Végzetes

"Amikor bizonyos férfiak döntést hoznak, nem számít, mennyire kínozza őket, azután is ragaszkodni fognak a döntésükhöz. A férfiak (...) inkább szenvednek, semhogy meggondolják magukat vagy változtassanak szokásaikon. Bonyolult rendszereket képesek kidolgozni a fájdalom magukba fojtására, néha olyannyira sikeresen, hogy egyáltalán nincs is tudomásuk arról, hogy milyen hatalmas fájdalom birtokában vannak."
(Susan Minot)



50. fejezet

Bekka szemszöge:

Nevetése betöltötte az egész stúdiót, én pedig grimaszolva próbáltam nem viszonozni a jó kedvét. Imádtam, amikor így elengedte magát, és hangosan hahotázott – persze, jobb, amikor nem rajtam nevet ennyire.

- Még csak négy hete vagyunk házasok, de el fogok válni, ha ezt nem hagyod abba! – néztem rá tettetett bosszúval, mire levegőért kapkodva, fulladozva a röhögéstől rám nézett.
- Valamelyik államban nem is kell válás… még… még… érvény… érvénytele… nítik… - csuklott, mire lemondóan megcsóváltam a fejemet. Persze már én is mosolyogtam, de igyekeztem nem kimutatni, hogy legalább olyan jól szórakozok a saját káromra, mint ő.
- Ha nem lenne köztünk ez az üveg, most felképelnélek, Shinoda!
- Ha nem lenne köztünk ez az üveg, ez most jól megdugnálak, Shinoda! – ezen már kénytelen voltam én is elnevetni magam.
- Mintha nem azt csináltuk volna három teljes hétig…
- De belőled sosem elég! – rám kacsintott, amitől libabőrös lettem, de most nem ennek volt itt az ideje.
- Igen, én is el tudnám képzelni, hogy másképpen töltsük az időnket, de most fel kell énekelnem ezt a pár sort, szóval…
- Jó, bocs, csak… vicces volt, amit… na mindegy. És amúgy is már az este jár a fejemben.
- Elhiszem, hogy hiányzik Peti – gügyögtem, mire összevonta a szemöldökét, és rosszallóan nézett rám.
- Csak…
- Tudom, ismerem őt – vágtam közbe. – Tudom, hogy mellette az ember általában mindig jókedvű, és amúgy is jó lenne már egy kis társaság.
- Hát igen – ismerte be kelletlenül, én pedig nem szóltam erre semmit. Tényleg boldog voltam, hogy ilyen barátság alakult ki közöttük. Visszatettem a fülemre a fülhallgatót, majd tettem a dolgomat, és énekeltem.

Este egyetemi buliba mentünk, most találkozunk Petiékkel először az esküvő óta. Igaz, hogy egy hete eljöttünk Hawaii-ról, de New Yorkba mentünk, és csak előző este értünk haza. Mike nagyon izgatott volt, láttam rajta, én pedig csak mosolyogtam. Petivel totálisan jól kijöttek, ami nekem csak jó volt.
Gyorsan elkészültünk aztán indultunk is. A szórakozóhelyen azonnal ismerősökbe botlottunk, akik gratuláltak, majd egyszer csak Lexi ugrott a nyakamba, és szorosan magához ölelt, miközben valamit sikítozott, bár nem értettem, hogy mit, hiszen nagy volt amúgy is a hangzavar. Sok puszi után Peti is felbukkant, kezet fogott Mike-kal, majd magához húzott és megölelt. Kerestünk egy üres asztalt – ami mindig volt, hála Petinek -, és megrendelve pár italt beszélgetni kezdtünk, már amennyire lehetett. Lexi kérdőn pislogott felém, én pedig csak aprót ráztam a fejemen.
Peti nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire irtó furcsa, hogy már feleség vagyok, és nem vihet el táncolni úgy Isten igazából. Ehelyett viszont elhívta a húgomat, aki először életünkben nem vágott valamilyen grimaszt a kérés hallatán, hanem szó nélkül, finoman mosolyogva elfogadta Peti kezét, és táncolni indultak. Mike csak somolygott mellettem, és még két nappal később is arról vitáztunk, hogy van-e valami kettejük között, avagy sem. Számomra ez elképzelhetetlen volt, és bíztam is abban, hogy mind Peti, mind Lexi elmondanák nekem, ha lenne valami újdonság.

