Egy hónap

“Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.”
(William Shakespeare)

17. fejezet

Otthon mégegyszer szemügyre vettem a kis csomagomat, majd mosolyogva elsüllyesztettem a táskám mélyére, aztán elindultam zuhanyozni. Lexi közben magyarázott valamit, hogy Dave jön ide… vagy hogy ő megy oda, de nem igazán figyeltem rá. Egyszerűen nem akartam kikerülni a rózsaszínű buborékomból, amiben éppen lebegtem.

Felvettem a frissen beszerzett fehérneműt, fölé pedig egy piros ruhát húztam. Nem szokásom ilyenekben rohangálni, de úgy éreztem most ez lesz a legjobb. A szoknyája a térdem fölé ért, és galléros, rövid ujjú felsőrésze volt. Nem igazán hordtam még, de elérkezettnek láttam az időt, hogy felavassam.

Ha egy pillanatra megálltam, és elgondolkodtam az életemen, még most sem tudtam elhinni, hogy ez igaz. Mikor kijöttünk ide Lexivel álmomban sem gondoltam volna, hogy megtalálom a páromat, pláne azt nem, hogy az Mike lesz. Istenem, mennyiszer bámultam a vele készült interjúkat! Hányszor néztem meg újra meg újra a koncertfelvételeket és a klippeket! Most pedig éppen az olyannyira áhított férfit várom! Mélázásomból persze ki lettem rángatva. A telefonom hangosan megcsörrent a táskám mélyén, mire nagyot sóhajtottam a tükör előtt, ahol leragadtam az előbb, majd előkotortam a kis készüléket.

Amint megpillantottam a számot és fölötte a négy betűt, kiszáradt a szám. Miért hív? Nem akartam vele beszélni mindazok után, amit történt, mégis éreztem, hogy ezt a beszélgetést nem húzhatom tovább. Nyeltem egy nagyot, majd megnyomtam a zöld kis gombot, és a fülemhez emeltem a készüléket felkészülve arra, hogy nem tudom mit fogok pontosan hallani tőle, és mit fogok majd mondani neki.

Az agyam lázasan kutatott valamilyen magyarázat után, hogy vajon miért keres, mi mondanivalója lehet, de nem jutott eszembe semmi. Viharos elválásunk, az, hogy csak úgy otthagytam, mikor szerelmet vallott alig másfél hónapja, az én szívemből mintha nyomtalanul kitörlődött volna. De vajon az övéből? Vajon mit akarhat?

- Igen? – szóltam bele automatikusan magyarul, közben pedig hallottam a kulcs csörgését, az ismerős hangot, amint köszönti a húgomat, én pedig a pokolba kívántam a helyzetet éppen most.

- Szia édesem! – jött a halk, de annál ismerősebb köszöntés a vonal másik végéből. Jobbnak láttam kisétálni a nappaliba a többiekhez, hátha Lexi segít egy kicsit.

- Mit akarsz te földrajzosok gyöngye? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel, s ahogy sejtettem, Lexi amint meghallotta ezt, beinvitálta Mike-ot a szobájába, aki intett egyet nekem, majd eltűnt az ajtó mögött. Magamban felsóhajtottam. Miért pont most?

- Nahát, milyen hűvös lettél velem. Talán már nem is szeretsz? – nem kerülgette a forró kását, de hát nem volt min meglepődni, mindig is ilyen volt.

- Peti, ami volt, az elmúlt. Van új életem… - motyogtam a telefonba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ugrott görcsbe a gyomrom a hívása miatt, de nem azért, mert annyira vágytam ezt a telefonbeszélgetést, hanem mert nem szerettem volna, ha Mike félreérti.

- És új pasid. Olvastam róla – mondta halkan, majd nagyot sóhajtott. Előttem volt a kép, ahogyan egymással szemben állunk a Szent István téren, és kék szemeivel szomorúan vizslat, s beleszív a cigijébe. Ott játszott a szemem előtt a mozdulat, ahogyan felém nyúl, és eltűr egy tincset a fülem mögé. – Akkor hát sikerült túllépned rajtam? – nem hibáztathattam a kérdéséért. Én számtalanszor tettem fel neki hasonlókat, míg szerettem őt.

