Alku

"Nincs alku - mondod.
Nincs alku - válaszolom.
Mégis megegyeztünk."




51. fejezet

Bekka szemszöge:

Idegesen kopogtattam Peti ajtaján. Egyrészt még mindig nem voltam túl jól, bár a gyógyszer segített, amit a doki adott; másrészt pedig Mike elvetemült ötlete cseszte fel az idegeimet. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy képes lenne… hogy… még magamban sem akartam kimondani!

- Szia – köszöntött Peti, de az arcára volt írva, hogy tud mindent.
- Szólt, hogy jövök? – kérdeztem köszönés helyett, és beléptem a lakásába.
- Lehet, hogy felhívott, igen… - csúnyán néztem rá, mire értetlenül bámult rám.
- Mióta állsz az ő pártján?
- Én nem állok senki pártján! Meg foglak hallgatni téged is.
- Milyen nagylelkű – gúnyolódtam, ami mondjuk őt nem hatotta meg túlságosan, csak felvonta a szemöldökét, és intett, hogy foglaljak helyet. Leültem, majd miután a kezembe nyomott egy bögre teát, ő is letelepedett velem szemben.
- Reba, én tényleg szeretném hallani azt is, amit te gondolsz.
- Még jó… - morogtam, és még tudtam volna hozzáfűzni a dologhoz egyet s mást, de mivel szerettem Mike-ot, nem akartam ellene beszélni.

Igyekeztem megosztani minden gondolatomat Petivel. Elmondtam neki, hogy már milyen régóta gondolkodtam azon, hogy legyen egy közös babánk, és hogy az esküvő tűnt jó időpontnak ahhoz, hogy felhagyjak a régi életemmel, és elkezdjem élni az újat, így ebbe a baba téma is beletartozott. Elmeséltem neki azt is, hogy sosem gondoltam volna, hogy a balesetem miatt ilyen gondjaim lesznek, és hogy ez mennyire letaglózott. Elmondtam, hogy Mike engem hibáztatott. Éreztem, hogy jogosan tette, mégis nagyon rossz volt hallani az ő szájából mindezt.
Viszont azt is közöltem Petivel, hogy nem szándékozom meghalni még idő előtt, és hogy elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy mindezt kibírjam. Egyszer sem szólt közbe, csak figyelmesen hallgatott. Aztán mikor végre a mondandóm végére értem, csak ültünk néhány percig csendesen.

- Nem mondanál valamit? – kérdeztem végül, mire sóhajtott.
- Nézd, Reba… nekem te voltál a legfontosabb az életemben nagyon sokáig…
- Aha, persze…
- Még ha nem is tűnt úgy – mosolygott elnézően, de aztán újra komoly lett. – Szeretlek téged, és ez azt hiszem nem titok. Nekem te többet jelentesz, mint mások, a szüleim után, te vagy a legfontosabb az életemben… sőt, még náluk is többet érsz nekem. Viszont azt kell, hogy mondjam, egyetértek Mike-kal – olyan mértékű döbbenet suhant át a testemen, mint még soha. Azt hiszem kellőképpen kiült ez az arcomra is, mert Peti bocsánatkérően mosolygott rám, és próbálta menteni a menthetőt. – Én tudom, hogy nagyon szeretnél közös gyereket Mike-kal, de ez most nem a jó időpont. Mármint, nem is az, hogy időpont, csak…
- Peti, ő a mi… én nem… - mit lehet erre mondani? – Mondd ki! – sürgettem kétségbeesetten.
- El kellene vetetned a babát – mondta halkan, és olyan hipnotikusan nézett rám a kék szemeivel, hogy már majdnem elhittem neki.

Megráztam a fejemet, és hitetlenkedve mosolyogtam. Azt hiszem ez most sok(k) volt. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogja mondani. Hogy Mike pártjára áll, és összefognak ellenem.