A tavasz jól telt, bár nem igazán volt egy csepp szabad időm sem. Az egyetemen minden rendben ment, Peti és én sokat dolgoztunk együtt, a közös kis albumunk Mike-kal lassan késznek lett nyilvánítva, a házunk kisebb rendezésen esett át, a srácok készültek egy új videóklippel, Tal és Amber lefoglaltak néha csajos délutánokra, ahova olykor Alexa is jött.

Éppen egy májusi délutánon sétáltam hazafelé az egyetemről, mikor megszédültem. Nem volt nagyon vészes, de éreztem, hogy le kellene ülnöm. Gyorsan fogtam egy taxit, és azzal folytattam az utamat. Otthon aztán sebtében megetettem Icyt, majd ledőltem a kanapéra. Nem is tudom, mennyi ideig fekhettem ott, mikor már nem csak hogy a fejem volt méhkas, hanem a hasam is fájni kezdett. Tudtam, hogy ez most nem arról szól, hogy esetleg olyasmit ettem, amit nem kellett volna. Mert ez máshol és máshogy fájt.

Írtam Mike-nak, hogy jöjjön haza minél előbb, aztán nagy nehezen elmásztam a fürdőig, kissé émelyegtem is. A hideg csempének vetettem a hátamat, ami kicsit jó érzés volt, de ösztönösen összegömbölyödtem a fájdalomtól. Elfeküdtem a padlón, és csendesen, néha egyet-egyet nyöszörögve vártam haza a páromat. Tudtam, hogy mi történik, éreztem. Mármint tudtam, hogy mitől lehet ez, de nem számítottam rá, hogy ez ilyen lesz. Sőt, biztos voltam benne, hogy ennek nem így kellene lennie.

Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, hogy nem féltem. Szerintem a helyemben bárki ezt érezte volna. Viszont amint meghallottam, hogy lent hangos robajjal csapódott az ajtó, megpróbáltam összeszedni magam. Azzal nem segítek, ha Mike-ot is halálra rémítem azzal, hogy itt fetrengek.
Persze nem sikerült azonnal felkelnem a földről, de legalább már nem feküdtem, hanem ültem, hátamat ismét a csempének vetve, és az ajtó felé pislogtam.

Mike, amint meglátott úgy elsápadt, mint talán még soha. Arcának amúgy napbarnított bőre most először hamuszürkévé, majd szinte falfehérré változott, gyönyörű, barna szemei elkerekedtek, ajkai döbbentek elnyíltak, és csak állt ott. Nem jött közelebb, nem szólt semmit.

- Ennyire rosszul csak nem nézhetek ki – próbáltam mosolyogni, de a fájdalomtól csak egy grimasz futotta.
- De, pont ennyire nézel ki rosszul – motyogta maga elé, majd lassan leguggolt elém, és aggódva kémlelte az arcomat. – Mi történt? – hát persze, ő nem tudhatta, sosem mondtam neki.
- Hívd fel az orvosomat, légyszi’ és mondd neki, hogy most van rá szükségem – azonnal lerohant a táskámért, és telefonált.

Szegény, nagyon megijedt. Hiába akartam őt kímélni, nem tehettem róla, hogy olyan ábrázatom volt, mint egy vízihullának. Óvatosan felsegített a földről, bár a lépcsőzésnél nem segített, hogy csak összegörnyedve voltam képes közlekedni, viszont visszautasítottam, hogy Mike a karjaiban vigyen ki. Az csak még inkább azt súgná, hogy a halálomon vagyok… ami reményeim szerint nem volt így.

Az úton, míg a kórházba értünk, nem szólt semmit. Most kivételesen nem pihentettem a sebváltón lévő kezén az enyémet, hanem a hasamat simogattam, egészen lent, hátha ettől majd jobb lesz. Nem lett.

A doki rendes volt, otthonról besietett miattam, bár amennyire jól megfizettem mindig is, nem csoda. Meg hát legyünk őszinték, aggódott ő is, pontosan tudta, mi minden történt velem a baleset miatt, azóta is ő vizsgált itt kint.

Ami viszont a páromat illeti, nos, nem voltam benne biztos, hogy mit is érez. Néha úgy láttam, hogy dühös, de legtöbbször csak aggodalmasan pillantott felém.

- Minden… rendben lesz – mondtam ki nagy nehezen, mire csúfolódó pillantást vetett rám.

A kórházban várnunk sem kellett – hála az égnek, nem hiszem, hogy bírtam volna még -, és rögtön Frank rendelőjében is voltunk.
Mike elengedte a kezemet, mikor beléptem a paraván mögé, hogy levehessem a ruháimat, bár mivel szoknyában voltam, csak a bugyimtól szabadultam meg. Frank kérdezgetni kezdett, miközben felmásztam arra a lehetetlen vizsgáló ágyra.

