Pletykarovat

"A pletyka kikapcsolódás csupán. Meggondolatlan fecsegés, amit udvarias valótlanságok szőnek át. Rosszmájú spekuláció, ami nem is olyan udvarias tényeken alapul. Hogy is védhetnénk meg magunkat az efféle haszontalan pletyka mérges fullánkjaitól? Legjobb, ha egyszerűen igazat mondunk, és megvárjuk, míg az emberek elkezdenek másról pletykálni."
(Született feleségek)

14. fejezet

Lassan sétáltam el az egyetemig, majd a hatalmas kapuban egy pillanatra megálltam. Csodás érzés volt itt lenni. Az otthoni egyetemek is nagyok, de hát ehhez hozzá sem lehet hasonlítani. Ha az otthoni nagy, akkor ez óriási.
Gyorsan elővettem a naptáramat a táskámból, és megnéztem, hova is kell mennem.
Még szerencse, hogy volt lift – bár nagyot néztem volna, ha nincs -, és felsiettem a legfelső emeletre. Otthon is majdnem a Földrajzi intézet volt a legtetején az épületnek, így kissé olyan volt, mintha otthon lennék.

A felettesem, akinek a keze alatt dolgozni fogok, olyan negyven körüli férfi volt, doktori címmel ellátva, de szerencsémre nagyon kedves volt. Azonnal megismert, tudta, hogy ki vagyok. Jonathan Fillister doktor nem volt mindennapi személyiség. Rögtön megkért, hogy tegeződjünk, így ő innentől kezdve ’csak John’ volt, ahogyan ő mondta. Egy irodán kellett osztoznunk, de az-az iroda akkora volt, mint nálunk egy kisebb gyakorlati előadó. Ráadásul egy vaskos, fekete függönnyel el voltunk választva, ami olyasmi volt, mint a színházakban a vörös függöny a színpad fölött. Így már majdnem olyan érzés volt, mintha saját kis kuckóm lenne.
Megmutatta a gépemen a programokat, amikkel dolgoznom kell, és azokat is, amikről tanítanom. Gyerekjáték lesz!

Az első órám elég érdekesen telt. Hát hogy is mondjam? Ennyire megalapozatlan tudásom még nekem sem volt elsősként, pedig akkor még sík hülye voltam a térinformatikához. Azt már hallottam, hogy errefelé először nagyon is sok mindent kell pótolni, ami kimaradt a középiskolában, de aztán ha ráállnak majd egy specializációra, akkor még a tanáraikat is felülmúlják majd. Na, arra a napra kíváncsi leszek!
Így hát, miután bemutatkoztam, és rájöttem, hogy még előrébbről kell kezdenünk az anyagot, már minden simán ment. Mindenesetre John nevetve fogadott az órám után az irodában, és kétrét görnyedve bíztatott, hogy lesz ez még jobb is. Azt hiszem az arcomra volt írva minden.

Dél körül John meghívott ebédelni, de mivel kint borzalmasan meleg volt, úgy döntöttünk, hogy az iskola kávézójában veszünk valamilyen kaját, és ott elfogyasztjuk.
Út közben összefutottunk az egyik tanárral, aki Földtant tanított, és kisebb kérdez-felelek után megkért, hogy ha ráérek, akkor keressem majd meg az irodájában.
Természetesen igent mondtam, és lefelé menet John tájékoztatott, hogy Roger professzornak ezer és egy dolga van a tanszéken, így biztosan plusz kurzust akar rámsózni. Nos, nem igazán tudtam, hogy mit, mivel a szakterületem a térinformatika, ő meg természetföldrajzos… Na majd meglátjuk.

Lent a kávézóban ült egy csapat lány. Alig lehettek húsz évesek, sőt, némelyikük talán tizennyolc lehetett csupán. Már messziről ki lehetett szúrni, hogy ők valamiféle táncos brigád lehettek, látva az öltözéküket. Nem vitték túlzásba az első napon: egyszerű fekete rövidnadrágot, és lenge ejtett vállú pólót viseltek, alatta egy trikóval. De nem is ez volt a legfurcsább számomra, mert ez egyáltalán nem is hatott furcsának. Hanem az, ahogyan rám néztek. Mosolyogtak, majd valamit sugdolóztak, aztán megint rám néztek. Nem értettem, hogy miért, de határozottan furcsállottam. Aztán a következő pillanatban az egyikük megszólított, méghozzá a nevemen.

