Baráti beszélgetés

"De hát mit ér a barátság, ha az ember nem mondhatja ki kereken, ami a szívén fekszik? Kedveskedni, kellemes dolgokat mondani és hízelegni mindenki tud, de az igazi jó barát mindig kellemetleneket mond és nem törődik azzal, hogy fájdalmat okoz. Sőt, az igazi hű barát szinte keresi rá az alkalmat, mert tudja, hogy jót cselekszik vele."
(Oscar Wilde)





16. fejezet

Talindával nevetve léptünk ki a teraszajtón, amire mindenki felkapta a fejét. Egyszerűen annyira rázkódtam a nevetéstől, hogy a tálcán, amit a kezemben tartottam összekoccantak az üvegek. A feszengő hangulatom azon nyomban elmúlt, ahogyan Talinda elmesélte azt a bizonyos napot, amit először Chezzel töltött.

- Segítek – lépett elém Elisa, és vigyorogva elfogta tőlem a tálcát. – Mi a jó hangulat megalapozója? – kérdezte, s a szememből kicsordult az első könnycsepp is, ahogyan megpróbáltam elképzelni a képtelen helyzetet.
- A feleségemet is leitattad, Bekka? Velem is ezt csinálta ám először, bár akkor úgy tűnt, hogy jobban bírja a piát – csipkelődött Chester.
- Csak elmeséltem neki az első randinkat – adta meg a választ Talinda, mire Chez arcára ráfagyott a mosoly, de mindenki más arcára vigyor ült.
- Ne már, baby! – nyafogott. – Mindenkinek elmesélted már a csapatból? – mutatott körbe, én pedig az oldalamat szorongattam, mert rettentően szúrt, és igyekeztem visszafojtani egy újabb röhögő-rohamot.
- Ne legyél durcás! – kérte ártatlanul Talinda, és Chester mellé telepedett az egyik kerti fotelbe.
- Igen gumimacim, ne legyél durcás! – nyöszörögtem, utalva az elmesélt történetre, mire a lányok velem együtt nyüszítettek fel a nevetéstől.
- Na csak halljak valamit rólad! – fenyegetett sértődötten. – Mike is mesél ám ezt-azt, szóval alig várom, hogy valami cikis sztorit eltoljon rólad… vagy nem épp cikiset! – vigyorgott már a végén, gondolom a kaján részletekre gondolva.
- Ha mesélni akart volna, már megtehette volna, tekintve a múlt éjszakát! – nyújtottam rá a nyelvemet, mire Mike vígan kacagva lerántott az ölébe.

Az este további része ennek a jegyében telt. Többet ugyan nem cikiztem Chezt, ő mégis ádázul próbálta kiszedni hol belőlem, hol Mikeból, hogy mit csináltunk az éjjel. Na abból nem eszik! Bár, ahogy néha elkaptam egy-egy pillantást Mike és Chester között, mintha csak ezt súgta volna a barna szempár: később elmondom.
Mindenesetre nem izgultam emiatt, mivel ez az éjszaka is belopta magát a szívembe úgy, ahogyan az összes, amit Mr. Shinoda társaságában töltöttem.
Mindenki nagyon barátságos volt, és velem is ugyanúgy beszélgettek, mint a többiekkel. Kivéve persze Heidit és Lindseyt, akik továbbra is úgy néztek rám, mint egy kivert kutyára, bár az is igaz, hogy néha ők is elnevették magukat egy-két poénomon.
Miután Chez leszállt a szex témáról – ami persze Mike-ot és engem érintett -, Brad, Dave, Rob és én elvonultunk Otis hintájához - ami azóta le lett cserélve egy nagy vas keretre, amin három hinta sorakozott -, és leülve oda – Rob a fűbe -, beszélgetni kezdtünk.