- Mikor volt utoljára menstruációd?
- Öhm, úgy egy hónapja. Késik, de még nem tudom biztosan, hogy mitől – riadtan néztem Mike felé, aki elindult felém. – Te ide a fejem mellé, légyszi’! – kinyújtottam felé a kezemet, mire halványan elmosolyodott, és odaállt az ágy mellé. Jobb, ha innen szemléli a dolgokat…
- Rendben, és pontosan mit érzel? – kérdezte Frank, miközben kesztyűs kezével vizsgálni kezdett. Az arcom egy pillanatra grimaszba torzult, mert eléggé fájt, amit csinált, és még sosem volt ilyen.
- Görcsöl, és… nem is tudom. Először szédülni kezdtem, szóval fogtam egy taxit hazafelé. De otthon már itt lent is fájni kezdett és hányingerem is lett – nyúltam oda, és közben halkan felszisszentem.
- Mióta nem szeded a fogamzásgátlót? – ez volt az a kérdés, amire bár felkészülhettem volna, mégsem tettem; és aminél Mike olyan döbbenten nézett rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna.
- Február tizennegyedike óta – adtam meg a pontos választ. – Gondoltam megleplek vele – néztem fel félve Mike-ra. Bólintott, szinte teljesen önkívületben, mint aki itt sincs, majd a dokira fordította tekintetét. Jaj, fantasztikus! – Gondolod, hogy sikerült? – néztem Frankre, aki elmélyült ráncokkal a homlokán vizsgált éppen.
- Igen. De… várj, ultrahangon is meg kell néznem – nem tűnt boldognak, és ez megijesztett. – Egy pillanat és jövök – ezzel kirobogott a vizsgálóból, én pedig Mike felé fordultam.
- Miért nem mondtad el? – kérdezte csendesen, és nem nézett rám, inkább a falon lógó képeket tanulmányozta.
- Mint mondtam, szerettelek volna meglepni – elég nehezemre esett beszélni, de ezt igyekeztem titkolni a férjem elől. Halálra volt rémülve, láttam rajta. – Tudom, mennyire szerettél volna egy közös kisbabát, így az esküvő napján már nem vettem be a bogyót.
- Jó, ez… jó, csak… - kereste a szavakat, de a doki visszajött, így nem tudtuk befejezni a beszélgetést.

Kicsit fintorogtam, mikor azt a nagyon is hideg zselét rám nyomta Frank, de én is izgultam és kicsit féltem is. Tudtam, hogy terhes vagyok, már biztos volt. Viszont ez a fájdalom nem volt éppen normális dolog.

- Aha, igen… - motyogta, amint a képernyőt figyelte. – Úgy nézem, hogy a magzat olyan nyolc hetes lehet. Igen, annyi… - Mike meghökkent, éreztem, ahogyan öntudatlanul is megfogta és megszorította a kezemet, miközben ő is nagy figyelemmel viseltetett a képernyő iránt.
- De hát… én… nekem megvolt egy hónapja – adtam hangot az aggodalmamnak. Mike csak még jobban szorította a kezemet, így most már nem csak a hasam fájt borzalmasan, de az ujjaim is.
- Igen, bár valószínűnek tartom, hogy ez elmúlt, hiszen most már nem jelentkezett a vérzés. Ami mondjuk a mi esetünkben csak jó. Nézzétek csak, ott van – mutatta a babánkat.
- Hű… - ennyit tudtam mondani. Rettentő pici volt, és igazándiból nem is tudtam kivenni, hogyan is akarna ő a mi babánk lenni, de a lényeg az volt, hogy ott van.
- És… mármint… jézusom… - oké, nem ezt vártam Mike-tól. Kicsit komikus volt, hogy mennyire megilletődött, hiszen neki már volt egy fia.
- De itt semmi sincs rendben, Bekka, sajnálom! – pillantott rám Frank.

És ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ami egész délután velem történt az nem véletlen és pláne nem normális. A fülem zúgni kezdett, ahogyan arról beszélt, hogy a balesetem miatt a baba – a mi babánk – nem tesz jót a testemnek. Beszélt valamilyen gubancról a méhemben, meg arról, hogy a baba ugyan nincs veszélyben még, de én igen.

Mike látta rajtam, hogy körülbelül semmit sem vagyok hajlandó felfogni abból, amit a doki mondott, így segített felülni, és visszaöltözni, hogy addig is beszélhessen hozzám.

