Miért csak az álmaimban? - 4. rész

Egy kanapén ültem a régi szobámban, mögöttem a szekrénysorom volt, de körülöttem számolatlan tömeg zúgott, s ahogy előre fordultam, megpillantottam egy színpadot, nem is olyan messze a kanapémtól.
Meglehetősen furcsa volt egy koncert kellős közepén lenni, pláne egy kanapéval meg a szekrényemmel. A színpad közel volt, mégis úgy tűnt, hogy ezer meg ezer ember van közte és köztem.
Nagyot sóhajtottam - megint álmodom.
Szétnéztem a tömegben, de egyetlen ismerős arcot sem láttam, bár nehéz is lett volna mindenkit szemügyre vennem.
Aztán felcsendültek az első dallamok. Pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy mi az, meglehetősen zavaros álom volt ez, de azt tudtam, hogy Linkin Park, és szeretem.

Hiába szólt a zene, egyszer csak Phoenix huppant le mellém, és ő is a színpadon lévőket kezdte nézni. Talán ő látta is őket, mert én csak elmosódott foltokat.
Tudtam, hogy őt még nem ismertem, de mégis odafordultam hozzá, és megdicsértem a munkáját. Mosolyogva megköszönte. Hogy pontosan mit is mondtam neki, nem tudtam, csak magát az érzést véltem felfedezni magamban, amit ez kiváltott.

Olyan volt, mintha mindenki más, aki körülöttem volt, észre sem venné, hogy én itt vagyok a kanapén. Nem tudtam, hogy ez most mi akart lenni. Ilyen álmom még nem volt.

Aztán Phoenix felállt, visszament a színpadra, és pár perccel később Mike ült le mellém. Ő, Phoenix-szel ellentétben azonnal rám mosolygott, én pedig egy pillanatra elvesztem a barna szemek mélységében. Imádtam a szemeit, mert a tekintete olyan volt, mint a legtisztább vizű tó.
Most is volt egy furcsa érzésem, mármint Vele kapcsolatban, de azt tudtam, hogy őt már ismertem valamennyire. Emlékeztem a találkozásainkra, mindenre.

- Jó kis koncert – kiabáltam végül, hogy hallja is a zene és a tömeg hangzavara mellett. Erre csak még jobban elvigyorodott, azzal az igazi sajátos vigyorával.
- Kis? Hetvenezer ember van még itt rajtunk kívül – válaszolta, közben pedig közelebb csúszott hozzám. Minden sejtem azonnal reagált a mozdulatra, a szívem hevesebben kezdett el dobogni, és a levegőt is szaporábban vettem.
- Innen nem tűnik annyinak – vélekedtem halkabban, és újra körbepillantottam.
- Nem számítottál rá, hogy újra találkozunk, igaz? – a kérdés váratlanul ért. Emlékeztem, hogy legutóbb elbúcsúztam tőle, és otthagytam a réten. Azt ígértem, soha többet nem látjuk egymást.
- Nem, valóban nem – nem mertem a szemébe nézni, inkább lenéztem a kezére, amit ott nyugtatott az enyém mellett. – Valójában nem is értem, mi ez most. Nem mintha az eddigi találkozásink olyan érthetőek lettek volna, de… - elmosolyodtam, ő pedig rácsúsztatta ujjait az enyémre, én pedig összekulcsoltam őket. – Meglehetősen zavaros ez a hely.
- Talán, mert mindketten álmodunk – találgatott, én pedig felnéztem rá, és csodálkozva pislogtam. – Hát nem egyértelmű? – kérdezte mosolyogva. – Ez, ahol most ülünk, meg ez a szekrénysor – pillantott a hátunk mögé kissé értetlenül – a te álmodban van, a koncert meg az enyémben. Valahogy… összekapcsolódtunk.
- Te akartad? – kérdeztem egyből, de ő nem felelt, csak áthatóan tanulmányozta az arcomat. Felhangzottak a Burn It Down sorai. Ezt valamiért egyből felismertem és tisztán csengett körülöttünk.
- Tetszik? – intett fejével a színpad felé.
- Őszintén szólva nem is nagyon fogtam fel belőle semmit, mivel te kötöd le minden figyelmem – szégyenlősen megvontam a vállamat, mintha ez semmiség lenne, de én is tudtam, hogy túl sokat, és túl érzelgőset mondtam. Na, nem azért, mintha nem mondtam volna neki ilyeneket ezelőtt, hanem mert kvázi szakítottunk legutóbb.
- Az jó – vigyorgott büszkén, majd a színpad felé fordult és a refrént együtt énekelte Chesterrel, én pedig tökéletesen hallottam a hangját, és ez valahogy annyira jól esett, hogy nem is akartam, hogy ennek az álomnak vége legyen.

Látszólag hiába akartam normális életet élni, ahol nem ábrándozok Róla, nem ment. Most is itt vagyunk, együtt. Pedig nem is akartam igazán. Vagy lehet, hogy azért történt, mert annyira ügyeltem rá, hogy nehogy azt akarjam álmodni, hogy Vele vagyok. De mit akar ez az egész jelenteni?

- Most mennem kell! – fordult felém, és megszorította összekulcsolt ujjainkat.
- Visszajössz hozzám? – szaladt ki a számon a kérdés, és azonnal elszégyelltem magam, hiszen a múlt alkalommal pont én nem akartam ezt, én bántottam őt. Mike megint mosolyt villantott, de ez kifejezetten az-az elégedett fajta volt. Mintha csak pont erre ment volna ki a játék. Hogy nem ér rá, éppen koncertezik, és csak elhúzza előttem a mézesmadzagot.
- Szeretnék! – azzal felállt, és otthagyva engem, átvágva a tömegen csatlakozott a többiekhez.

Mi lesz most?
Szerettem volna megvárni, míg vége lesz a koncertnek, de egyre jobban eltűnt a szemem elől az egész, aztán már csak a Burn It Down tisztán csengő dallamait hallottam a fülem mellett. Apa keresett telefonon, ezzel visszarántva a valóságba.
Viszont még sosem éreztem magam ennél furcsábban, ennél jobban felkavarva egy álmom miatt.
Mi lesz most?