- Rebeka? – kérdezte mosolyogva, én pedig csak lassan bólintottam. – Csatlakozhatnának a tanár úrral hozzánk?! – pillantott Johnra, majd rám.
- Daniella, hát elkészítette nekem azt a kiselőadást, amivel egy éve tartozik? – kérdezte nevetve John, mire a lány is felkacagott.
- Tudja tanár úr… az úgy volt, hogy…
- Á, hagyja csak! – legyintett. – Már elfogadtam, hogy sosem látom azt a prezentációt. Egy perc és jövünk! – mondta, majd az ételbárhoz sietett. Kis fáziskéséssel ugyan, de követtem. – Ismered őket? – kérdezte, és a mindenféle salátákat, és készételeket nézegette.
- Nem, és ezért nem értem, hogy ők honnan ismernek engem… - ráncoltam a szemöldökömet.
- Daniella mindenkit ismer itt. Másodéves földrajz szakos. Találkozni fogsz vele órán, de a szenvedélye a tánc… nincs olyan ember itt a kampuszon, akit ne ismerne… a többiek pedig a kis csapata. Igazán tehetségesek, de sosem értettem, hogy miért jöttek ide… valamilyen táncos főiskolában lenne a helyük – világosított fel John, és kikérte az ebédjét. Csak pislogni tudtam. Honnan a fenéből ismerhetnek? Jómagam egy gyönyörű nagy hamburgert választottam, és hozzá vettem narancslevet is. Nem is reggeliztem…
- Á, üljenek le! – húzkodták a széküket a lányok, hogy helyet tudjanak nekünk szorítani.
- Engem nyugodtan tegezzetek! Rebeka Sólyom vagyok, az új térinformatika oktató – nyújtottam a kezemet Daniella felé, aki vigyorogva megrázta.
- Tudom én azt! Daniella Greenby vagyok, ők itt Giselle, Gaby és Amber – mutatott végig a lánycsoporton, akik vígan integettek felém.
- Megkérdezhetem, hogy honnan ismersz engem? Ne haragudj, de nekem nem rémlik, hogy találkoztunk volna…
- Honnan? Hát nem is tudod? – olyan meglepődött arcot vágott, hogy én magam is meglepődtem, hogy hogyan nem tudom, hogy honnan ismer. Messziről lerítt, hogy Daniella volt a szószólója a kis csapatnak. Lehajolt, és a táskájából előszedte a laptopját, s miközben bekapcsolta, John-nal karöltve enni kezdtem.
- Hogy ízlik az egyetemi kaja? Fillister tanár úr szerint jobb, mint amit a felesége főz – kuncogott azt hiszem Gaby, és kérdőn pillantott rám.
- Tényleg nagyon finom – bólogattam. Olyan jó volt, hogy itt látszólag jól ki lehet jönni a diákokkal.
- Na, itt is van! – tolta elém a gépét Daniella, amin az egyik bulvársajtós oldal volt megnyitva a napi pletykarovattal. – Nem mondom Rebeka, ez a pasi nagyon jó! És látva, hogy mennyire szenvedélyesen passzíroz a kocsihoz… - mondta vigyorogva, majd szinte egyszerre sóhajtottak fel álmodozva a lányok.

Volt ott három kép rólam és Mikeról. Arról, ahogyan tegnap délután hazavitt, és a kocsinál csókolóztunk. Nem mondom, pazar kép volt! Mike irtó jól nézett ki rajta, bár ő mikor nem néz ki jól?! Lejjebb kalandozott a tekintetem a cikkre, ami alatta volt.

„A Linkin Park frontembere nem sokáig bánkódott Anna után. Mike Shinoda máris új barátnőt talált magának, akit Rebekának hívnak, és valószínűleg Európából jött Los Angelesbe. Ahhoz képest, hogy Mike mindig is hűséges volt Annához, és hangoztatta, mennyire szereti őt, elég gyorsan elfelejtette. Mint arról már korábban beszámoltunk, hallottunk pletykákat arról, hogy el fognak válni, de ez mostanra már tény! Lányok, ott a külvilágban, akik szerették volna meghódítani a sármos, harmincnégy esztendős zenészt, felejtsétek el az álmaitokat! Mike már megtalálta az új barátnőjelöltet. De vajon meddig bírják együtt, hiszen Annának és Mikenak van egy közös csemetéjük is?! Vajon kicsoda a titokzatos lány, aki látszólag jóval fiatalabb zenészünknél? Csak a pénzre hajt? Vagy tényleg szereti? Ne aggódjatok, igyekszünk kideríteni, hiszen tudjátok: a pletykagépezet sosem alszik!”