Ezt sem fogtam fel teljesen. Halkan duruzsolt valamit a fülembe, miközben én újra a paraván mögött voltam, hogy összeszedhessem kicsit magam. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Mike kedveskedve simogatta az arcomat, puszit nyomott a számra, meg a fejem búbjára, összekulcsolta az ujjainkat, majd leültetett a dokival szemben, és ő is helyet foglalt mellettem.

- Rebeka, kérlek, próbálj meg egy kicsit rám figyelni!
- Hallgatom, doki! – néztem rá fásultan. Tudtam, mit fog mondani, éreztem legbelül, és bár még mindig fájt mindenem, akkor sem voltam hajlandó kötélnek állni.
- Ezt vedd be! – nyújtott felém egy szem gyógyszert és egy palack vizet. Tettem, amit mondott, aztán újra rá figyeltem.
- Kellenek még vizsgálatok. Először is holnap reggel majd gyere be, és veszek tőled vért. Aztán jöhet a többi… - kínosan hallgatott néhány másodpercig, aztán sóhajtva és gondterhelten a szemembe nézett. – Bekka, a baba veszélyes rád nézve. Alaposan megvizsgáltalak, amennyire csak tehettem így hirtelen, és az ultrahangon is látszik, hogy a tested nem tud mihez kezdeni egy babával most. A baleseted több kárt okozott, mint hittük.
- Mit javasolsz? – kérdezte Mike kis hallgatás után, és én még azelőtt hallottam a szavakat zsongani a fejemben, mielőtt kimondta volna őket.
- El kellene vetetni a babát… - motyogta halkan a doki, mire Mike előre dőlt, térdeire könyökölt és az arcát a tenyerébe rejtette. A doki látta, hogy nem fogunk szólni semmit; Mike-nál totál képszakadás, ahogy nálam is, ezért folytatta. – Azért lett ilyen rosszul Bekka, mert már most ellenkezik a teste a magzattal. Már most nehéz neki, hogy úgy mondjam, hogy értsétek… ez… egy teher, bármennyire is szörnyű ezt kimondani. Persze bizonyos kezeléssel, és gyógyszerekkel tudnánk segíteni, hogy tudd magad tartani legalább a nyolcadik hónap végéig, de… de erre a te helyzetedben nem látok sok esélyt. Gyenge vagy ehhez, és máris ilyen rosszullétek várhatóak… a magzat még elég fiatal ahhoz, hogy meg tudjuk tenni a…
- Nem! – szóltam közbe halkan, mégis határozottan.
- Nem? – kérdezett vissza bizonytalanul a doki.
- Nem vetetjük el, az ki van zárva!
- Bekka…
- Azt mondtam, hogy nem! – a doki és Mike összenéztek, de én ezt nem akartam látni. Nem érdekelt, hogyan ordítja le Mike Frank fejét, inkább felálltam, és küzdve a fájdalommal, ami bár enyhült, de még ott volt, kisiettem a váróterembe, és ott ültem le.

Rajtam kívül voltak még páran, de nem nagyon foglalkoztam senkivel.
Van egy kisbabánk. El kellene vetetnünk. Kizárt. Egy darab Mike-ból… Ez minden, ami kell, sosem lennék képes megölni a kicsit. Nem lehet.

Mike idegesen jött ki a dokitól, bár már messze nem volt olyan sápadt, mint mikor jöttünk. Egyetlen szó nélkül fogta meg a kezemet, és karolta át a derekamat, hogy kitámogasson a kocsihoz. Jól esett a testének melege, a bőrének érintése. A fájdalom is lassan elmúlt, és az ő közelében mindig sikerült egy kicsit megnyugodnom. Ez most sem volt másképp. Amikor ő is beült mellém, magam felé fordítottam az arcát, és megcsókoltam. Először lefagyott, nem igazán tudta, mit csináljon. Nem értettem miért lepődött meg ennyire, hiszen pont most volt rá a legnagyobb szükségem. Számíthatott volna rá, hogy keresni fogom az érintését.
Így hazafelé most már a szokásos helyen összekulcsoltam az ujjainkat, viszont szabad kezem a hasamon pihent. Ott, ahol a csöppséget sejtettem.

Szerettem már most. Nem is kellett jobb hír annál, mint hogy Mike-nak és nekem lesz egy babánk. Viszont nem vagyok elég erős? A frászt nem! Ki fogom bírni, van rá gyógyszer is, én pedig nem adom csak úgy fel a családunkat. Meg hát tudtam, hogy Mike-ra is számíthatok.