- Miért hívtál tulajdonképpen Peti? – kérdeztem, nem törődve az ő kérdésével.

- Letelt az első heted az egyetemen. Gondoltam megkérdezem, milyen ott… nélkülünk? Jó kis társaság voltunk.

- Köszi, jól telt. Itt is jó kis csapat gyűlt össze…

- Az jó – mondta, s újra elképzeltem, ahogyan bólint egyet. Régen nem gondoltam már rá, de kár is lenne tagadnom, hogy milyen jól ismerem minden mozdulatát.

- Figyelj, most mennem kell, sajnálom! – zavarban voltam, mert nem tudtam mit kéne mondanom.

- Jól van! – sóhajtotta megint. – Ha itthon jársz, hívj fel, vagy gyere be hozzánk! – kért jókedvűen. Nem tudtam, hogy csak megjátssza, vagy tényleg ennyire nem számított neki az egész ügyünk.

- Úgy lesz! Szia! – ígértem, bár magam sem tudtam, mikor fogok hazamenni. Nem terveztem visszatérni oda.

- Szia! – búcsúzott ő is, majd bontottuk a vonalat.

Csak bámultam magam elé a nappali közepén, és néztem a már feketén elsötétült kis kijelzőt. Miért hívott? Azért, hogy megkérdezze nem faltak-e fel az itteni diákok? Nem is tudom. Eddig nem keresett, pedig másfél hónapja találkoztunk utoljára.

- Jól vagy, cicám? – termett előttem Mike, és mosolyogva, érdeklődve nézett a szemembe.

- Öhm… - na most vagy eltitkolom a hívást, vagy elmondom. De nem is igazán ezen volt a hangsúly, hanem azon, hogy hazudok-e neki vagy nem. Lexi is kíváncsian pillantott felém a kanapéról. – Peti hívott, azért beszéltem magyarul – böktem ki végül. Mike arcáról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly, én pedig megrémültem ettől.

- És miért keresett? – kérdezte, és látva az arcomat, megpróbált megereszteni egy mosoly félét inkább kevesebb, mint több sikerrel.

- Megkérdezte, hogy élek-e még – vontam vállat. – Érdekelte, hogy jó-e itt nekem.

- És mit mondtál? – kérdezte, s kezdtem komolyan azt hinni, hogy halál féltékeny lett egyetlen másfél perces telefonhívás miatt. Egy kicsit imponált a tudat, hogy így reagált.

- Hát mit mondtam volna? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Hogy jó itt, és szeretek itt lenni. Hol lehetne jobb, mint veled? – araszoltam közelebb hozzá, és vigyorogva a nyaka köré fontam karjaimat, hogy aztán egy csókot nyomjak az ajkára. Ez már neki is tetszett, és most egy őszinte mosolyt kaptam válaszul.

Elbúcsúztunk Lexitől, majd elindultunk Mikehoz. Út közben megkérdezte, hogy milyen vacsihoz lenne kedvem, így beugrottunk egy Mekibe. Szerencsémre Mike sem volt a gyertyafényes, drága éttermes vacsorák híve.

- Szerintem is sokkal jobbak ezek, még ha azt is mondják, hogy egészségtelen – pillantott rám, miközben vártuk, hogy kinyíljon a nagykapu. – A hangulat is mindig jobb egy BigMac elfogyasztása közben.

- Az biztos – nevettem. – Főleg, hogy folyton végigesszük az egész étlapot, és utána megmozdulni sem tudunk!

- Hidd el, ma meg fogunk tudni mozdulni – villantott rám egy huncut mosolyt, amitől automatikusan megnyaltam az ajkaimat, és én is elmosolyodtam. Most kivételesen nem vártam meg, míg a garázsban kinyitja nekem az ajtót, hanem kipattantam magamtól. Hogy őszinte legyek, nagyon beindultam rá. Mondjuk bármikor képes lennék vele szeretkezni, de amikor ilyenek mond és csinál… Ah!

- Hm… - mást nem nagyon tudtam hozzáfűzni, de azt hiszem ez is elmondott mindent.

- Nagyon csinos vagy! – súgta a fülembe egy puszi kíséretében, mikor beléptünk az ajtón.

- Köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan, s jókedvűen néztem, ahogyan a kulcsait a kis asztalon álló tálba dobja. Mindennapos mozdulat, de én imádtam.

A vacsora tényleg jó hangulatban telt. A nappaliban ültünk a kanapén, előttünk a vásárolt, becsomagolt ételek, és közben valamilyen filmet néztünk. Közben kétszer is csörgött Mike telefonja. Egyszer az anyukája kereste – aki jól leteremtette szeretett fiát, hogy a barátnőjét - vagy ahogyan ő mondta az ’új kedvesét’ nem mutatta még be otthon -, másodszor pedig Dave hívta valamilyen egyeztetés céljából. Aranyos volt, mert tudta, hogy ma ünneplünk, így gyorsra fogta a figurát.

- Na innentől kezdve anyát nem lehet majd leállítani! – sóhajtotta, miután mindketten jóllaktunk, és egymás mellett heverészve figyeltük a képernyőt.

- Hogy érted?

- Meg akar ismerni – vont vállat.

- Értem… - igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire nem örülök ennek, de Mike-ot nem tudtam becsapni.

- Mi a baj? – gördült fölém, és kezein megtámaszkodva, kérőn pislogott le rám.

- Hát semmi… - erre kaptam egy olyan ’na ne mondd’ nézést. – Csak nem tudom, hogy fog majd fogadni.

- Félsz tőle?

- Igen. Végülis az anyukád – olyan hülyén hangzott, de tényleg tartottam tőle.

- Anya nagyon jófej, hidd el! Egyébként nem foglak holnap hazacipelni, szóval ne aggódj! – puszilt meg, majd visszafeküdt mellém.

- Mondjuk nem bánnám, ha én is bemutathatnálak… - erre nem mondott semmit, csak végigsimított a karomon. Nem is nagyon lehetett volna erre mit szólni. Tudta, hogy mennyire hiányoznak nekem anyuék.

A film végével felvonultunk a hálóba, és letelepedtünk az ágyra, hogy aztán ott ugyanezt folytathassuk. Mike talált valami vígjátékot, amit én még sosem láttam, így leragadtunk a film előtt. Az egyik reklám közben azonban elérkezettnek látta az idejét, hogy megajándékozzuk egymást, így egy csók után felállt, és félig eltűnt a szekrényében, majd egy fehér, hosszú borítékkal tért vissza mellém. Közben már én is előkotortam a táskám mélyéből a kis dobozt, de a boríték láttán összevontam a szemöldököm. Nem szólt semmit, csak leült mellém, és vigyorogva nézett hol engem, hol a borítékot.

- Ha pénz lesz benne, Isten lássa lelkemet, megütlek! – mondtam halál nyugodtan, mire elnevette magát.

- Ez aranyos volt, de nem pénz van benne… bár… Igazából önző módon most olyan ajándékot kapsz tőlem, ami nekem is jó lesz - sóhajtott, ami bennem csak még több gyanút ébresztett.

- Na inkább essünk túl rajta! – motyogtam.

- Nem fog fájni, ígérem! – mosolygott rám szelíden. Jaj, úgy imádtam ilyenkor!

- Boldog hónapfordulót! – araszoltam hozzá közelebb, s az ölébe helyezve a kis dobozomat egy csókot nyomtam telt ajkaira. – Kicsit furcsán hangzik, nem? – nevettem fel.

- Hát azt hiszem mindenki hónapfordulókkal kezdi! Lesz ez még több is! – na erre vágytam! Ennyi kellett! Már nem is nagyon érdekelt, hogy mi van a borítékban. Azt mondta, hogy lesz ez még több is, és ez az ígéret vagy jóslat, vagy bármi is ez mindennél többet jelentett. – De azért neked is boldog egy hónapot! – mondta jókedvűen, majd a kezembe adta a borítékot. – Csak utánad! – bólintott nagyvonalúan, s közben ujjai között forgatta a kis dobozt. Megfordítottam a borítékot, kinyitottam, majd előhúztam belőle az ajándékomat. Hát nem pénz volt, de hogy nagyon drága, abban biztos voltam. Egy repülőjegy volt benne, Tokióba, méghozzá szeptember 15-re dátumozva. Először nem esett le, hogy miért is kapom, aztán beugrott, hogy turnézni mennek. Felpillantottam Mikera, kinyitottam a számat, aztán becsuktam.