- A pénze? – horkantottam fel, és visszatoltam Daniella elé a gépet.
- Mi nem gondoljuk így, nyugi! – igyekezett nyugtatni, de bennem egy kissé felment a pumpa. Erre nem is gondoltam, hogy mi lesz, ha kitudódik.
- Linkin Park… Linkin Park… - motyogta mellettem elgondolkozva John. – Ó, tudom. Jó zenéjük van! – vigyorodott el, majd újra enni kezdett. Még jó, hogy csak ennyi ragadt meg neki a cikkből.
- Figyelj! – Daniella arcáról a mosolyt nem igazán lehetett volna letörölni. – Én LPU tag vagyok már lassan hét éve. Volt szerencsém találkozni velük egy szó erejéig, és minden alkalommal, mikor látom őket, azt is látom, hogy Mike jó srác… És ha veled van, akkor biztosak vagyunk benne, hogy azért, mert te vagy számára a tökéletes. És nekünk ennyi elég – mondta, majd hátradőlt a székében, és a kezébe vette a csokiját, amit eddig bontogatott.
- Daniellának igaza van, Rebeka! Nem kell foglalkozni az ilyesmivel! – motyogta két falat között John. – Itt LA-ben sok embert vesznek a szájukra az emberek…
- Csak kissé váratlanul ért, de nem gond… - vontam végül vállat, mire a csajok is helyeselni kezdtek.

Az ebéd nagyon jó hangulatban telt. Igaz, hogy Johnt hívták fentről, így neki vissza kellett mennie, de nekem még volt egy órám a következő előadásomig, így nyugodtan ücsörögtem még ott Danielláék társaságában. Egy csomó vicces dolgot meséltek az itt eltöltött egy évükről, de azt is megtudhattam, hogy már öt éve itt táncolnak a sportcsarnokban. Nem csoda, ha Elle – Daniella azt mondta ez a beceneve kiskorától fogva - mindenkit ismer.

Mikor befejeztük az ebédet, felfelé vettük az irányt. Daniella elhagyta a kis csapatát, akik másra szakosodtak, mint ő, és velem feljött az emeletünkre. Mondtam neki, hogy Dr. Roger Dolston akar velem beszélni, és ő rögtön ájuldozni kezdett. Megtudtam, hogy ő az egyik kedvenc tanára, John mellett, és azt ajánlotta, hogy bármit is akar velem együtt tanítani, vállaljam el, mert mellette könnyű dolgozni, és sokat is tanulhatok tőle.

És igazuk lett. Roger is elsőként megkért, hogy tegeződjünk, majd azonnal a tárgyra tért. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, hogy kívülről tudta, miket tanultam otthon. Olyan tárgyakra is emlékeztetett, amik nekem sem jutottak volna eszembe.
Végül három tárgyat sorolt fel, amelyek közül szerette volna, ha egyet elvállalok. Az egyik totál ismeretlen volt számomra, mivel a helyi földtani adottságokról szólt, így azt kilőttem. A másik kettő pedig nem is igazán földtani, hanem inkább csillagászati volt. Azt mondta, hogy a csillagász professzor még két hónapig nem lesz a városban, sőt ezen a kontinensen sem, így ember híján őt kérték meg, hogy vigye a kurzusait. Igaza volt Johnnak, rengeteg dolgot bíznak rá Rogerre. Én biztosan nem bírnám.
Végül kezet ráztunk arra, hogy a ’Planetológia alapjait’ én fogom vinni. Azt mondta, mivel még tantárgyfelvétel van, ezért kell egy hét, mire kiderül, hol tudunk termet foglalni, és hogy hányan lennének a kurzuson.
Adott egy vázlatot, amit ő készített, és mondta, hogy ha valami nem tetszik benne, akkor nyugodtan javítsam ki.
Hát lesz egy kis melóm vele, de nem bántam. Helyettesítési pénzt is kapunk, mivel tartósan fent fog állni ez az állapot – Roger szerint egész félévben -, így boldogan mentem a következő órámra.

Észrevettem én, hogy többen is megnéztek egész nap, de nem igazán zavart. Közben küldtem egy üzenetet Mikenak, hogy várjon meg, és elküldtem neki a linket is, ahol megnézheti a kis cikket. Reméltem, hogy nem lesz neki rossz érzés, hogy ezt olvassa magáról, de el sem akartam titkolni.

Délután fél ötkor már kifelé sétáltam az egyetemről, s összefutva Daniellával még beszélgettünk pár percet. Meghívott az egyik táncpróbájukra. Azt mondta, mivel minden nap ott vannak, nyugodtan menjek, amikor tudok. Tényleg nagyon jó fej csaj volt, és hihetetlen volt számomra, hányan megfordultak utána, és ő ezt milyen lazán kezelte. Én valószínűleg zavarban lettem volna.

