Szemtől szemben

Azért ma kapjátok, mert holnap nem tudom mikor jövök haza...vagy hogy egyáltalán élve hazakerülök-e...




"There are just too many
Times that people
Have tried to look inside of me
Wondering what I think of you."
(Linkin Park - Hit The Floor)



7. fejezet

Ezen az estén kellemesen megvacsoráztunk, majd hagytam Mike-nak – minden ellenkezésem ellenére -, hogy hazavigyen. A ház előtt megint csak elszaladt velünk az a bizonyos ló, és olyan csókot váltottunk, amibe totálisan beleremegtek a lábaim, és nagyon közel álltam ahhoz, hogy letépjem róla a ruháit. Mike ezen csak jót vigyorgott, és azon piszkálódott, hogy én nehezebben bírom ezt a „várjunk még” dolgot, mint ő. Erre csak felhúztam az orromat, és mondtam, hogy majd meglátjuk.

A következő két hét ennek a jegyében telt. Mike sok estét töltött a srácokkal a házában, amit egyébként a két hét alatt teljesen berendeztünk. Volt egy alkalom, amikor áthívott, de úgy gondoltam, hogy meghagyom inkább nekik az estéket. Így nem olyan sok alkonyatot töltöttünk együtt, de nap közben folyton együtt voltunk. Volt, hogy lementünk még a ’gangra’ – nem tudom, miért hívtuk így, de ez van -, ahol ugye folyton ment a festés, és rajzolás. A falakat minden héten lefestették fehérre, így volt mindig elég hely az olyan művészeknek, mint Mike vagy Dave. Egyébként Dave elhívta randizni a húgomat… hát legyen elég annyi, hogy mi Mike-kal napokig röhögtünk rajtuk. Az elméleti fizikus, és az író- és festőművész… Végül mégis úgy tűnt, hogy összeillenek. Volt, amikor csak elmentünk Otis-szal a parkba, és hagytuk, hadd futkározzon egész délután, volt, mikor csak Mike házában ücsörögtünk, és filmet néztünk.

Mike mondjuk erősen próbált csábítani a zeneszobájába, és tudtam, hogy arra ment ki a játék, hogy újra zenéljek. Tudtam, hogy legbelül, titkon nagyon is szeretne hallani engem, de nem voltam rá képes. Egyébként az a zeneszoba, az konkrétan egy hatalmas helyiséget jelentett az alagsorban, ami kicsit még nagyobb is volt, mint maga a ház alapterülete, és volt ott felvevőszoba, ahol dolgozhatnak a lemezeken. Csak az ajtóban álltam egyszer, de azonnal vissza is fordultam. Az biztos, hogy csodálatos hely lehet, de nem tudtam bemenni sem.

És ami a „ki bírja tovább a másik nélkül” dolgot illeti… Eléggé forró volt a hangulat szinte minden nap, ha kettesben maradtunk. Mike csókjai és érintései teljesen megőrjítettek, és felforrt tőlük a vérem. Mégis muszáj voltam megállni, hiszen nem lehet neki igaza! És egyébként is, a férfinál kell, hogy elpattanjon az a bizonyos húr. És én már nagyon akartam, hogy elpattanjon Mikenál ez a bizonyos húr. Mert őrülten akartam már őt. Hiába csak tizenhat napja ismertem, mégis egy harmonikus kapcsolatban éreztem magam. Igaz, hogy az a szó, ami megpecsételné a kapcsolatunkat még nem hangzott el egyikünktől sem, mégis minden jó volt. Mégis maradéktalanul boldog voltam!

Ezen a csodaszép, meleg, augusztusi napon éppen a nappali közepén ültem, és egy levelet olvastam. Jelentkeztem ugyanis egy munkára, ami a grafikusi tudásomat igényelné. Sokat gyakoroltam a géppel való szerkesztést és rajzolást és úgy tűnik, hogy bent vagyok a csapatban. Nem lesz más dolgom, csak a World of Warcraft játék új kiegészítőjéhez, új ruhákat tervezni a Blood Elf-ekre. A környezetemben nem volt olyan, aki ismerte volna a játékot otthon, de én szerettem vele játszani régen. Szóval ez most nagy boldogság volt számomra. Így mosolyogva bámultam magam elé, mikor a gépem jelzett, hogy valaki rám írt. A kis ablak ott villogott narancssárgán.