- Hát ez… én… öhm… te… - na gratulálok Rebeka! Ez szép volt! De hát szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. Magamban gyors fejszámolást kellett végeznem. Nézzük csak: American Airlines, közvetlen járat, jó hely, 2209 dollár. Az olyan 410000 forint körül volt.

- Nem igazán tudtam, mit is vehetnék neked. Mármint volt egy csomó ötletem, de azok ennél nagyobb dolgok, és… - látva hitetlenkedő tekintetemet elmosolyodott. – Úgy értem, ékszer és ehhez hasonló dolgokhoz szerintem túl korán van még. Bár Dave és Chez azt javasolták, de aztán nekem eszembe jutott, hogy egy hónapig most nem foglak látni, és ez… elég rosszul érintett, így… - megvonta a vállát, majd kissé feszengve pillantott rám. – Most meg fogsz ütni? – kérdezte, mire elmosolyodtam, s ő kiengedte a bent tartott levegőt.

- Dehogy ütlek meg! Csak ha kéred! – vigyorogtam rá, mire felkacagott.

- Mindig van valami ilyen beszólásod. Azt hittem, nem örülsz…

- Dehogynem! Már hogy ne örülnék? Én is tudom, hogy mennyi ideig nem láthatlak, és máris hiányzol, ha erre gondolok – simogattam meg az arcát, majd újra rápillantottam a jegyemre. – De ez olyan drága, és… én csak…

- Te mondtad, hogy jössz utánam, amikor tudsz… és tudom, hogy ez neked drága. Tisztában vagyok vele, de nekem nem nagy dolog – mondta, majd végigsimított az arcomon. Egy pillanatra elgondolkodva, tűnődve nézett rám, majd halkan hozzátette – Ugye eljössz?

- Őszintén szólva minden vágyam! Ha tehetném már most is mennék veled. De ha arra gondolok, hogy nekem egyedül kell elrepülnöm Japánba… Tudtad, hogy ott több mint százhuszonhét millió ember él? És hogy olyan 330-340 ember jut egy négyzetkilométerre?

- És? Itt ez a szám több, nem?

- Hát a népsűrűség jóval… de ahhoz képest, hogy mennyivel nagyobb a területe az USA-nak csak olyan háromszáz-millió ember él itt.

- Jesszusom! Ezeket még én sem nagyon tudtam pontosan – nevetett. – Lexi is sokszor olyanokat tud mondani, hogy csak lesek, de azért neked is vannak bogaraid…

- Na köszi! – kinyújtottam rá a nyelvemet, de azért mosolyogtam.

- Szóval félsz?

- Nem is tudom. Csak furcsa.

- Minden el van rendezve. Valaki közülünk kint fog várni az NRT-n és elhoz hozzám. Vagy az is lehet, hogy mind ott leszünk, vagy csak én, ezt még nem tudom… - egy percig csak hallgatott én meg bámultam a jegyemet. El sem mertem hinni. – De ha ennyire nem szeretnél, akkor természetesen nem kell eljönnöd – mondta, s ahogy hirtelen felpillantottam rá, láttam, hogy kissé megbántódott.

- Félreérted! Mondtam, hogy nagyon szeretnék menni! – fúrtam arcomat a nyakhajlatába, és mélyen belélegeztem a bódító illatot. Imádtam! – Csak én ilyen vagyok. Kicsit félős. Majd egyszer kérdezd meg a húgomat, milyen voltam, mikor idefelé jöttünk – fintorogtam, mire ő elmosolyodott. – Egyébként sem voltam még LP koncerten.

- Na látod!

- Ezért már megéri elmenni! Pláne, ha veled alhatok utána… - hagytam lógva a mondatot.

- Ki mondta, hogy aludni fogunk? Akkor már majdnem két hete nem találkozunk…

- Ó, az igaz! – helyeseltem.

