Fájdalmas áldás

"Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom."



52. fejezet

Rebeka szemszöge:

MÁJUS

Mike valamiért ragaszkodott hozzá, hogy bocsánatot kérjek mindenkitől, akit megbántottam. Nem mondom, hogy nem volt igaza, de azért mégis… nem voltam már kisgyerek.
Miután mindezt letudtam, az egyetemen is el kellett mondanom, hogy mi a helyzet. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert szerettem tanítani, szerettem magát a helyet és az embereket is. Megegyeztünk a többiekkel, hogy még három hetet maradok, amíg lebonyolítom a vizsgákat – Mike nem repesett a boldogságtól, de belement.

Peti volt igazából a legmogorvább mindenki közül, és míg Talinda, Lexi, Anna és a többiek igyekeztem ott segíteni, ahol tudtak, Peti utált – vagy valami olyasmi. Halványlila gőzöm nem volt róla, hogy mi baja, hiszen tőle is bocsánatot kértem – amire egy bólintással, meg azzal felelt, hogy hátraarcot vágott, és eltűnt az egyik előadóban.

JÚNIUS

Az első napok otthon eléggé békésen teltek. Mike kicsit rohangált, mert hol itt volt dolga, hol ott, de azért sokat volt velem, és minden mozdulatomat leste. Nem mondom, kicsit furcsa volt ez a túlzott figyelem, de inkább tegye ezt, minthogy megint a baba ellen legyen.

Hoztam haza egy kicsi olyan munkát is, amit a dolgozóban ücsörögve meg tudtam csinálni. Szerkesztgettem néhány térképet, de valahogy nem igazán volt jó ott bent lenni, így néhány nap után inkább kimentem a kertbe.

Először persze pihenni szerettem volna, de aztán nem jött össze. Vettem néhány – jó sok – virágot, és miután Joe-t totálisan kiakasztottam az ötletemmel, ketten kialakítottunk pár virágágyást.
Így lett nekem kis virágoskertem, ami végülis az egész birtokot befedte, kisebb-nagyobb csoportosulásokkal.

Peti még mindig balta arccal mászkált körülöttem, de Lexi mondta, hogy hagyjam rá a dolgot, majd megbékél. Furcsák voltak ők ketten, de nem mondtak semmit… kis hamisak!

JÚLIUS

Eljött az ideje, amikor végre túl lehettem volna a reggeli rosszulléteken meg az ilyen dolgokon, és bár valamennyivel jobban is voltam, azért nem volt minden a legjobb. A doki mondta, hogy ő bizony már tudja a baba nemét, és megkérdezte, akarjuk-e tudni. Kórusban rávágtuk, hogy nem. Szerettünk volna egy szép kis meglepetést.

Mondjuk így nehezebb is volt bármire felkészülni, mint például, hogy milyen színű legyen a gyerekszoba, meg hogy végülis lánynak vagy fiúnak rendezzük-e be.

- Szerintem válasszunk valami semleges színt, és kész – ácsorgott Peti a gyerekszoba kellős közepén, és a falakat bámulta.
- Lehet, hogy azt kellene – értettem vele egyet, s közben a hasamat simogattam.
- Na, csak nem hallgatsz rám valamiben? – gúnyolódott, és sötét pillantást vetett rám.
- Ne kezdd, kérlek! Ne idegesítsd fel! – intette le Mike, én pedig csak összevont szemöldökkel néztem Petire.
- Tudod, ez azért nekem eléggé szarul esik. Látom rajtad, te beképzeld majom, hogy utálod a babámat, de úgy voltam vele eddig, hogy majdcsak megbékélsz, ha rájössz, hogy minden rendben lesz, és hogy nekem, vagyis nekünk mennyire fontos ez az egész. De látom, nem látsz tovább az orrodnál, és még baszogatsz is! Hát tehetsz egy szívességet, és az összes szúrós pillantásoddal meg a beszólásaiddal elmehetsz melegebb éghajlatokra! De főleg el a közelemből, mert már régen nem az vagy, aki mindig kiállt mellettem a maga módján!

Azzal sértődötten, kissé fújtatva otthagytam őket, és kitrappoltam a kertbe. Rohadtul elegem volt már ebből az egészből. Otis hintájáig meg sem álltam, majd lassan leültem rá, és csak bámultam ki a fejemből. Aki tényleg, igazán örült ennek a babának, az Otis volt. Totálisan oda volt meg vissza, hogy lesz egy kistestvére, és akárhányszor jött hozzánk, mindig jókedvű volt, és sokszor még mesét is mondott a hasamban lakó picinek.

