Sokszor teltek el a hétvégéink úgy, hogy szinte fel sem tűnt az idő múlása. Pénteken délután gyorsan összedobtuk a házinkat, szombaton délelőtt még tanultunk, ha kellett, majd délután a próbaterembe indultunk. Én persze nem csináltam mást, mint hallgattam őket, és bíztattam, amennyire csak tudtam, vagy éppen plakátokat rajzoltam egy-egy szombat esti fellépésre. Éppen ezért a vasárnapok mindig alvással és sokszor józanodással teltek. Egyáltalán nem volt könnyű megállni a helyünket a Főiskolán sem, hiszen az idő előrehaladtával a csoporttársak is egyre jobbak lettek, már nem voltunk ketten olyan kimagasló tehetségek, mint az első évben, de derekasan küzdöttünk. Mindketten grafikusnak tanultunk, így könnyű volt tartani a lépést, tudtunk segíteni egymásnak. Aztán a fordulópont az utolsó hajrában következett be. Mike weblapszerkesztést kezdett jobban tanulni, és kézi grafikára járt, én pedig a vizuális effektek felé mozdultam el. Mindenben támogattuk a másikat, egyszerűen nem tudtunk olyan dolgot tenni, ami a párunknak ne tetszett volna.
Az általános ámulat tárgya viszont végig mi ketten maradtunk. Nica hol itt, hol ott bukkant fel az életünkben, de mindannyian tudtuk és éreztük, hogy az ő helye régen nem Mike mellett volt. Talán, még mielőtt én megismertem őt, közel álltak egymáshoz, de ez megváltozott. Mintha Mike annak ellenére, hogy nagy vehemenciával tiltakozott az ellen, hogy köztünk kialakuljon bármi is, mégis vágyott volna rá. És ezt Nica nem tudta neki megadni, a vágyódást, a tüzet, a szerelmet.
Szóval minden adott volt egy csodálatos élet kezdetéhez, minden jól alakult. Szinte mindenből ötössel végeztünk a Főiskolán, a szüleink elégedettek voltak, ahogyan mi is.
A nagybetűs életbe sikerült jól belekezdenünk. Mike kivett egy kis lakást Los Angeles belvárosában, és rövid időn belül ott találtam maga, hogy a beköltözést segítettem.

- Nem tudom, hogy a zöld menne-e ehhez a fehér szarhoz! – fintorogtam a lakásban ácsorogva, ahogyan szemügyre vettem a fal színét, és a bútorokat.
- Nem maradnak ezek a bútorok – nézett rám olyan tekintettel, mintha azt mondtam volna neki, hogy fessük rózsaszínre az egészet.
- Ja, hát akkor jó – bólintottam, majd az ecsetért nyúltam, hogy befejezzem a pici, kimaradt részek mázolását.
- Tetszik neked amúgy? – kérdezte félvállról, mire újra körbepillantottam.
- Igen, jól néz ki.
- Tudod… nem venném rossz néven, ha ideköltöznél – hirtelen kaptam felé a fejemet, mire ő szkeptikusan sóhajtott. – Nem azt mondom, hogy belehalok a hiányodba, mert nem, de…
- Én is szeretlek, Mike – mondtam gúnyosan, mire elvigyorodott.
- Szóval nem bánnám, ha itt lennél minden nap, meg minden.
- Meg minden? – vontam fel a szemöldökömet, majd mosolyogva újra a fal felé fordultam. - Oké, majd esetleg valamikor átcuccolok.

Az átcuccolás a következő napon meg is történt, amit Mike és Brad segítségével vittünk véghez. Párom arcán halvány mosoly játszott. Tudtam, hogy tetszik neki, hogy a tettek mezejére léptem.

**

Fáradtan és nyúzottan értem haza valamikor este kilenc körül. Az első munkám, az első főnököm – a meló jó, a főnök egy hajcsár, de azért jófej.
Amire pedig haza kellett esnem, az valami irtózatosan nagy kupi volt, meg zsivaj.
Csak sóhajtottam egyet, de amint elém robbantak a srácok, mosoly szaladt az arcomra. Egyszerűen imádtam velük lenni, még akkor is, ha tizenkét órát ültem előtte az irodában.
Az új tag Chester volt. Szerettem nagyon, először csak azért, mert végre nem Mark volt körülöttünk, utána meg kezdtem megismerni, és egyszerűen jófejnek találtam.
Olyan éjfél körül végül elmentek ők is haza, és kettesben maradtunk Mike-kal.