- Láttam a cikket rólatok… - nézett rám egy csendes perc után Rob. Halványan elmosolyodtam, majd elrugaszkodtam a földtől, és a lábaimmal evezve hintázni kezdtem.
- És… mi a véleményed? – kérdeztem végül. Nem tudtam, mire számítsak tőle, tőlük.
- Beszéltünk erről Mikekal. Semmit sem akartam hinni anélkül, hogy ő bármit is mondott volna – mondta megfontoltan. Már jó magasan szárnyaltam a hintán, és hirtelen bevillant, hogy ez talán magas lesz Otisnak.
- Tudod, ha valami megjelenik az egyikünkről, akkor az mindenkit érint a bandában… - nézett fel rám Dave, és ő is hintázni kezdett, de nem olyan nagy lendülettel, mint én. Ám az apró mosoly ott bujkált a szája szegletében. – Ezért sincsenek egymás előtt titkaink.
- Nem vagyunk pletykás vénasszonyutánzatok – vette át a szót vigyorogva Brad, én pedig leálltam a hintázással, és vártam, hogy megálljak. Erről jobb lenne úgy beszélnünk, hogy nem játszom közben. Ez komoly dolog volt. – De nincs értelme, hogy ne mondjunk el valamit, mert úgyis kiderül. Mike már számított ilyen cikkekre korábban is, és szólt nekünk is.
- Az újságok és a média úgy alapból szeretnek mindent felfújni és kiforgatni. Mondjuk a mi életünkkel nem szoktak igazán foglalkozni, mert nincs mivel… Legalábbis eddig nem volt, de ez nem jelenti azt, hogy mi… szóval, hogy haragudnánk rád – mosolygott Dave. Majdnem rávágtam, hogy ellenben a feleséged… de inkább nem tettem szóvá. Nem lehetek szimpatikus mindenkinek, és amúgy is a fiúk számítottak, nem a nőik…
- Én csak nem szeretném, ha… ha elhinnétek azt, amit írnak… mert tudom, hogy ennyivel még nincs vége. Tudom, hogy lesznek még cikkek, képek és… és összehasonlítások köztem és… és Anna között – suttogtam a végét. Eddig nem foglalkoztatott a téma, de most, hogy ők felhozták felkavart. Mintha csak most esett volna le igazán, hogy mit is írtak, hogy egyáltalán rólam írtak.
- Most mondhatnám, hogy ne félj Annától, de nem foglak nyugtatni – nézett rám együttérzően Brad. – Túl régóta ismeri Mike-ot, túl nagy múltjuk van… - elszorult a torkom a szavai hallatán. Lesütöttem a tekintetem, mert nem tudtam állni Brad szánakozó pillantását.
- Ezt úgy érted, hogy… - nem tudtam megfogalmazni a kérdést. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem álltak össze a szavak.
- Én nem tartom kizártnak, hogy Mike visszamenjen hozzá – mondta ki a halálos ítéletnek beillő mondatot Rob. – Sajnálom! – tette hozzá halkan, mire ólomsúlyú csend telepedett ránk. A szememet szúrták az elfojtott könnycseppek. Nem tudtam, hogy ezt azért mondják nekem, mert mégsem kedvelnek és azt akarják, hogy fájjon, vagy mert ez volt az igazság, amit valóban gondoltak.
- Nem, megértem… - a hangom olyan erőtlen volt, hogy kénytelen voltam megköszörülni a torkomat. – Mármint… jaj… - sóhajtottam nagyot, és kínomban elnevettem magam.
- Ne értsd félre! – kérte Rob, és barátságosan rám mosolygott, ahogyan meglátta leszánkázni az első sós cseppet az arcomon. – Mi kedvelünk téged, és hidd el, hogy… hát Annát már kevésbé! Nagyon boldoggá tette Mike-ot, tényleg. Mikenak a családja volt a mindene, a kis nyugalom szigete… aztán tette, amit tett… többé már nem volt a nyugalom szigete a házuk, a kapcsolatuk. Mi először csak annyit láttunk, hogy mikor bejön a stúdióba, vagy akárhova, nem olyan, mint szokott. De aztán velünk mindig feloldódott, és ugyanaz az ember volt, mint mindig. Igazából Chester áll hozzá a legközelebb ilyen téren…
- Igen. Hiába én ismerem a legrégebb óta, mivel különböző a szerepkörünk a bandában, nem vagyunk olyan sokat együtt, mint ők az énekesek… – mondta Brad. – Chesterrel többet össze van zárva egy kicsit… persze mi is tudunk mindent, mégis Chezzel van többet, és ő a bizalmasa, ha úgy tetszik. Mondjuk Mike olyan ember, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot… Szóval Chester tudna több mindent mesélni. Már ha azt vesszük, hogy mit mondott neki Mike. De én látom rajta… nekem elég egy pillantás, egy mozdulat, hogy rájöjjek, hogy a legjobb barátom nincs jól.
- Ugyanúgy, ahogyan a zenében is mindig, úgy a magánéletben is, ha kell egymás mellett állunk – motyogta csendesen Rob. Gondolom neki sem lehet könnyű, hogy míg mindenkinek van valakije, neki nincs.
- Igen. És mikor azt mondta, hogy el akar válni… simán megveregettük a vállát, majd leültünk összeállítani a koncertek menetét – mosolyodott el Dave. – Ő ilyen… ha van meló, márpedig az mindig van, akkor rögtön jobb kedve lesz. Mi pedig csak tudatjuk vele csendben, hogy ránk számíthat…
- Értem – bólintottam, de a gombóc még mindig a torkomban volt, és a szememet még most könnyek sorozták.
- Nem értek egyet Robbal – mormogta egy hang, és ahogy felnéztünk, Mike-ot pillantottuk meg az egyik fatörzsnek dőlve, karba font kezekkel. Az arcát nem láttam rendesen, mert a fény pont mögüle jött, árnyékba vonva alakját, de a hangjából tudtam, hogy nincs valami jókedve. Pillantásom azonnal a srácokra vetettem, kíváncsi voltam, hogy reagálnak, de kitartóan néztek Mike arcára, és nem rezzentek össze.