- Jól vagy? – jött a halk kérdés, én pedig Mike-ra néztem, aki leguggolt mellém, kezét pedig a térdemre simította.
- Nem – csóváltam meg a fejemet. – Ettől vagyok rosszul, ahogy rám néztek. Ha nem éppen Peti akar a szemével legyilkolni, akkor mindenki más úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban holtan akarnék összeesni.
- Ne mondd ezt, ez nem így van! – tiltakozott rögtön, de én csak fáradtan rámosolyogtam.
- De, így van. És mindenki közül ez tőled fáj a legjobban, Életem! – zavartan pislogott párat, de aztán belátta, hogy igazam van.
- Elfogadtam, hogy szeretnéd a babánkat. Én is szeretném őt. De egyszerűen nem kérheted tőlem, hogy felejtsem el a tényt, hogy… hogy mi lehet veled. Erre képtelen vagyok – homlokát a térdemnek támasztotta, én pedig lehajoltam hozzá, és arcomat a hajába fúrtam.
- Remélem, miután megszületik, és mindannyian jól leszünk, egyszer majd megbocsátasz nekem ezért a hét hónapért!

Ezután a nap után valamilyen oknál fogva Peti újra normális lett. Bocsánatot természetesen nem kért, de újra olyan volt, mint régen.

AUGUSZTUS

- Hát nekem el kell mondanom valamit! – sóhajtott nagyot a húgom, miközben én a konyhapult tetején ücsörögtem, és jégkrémet tömtem magamba.
- Komoly dolog?
- Az.
- Pasi? – sandítottam fel rá, és hamisan elmosolyodtam.
- Hát igen… én… szóval… jaj, nem is tudom, hogy álljak neki…
- Ha arról van szó, hogy az esküvőnk óta kavartok Petivel, akkor ne fáraszd magad, mert már tudok rólatok!
- Hogy… mi? De hát… honnan, vagy…
- Most miért vágsz ilyen ijedt képet? – néztem rá összezavarodottan, és még kanalazni is elfelejtettem.
- Hát én… szóval honnan tudod? És mióta? – nagyokat pislogott, és csavargatni kezdte hosszú, szőke tincseit.
- Hát… miután hazajöttünk a nászútról, és nekiláttunk az albumunk utolsó dolgainak, Sabrina látogatott meg bennünket. És ő mondta Mike-nak, hogy látott titeket még ott Hawaii-n, amikor elvileg ti szerveztétek, hogy minden ajándékunk hazakerüljön, mikor mi már elutaztunk a másik szigetre. Mike pedig elmondta nekem, mivel hát… nem igazán titkolózunk a másik előtt. Szóval mióta itthon vagyunk, tudom, hogy van valami köztetek. De a kérdés az, hogy mi is ez? Főleg, hogy tisztában vagy-e azzal, hogy mit jelent Peti barátnőjének lenni?
- Persze, hogy tudom. Évekig néztelek titeket – húzta el a száját, de végül elmosolyodott. – Viszont úgy érzem, hogy jól megvagyunk. Tudtommal nem csajozik.
- Nem, tényleg nem – bólogattam megerősítésképp.
- Honnan tudod?
- Mike-tól. Azok után, hogy megtudtuk mi a helyzet, különösen figyelt Petire. Legjobb barátok lettek, vagy valami olyasmi, így szinte mindent tudnak a másikról. Így én is.
- Eléggé kihasználod, hogy Mike felesége lettél, nem? – nevetett, mire én is elvigyorodtam.
- Egy kicsit talán.
- Tudom, hogyan állt a lányokhoz, de hozzám másképp valahogy… én… nem számítok csöpögős szerelmi vallomásokra tőle…
- Pedig kimondja, hogy szeret. Sajnos, talán akkor is, ha nem érzi így – vélekedtem, közben pedig Icyt figyeltem az ablakból, aki most éppen körbepisilte az egyik tulipánágyást.
- Szeretett téged, ezt te is tudod.
- Nem vagyok benne biztos. Hiszen én is szerettem őt, de az mégsem volt ugyanaz, mint amit Mike iránt érzek.
- Hát ennek igazán örülök! – sétált be az említett, én pedig vigyorogva néztem a mélybarna szemekbe. – Vallott? – intett Lexi felé, mire bólintottam.
- Szép mondhatom. Összefogtok ellenem?
- Nem, dehogy. Csak megvártuk, míg úgy érzed, elmondhatod nekünk – Mike valahogy mindig megtalálta a megfelelő szavakat.
- Hát igen… most már szeretnénk együtt menni erre-arra, meg ilyesmi. Úgy gondoltuk, hogy én mondom el nektek, és ha nagyon kiakadtok, akkor majd jön Peti, mint erősítés.
- Jó, hát igaz, hogy valamikor én akartam lenni a Királyné, de az már régen volt – Mike értetlenül nézett ránk, hiszen magyarul mondtam ezt, és nem értette. Lexi és én elnevettük magunkat.