- Majd meglátod, hogy jó lesz! Szerintem nagyon fog tetszeni az egész! – vigyorgott, és láttam a tekintetében, hogy valahol messze jár. Talán egy emléket idéz fel éppen.

- Biztosan… - ráhagytam a dolgot. Ha tudná, hogy belül visítok az örömtől talán megnyugodna, de inkább nem mondtam neki. Pedig eszméletlenül örültem.

- Ó… - motyogta mosolyogva, s kiemelte a két kis fekete pengetőt a dobozkából, hogy jobban is szemügyre vehesse. – Azt hiszem ennek több érzelmi értéke van, mint amit én adtam.

- Nem hiszem. Ez csak egy kis semmiség – vontam meg a vállamat, és így a két kis pengető iszonyúan jelentéktelen ajándéknak tűnt Mike nekem szánt jegyei mellett. Mert nem csak egy utat kaptam Tokióba, ami önmagában hatalmas ajándék, hanem egy négy napos élményt velük.

- Az egyikkel fogok is játszani! – forgatta ujjai között, és tekintetét újra meg újra végifuttatta a fehér betűkön és számokon: M & B 2011.08.04. és M & B 2011.09.04. A két különböző dátum a két különböző pengetőre volt ráírva. – Csak nem tudom, hogy melyikkel…

- Szerintem maradjon meg az, amelyiken az van, hogy mikor találkoztunk.

- Jó ötlet! És most… - mormogta, majd eldöntött az ágyon.

Nem igazán aludtunk aznap éjjel, bár ezért senki sem hibáztathatott bennünket. Másnap eléggé álmosak voltunk, mikor beültünk a taxiba, ami kivitt minket a LAX-ra. Ott találkoztunk a többiekkel. Talinda egy nagy puszival köszöntött, s mikor rákérdeztem, hogy minden rendben van-e, csak vigyorgott. Azt mondta, hogy majd elmeséli, hogy össze kell futnunk a héten valamikor. Boldogan egyeztem bele, és cseréltünk számot. Örültem, hogy keresni akarta a társaságomat. A többiekkel is jól elbeszélgettem, míg vártunk, de Mike egy pillanatig sem engedte el a kezemet, és ezt csak vigyorogva tűrtem. Jaj, komolyan… Ha ő nem lenne, nem is tudom mi lenne velem.

Aztán sajnos számomra nagyon is hamar eljött a felszállás ideje. Mindenki búcsúzkodni kezdett a feleségétől, barátnőjétől – még Rob is -, így mi is kissé félrevonultunk Mike-kal.

- Máris hiányzol… - sóhajtottam. Nem volt könnyű sírás nélkül kibírni, mert bár tudtam, hogy nemsokára újra látom, azért rossz volt nélküle. Végigsimítottam fehér pólóba bújtatott mellkasán, és kissé szomorúan néztem fel rá. Egyébként iszonyú szexi volt ma reggel is, ebben a fehér póló, sötét farmer összeállításban…

- Te is nekem! – nyomott egy puszit az arcomra. – De szüntelenül fenntartom a lehetőséget, hogy nálam legyél! A kocsi is ott van, ha idő közben megunnád a gyaloglást meg a taxizást, és…

- Tudom, Mike! – mondtam, s a mutató ujjamat a szája elé helyeztem. – De te is tudod, hogy vezetni talán soha többé nem fogok! Ami pedig a házat illeti, lehet hogy rendezek majd egy-két hatalmas bulit amíg nem vagy itthon! – vigyorogtam.

- Ó, értem. Hát jó, csak a stúdiót zárd be! – suttogta a fülembe, miközben kezei szorosan húztak közelebb, és a derekamat cirógatta.

- Rendben – bólintottam.

- Mindenhol veszek neked valamit! – miközben a hajába fűztem az ujjaimat, azok a barna szemek megint olyan áthatóan vizslattak, hogy beleremegett a térdem.

- Mintha ugyan nem lenne elég, amit kaptam már… - tudtam, hogy nincs értelme ellenkezi vele, mert úgyis azt fog csinálni, amit akar. – De csak kis dolgokat, jó?

- Jó! – bólintott beleegyezően, majd végre felém hajolt egy csókra.