- Nem? – kérdezett vissza Rob érdeklődve.
- Nem – ismételte meg újra Mike. – Bradnek igaza van, és nektek is persze… De nem értem, miből gondoljátok, hogy visszamennék hozzá. Persze, van múltunk, de például Samnek és Cheznek is van, mégis itt vannak Talindával, és boldogok – erre rácáfoltam volna kissé, de majd talán később. – Azt hittem ismertek engem annyira, hogy tudjátok…
- Ismerünk is! – vágta rá Dave, félbeszakítva őt. Felé fordultam, s a mozdulatban a hinta lánca megcsörrent, kissé kizökkentve engem a mélabúból. – Ezért is mondta Rob, amit mondott.
- Kedveljük Bekkát, ezt te is tudod! – állt fel mellőlem Brad, és zsebre dugva kezeit, farkasszemet nézett a párommal. – De azt is tudjuk, hogy mennyire szeretted Annát – hirtelen elhallgatott, mire hallottuk a dallamos-halk nevetést Mike felől.
- Pontosan. Rettentően, kitartóan, éveken át nagyon-nagyon… de múlt időben! – jókedve szerintem mind a négyünket meglepte. – Haragudnom kellene rátok, amiért ilyen butaságokat mondotok a barátnőmnek, de… a mi barátságunk valahogy ilyen őszinte… és ehhez Bekkának is hozzá kell szoknia hosszú távon – mondta és nekem a ’barátnőm’ és a ’hosszú távon’ szavaknál őrülten gyorsan kezdett dobogni a szívem. Majdnem ott helyben meghaltam attól az érzéstől, ami a hatalmába kerített. – Nem szeretem Annát. És nem is fogom többé… hogy is szoktad mondani, cicám? Melegítve csak valami káposzta jó?! – fordította felém a fejét, mire csak némán, de vigyorogva bólintottam.
- Sosem csalódtunk még benned… úgy tűnik most sem fogunk! – motyogta még Brad Mikenak, majd Dave felé fordult. – Na gyere, pakoljuk ki a cuccot! – intett, mire Dave úgy pattant fel, mintha megcsípték volna, és a tenyerét dörzsölte.
- Azt hiszem, szerzek én is valamit! – mosolygott felém Rob. – És tényleg nem bántani akartalak!
- Tudom! – most már én is szívből tudtam mosolyogni. Mike szavai megérintettek, és totál elaléltam tőle. Ezután ők hárman elballagtak a ház felé, majd gondolom a stúdió felé mentek Mike hangszereiért. Ő leült elém a fűbe, lábát kinyújtotta a lábaim között a hinta alatt, és most már jól láttam az arcára kiülő szomorkás-boldog mosolyt. - Mi baj? – simogattam meg a borostás arcot, és elvesztem a barna pillantásban.
- Ehhez az őszinteséghez tényleg hozzá kell szoknod, de nekem is. Annával nem voltak ilyenek. Kedvelték őt is, de másképp. Talán, mert te fiatalabb vagy, nem tudom. Talán… talán, mert őt régebb óta ismerik, és más körülmények között is lépett az életembe… De veled mások… sokkal másabbak, főleg Chester – mosolyodott el egy pillanatra. – De nem akarom, hogy azt hidd, hogy én elhagynálak Annáért! Imádok veled lenni és… - elhallgatott, én pedig újra sírni tudtam volna. Most a boldogságtól, nem pedig a szomorúságtól. – Ah, hát ez kiábrándító! – nevetett fel. – Dalszövegek ezreit írtam már meg, szinte mindenféléről, és a barátnőmnek nem tudom elmondani, hogy mennyit jelent nekem – pillantott rám mosolygósan.
- Nem hiszem, hogy elhagysz! – szögeztem le. – De tudom, hogy Anna akar majd téged, és meg is értem őt. Tudod… én sem tudnék lemondani rólad, pedig nem rég óta vagyunk együtt. Pláne ő, aki évekig a feleséged volt… - vallottam be őszintén. Tényleg baromi nehéz lehet neki, de végül is ő szúrta el.
- Hm… - nem mondott mást erre, inkább a derekam felé nyúlt, és lehúzott az ölébe. Vele szemben ültem, és szüntelenül az arcát simogattam. – Egyébként, ha már az együtt töltött időről van szó… - kezdte huncut mosollyal. – Tudtad, hogy holnap leszünk egy hónaposak, ha az első találkozást vesszük alapul?
- Azt vesszük alapul? – kérdeztem nevetve. Eszembe jutott ez nekem is, de nem tudtam, hogy ő hogy áll vele, és kérdezni meg el is felejtettem.
- Nem hiába szólítottalak le, cicám! – hajolt közelebb és ajkait végighúzta az enyémeken. Tudta, hogy az őrületbe tud kergetni ez ilyen kis játékaival.
- Ajándékot is vettél? – cincogtam halkan, mire bőszen bólogatott.
- Tudom, hogy te nem, de nem ez a lényeg! – kuncogott, miközben ujjai megindultak az ingem alatt a hátamon.
- Csak nem tudom, mit lehetne venni neked, akinek mindene megvan – húztam el egy kicsit a számat.
- Nincs például egy darabom a Holdból, és egy Big Ban nagyságú toronyórát is szeretnék ide a kertbe, meg a Bőgő Csodamadár tollát is szeretném… - bolondozott.
- A Hold, a Big Ban és a Bőgő Csodamadár, mi? Akkor úgy mondom, hogy minden, amire vágyik a józan ész határain belül…
- Igen, igazad van! Mindenem megvan… lassan egy hónapja – mosolygott édesen, én pedig rátapadtam az ajkaira. Nem bírtam tovább. Olyan szépeket mondott nekem, hogy egyszerűen lehetetlenség volt tovább nem-megcsókolni.