- Sarah, én… gondolkodtam – kezdte, miközben én még a fürdőben szöszöltem.
- Na, mondjad! Ha a karácsonyról van szó, mondtam, hogy igyekszem ott lenni a nagyszüleidnél, de nem tudok kétfelé szakadni.
- Nem, nem arról. Tudod, hogy magasról leszarom az egészet! – legyintett, és az ajtófélfának támaszkodva figyelt, ahogyan törölközöm.
- Akkor?
- Én ott fogom hagyni a céget – ránéztem, és bár egy pillanatig tiltakozni akartam, végül rájöttem, hogy őt sosem tudtam befolyásolni. Miért pont most engedne? Vagy miért pont most szóljak bele az életébe? – Van valamennyi spórolt pénzem, és…
- Hagyd már! Tudod, hogy a pénz nem téma. Keresek annyit, hogy ellegyünk.
- Hát… - nagyot szusszantott, én pedig magamra kaptam a hálóingemet, és elé sétáltam. Bosszankodott, mert valami olyasmit készült mondani, amit amúgy nem mondana. Így volt például mindig azzal is, hogy kimondja, szeret. Nem gyakran hallottam tőle. – Nem igazán akarok tőled függeni, Sarah.
- Tudom.
- Jó… az jó… - motyogta. Igen, tudtam, hogy ő ilyen. A legelső pillanattól fogva tudtam, hogy senkitől sem akar függeni. Még akkor sem, ha kapcsolatban van. Pláne akkor nem. Megütött ez engem minden alkalommal, de tudtam kezelni, mert számítottam minden ilyesmire.

Nem szóltam erre már semmit, csak odahajoltam és megcsókoltam.
Nyelve hamar rátalált az enyémre, és érzéki játszadozásba kezdtünk. Ujjai felgyűrték a hálóingemet, a hátam pedig a falhoz csapódott, miközben ajkai már a nyakamon érintettek.
Ilyenkor két végletbe szoktam esni: az egyik az, mikor csak sóhajtozok és hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar; a másik, amikor én is ugyanilyen hevesen esek neki.
Most az első opció lépett érvénybe. Egyszerűen csak öröm volt érezni, ahogyan lehúzta rólam a falatnyi anyagot, és letérdelve elém, a vállára vette az egyik lábamat, és nyelvével kezdett kényeztetni. Nem tudtam betelni az érzéssel, és ott, a falnak támaszkodva hagytam, hogy a magáévá tegyen.
Felőlem bármit csinálhatott volna, az, hogy kilép a cégtől, nem hatott meg annyira. Hiszen nekem ő jelentett mindent, és minden egyes döntése helyes volt.

**

Vannak az életben olyan dolgok, amik bár velünk történnek, valahogy egyáltalán nem érezzük azt a sajátunknak. Amikor bekerültem a Főiskolára, eszembe se jutott volna, hogy pont a jeges, szemtelen, kíméletlenül beszólogató szobatársamba fogok beleszeretni. Ha valaki nekem ezt mondta volna a legelső napon, hát körberöhögtem volna.
Viszont az évek, amiket együtt töltöttünk, megmutatták, hogy Mike-nak van a legszebb szíve a világon, amit igenis érdemes szeretni. Sok dologra megtanított, sok mindent köszönhettem neki, ahogyan talán akadtak olyanok is, amikért ő mondhatott volna nekem köszönetet. De mindez nem számít, amikor az ember a mindennapok tömegében fuldokol, amikor bár szeretnél időt szakítani az életedre, mégsem tudsz. Így voltunk ezzel mi is. Elmélkedni a régi eseményeken és érzéseken felemelő volt, mikor volt egy perc nyugalmunk, viszont ez nem sokszor adatott meg. Az pedig, hogy felelevenítsük mindezt, vagy új dolgokat éljünk meg, szinte lehetetlenségnek bizonyult.
Szépen lassan múlt el minden, ami jó volt. Bár, tulajdonképpen nem is olyan lassan, hiszen elég volt pár hónap ahhoz, hogy elvesszünk a munkánk, a hivatásunk, a szenvedélyünk sivatagában, ahol bár voltak oázisok, sikerek és elismerések, mégis az egész valahogy üres volt, kopár, és száraz a másik nélkül. Mert bizony hiába éltünk egy lakásban, csak egy mellett éltünk, nem egymással. Ez pedig, a legnagyobb fájdalom volt egész addigi életemben.