„Szia, Cica! Ne kérdezd, hogy milyen oknál fogva, vagy hogyan, de a srácokkal bent ragadtunk a zeneszobában. Nem tudunk kimenni, térerő pedig nincs most lent. Be tudnál mászni a kapun, és kiengednél minket?”

Írta Mike. Hát az első gondolatom az volt, hogy hogy lehetnek hatan ilyen bénák? Az ajtó belülről csak kulccsal nyitható, tehát kulcs nélkül mentek volna be? De hát mindig zárva tartja, hiszen ott lent vannak a hangszerei és mindenféle cuccai, szóval nem hiszem, hogy kulcs nélkül be tudtak volna menni.

„Szia, Szivem! Most azt szeretnéd, hogy másszak be azon a rohadt magas vaskapun?”

Nem tudtam elhinni, hogy azt gondolja, hogy én képes vagyok azon keresztülmászni. Az túl magas, én meg pici vagyok! Mike közölte, hogy márpedig nélkülem ők onnan nem tudnak kijönni, és Interneten keresztül csak nekem tud szólni. Végül megígérte, hogy kárpótol érte, így felkaptam egy fehér-kék kockás inget, egy farmer shortot, vettem a táskámat, és elindultam hozzá. Lexi nem volt itthon, megint Dave társaságában volt valahol a városban. Csak fogtam egy taxit, és bediktálva a címet, egy jó fél óra múlva már a tetemes kovácsoltvas kapu előtt ácsorogtam.

Úgy voltam vele, hogy először mindenképpen a félig köves félig vas dolgon kellene próbálkoznom. Sikerült is felmásznom, na azt nem mondom, hogy ép bőrrel, mert közben az egyik vas rózsa felsértette a kezemet, de végül már a tetején ücsörögtem. Na igen ám, de arra nem gondoltam, hogyan fogok lejönni. Kezdtem kicsit parázni, hogy ez nem fog nekem menni, és a hátsómat is eléggé nyomta a vékony vas… így ekkor végre elrugaszkodtam. És egyenesen Mike egyik hatalmas bokrába zuhantam! De nem olyanba, ami megtartott, hanem olyanba, ami eltörött alattam, és az alatta lévő földön végeztem, a bokor takarásában.

Fújtatva és magamban szitkozódva másztam ki a bokor alól, és közben kitekintettem a kapun, hogy nem látott-e valaki. Nehogy akárki is félreértse. De szerencsémre nem volt ott senki. Azért nem úsztam meg ennyivel, mert ahogy a kapu felé néztem, sikeresen átestem a locsolócsövön. Ott feküdtem a földön, és komolyan úgy éreztem, hogy menten sikítok. Ám sikerült megfegyelmeznem magam, és az ajtóhoz botorkáltam. Az persze nyitva volt, bár ezek után rá kell szólnom Mike-ra, hogy ha én be tudtam mászni, akkor más is be tud, és jobb, ha zárja a bejárati ajtót is.

Beléptem, majd behúztam magam után az ajtót, és levettem a szandálomat. Elindultam az alagsorba vezető lépcsősor felé. Ahogy lefelé mentem csak hallgatóztam, hogy mi ez a tompa zaj. Zene és énekhangok szűrődtek ki a zeneszobából, de csak nagyon halkan, hiszen hangszigetelt volt a hely. Az ajtó előtt megtaláltam a földön heverő kulcsokat, amin csak elmosolyodtam. Azért arra kíváncsi lennék, hogy hogyan is került ide a földre. Na nem is lett volna az igazi, ha elsőre azt a kulcsot próbálom, amelyik oda is illett. Az ötödik próbálkozásom viszont bejött, és a zár kattant, majd beléphettem a szobába.

Az a hely egyből lenyűgözött… újra. Ennyire még nem volt merszem megnézni magamnak. Mindenhol hangszerek, kottatartók, számítógépek meg keverőpultok voltak, és két másik ajtó is nyílt, gondolom a többi dolog ott van. Hihetetlen hely volt. Az ajtóval szemben egy dohányzó asztal, körülötte két kanapé, és négy fotel volt. Ráadásul egy hatalmas fekete versenyzongora is helyet kapott a sarokban. Csak bámultam körbe-körbe, mikor elhalkult a zene, majd Joe rohant felém.

