Elveszve

"Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni, mikor a személy, akivel törődünk, elhagy... de az az igazság, hogy ez nem a mi veszteségünk, hanem az övé, mert ő veszti el azt az embert, aki soha nem mondott volna le róla."
(Müller Péter)



53. fejezet

Mike szemszöge:

Fel s alá járkáltam Bekka kórházi szobájában, míg vártam, hogy visszahozzák ide. A doki szavai szerint, előkészítik a szülésre. Volt már róla némi fogalmam, hogy ez mit takar, de azért már szerettem volna, ha itt van velem.

Féltem. Nagyon féltem. Nem akartam elveszíteni őt, azt nem élném túl. Viszont úgy láttam, hogy egészen jól viseli a dolgot, ha leszámítjuk azt, hogy rettenetesen fáj neki. Bár ez minden nőnek fáj.

Az ajtó végül kinyílt, és a doki bekísérte Bekkát. Sápadt volt, falfehér arcával éles kontrasztot alkotott piros szája, amit fájdalmában sokszor beharapott.

- Még várunk, nem tágult ki eléggé. Ha lehet, próbáljatok meg sétálgatni itt bent, attól hamarabb meglenne az a tíz centi – mondta az orvos, én pedig megfogtam Bekka kezét, és magamhoz húztam, hogy megölelhessem.
- Rendben, meglesz – bólintottam.
- Ha kellek, itt leszek, szóljatok. Fél óránként bejövök, és megnézlek benneteket – azzal elment ki, mi pedig kettesben maradtunk.
- Még mindig nem értem, miért nem veszik ki. Csak játszanak az életeddel! – dörmögtem idegesen, majd leültettem Bekkát az egyik fotelba.
- Mert meg fognak műteni, és jobb lenne, ha természetes úton születne meg a baba… azután majd… elvégzik a… beavatkozást, amit kellett… volna… jézusom! – mondta akadozva, végül pedig összerezzent a fájdalomtól. Megszorította a kezemet, én pedig letérdeltem elé.
- Eddig jól csinálod! – dicsértem meg, mire szúrósan nézett rám.
- Csinálnád csak egy kicsit helyettem? – kérdezte nyűgösen, én pedig rámosolyogtam.
- Ha lehetne, akkor igen, de nem lehet…
- A francba, hát ezt megszívtam – mormogta, és körülnézett a szobában. – A telefonom?
- Otthon hagytam – zavartan pislogtam rá. – Lexit már felhívtam, úton van ide.
- Jó, de… felhívnád nekem Annát?
- Annát?
- Igen. Csak szeretnék vele beszélni erről… öhm… Talt mégsem akarom kirángatni Claire mellől ilyenkor.

Tettem, amit kért, és felhívtam Annát. Kedves volt, azt mondta, hogy azonnal indul. Közben Lexi is megjött, Petivel karöltve, és sétálgatni kezdtek a szobában, míg Peti és én az ágy szélén ültünk.

Tehetetlennek éreztem magam. Nem tudtam rajta segíteni. Annának is fájt, mikor Otis született, akkor mégsem éreztem magam ennyire hasznavehetetlennek és ijedtnek. Persze akkor nem is kellett attól félnem, hogy elveszítem azt, aki a legfontosabb nekem a világon.

Közben Anna is megérkezett, Bekka pedig ellentmondást nem tűrően kiküldött mindannyiunkat a szobából, hogy „nyugodtan” tudjanak beszélgetni.

Bekka szemszöge:

- Gondolom nem azért hívtál ide, hogy megkérdezd, nekem is ennyire fájt-e, igaz? – nézett rám áthatóan, miközben segített leülni a fotelba.
- Nem, valóban nem – nagy levegőt vettem, majd egyenesen a szemébe néztem, és könyörtelenül kimondtam a szavakat, amiket már régóta elterveztem. – Azt szeretném kérni, hogy ha meghalok, segíts Mike-nak! Tudom, hogy ez most így eléggé furcsán hangzik, de… ne, hallgass meg! – intettem le, mikor közbe akart szólni. – Tudom, hogy szereted Sixet, tisztában vagyok vele. De, ha én már nem leszek, Mike itt marad egy kisbabával, és szeretném, ha mellette lennél. Te ismered olyan jól, hogy… hogy ott lehess neki. Nem tudom, hogy tudna-e még utánam szeretni bárkit is… De nem akarom, hogy magába zuhanjon, ha… történik velem valami. Először hagyd, hogy maga alá temesse a gyász, aztán rángasd ki belőle! Ezt nem kérem… inkább elvárom! – hosszú percekig csak néztük egymást. Két nő, akik mindketten szerették Mike-ot. Én fel akartam készülni mindenre, ő pedig…
- Rendben. Bármit megtennék érte, de azt hiszem, ezt tudod. Különben nem hívtál volna ide.
- Így van – bólintottam, de az újabb fájás miatt összeszorítottam a szemem, és halkan felnyögtem.
- Feladtad, pedig neki nem ezt ígérted! – hangja vádló volt, és ahogy felnéztem rá, a szemeiben is ezt láttam.
- Nem. Nem adtam fel soha. Csak… van egy rossz érzésem, ennyi.
- Ha te mondod… - sóhajtotta, majd segített felállni, és sétálni kezdtünk.

Mike szemszöge:

Nem jön a baba! Ezt így kijelenthettük másnap délben, mikor még mindig nem történt igazi előrelépés. A doki szerint még mindig jobb lenne várni, és mivel Bekka is egyetért vele, így megint le lettem szavazva.

- Engem nem érdekel, de a következőnél minden úgy lesz, ahogy én akarom! Ha kell, szerződésbe is foglaljuk! – mordultam fel Bekka mellett ülve az ágyon. A többiek is mind itt voltak már a nap folyamán, de kedves feleségem mindenkit hazazavart.
- Rendben! – mosolygott rám erőtlenül, majd a vállamra hajtotta a fejét. – Szeret ott bent lenni.
- Na persze…
- Ne morogj, Életem! – simított végig a combomon, de ujjai végül a térdembe martak, ahogy újabb fájásai jöttek. – Hát ez… nagyon… fáj!
- Nem mondod? – morogtam rosszkedvűen.

Már komolyan azon voltam, hogy lefizetek bárkit, mindenkit, akit kell, csak vegyék ki a babát, és mentsék meg Bekkát. Látni az arcán a fájdalmat, hallani az elfojtott nyögéseket… Nem életem legjobb órái voltak, még akkor sem, hogy ha mindennek vége lesz, lesz egy kisbabánk. Még mindig képtelen voltam örülni a jövevénynek, csak azt láttam benne, aki szépen lassan, de mégis hihetetlenül gyorsan elveszi tőlem a Szerelmemet.

Estére Bekka alig állt már a lábán, hiszen két napja nem aludt, és folyamatosan fájdalmak gyötörték. Ezen az sem segített, hogy több orvos is sertepertélt körülötte, és próbálták enyhíteni ezeket a fájdalmakat. Nekem elég lett volna EGY doki is, aki végre csinál valamit.

Végül minden olyan gyorsan történt, hogy nehéz összeszednem a mozaik darabkáit.

Bekkát elvitték a szülészeti szobába, míg engem beöltöztettek, hogy vele lehessek. Az a pár perc, míg nem voltam mellette, egy örökkévalóságnak tűnt, és folyton az járt a fejemben, hogy lehet, mire visszamegyek hozzá, már nem lesz életben. Képtelen voltam ezt a szörnyűséget kiverni a fejemből, pedig olyanok voltak ezek a gondolatok nekem, mintha a világ legocsmányabb bűnét követném el.

Aki végül mégis megjelent, az Anna volt. Furcsán sápadt volt, és láttam rajta, hogy valamit mondani akarna, de egyszerűen rá már nem volt időm. Siettem vissza Bekkához.

Mikor beléptem a műtőbe az egyik ápolónővel az oldalamon, egy pillanatra elállt a lélegzetem, és bár sosem fordult még elő velem, de a sok vér láttán, ami eláztatta Rebeka hálóingét, szabályosan rosszul lettem.