- Aztán a sok szép japán nő között jusson eszedbe, hogy én azért itthon várlak! – böktem ki két csók között, mire rosszallóan pillantott rám. – Mi van? Azért muszáj volt elmondanom… - simogattam békítően az arcát, mire megforgatta a szemeit.

- Majd megpróbálom észben tartani! – újabb csókok, és egy nagy ölelés után visszasétáltunk a többiekhez. Mike a hátára vette a fekete hátitáskáját, nekem pedig elszorult a torkom… A srácoknak is adtam két puszit, és mondtam, hogy ne hozzanak ránk szégyent. Ezen csak nevettek.

Nem volt könnyű nézni, ahogyan elsétál a kapu felé, majd egy utolsó intés után eltűnik a szemem elől. Tudtam, hogy ilyen még számtalanszor lesz, de azért nehéz volt. Ám úgy gondoltam, hogy egész jól viseltem.

Talinda hazavitt, és ragaszkodott hozzá, hogy egyik nap együtt vacsorázzunk. Nagyon kedves volt, és barátságos.

Kora délelőtt lévén nem találtam otthon Lexit, gondoltam Davenél van, így egymagamban kezdtem el rendet tenni. Kissé káosz volt a lakásban, de azért még menthető volt a helyzet.

Egész nap csak úgy lézengtem. Sokat gondoltam Mikera, bár úgy amúgy sem volt nehéz, hogy az ő zenéjüket hallgattam, és vagy félóránként megnéztem a jegyem, mintha attól félnék, hogy eltűnik. Estefelé aztán Alexa is hazaért, és az első kérdése ez volt:

- Tetszett a jegy? – ezer wattos vigyorát látva nekem is jobb kedvem lett.

- Te tudtad?

- Igen. Sőt, engem is hívott Mike, és lehet, hogy én is megyek, de majd még meglátom.

- Hát jó – megvontam a vállamat, majd nekiláttunk vacsit készíteni.

Az este jó hangulatban telt, Lexi sokat beszélt Daveről, és ha jól láttam fülig szerelmes volt. Ez nem volt baj, sőt kifejezetten ráfért már egy kiadós pasimánia.

Késő éjjel Mike is hívott, de nem beszéltünk sokat, mert mindketten fáradtak voltunk, de legalább megnyugodtam, hogy épségben odaértek.

Másnap reggel kissé fáradtan, mégis egészen jókedvűen ébredtem. Talán az is segített, hogy mikor felhúztam a redőnyt, és kinyitottam az ablakot, hűvös levegő fogadott. Végre lehűlt kissé a Los Angelesi klíma, és ezt imádtam. Persze jó a nyár meg minden, de nem szeretem nagyon. Jobban értékelem a tavaszt és az őszt.

Mosakodás és sminkelés után felkaptam egy sötétkék farmert, meg egy pólót, majd reggeli nélkül, Lexivel együtt indultunk az egyetemre.

Rogerrel összefutottam a folyóson, és rettentő boldognak tűnt. Kérdésemre azt felelte, hogy majd meglátom az örömének okát. Egy kicsit féltem én attól a majd meglátomtól, mert tartottam tőle, hogy újfent kis csontocskákat kell összerakosgatnom.

Kilenckor kezdődött az első órám az egyik nagy előadóban. A jegyzeteimmel és a diasort tartalmazó gépemmel sétáltam be a terembe, és hangosan köszöntem, mire álmos morajlás futott végig a társaságon. Beállítottam a laptopot, majd szembefordultam a fiatalsággal.

- Ígérem, nem leszek nagyon unalmas! – kezdtem mosolyogva, mire Daniella az első sorban belekortyolt a kávéjába, és a többiek és hasonló álmossággal a tekintetükben mosolyogtak vissza.

Az utolsó, legfelső sorban egy rém’ ismerős alak ült. Először nem ismertem fel, mert újságot olvasott, és a papír eltakarta az arcát, de ahogyan összehajtotta az olvasnivalóját, nagyot dobbant a szívem, és gombóc keletkezett a torkomban. Ő meg mit keres itt? – futott át az agyamon az egymilliót érő kérdés, de eléggé tartottam tőle, hogy nemsokára megkapom rá a választ.