SZEPTEMBER

- Olyan leszek lassan, mint egy bálna.
- Bogaram, egyáltalán nem így van. Alig híztál valamit – nézett rám aggodalmasan Mike, Chez pedig vigyorogva tartotta elém a chipsszel teli tálat.
- Mike-nak igaza van – bólogatott Phoenix is.
- Pedig eszem rendesen – sóhajtottam. – A pocakom is nő, szóval a baba is jól van. Csak…
- Ezzel jár a TE állapotod – mondta ki Joe most is kíméletlenül az igazságot.
- Igen, ezzel. De jól vagyok… mindenesetre menj már arrébb egy kicsit, Bennington! – löködtem meg Chezt, mire nevetve arrébb csúszott a fotelben, amiben ültünk.

Filmet néztünk Robnál, és nagyjából mindenki jelen volt. Chester és én szorultunk egy fotelbe, de elfértünk. Hát ő sem egy kétajtós szekrény éppen, és mint kedves barátaink és férjuram rávilágított, én meg nem vagyok egy tipikus kismama.
Egészen jól el is voltam egy darabig, de aztán kezdtem érezni, hogy fáj a hasam. Olyan rosszullét, mint mikor kiderült, hogy terhes vagyok, nem volt nagyon. Szedtem a gyógyszereket, folyamatosan jártam a dokihoz, terhes tornára, meg minden ilyesmi. Viszont úgy két hete többször is elfogott a rosszullét.
Most is egy ilyen alkalom volt, és hirtelen megrázkódtam a hasamba nyilalló görcstől.

- Jól vagy? – jött az aggodalmas hangsúly Chester felől, én pedig figyelmet sem pazarolva rá, Mike-t kezdtem keresni a tekintetemmel.
- Kint van az udvaron Talindával, szóljak neki? – kérdezte Heidi, mire bólintottam, ő pedig kisietett a szobából.
- Figyelj rám, Bekka! – guggolt le elém Amber, én pedig bár arra éreztem ingerenciát, hogy összeszorítsam a szemeimet, mégis ránéztem. – Egy tízes skálán mennyire fáj?
- Hat – motyogtam.
- Oké, akkor most meg kell nyugodnod, rendben? Ha ideges vagy, az csak rásegít a görcsre. Vegyél mély levegőt, tartsd bent egy kicsit, aztán fújd ki. Add ide a kezed, szorítsd az enyémet, gyerünk! – tettem, amit mondott, bár a fájdalmon kívül nehéz másra összpontosítani ilyenkor, legalábbis számomra.
- Kicsim… - Mike hangjára felnéztem, s most már ő is ott guggolt előttem. – Menjünk a kórházba?
- Nem… nem, mindjárt jobb lesz. Adnál egy pohár vizet?
- Persze – pár perc múlva a fájdalom elmúlt, én pedig fáradtan dőltem bele Chester ölelésébe.

Azért a figyelmemet nem kerülte el az a jó pár pillantás, amit a srácok váltottak egymás között. Chester a hasamat simogatta, Amber pedig a kezemet szorongatta, miközben már mereven a filmre figyeltek. Ekkor jöttem rá, hogy nem csak Mike-nak kell majd nekem megbocsátania ezt a pár hónapot.

OKTÓBER

A rosszullétek egyre gyakoribbak lettek, én pedig nem viseltem őket olyan jól, mint ahogy szerettem volna. Mike is egyre jobban kétségbe esett, hiszen ezerfelé kellett mennie a zenekar miatt, és nem tudott mindig velem lenni. Helyette a már szintén babát váró Heidi, vagy Amber, Talinda és a srácok, a húgom és Peti voltak velem.

Mike mostanra totálisan megtiltotta, hogy akár egy könyvet is arrébb tegyek, így a legtöbb időt beszélgetéssel, filmezéssel, társasozással és kártyázással töltöttük. Mindenki leste a kívánságaimat, ami meglehetősen zavaró volt. Mindenki le volt kötve miattam.