Az arcán izzadtságcseppek folytak végig, tekintete könyörögve próbált rám fókuszálni.

Mint egy nagyon rossz horror filmben.

A doki rám parancsolt, hogy álljak oda a feleségem mellé, én pedig tettem, amit mondott. Bekka úgy kapott a kezem után, mintha ezen múlt volna az élete. Talán így is volt.

Csak úgy röpködtek a szavak az orvosok és az ápolónők között, amikre nem is igazán tudtam figyelni, mert annyira lekötött, hogy ugyanúgy szorítsam Bekka kezét, ahogyan ő szorongatta az enyémet, és nem győztem azt mondogatni neki: minden rendben lesz.

Hazudtam. Semmi sem lesz rendben, de én ezt már akkor tudtam, mikor kiderült, hogy terhes. A doki szerint túl sok vért veszített, és a babának a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór. Egyetlen másodpercig megfogalmazódott bennem, hogy most mindkettejüket elveszítem, de aztán Bekka szemei rámvillantak.

- Bocsáss meg… nekem! – nyögte két lélegzetvétel között, de én képtelen voltam válaszolni.

A doki folyamatosan mondta neki, hogy nyomjon, nyomjon jobban. Képtelen volt rá, láttam rajta. Bármennyire is próbálkozott, az nem volt elég; a kétségbeesés ott ült az arcán. Talán most fogalmazódott meg benne is, amit én már hónapok óta mondogatok mindenkinek: egyikük sem fogja túlélni.

- Megbocsátok! – pillantottam rá a könnyeimen keresztül, ő pedig felnyögött a fájdalomtól és a megkönnyebbüléstől egyaránt, s lehunyta szemeit, ami alatt sötét karikák éktelenkedtek annak bizonyítékaként, hogy a Poklot is megjárja ezekben az órákban, percekben.
- Rebeka, kérem, ne aludjon el, nem teheti! – szólt rá erélyesen a doki, mire Kedvesem résnyire kinyitotta a szemeit. Szabad keze, amelyikkel nem az enyémet szorította most már gyengülő erővel, eddig a térhajlatánál pihent, mintegy kapaszkodva, most viszont lehanyatlott, és lecsúszott a szülőágyról.
- Reba, maradj velem! – könyörögtem neki elcsukló hangon, alig tudtam visszatartani a sírást.

Apró jelek, amik arról árulkodtak, hogy itt akar hagyni engem. Az ágyról lelógó keze, az enyhülő szorítás, szemeinek tompa fénye, ajkainak remegése, egyre lassuló zihálása. Látnom kellett, ahogyan feladja, ahogyan kiszorul belőle az élet. Képtelen voltam elviselni a látványt. Nem ment.

Elfordultam tőle, elengedtem a kezét, és az arcomra szorítottam a tenyeremet. Rázkódtam a sírástól, amit így is igyekeztem még elfojtani. Nekem ez nem egy élet születését jelentette, ez maga volt az Ördög fő műve, ahogyan elveszi tőlem a legcsodálatosabb dolgot az életemből.
Ijesztő volt a látvány, Bekka látványa. Úgy éreztem, megfulladok, hogy valaki sztepptáncot jár a mellkasomon.

- Mike… - alig éreztem a simítást a derekamon, de azért érzékeltem, ahogyan a halk hangot is. – Mike, kérlek… - még ilyenkor is képes volt engem figyelni.

Visszafordultam felé, miközben kidörgöltem a szememből a könnyeket, és próbáltam rá figyelni, miközben a doki is beszélt hozzá. Végre eljutottak addig, hogy kiszedik a babát, nem bízzák a dolgot Bekkára.

- Meg tudom… csinálni – pillantott át az orvosra, aki bólintott, és utasította, hogy akkor most aztán nyomjon nagyon erősen.
- Ne erőltesd, kiveszik, nem lesz baja – szóltam rá abszolút feleslegesen, mert nem hallgatott rám.
- Csak… fogd… a kezem! – kért, én pedig teljesítettem a kérését. Talán utoljára.

Összekulcsoltam az ujjainkat, és hagytam, hogy utolsó erejével is a babánkra összpontosítson.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre a doki felkiáltott, hogy megvan, és hogy kislány.