Otthon aztán leültetett a kanapéra a nappaliban, és megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Csak egy bögre teára adtam le a rendelésemet, ő pedig eltűnt a konyhában egy jó öt percre, hogy aztán egy bögre gőzölgő, citromos teát adjon a kezembe.
Leült velem szemben az egyik fotelbe, én pedig vizsgálgattam az arcát. Zavart volt, és ideges. Nem láttam azt, hogy örült volna, vagy hasonló. Persze megértettem, hogy megijedt. Azon kezdtem agyalni, hogyan kezdjek neki, hogy elmondjam, minden rendben lesz, mikor végre egyenesen a szemembe nézett.

- Meg kell tennünk, Bekka! – hangja halk volt, és rekedt, szemei pedig fájdalomról árulkodtak.
- Tessék? – nem hittem a fülemnek. Tudtam, mire célzott, de talán csak rosszul hallottam.
- Frank talál neked időpontot már a hétvégére. Hétfőre túl leszünk rajta, és…
- Várj! Te most azt mondod, hogy… te most… meg akarod ölni a gyerekünket?
- Ne mondd ezt! – szemei riadtan csillantak.
- Miért ne? Hiszen erre akarsz rávenni – még viszonylag normális hangszínben tudtam vele beszélni. Még.
- De ez így… nem erről van szó. Én nem akarlak erre rávenni, csak… én nem akarlak elveszíteni téged – szinte könyörögve nézett rám, de most valahogy nem értettem, hogyan is jutottunk idáig.
- Márpedig ez a baba meg fog születni.
- Reba! – szusszantotta dühösen a nevemet. – Belehalsz a szülésbe, ha eljutsz addig, fogd már fel!
- Nem fogok! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Minden oké lesz – egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett.
- Nagyon kérlek, legalább gondold végig ezt az egészet! – hangja halk volt, és rettentően vészjósló.
- Nem kell ezen gondolkodnom. Frank is megmondta, hogy tud adni valamilyen gyógyszert, és nem vagyok én olyan gyenge.
- Az istenért, legalább hallod magad? – dühödött fel végleg, és kezdett kiabálni, miközben felpattant a fotelből és elém állva, fenyegetően tornyosult fölém.
- Nézd, akkor, amikor kórházban voltam… tudom, hogy sok minden történt, de túléltem. És minden rendben lesz most is, hidd el nekem! – álltam fel vele szemben, és megpróbáltam megsimogatni az arcát, de ellökte a kezemet, és villámokat szóró tekintettel nézett le rám.
- Amikor úgy döntöttél, hogy eldobod az életed! Amikor úgy döntöttél, hogy a könnyebb utat választod! Amikor gyáva voltál, amikor nem csak magadat, de engem, sőt még a húgodat is halálra ítélted volna! – üvöltötte, én pedig ledöbbenve álltam előtte. – Akkor kellett volna gondolkoznod! De te nem tetted! És most nem hagytál nekünk más választást!
- De Mike…
- Nem, Rebeka! Shinoda lettél, azt mondtad, szeretsz, megfogadtad, hogy nem hagysz el! Nem teheted ezt! Hiába öltöztem be egyszer, most nem fogok veled Edward Culleneset játszani! Ez a mi, való életünk, és azt kéred, hogy hagyjalak meghalni?
- Nem fogok meghalni – szegültem ellen, bár még életemben nem hallottam így ordítani senkivel. – Te ne mondd ezt!
- Hát akkor? Akkor mi lesz? Reménykedjek a következő fél évben, hogy a feleségem életben marad, hogy megünnepelhessük az első házassági évfordulónkat, vagy esetleg érjem csak be annyival, hogy a nyáron két éve leszünk együtt, hátha azt még megéled?

Nem tudtam mit mondani, de szörnyen dühös voltam rá. Ahogyan ő is rám, láttam rajta, ráadásul a szavai szíven ütöttek. Fájt a hasam még most is, de az adrenalin miatt még ez sem tűnt rossznak. Felkaptam a kanapén hagyott táskámat, és elrobogva Mike mellett, az ajtó felé indultam.

- Most meg hová mész? Nem vagy még jól – kiáltott utánam és hallottam, ahogy utánam indul.
- El, te seggfej. El innen! Oda indulok! – förmedtem rá, életemben először beszéltem vele ilyen csúnyán, majd szó szerint bebasztam magam mögött a bejárati ajtót.

Hogy hova is indultam? Na, ez jó kérdés. Bár tudtam egy embert, aki bármikor, bármiben kiállt volna mellettem.