Hazafelé szinte futottam. Na jó, azért azt nem, de nagyon siettem, mert már hiányzott Mike. Igaz, hogy csak reggel váltunk el egymástól, mégis már minden idegszálam rá volt hangolódva.
A lépcsőházban összefutottam Lexivel, aki mint kiderült sokkal előbb végzett, mint én – mellesleg hálálkodott egy sort, hogy erőltettem ezt az egyetemesdit, mert rettentően tetszik neki -, és már Davehez igyekezett. Beszéltünk pár szót, mondta, hogy Mike fent van a lakásban, és hogy ha nem gond, akkor ma éjjel itt aludnának. Nem hittem, hogy Mike még egy éjszakát kibír az otthona nélkül, így mondtam Alexának, hogy felesleges aggódnia, mivel nagy a sansz rá, hogy én nem itthon leszek. Ezután két puszival elköszöntünk, s már siettem is felfelé.

Belépve a lakásba, lerúgtam a cipőmet, ledobtam a táskámat az előszobában, majd beléptem a nappaliba. Amilyen látvány ott fogadott… megállt egy pillanatra a szívem. Nem volt semmi különleges, vagyis mások számára biztosan nem lett volna az, de számomra…
Mike a kanapén ült, egy fehér póló, és egy farmer volt rajta, s egy fekete keretes szemüveget viselt. Hirtelen bevillant, hogy a minap panaszkodott, hogy valamiért nem jók a kontaktlencséi, és fáj tőle a szeme. Gondolom ezért van szemüvegben. Én viszont még sosem láttam így. Ahogyan ott ült, figyelmét gondosan egy könyvnek szentelve, s jobb lábát hanyagul a szemközti fotelen pihentette… álom.

Azonnal tudtam, hogy nem beszélgetni fogunk. Lexi amúgy sem fog egy hamar hazajönni, szóval szabad volt a terep. Ahogy közelebb léptem, felnézett a könyvből, és már nyitotta a száját, hogy jókedvűen köszöntsön, de gondolom látta rajtam, hogy most nem ezt akarom, és azonnal megnyalta ajkait. Ezzel egyszer ki fog nyírni! Nem lehet ilyen szexi minden nap, minden percben, nem hathat rám így minden mozdulata! Na jó, kit akarok álltatni? De, pontosan hogy hathat rám így! És ez volt a legjobb.

Azonnal az ölébe ültem, szemben helyezkedve vele. A szoknyám felcsúszott a combomon, kezei pedig követték annak útját, s végigsimított a bőrömön. Ajkai falták az enyémeket, ő is ugyanolyan heves volt, mint én. Végigcsókolta a nyakamat, közben egyik keze a melltartómat kapcsolta ki a trikóm alatt, másik pedig a bugyim alá siklott és izgatni kezdett.
Hangosan felnyögtem az érzéstől. Mintha nem hajnalban lettünk volna egymáséi, hanem először akartunk volna elmerülni a másikban. Eszméletlenül jól nézett ki a kanapémon. Nem tudom miért, mármint alapból jól néz ki, de most valahogy különösen szexi volt.
Lekaptam a szemüvegét és félretettem az asztalra – amin a múltkor táncoltunk -, hogy még jobban közelebb férkőzhessek hozzá minden szemüvegtörés nélkül.
Ujjaim a pólója alját keresték, és egyetlen rántással lehúztam róla.
Ezt a nadrágja követte, aztán nagy nehezen az alsóját is leküzdöttem, ő pedig egyetlen mozdulattal félretolta a bugyimat, hogy ráereszkedhessek.
Felnyögött, ahogyan megérzett maga körül, én pedig elmosolyodtam. Teljesen a hatása alá vont, és csakis arra vágytam, hogy mindketten a csúcsra juthassunk.
Ez nem is telt sok időbe, tekintve, hogy úgy mozogtam rajta, hogy szinte levegőért sem volt időm kapkodni.
Miután szinte egyszerre értük el az áhított állapotot, Mike eldőlt a kanapén, és kényelmesen elhelyezkedünk.

- Mi volt ez a hirtelen letámadás, Cicám? – kérdezte kis idő múlva, miközben a vállamat cirógatta.
- Nagyon szexinek találtalak… de most, hogy így jobban megnézlek… - könyököltem fel, és alaposan szemügyre vettem gyönyörű arcát. – Én sem értem miért történhetett – füllentettem kuncogva, mire rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Gonosz vagy! – suttogta, de azért mosolygott.
- Bocsánat – pislogtam rá ártatlanul. – De tényleg, nagyon-nagyon kívántalak… - sütöttem le a tekintetem. Kissé zavarba jöttem mindazok ellenére, hogy én támadtam le őt.
- Kedvellek téged, Rebeka! – suttogta a fülembe. Újra nagyot dobbant a szívem, ahogyan kimondta ezeket a szavakat. És imádtam, ahogyan a teljes nevemet kimondta.
- Én is kedvellek! – mosolyogtam rá, s odahajoltam egy csókra.