- Ne haragudj, hogy késtem! – kezdtem azonnal, ahogy beléptem a lakásba. Éppen el akartunk tölteni együtt egy romantikus estét, sok-sok hét után, de ahogy megláttam a többieket, leesett, hogy ez most sem fog megtörténni.
- Semmi baj, úgyis közbejött valami – motyogta Mike, automatikusan csókot nyomott a számra, majd visszaült Brad és Rob közé a kanapéra, és papírok fölé hajolva folytatták az elkezdett beszélgetést.
- Rendelünk valami kaját? – kérdeztem Chester csendesen, én pedig sóhajtva bólintottam.
- Persze, thai kaja jó lesz? – bólintott, és mivel a többiek nem mutattak hajlandóságot arra, hogy figyeljenek is ránk, megrendeltem a vacsoránkat, így este fél kilenckor.

Az este további részét nem töltöttem a srácokkal, inkább bementem a hálóba, és átnéztem pár dolgot, amit majd a héten még el kell intéznem. A kezembe akadt a levél is, amit kaptam, ami megalapozta volna az életemet a szakmában. Tűnődve olvasgattam a sorokat, de mikor hallottam, hogy Mike közeledik, eldugtam a táskámba a papírt. Mivel fontos dologról volt benne szó, így egy alkalmasabb pillanatban akartam felhozni a témát Mike-nál, mondjuk, mikor nem éjjel egykor jutunk el addig, hogy tudjunk két szót váltani kettesben. Szerettem a srácokat, nekem is a barátaim voltak, de azért jó lett volna, ha néha nekünk kettőnknek is van egy kis időnk együtt. Viszont ezt sem vethettem volna Mike szemére – mondjuk nem is tettem volna -, mert én is mindig estig dolgoztam.

- Hű, ez is egy hosszú nap volt – dőlt le mellém az ágyba, én pedig hozzá hajoltam egy csókra.
- Igen, ez igaz.
- Hm… - hümmögött, miközben én már a nyakán jártam az ajkaimmal. – Tudod te, hogy mikor szeretkeztünk utoljára?
- Nem. Csak azt tudom, hogy tegnap éjszaka is szexeltünk – néztem fel rá, ő pedig azzal a tipikus Mike-os, kifürkészhetetlen, mégis szívfájdítóan csodálatos tekintettel nézett le rám.
- Itt lenne az ideje! – azzal fordított a helyzetünkön.

**

A napok gyorsan teltek, én pedig csak tovább halogattam annak a bizonyos levélnek a megvitatását Mike-kal. Sem ő, sem én nem értünk rá, neki a bandával volt állandóan dolga, nekem pedig a cégnél. Igaz, hogy bent már mindenki arról beszélt, hogy megyek Új-Zélandra, és hogy mennyire irigyeltek, én csak hallgattam. Képtelen voltam bármit is mondani, hiszen ez egy óriási lehetőség volt, amit egyszerűen nem utasíthattam volna vissza… és nem is akartam. Anno azért is mentem pont arra a Főiskolára, mert jó akartam lenni, ha nem a legjobb. Ez pedig a mai napig így volt.
Otthon legnagyobb meglepetésemre Mike várt, pedig még csak délután öt óra volt. Igaz, hogy péntek, de azért meglehetősen furcsa volt a lakásban találni, ráadásul úgy, hogy se nem zenélt, se nem megbeszélést tartott a többiekkel.