- Én most elmegyek! – mondtam ki lassan, majd letettem a bögrét a kis dohányzó asztalra, és felálltam.
- Reba, kérlek hallgass meg! Nem szeretnénk elveszíteni téged, és még ezután lehet másik…
- Ne mondd ezt, az Istenért! – csattantam fel. Mostmár végképp elegem volt az egész francos napból. Hogy mindenki menne a jó büdös francba!
- Rebeka…
- Ne Rebekázz itt nekem! Nem fogom megölni a gyerekemet! Felejtsd el! – elindultam kifelé, de elkapta a karomat, és vissza akart húzni magához.
- Figyelj, tudom, hogy most ideges vagy, és rémült, de…
- Engedj el, de most rögtön! – fordultam felé, és azt hiszem a villámokat szóró tekintetem kellően meglepte, mert elengedett. – Ha ezt az álláspontot tartod, akkor engem is felejts el jó időre! – morogtam, és kiléptem az ajtón.
- A férjednek is ezt fogod mondani majd? – kiáltott még utánam, én pedig megtorpantam a lépcsőházban. – Kihagyod a döntésből, Bekka! Önző vagy, és szemét.

Sosem félt megmondani, mit gondol az emberekről, de velem még sohasem beszélt így. Viszont nem fordultam meg, nem szóltam vissza, csak lerobogtam a lépcsőn, és kiléptem az esti Los Angelesbe.

*

- Hogy a francba mondhatod azt, hogy vetessem el? – üvöltöttem vele, miközben fel s alá járkáltam a nappaliban.
- Nézd, én…
- Ő az unokahúgod lesz, Lexi!
- Te meg a nővérem vagy, és szükségem van rád! – nyugodt hangja csak még inkább kihozott a sodromból. Nem hiszem el, hogy mindenki idióta!
- Nem fogok meghalni, nem érted?
- Nem tudhatod.
- Dehogynem! Én… erős vagyok. Ugyan kérlek, ha túléltem azt a karambolt, akkor ezt is túl fogom.
- Úgy érted, amit te idéztél elő?
- Ezen már túl vagyok, már Mike is a fejemhez vágta, szóval nem mész vele semmire!
- Igaza volt.
- Most a babáról beszélünk!
- Nem, most arról beszélünk, hogy élni akarsz-e vagy nem. Megint eldobnád az életed, mint ahogy akkor akartad? Megígérted Mike-nak, hogy nem teszed többé.
- A gyerekünkről van szó!
- Már elvesztettem anyáékat, téged nem akarlak!
- Jó, szóval egyikőtök sem tudja a babát nézni, mi? Hogy neki mi lenne a jó?
- A babát nem ismerem, és még nem is igazán baba. Téged viszont születésemtől fogva. És tudom, hogy szükségem van rád.

*

- Hát én hirtelen nem is tudom, mit mondjak… - csóválta a fejét Six, Anna viszont megfontoltan beszélni kezdett.
- Én tudom, hogy milyen, mikor teherbe esel attól a férfitől, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Aztán úgy érzed, hogy a szíved minden szeretete onnantól kezdve kettejüké. Az összes. Emlékszem, mikor megtudtuk, hogy terhes vagyok… Mike-kal madarat lehetett volna fogatni – a szavai tőrként hasítottal a szívembe. Talán nem szándékosan, de ezzel nagyon is bántott engem. – Rettentően örült, és én is… Viszont a te eseted más, Rebeka. Mike szeret téged, jobban, mint a gondolatot, hogy újra apa lehessen. Neki már ott van Otis, és az, hogy még egy gyereke legyen, nem ér többet, mint az életed.
- Te könnyen beszélsz… - felvonta az egyik szemöldökét és kihívóan nézett rám. – Te lehetnél az egyetlen nő, aki gyermeket adott neki. Megtisztelő, nem igaz? – Six elhúzta a száját, de nem szólt semmit, míg Anna cinikusan elmosolyodott.
- Igen, ez így igaz. Lehetne így is, de nem azt mondtad, hogy utána lehetne még babátok?
- Azt kívánod, bár ne lehetne, mi? Még mos is szereted!
- Bekka! – dörrent rám Six, de Anna még mindig csak mosolygott.
- Most elöntötte az agyadat valami vörös köd, és mindenkire haragszol, aki nem ért veled egyet. Ez érthető. Viszont…
- Oké, nem hallgatom ezt tovább! – csattantam fel, és sietve elhagytam a házat.