- Kislány? – kérdezett vissza Bekka; szemeiben könnyek óceánja gyűlt.
- Igen, az – bólintott a doki, majd babasírást hallottunk, engem mégsem érdekelt. Odahajoltam Bekkához, és csókot nyomtam kiszáradt ajkaira. – Rebeka, maradjon velünk, ez most fontos! A nehezén túl van!

Ahogy a tekintetem találkozott az övével, szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. A szemei hirtelen becsukódtak, ujjai kicsúsztak az enyémek közül, feje pedig oldalra billent.

Csak a hangos kiabálást hallottam magam körül, a gépek pittyegését, és zúgását, s elmémbe bevésődött annak a pillanatnak a képe, mikor Bekka elvesztette az eszméletét.

Elhagyott, elhagyott, elhagyott…

Úgy rántottam el tőle a kezem, mintha forró vassal égetett volna a bőre. Nem tudtam hozzáérni, inkább hátráltam pár lépést, és kínlódva, a tarkómon összekulcsolt ujjakkal néztem, ahogyan mindenki körbeveszi és megpróbálnak segíteni rajta.

Nem tudtam ott maradni, lehetetlenség lett volna.

Egy nővér kezében, halványzöld lepedőben ott sírt a lányom, én pedig csak egyetlen pillantást tudtam rá vetni. Teljesen olyan volt, mint én. Legalábbis ahogy meg lehetett állapítani alig pár percesen. Felém nyújtotta, de nem tudom, hogyan gondolta, hogy majd pont a babával fogok foglalkozni.

Megráztam a fejem, és miközben azt figyeltem, hogy próbálnak segíteni Bekkán, kihátráltam az ajtón. Levetettem azt a zöld köpenyt, amit rámadtak, ledobtam a földre, és kicsörtettem a folyosóra.

- Mike, mi történt? – toppant elém Lexi. Nem tudtam pontosan, hogy került ide, talán Anna szólt nekik. Peti és Chester is ott álltak a fal mellett. Ránéztem a volt feleségemre, és kénytelen voltam látni az ő arcán az elszörnyedést, amit valószínűleg az én látványom váltott ki.
- Mondd már, Mike, mi van? – Anna olyan lágyan érintette a karomat, mint mikor együtt voltunk. Mint mikor még őt szerettem. Ismerős volt az érzés, mégis zavart, hogy hozzámért. Sosem éreztem még így, olyan volt a mellkasom, mintha ezer sebből vérezne, a gondolatok pedig tolongtak a fejemben.
- Haver, figyelj, mondd el, mi történt bent, oké? – Chester, mint valami megmentő, úgy lépett közém és a két lány közé.

Nem nagyon szoktam kiborulni, az nem én vagyok, viszont most határozottan megtörtem a nyomás alatt. Hónapokig elviseltem a gondolatot, hogy elveszíthetem Bekkát, elviseltem a fájdalmat, ami elkísért minden pillanatban. Sehova sem tudtam úgy menni, nem tudtam semmit anélkül csinálni, hogy ne az járt volna a fejemben, hogy vajon láthatom-e még Bekkát? Vajon fogom-e még látni a mosolyát, vagy érezni a csókja ízét? Mindez most rámomlott, eltemetett.

Úgy borultam a barátom nyakába, mintha csak egy kisfiú lennék, akit bántottak. Nem tudtam Petire sem nézni. Egyszerűen képtelen voltam neki megbocsátani, hogy engedte mindezt Bekkának, habár nem mutattam ki egyszer sem, hogy haragszom rá. Valójában mindenkire haragudtam, habár tudtam, hogy mindannyian, kevés kivétellel, de megpróbálták lebeszélni Kedvesemet erről az egészről.

Chester szorítása egyre erősebb lett körülöttem, ahogy én is engedtem az érzelmeimnek, és sírtam. Zokogtam, remegtem, a lábaim alig akartak kitartani alattam.

Elvesztem.