- Szia, Édesem! – mosolyodtam el rögtön, és az ölelésébe bújtam. Ahogy megéreztem összezárulni magam körül a karjait, és felfigyeltem a merevségére, azonnal felpillantottam rá, és gombóccal a torkomban vártam, vajon most mi történt.
- Szia – arca ugyanaz volt, mint mikor hetekig nem állt szóba velem az első Féktelenek Éjszakája után. Rideg, közönyös és rezzenéstelen. – Beszélni szeretnék veled, ha ráérsz!?
- Persze – bólintottam rögtön, és hagytam, hogy lenyomjon a fotelba, ő pedig helyet foglaljon a szemközti kanapén. A távolságtartása már most feltűnt, és beleremegett a gyomrom a félelembe. Komoly dologról lesz szó, tudtam jól.
- Ma délelőtt felhívott Steve – ő volt a főnököm, aki viszonylag jól kijött Mike-kal annak ellenére, hogy Mike sosem bratyizik le csak úgy senkivel. – Nem akarsz elmondani valamit? – nézett rám kérdő tekintettel, én pedig nagyot nyeltem.
- Beszélt neked Új-Zélandról – nem kérdeztem, kijelentettem; világosabb volt a napnál is.
- Igen, beszélt. Ahogyan arról is, hogy te még nem adtál konkrét választ, pedig nem is olyan sokára indulnod kellene, és akkor fel kell mondanod nála.
- Feltételezem, hogy nem arról akarsz velem beszélni, hogy ne okozzak gondot Steve-nek, igaz? – szívem szerint elfordultam volna a jeges tekintettől, amiben most semmilyen érzelem nem látszott, mégis képtelen voltam rá. Így hatott rám a kezdetektől fogva, vonzotta a szemem, és minden, amit tett, csodálattal lekötötte a figyelmemet.
- Nem… - nagyot sóhajtott, majd a térdeire könyökölve a kezébe temette az arcát. Nem mertem megmozdulni, pedig szívesen végigsimítottam volna a vállán, hogy tudja, én mindig vele leszek. – Megértem, miért nem mondtad el. Ismerlek, Sarah. Viszont el kell menned, és ezt te is tudod. Sőt, te el akarsz menni, igazam van? – újra felnézett rám, és végre láttam valamit a szemében. Valamit, ami bár különbözött attól a közönytől, amit eddig mutatott, viszont egy pillanatra megijedtem ettől a valamitől.
- Szeretnék jó lenni, ezt tudod, és ez egy nagy lehetőség… - meg akartam fontolni, mit is mondok, bár Mike mindig tökéletesen értette mit is szeretnék kinyögni. – Tudom, hogy hosszú idő, de… Jöhetnél, és biztosan én is jöhetnék ide…
- Sarah – mordult fel, de most inkább tűnt reménytelennek és hitevesztettnek, mint dühösnek. – Ha minden jól megy, lassan leszerződünk egy kiadóval. Akkor pedig nekem itt kell lennem, és nem mehetek csak úgy utánad a világ másik végére.
- Tudom – suttogtam, és zavartan letöröltem a szemem sarkában megbújó könnycseppeket. – Tudom, hogy mit jelent ez – Mike összeszorította az állkapcsát, de egyelőre nem mondott mást. – De én… akkor nem megyek.
- Gyűlölnél érte engem.
- Nem… én… nem… - vajon így lenne? Ő gyűlölne, ha én akarnám visszatartani a távolság, vagy bármi más miatt őt? Valószínűleg.
- Együtt szárnyaltunk – hangja halk volt, mégis olyan tisztán hallottam őt, mint még soha ezelőtt. – A Főiskolán mi ketten segítettünk a másiknak. Azért voltunk olyan nagyok a többiek között, mert mi ketten tökéletesen megértettük egymást, és ketten voltunk egyek… De mióta kikerültünk onnan, ez már nem működik. Nem ugyanazt csináljuk, mint eddig. Most már nem házit csinálunk együtt, nem a szobánkban ülve készülünk a statisztika dolgozatra… Már olyan, mintha… mintha nem is te meg én lennénk – megcsóválta a fejét, én pedig a számra szorítottam a kezemet, és elfordultam tőle, hogy legalább ne úgy fakadjak sírva, hogy közben az elhatározást látom a szemében.
- Csak adj egy percet! – suttogtam nagy nehezen és próbáltam rendezni az érzéseimet. Fájtak a szavai, úgy hangzott, mintha már egyáltalán nem szeretne. Tudtam, hogy nem így van, nem lehet így, hiszen tegnap még pontosan láttam a tekintetében a szerelmet.
- Sarah, hagyd ezt abba! Nem bírom! – felpattant és körbe-körbe kezdett mászkálni a fotelem körül. Csak megráztam a fejemet, és a hetedik köre után én is felálltam, s az ablakhoz sétálva lebámultam az utcára.
- Te már döntöttél, igaz? Kettőnkről…
- Igen. Meghoztam a döntésemet. De nem most, már régen. Akkor, mikor megfogadtam, hogy híres zenész leszek. Nem ellened döntöttem, hanem a Linkin Park mellett.
- Kedves… - morogtam, bár inkább hangzottam csalódottnak, mint cinikusnak. Pedig mindig is tudtam, hogy Mike ilyen. Tudtam, mit vállaltam.
- Emlékszel ugye, hogy mit mondtam mindig neked? – kérdezte halkan, és ujjai végigsimítottak a karomon, s hátulról gyengéden átölelt.
- Hogy… - elszorult a torkom, ahogyan kedvenc mondatának súlya rátelepedett a szívemre és a lelkemre. – Hogy ne szeressek beléd.
- Igen, látom, emlékszel még…
- De te is… te belémszerettél… - motyogtam szinte magamon kívül, és hangom megremegett az elfojtott érzelmektől.
- És mit mondtam mindig erre? – kérdezte lassan, én pedig úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna.
- Hogy te tudod majd kezelni az elválást… - válaszoltam meg a kérdést, mint rendes diák a tanítómesterének. Így is volt, mindig ő oktatott engem. Nem a tananyagra, hanem az életre. Ezek voltak a legfontosabb dolgok, amiket kaptam tőle a szerelmén kívül.
- Egyszerűen már nem olyan ez, mint lennie kellene, és én beláttam ezt. Próbáltuk, te is, én is, tettünk ezért a kapcsolatért. De valahol közben elvesztettük mindazt, amink volt – pár pillanatig hallgatott, majd csókot lehelt a nyakamra, én pedig lehunytam a szemem. – Most pedig arra kérlek, hogy légy olyan erős, mint amilyennek mindig mondtad magad. Én is emlékszem ám, hogy mindig azt mondtad, te is tudod majd kezelni ezt.
- Rendben.

Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy hazudtam, de nem tehettem. Igaza volt, vállaltam ezt. Még most is ő tanít engem, ő irányít. S el kell ismerni, piszkosul jól csinálja. Megfordultam, és mélyen a barna szemekbe néztem. Most is benne volt a jeges, kegyetlen igazság, mégis láttam benne szenvedélyt is. Talán arra számított, hogy mégsem tudom kezelni az elvesztését, és hogy esetleg megpróbálom jobb belátásra bírni.

- De ez nem Új-Zéland miatt van, ugye? Nem számíthatok rá, hogy majd elmúlik a mérged, és könyörögsz egy sort, mint a többi suhanc… - gonoszan elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Egészen eddig nem tudtad igazán, hogy Nica miért nem lett a barátnőm, ugye? – lassan megcsóváltam a fejem. – Ő nem lett volna képes ezt elviselni, és ezt én tudtam. Nem azért nem jöttem vele össze, mert szemét akartam lenni. Mert biztos vagyok benne, hogy eleinte ezt hitted… én csak nem akartam egy olyan kapcsolatba belemenni, ahol előre felkészülhetek a viharra, mikor csendes naplementét szeretnék, szép emlékekkel.
- Végül miért hitted azt, hogy velem más lesz? – elmosolyodott, most már kedvesebben.
- Mert utáltál engem, és szerettél is egyben. Tudod, ha valaki iránt két ilyen erős, de ellentétes érzést táplálsz már az elejétől fogva, úgy hiszem, nem tűnik el teljesen ez a kettősség. És a harag, a gyűlölet, erőt ad. Ahogyan a dac is, amivel tudtam, hogy kezelni fogod ezt – nagyot sóhajtott. – Ezt már az elejétől fogva tudtam, de tudtam még valamit… hogy bár erős leszel, fájni fog. Nem akartam, hogy fájjon neked, Sarah! Sokkal egyszerűbb lett volna, ha megmaradunk a Királykisasszonyozásnál meg a Seggfejezésnél…
- Igen, könnyebb – bólintottam, és egy pillanatra becsuktam a szemem. – Naplemente lesz, sok-sok szép emlékkel… Ahogy szeretted volna – mondtam, és erővel kényszerítettem magam belül, hogy ne látsszon meg rajtam, hogy teljesen összezuhantam azoktól, amiket mondott. Igaza volt, mint mindig. Dacból, „csak azért is” erősnek mutattam magam.
- Tudnod kell, hogy szerettelek! – megsimogatta az arcomat, én pedig felnéztem rá.
- Ahogyan én is téged! – végigsimítottam az ajkain, ujjaim alatt élveztem a selymes bőrt, majd közelebb hajoltam. – Neked pedig tudnod kell, hogy te voltál a Nap, ami beragyogta az eget! – azzal megcsókoltam, most utoljára.

Nem volt hosszú csók, de mindent jelentett. Ez is eggyé fog válni azokkal az emlékekkel, amikről Mike beszélt. Valamikor, egyszer. Jelenleg el sem tudtam képzelni, hogy valaha is túl legyek rajta, hogy ne szeressem. Képtelenség.
Csendes elválás volt, bár belül tomboltam. Magammal vittem a cuccaimat már a csók estéjén, hiba lett volna együtt maradnunk a szakítás után.
Semmi, semmi a világon nem pótolhatta az űrt, amit hagyott maga után, ezt tudtam jól. Úgy váltunk el, mint a néma ismerősök. Egy intés, egy utolsó pillantás. Soha többé nem akartam látni, és nem azért, mert gyűlöltem volna, amiért véget vetett kettőnknek. Hanem azért, mert ha egyszer is visszatáncolok, ha csak meglátom, vagy hallom a hangját, meghalok. Ott helyben megszakadt volna a szívem, tudtam jól. Végülis… Új-Zéland elég messze van, nem igaz? Viszont az jó lett volna, ha az előttem álló életet, nem könnyes szemmel bámulom. Hiába, Mike nélkül semmi sem lesz a régi.