Az éjszaka további felében a fiúk gitár és dobjátékát hallgattuk, meg persze Chester és Mike tökéletes hangját. Boldog mosollyal az arcomon figyeltem a páromat, és élveztem, hogy exkluzív koncertben van részem.
Nem tudom pontosan mikor aludtam el a hintaágy rettentően puha párnáin, de a következő, amit éreztem, hogy valaki felemel, és bevisz a házba. Ezt onnan tudtam, mert bent még most is hűvösebb volt, mint kint, és ezt imádtam.

Reggel halkan keltem ki Mike mellől az ágyból, és felhívtam Alexát, hogy jöjjön el velem vásárolni. A Plázában találkoztunk, és sétálgatni kezdtünk. Nem igazán tudtam, mit vegyek Mikenak. Mi lenne a tökéletes? Igazából az iránta érzett érzéseimet kevés dolog tudná szemléltetni, és jól érzékeltetni, talán ha kivágnám a szívemet, gyémántba önteném, és fellőném az égre, hogy mindig mindenki láthassa: az szívem Mikehoz tartozik. De mivel ez nem volt lehetséges, kénytelen voltam a földi, egyszerűbb ajándékokhoz fordulni. Ahogyan a színes, mindenfélével díszített kirakatokat nézegettünk, egyszer csak Lexi megállt, és nagyra nyílt szemekkel bámult befelé egy üzletbe.

- Most nézd meg őket! – suttogta halkan, mintha félne, hogy meghallják. – Olyan félelmetesen merednek ránk!
- Ugyan, bolond vagy!
- Mintha követnének, vagy ilyesmi!
- Már hogyan követnének? – kérdeztem kuncogva, mire csak egy csattanás hallatszott, s a fájdalom a fejemen.
- Ez nem vicces, Bekka! – pirított rám, és félelemmel teli szemeit újra a piros kalaposra emelte.
- Tudom, de ezek csak kerti törpék! – nevetettem. – Piros és kék kalapban, kannával vagy pálcával a kezükben…
- Jó, de nézd a szemüket… mintha felénk fordulna a szemük, mikor arrébb megyünk – mondandóját illusztrálva ide-oda araszolt a nagy üveg előtt.
- Nem is tudtam, hogy vannak ilyen elfojtott félelmeid – úgy nézhettem rá, mint egy bolondra, bár kétségkívül annak is hittem.
- Tudod mit? – ugrott hirtelen vissza mellém, és úgy pillantott rám, mintha megnyerte volna a lottó ötöst. – Vegyél neki egy rakat ilyen kis gonosz manót, rakd az összeset a kocsibejáró mellé, és garantálom, hogy Anna be nem meri többé tenni a lábát oda! – egy pillanatig meglepődve meredtem rá, majd felhorkantottam.
- Persze hugi! És hogy is képzelted? „Ó, édes. Boldog egy hónapot! Nézd, vettem neked három tucat kerti törpét, hogy az exed ne jöjjön a közelünkbe! Örülsz?” – ironizáltam.
- Aha, így szerintem jó lesz! – bólogatott nagy hevesen.
- Na jó, váltsunk komolyra! – intettem le, és elvonszoltam a kirakat elől, ami felé még sokáig visszalesett.