Bekka szemszöge:

Csak álltam a nappali ajtajában, és gyönyörködtem a mozdulatban, ahogyan Mike hanyagul a tálba dobta a kulcsait, miután belépett az ajtón. Lerúgta a cipőit, és elment mellettem, egyenesen a konyhába, ahol leült és miközben megivott egy üveg sört, az újságot olvasta.

Békés volt, nyugodt, és földöntúlian gyönyörű. Mindig is ilyennek képzeltem el az angyalokat: markáns vonások, sötét, mindent tudó szemek, és persze hatalmas szárnyak.

Nagyot sóhajtottam, s mivel zajt hallottam fentről, felsiettem a fürdőszobába.

Mike állt a mosdó előtt, éppen borotválkozott, miközben halkan dúdolt egy dalt, amit nem ismertem. Figyeltem, ahogyan ujjai végigsimítják az arcát, miközben szakértelemmel vizsgálja a művét.
Irtó helyes volt, mint mindig.

Szitkozódás hangjai szűrődtek be hozzánk, így otthagytam Mike-ot, hogy tökéletesítse a szakállát, én pedig átsétáltam a hálóba.

Az ágyon ezernyi ruha volt, a fotelekben dobozok és táskák, míg Mike az egyik szekrény előtt térdelve próbált valamit kibányászni alóla. Elmosolyodtam, ahogy hallgattam a „son of a bitch” és társait. Igazság szerint imádtam, amikor káromkodott. Erre először akkor jöttem rá, mikor hallottam egy élő koncertfelvételen, s azóta megvesztem érte. Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de mégis… valahogy a hangsúly, és maga az a hang… megborzongat.

Az udvarról egy nagy csattanás hangzott fel, én pedig kifelé indultam, hogy megnézzem, minden rendben van-e.
Amint kiléptem az ajtón már láttam, hogy mi okozta a hangzavart. Mike próbálta felállítani Otis hintáját, és annak az elemeivel bajlódott. Felnevettem, ahogy elnéztem, hogy próbálgatja végre állva tartani a szerkezetet. Rettentő édes volt, és nagyon jól festett a fekete térdig erő nadrágban, és a zöld-szürke kockás ingben. A haja a szemébe lógott, néha megrántotta oldalra a fejét, hogy kisöpörje a homlokából az engedetlen tincseket.

Hirtelen rájöttem, hogy ez az egész így nem stimmelt. Nem lehetett ennyi Mike a világon, egy időben. Összeráncoltam a szemöldökömet, és már éppen kérdezni akartam volna Mike-tól, hogy mi ez az egész, mikor alaposabban megnézve rájöttem, ez a Mike, nem az én Mike-om. A haja nem volt ilyen, legalábbis mostanság nem, és nem hittem, hogy pár óra alatt ennyit változott volna.

Elfordultam, hogy szemügyre vegyem a házat és jobban körülnézzek, mikor is nem várt személyeket pillantottam meg a lépcsőn ücsörögve.

Hosszú, szőke haj, sugárzóan szép mosoly, világos szemek; és sötét, vállig érő haj, keskeny, de mosolygós ajkak, szabályos, éles vonások, sötét tekintet. A szüleim voltak azok.

Egy pillanatra eltátottam a számat, majd nehéz szívvel közelebb léptem hozzájuk.