*

- Én a te helyedben ugyanezt tenném. Sosem mondanék le egy babáról sem – hosszú, fekete haját a válla mögé söpörte, sötét tekintete mogorván meredt egy pontra a szőnyegen, ahogy elgondolkodva ráncolta a homlokát. Most láttam először ilyen rettentően komolyan Talinda Benningtont.
- Végre valaki! – sóhajtottam fel bánatosan, kicsit már pityeregve. Chester eddig csak állt a kanapé mellett, de most leült mellém, és megfogta a kezem.
- Én is egyetértek veled. Viszont egy valamit jól gondolj meg! Itt hagyod-e nekünk Mike-ot, összetörve, szétzuhanva? Készen állsz-e rá, hogy búcsút vegyél tőle? Hajlandó vagy-e örök gyászra kárhoztatni? Mert nem veheted készpénznek, hogy túléled ezt. Hajlandó vagy-e úgy végigélni a következő pár hónapot, hogy Mike-nak folyamatosan fájdalmat okozol, és lehet, hogy a végén a baba sem éli túl? Hajlandó vagy meghalni, elmúlni, úgy, hogy magára hagyod a férfit, akit mindennél jobban szeretsz?

Tanulság: SOHA NE MENJ FOS LELKIÁLLAPOTBAN EGY PROFI, TEHETSÉGES DALSZÖVEGÍRÓ KÖZELÉBE… Mert piszkosul fog fájni!

*

A hasam megint csak nagyon kezdett fájni, de jelen pillanatban semmit kedvem sem volt hazamenni. Peti, Lexi, Anna, Six, és még Chez is ellenem voltak, egyedül Tal értette meg nagyjából a helyzetemet. Egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni, csak ültem a földön, és néztem magam elé. Én egyedül a világ ellen. Mert bármennyire is hülyén hangzott most ez, így alakult sajnos.

Mit kéne tennem? Oké, hadd fontoljam meg csak magamban, hogy elvetessem a babát. Sosem fogom kimondani hangosan, már most szégyellem magam, csak mert számba veszem ezt a lehetőséget. De hát, ha más miatt nem, akkor Mike-ért meg kell tennem.

Szóval elvetetem a babát. Meghal egy élet, csak mert mi nem voltunk eléggé erősek és pozitívak. Mert nem hittünk abban, hogy igenis lehetünk egy boldog család mindenféle ostoba, félelmetes körülménytől mentesen.
A baba meghal, engem megműtenek, és közlik, hogy akkor néhány hónap múlva próbálkozzunk újra. Aztán esetleg teherbe esek, Mike boldog, bennem viszont mindig ott lesz, hogy ez nem az első babánk.

Vagy… Nem vetetem el a babát, és kibírom mondjuk azt a nyolc hónapot, amit mindenképpen ki kellene, aztán… Aztán meghalok a szülőszobán. Mike itt marad egy kicsivel, akire talán sosem tudna teljesen jó szívvel tekinteni, hiszen kvázi miatta haltam meg.

Vagy minden úgy lesz, ahogyan én akarom, és mindenki boldog.

A távolban lassan egy alak körvonalai kezdtek kirajzolódni, ahogyan felém közeledett. Azonnal megismertem arról, ahogyan járt. Magamban elmosolyodtam, hiszen most már ő volt az egyetlen, aki tudta, hol keressen. Talán nem is volt neki kérdés, hogy miután eltűntem a barátaink szeme elől, idejöttem, ahol békét lelhetek. A hatalmas falak és hidak között, ahol régebben annyit művészkedtünk. Hiába ő mutatta nekem a helyet, mégis a saját kis nyugalomszigetem lett.
Mikor odaért hozzám, csak leült, és ő is nézett maga elé. Nem igazán tudtunk mit mondani a másiknak, hiszen ami fontos volt, tudtuk.