NOVEMBER

A nyolcadik hónapban úgy éreztem, hogy minden percben kipottyanhat belőlem a baba, habár még bő másfél hónapom hátra volt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem férünk el ketten a bőrömben, és ez rettentő kényelmetlen volt. Mike-nak persze nem nagyon hangoztattam a dolgot, bár nem is tudtam volna. A legtöbb időm alvással ment el, mivel rettentően fáradnak éreztem magam a nap huszonnégy órájában.
Sokszor nem is tűnt fel, hogy ki van otthon velem, mert ha rosszul voltam, akkor is csukott szemmel fetrengtem az ágyon, ha meg aludtam, akkor meg azért nem vettem észre a körülöttem lévőket.

- Mikor értél haza? – kérdeztem egy november végi estén Mike-tól, aki mellettem olvasott egy könyvet az ágyban.
- Úgy két órája – odahajolt, és csókot nyomott a számra. – Nem vagy éhes? Vagy kérsz valami mást?
- Egy mosolyt – szaladt ki a számon, de azonnal meg is bántam a dolgot.
- Majd ha már jól leszel – mondta komolyan.
- Jól vagyok.
- Nem, nem vagy. Azzal nem segítesz ám, ha folyamatosan ezt mondogatod! – csattant fel halkan, mégis éreztem a hangjában, hogy ideges. Én bőszítettem fel.
- Nem arról van szó, hogy be akarlak csapni, vagy ilyesmi – próbáltam békíteni, de úgy láttam, hogy a hónapok óta gyűlő feszültség most már kikívánkozik belőle.
- Bekka, az Isten szerelmére! Megtennéd, hogy legalább az én szemembe nem hazudsz?
- Nem hazudok… - motyogtam bűntudatosan.
- Dehogynem! Látom, és mindenki látja, hogy elfogysz lassan ebben a terhességben. Egy hónapja alig eszel valamit, folyton alszol, vagy ha nem, akkor szenvedsz! A mosolyomat hiányolod – kiáltott fel erőltetetten nevetve, nekem pedig átszáguldott a testemen a jól ismert görcs. De most nem csak a hasamban éreztem. A legrosszabb a bal karom zsibbadása volt, és hogy lassan fekete pöttyök kezdtek táncolni a szemem előtt. – Hát majd megkapod, ha én visszakapom azt a Bekkát, akibe beleszerettem! – szavaira nagy nehezen felnéztem a dühös szemekbe.
- Mert már így nem szeretsz? Mert én harcolok… mert én… - ennyi, kész. Elfogyott a levegőm, képtelen voltam bármi mást is mondani.
- Nem, én… Bekka? – most már nem csak én voltam ijedt, hanem ő is.
- Fáj… - préseltem ki magamból nagy nehezen, és összegömbölyödtem a takaró alatt.
- Gyere, segítek… beviszlek a kórházba… - azonnal mellettem termett, és felsegített az ágyról. Abban a pillanatban, ahogy felálltam, elfolyt a magzatvizem, én pedig zihálva a fájdalomtól és a meglepettségtől, felnyögtem.
- Nincs itt… az… idő…
- Istenem… – felkapott az ölébe, mintha csak egy tollpihe lennék, és leültetett a fotelbe, míg felkapott magára néhány ruhát.

Nem volt itt az idő. A baba bár egészséges volt, de eddig is kicsi. Nem volt olyan nagy, nem fejlődött olyan ütemben, mint egy normális terhességben. Ezért lett volna létfontosságú, hogy ki tudjam hordani a kilenc hónapot. Hát az nem fog összejönni. Ráadásul a fájdalom… sosem éreztem még ilyet. Hányingerem volt tőle, és szédültem. Igen, anya egyszer mesélte, hogy eltörte a kezét, és a hirtelen fájdalomtól annyira rosszul lett, hogy végigrókázta az utat a kórházig. Valahogy én is így éreztem magam, bár biztos voltam benne, hogy egy szülés előtt azért nem így kellene lennie.
Egyre jobban görcsöltem, a látásom már teljesen elveszett – vagy azért, mert becsuktam a szemem, vagy azért, mert az agyam feladta, nem tudtam. Csak tompán éreztem, ahogy Mike visszatért hozzám, hogy levigyen a kocsiba.
Az első sikoly akkor hagyta el a torkomat, mikor még félúton sem jártunk a kórház felé.