Órákig róttuk az üzleteket, és rengeteg dolgot láttunk. Ruhákat, cipőket, hangszereket, ékszereket, bugyuta ajándékokat, de valahogy egyik sem illett a képbe. Ruhát és cipőt nem vennék neki, hiszen megvan a saját ízlése, és még ha ismerem is, akkor sem mennék bele ilyesmibe. Ékszert nem igen hord, legalábbis nyakláncon és órán kívül, a hangszereket meg csak távolról szemléltem. Amúgy sem akartam valami túl drágát.
Délben leültünk enni egyet, és csak ekkor éreztem, hogy mennyire fáradt voltam. Lehetett olyan három óra, mikor elbóbiskoltam a hintaágyban, és nyolckor már felkeltem. Csak pislogtam magam elé a puha bőrszéken, míg Lexi valami egyetemi cuccról beszélt. Elméleti fizikában nem vagyok jó, szóval hiába mondta, nem értettem. És akkor megláttam. Onnan, a hamburgerem fölül, kólát szürcsölve egy szűk szívószálon át, pillantásom a kirakat kis darabjára esett. Kicsi volt, nem is drága, sőt… mégis tökéletes. Tudtam, hogy ez lesz az igazi, ennél jobbat ki sem találhattam volna.
Sietősen befejeztük az ebédet, majd az üzlet felé sétáltunk. Az volt a furcsa, hogy már vagy négyszer elmentem emellett a kis dolog mellett ma, mégsem akadt meg rajta a szemem, ellenben most…
Csillogó szemekkel tapadtunk a kirakatra, majd betértünk a kis üzletbe. Meglepetésemre, egy velem egykorúnak tűnő, csinos lány üldögélt a pult mögött, és a Rolling Stone magazint olvasgatta. Amint meglátott, összevonta szemöldökét, aztán mintha leesett volna neki valami, elmosolyodott.

- Segíthetek? – kérdezte, s már fel is pattant a helyéről.
- Nos… igen – kicsit meg voltam szeppenve, bár nem csodálkozhattam, hogy egy ilyen üzletben dolgozó, hozzáértő lány felismert.

Nem sokkal később, jókedvűen sétáltunk kifelé a hatalmas épületből, hogy ismét csak kilépjünk a meleg, fülledt levegőre. Már igazán vártam volna valamilyen hidegfrontot!
Mostmár előre láttam kezemben a kis ajándékommal, hogy jó estém lesz… ismét. Imádtam Mikekal lenni. És ez az ötlete is… mármint, hogy tudja, hogy pont ma találkoztunk egy hónapja… egyszerűen tökéletes. Lexit felvillanyozta a gondolat, hogy valószínűleg ma sem alszom otthon, és napközben vett magának egy fehérnemű szettet. Inkább oda sem néztem… Persze morogva, de én is beújítottam egyet éjszakára, de inkább nem akartam tudni a húgom nemi életéről, még ennyire sem.
Hazafelé sétálva megcsörrent a telefonom, én pedig hevesen dobogó szívvel vettem fel, hiszem Ő hívott.

- Szia cicám! – köszönt vidáman, ami nekem is hatalmas vigyort csalt az arcomra.
- Szia szívem, mi újság? – csicseregtem én is a telefonba, mire Lexi mellettem vigyorogva illusztrálni kezdte a beszélgetést.
- Lent vagyok a gangon, meg majd megyek a Múzeumba, megmondják mit fessek majd ha hazajöttem. Veled?
- Lexivel vagyok… - többet nem akartam elárulni. Majd este megtudja, hogy mégis vettem neki valamit.
- Az jó. Akkor este elmegyek érted, és nálam alszol, jó? – kérdezte, közben hallottam, hogy a többiek nála is gügyögni kezdtek, ahogy mellettem Lexi is bolondozott. Mintha ő ugyan nem ilyen lenne Davevel. Jól oldalba vágtam az egyik csomaggal, majd kuncogva beleegyeztem, és elköszöntünk.

Vidáman beszélgetve sétáltunk tovább hazafelé, én pedig boldog voltam, hogy egy hónaposak vagyunk. És már alig vártam a mai estét… és éjszakát.