- Reméltem, hogy itt megtalállak – mondta végül halkan a sötét éjszaka csendjében.
- Nem igazán tudnék hova menni már.
- Féltem, hogy talán látni sem akarsz…
- Szeretlek téged – pillantottam felé, és elszorult a mellkasom, ahogy láttam a szemeiben a fájdalmat. – Ezen semmi sem változtathat.
- Még az sem, ha azt kérem, vetesd el a babát? – egy pillanatig csak bámultam rá, majd lassan megcsóváltam a fejem.
- Még az sem.
- De csalódást okozok neked most… Azért, mert ezt kérem.
- Én pedig neked, mert nem akarom megtenni – mindketten egyszerre sóhajtottunk, ami kis mosolyt csalt az arcunkra. – Nem tudnám megmondani, hogy mit tennék, ha a helyedben lennék. Lehet, hogy ugyanezt kérném, de lehet, hogy nem. Viszont azt tudom, hogy szeretném ezt a gyereket, Mike. Mert a kettőnké, és mert mindketten vágyunk rá.
- De nem ilyen áron – kissé felém fordult, és kétségeesetten, szinte már könyörgőn nézett a szemembe.
- Ha elvetetem a babát, mi rá a garancia, hogy nem fogjuk bánni egész életünkben? Hogy nem azon fogunk kattogni, hogy ha megtartottuk volna, esetleg nem lett volna baj belőle? – néhány pillanatig még bizonytalanul nézett rám, majd megacélozta vonásait.
- Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy én nem akarom a babát, mert akarom – bólintottam. – Úgyhogy ajánlok neked egy… alkut.
- Hm, hát nem Edward Cullen akarsz lenni, hanem Jack Sparrow kapitány? – vigyorogtam rá, és közelebb csúszva hozzá megfogtam a kezét.
- Az biztos, hogy inkább kedvelem őt, mint a csillámpírt – vigyorgott vissza, mire halkan felnevettem.
- Mi lenne az-az alku?
- Megtartjuk a babát, de mindent betartasz, amit az orvos mond. Ha kell, minden nap bejársz hozzá, beszedsz minden gyógyszert, amit akar. Vagy ha azt akarja, hogy állj fejen minden nap két órát, megteszed. Ha azt, hogy szedjél hangyát bokszkesztyűben határidőre, akkor azt is – mosolyogva bólintottam.
- Rendben, bár elég furcsa elképzeléseid vannak erről a helyzetről.
- Jó, csak szemléltettem a dolgot – végigsimított az arcomon, én pedig beleborzongtam az érintésébe.
- Mindenben benne vagyok, csak a szextől ne tiltsál el!
- Te boszorkány… nem, azt én sem akarnám. Szóval ígérem, ha lehet, akkor annyit szeretkezünk, amennyit csak akarsz!
- Biztos? Lehet, hogy nem fogod bírni az iramot! – incselkedtem vele, miközben belebújtam az ölelésébe.
- Szemtelen kis fruska vagy – kuncogott. – De a legnagyobb kikötésemet még nem mondtam el.
- Halljuk! – pillantottam fel rá, mire megint csak komoly lett.
- Ha tényleg azt szeretnénk, hogy jól legyél, akkor sokat kell pihenned, igaz?
- Persze – vágtam rá azonnal. Nem tudtam, hol a buktató.
- Azt szeretném, ha otthagynád az egyetemet, még most!

Csak pislogtam rá, és próbáltam felfogni, amit mondott. Anno azért jöttem ide, hogy itt kint dolgozhassak, mert minden vágyam volt látni a világot. Viszont be kellett látnom, hogy igaza volt. Mindent meg kell tennem a babánk érdekében, és ha ez azzal jár, hogy ne tanítsak, hát akkor meg kell tennem.
Lassan bólintottam, mire megkönnyebbülten kifújta a bent tartott levegőt.

- Ezt komolyan kell vennünk, jó, Bogaram? – kérdezte, és most éreztem először, hogy valóban ő a felnőttebb, a tapasztaltabb. Rá kell hallgatnom.
- Igen, tudom… - apró csókot nyomtam az ajkára, majd grimaszolva néztem rá. – Segítenél? Még nem vagyok valami jól.
- Persze, hogyne! – azonnal a karjaiba kapott, bármennyire is taglaltam, hogy elég lett volna, ha támogat. – Ugye tudod, hogy mindenkit jól megijesztettél? – pislogott rám már a kocsiban.
- Mind felhívtak?
- Mind. Anna volt a legérdekesebb. Őszintén szólva nem csodálkoztam, hogy miket vágtál a fejéhez, mert hát megértettem, hogy miért gondoltad azt, amit. De remélem tudod, hogy nem akart rosszat!?
- Ja, tudom… - morogtam, mire helytelenítően szusszantott. – Most nem vagyok ilyen hangulatban, Életem. Majd holnap lebaszhatsz, jó?
- Meglesz! – ejtett felém egy mosolyt, én pedig csak kinyújtottam rá a nyelvemet.

A hasam fájt még, de a lelkemben mégis éreztem, hogy nem lesz baj. Nem lehet baj. Minden tök jó lesz.