- Kicsim, jó látni téged! – pattant fel apa, és azonnal megához húzott. Úgy bújtam hozzá, mint kiskoromban minden lefekvés előtt.
- Téged is apa – motyogtam a mellkasába, majd hagytam, hogy lenyomjon anya mellé a lépcsőre, és ő is letelepedjen mellénk.
- Apa kicsi lánya voltál mindig is – mosolygott anya, és úgy nézett rám, mintha csak gyönyörködne valamiben.
- Te is hiányoztál! – nyomtam puszit az arcára, mire felnevetett. A haját átdobta a másik vállára, majd csavargatni kezdte az egyik tincset, pont úgy, mint ahogy a húgom szokta. – Mi ez az egész? Álmodom?
- Az biztos, hogy ez nem a valóság, Kicsikém – pillantott apa Mike felé, aki lassan, de biztosan haladt a hintaépítéssel.
- De mégis… mi ez? – intettem körbe, miközben megfogtam mindkettejük kezét.
- Ez az élet, Kislányom! – suttogta anya. – Ez volt Mike élete előtted, vagy legalábbis ilyesmi.
- Ó… - hát erre nem is gondoltam.
- Ne aggódj, minden rendben lesz – nyugtatott apa, mivel kissé megszorítottam a kezét.
- Biztos?
- Egészen. Eddig mindent tökéletesen jól megoldottál, mióta mi nem lehetünk veletek.
- Tuti, hogy álmodom… Most már biztos – nyögtem fel szomorúan.
- Miért? – kérdezte vigyorogva apa.
- Mert legbelül mindig ezt akartam… hogy elégedettek legyetek velünk.
- Azok is vagyunk, Kicsim!
- De látod – intett anya Mike felé. – Még ilyenkor is Mike az első az életedben, pedig mi is itt vagyunk már mióta megérkezett, és végignézted, hogyan dobja a kulcsát a tálba.
- Szeretem azt a mozdulatot – sóhajtottam fel. – De nem értem, mire akarsz kilyukadni.
- Arra, hogy ő a mindened, és most úgy érzed, elárultad őt. Úgy érzed, visszataszítottad őt abba az időbe, mielőtt találkoztatok.
- Szomorú, komor, és… egyedül van… - sorolta anya, mire lehunytam a szemem.
- Sosincs egyedül. Ők a srácokkal egy nagy család.
- Te is tudod, hogy ez csak részben igaz, hisz láthatod most is.
- Igen… tudom… - ráhajtottam a fejemet apa vállára, és közben elgondolkodva néztem Mike ténykedését. – Szeretem őt, de olyanba kényszerítettem bele, amit nem akart.
- Megbocsátott, emlékszel? – anya szelíd hangjára ránéztem.
- Igen… valóban… - éles fájdalmat éreztem a fejemben, de mégis, mintha most láttam volna csak kristály tisztán a szüleimet. – Én pedig megígértem neki, hogy nem hagyom el.
- Így van. Akkor, mit kell tenned? – mosolygott apa.
- Öhm… felébrednem? Mert remélem ez nem a Mennyország. Onnan nehezebb lenne visszamennem… - kérdeztem félve.
- Szeretünk – simogatta meg az arcomat anya, én pedig elmosolyodtam.

Éles fény hatolt a szemembe, így akaratlanul is pislogtam párat, a fejem pedig csak úgy lüktetett. Hangokat hallottam, amik először elmosódottak és távolinak tűntek, de aztán kezdett összeállni a kép.

Egy kórházi szobában voltam, az ágyam mellett pedig a húgom magyarázott arról, hogy érzem magam, és hogy szól az orvosnak. Csak pislogtam párat, megszólalni egyelőre nem tudtam volna. Lexi kiviharzott a szobából, majd Mike lépett a látóterembe. Azonnal mosoly szaladt az arcomra, és bár rettentően fáradtnak éreztem magam, a keze után nyúltam.

A megkönnyebbülés ott játszott az arcán, mégis rettentően komornak tűnt. Megfogta a kezem, és lehajolva csókot hintett rá, majd jeges tekintettel rámnézett. Szörnyű volt ez a kettősség, mintha egyszerre szeretne megához vonni és el sem engedni, és leordítani a fejem valami miatt.

- Mi az, Életem? – kérdeztem halkan, kicsit rekedten.
- Megszületett a lányunk, emlékszel? – nem várta meg a válaszomat, azonnal folytatta. – Ép, egészséges. Kicsit pici, de jól lesz. Annának neveztem el, anyukád után – meglepetten néztem rá, sosem beszéltünk nevekről, de örültem, hogy így döntött, még akkor is, ha a nagyvilág másként fogja majd azonosítani a névválasztást. – Most pedig beszéljünk arról, hogy… hogy mégis hogy merészelted megkérni Annát, hogy segítsen nekem, ha te meghaltál? Hogy volt hozzá képed, hogy a hátam mögött megbeszéld vele a halálodat? – mennydörögte, én pedig nagyot nyeltem. Ebből nem fog jó kisülni.