- Hello! Joe Hahn vagyok, örülök, hogy megismerhetlek, meg annak is, hogy végre kiszabadítasz, mert anyám megöl, ha elkések! – hadarta, közben megrázta a kezem, és már ott sem volt.
- Én Bekka vagyok… - motyogtam, miközben azt néztem, hogyan siet fel a lépcsőn.
- Ne is figyelj rá, csak fél az anyjától – nevetett Mike, és felém lépkedett az egyik kék gitárjával a kezében. – Köszi, Cicám! – nyomott egy gyors csókot a számra. Imádtam, hogy cicának hívott, mert az ő szájából irtó szexi volt ezt hallani.

Ezután mindenki bemutatkozott, és nagyon is jókedvűen üdvözöltek. Chester szemében láttam némi-nemű furcsa fényt, de nem tudtam hova tenni a dolgot. Rob, Brad és Phoenix – tisztességes nevén egyébként David – megtámadták a fenti konyhát. Chester, Mike és én maradtunk lent. Leültünk a kanapékra, és csak hallgattam, amit a fiúk beszélgettek. Ha jól vettem ki a szavaikból, akkor a szeptemberi koncertekről volt szó. A karom egy kicsit égett, ahol felhorzsoltam, és ezért úgy döntöttem, hogy leápolom. Minden szó nélkül felálltam, és felmásztam Mike fürdőjébe, hogy a szekrényből előkeressem a fertőtlenítőt.

Visszafelé sétálva megálltam a konyha ajtajában, mivel Mike hálója a másodikon volt, a konyha meg az elsőn. A három srác a hatalmas asztal körül foglalt helyet, és szendvicseket gyártottak éppen. Vigyorogva figyeltem, ahogy vitatkoznak, hogy ki vágja fel a kenyeret. Csak a fejemet csóváltam, ahogy Rob és Phoenix szinte ki akarták tépni egymás kezéből a kést. Jobbnak láttam, ha én csinálom. Ahogy beljebb léptem, elhallgattak, mint a szégyenlős kisfiúk. Mintha nem is a nagy Linkin Park tagjai lennének. Vágtam jó sok szeletet, majd mosolyogva fordultam Rob felé.

- Segítsek még, vagy innen megoldjátok? – kérdeztem tőle, mert azért úgy tűnt, hogy ő volt a legjobban otthon a konyhában.
- Hát… - vont vállat.

Szóval maradtam és etettem a fiúkat dögivel, nehogy éhen haljanak itt nekem! Közben nagyon jól elbeszélgettem velük, de azért az a pillantás megmaradt egész végig, amivel szerintem azt figyeltél, hogy normális vagyok-e. Hogy elég jó vagyok-e Mike-hoz. Mert ők mégis csak olyanok, mint egy kisebb család. És meg is értettem őket, hiszen nem lehet akárkit beengedni közéjük. Miután jól laktak, és jól megdicsérgettek a szendvicskészítési tudományom miatt, ők visszaindultak a zeneszobába, én pedig maradtam a konyhában, hogy összepakoljak. Mikor éppen a tányérokat mosogattam léptek zaját hallottam magam mögött. Tudtam, hogy nem Mike az, mert ő ennél kicsit gyorsabban szokott közlekedni, és a lépései is valahogyan másként csengtek. Hallottam, hogy a konyha küszöbén megállt. Pár pillanatig én is és ő is csendesen álltunk, én tettem a dolgomat, ő pedig gondolom figyelt.

- Mondani szeretnél valamit, Chester? – kérdeztem úgy, hogy közben még mindig a tányérokra figyeltem.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – jött a meglepett kérdés.
- Hát, hárman közületek éppen most laktak jól, így ők nem hiszem, hogy visszajönnének, és Mike lépteit pedig megismerem… szóval csak te maradtál – mondtam, majd végre elzártam a csapot, és felé fordultam. Ott állt hanyagul az ajtófélfának támaszkodva, kezeit pedig a mellkasa előtt összekulcsolta. Egy fehér, fekete mintás pólót és farmert viselt. Olyan hétköznapian volt felöltözve, bár ő sosem szokott másképp.
- Érdekes… - mormogta, s elrugaszkodva az ajtótól beljebb araszolt. Megállt az asztal másik felén és farkas szemet nézett velem. Tudtam, hogy vizsgáztatni akar, ez nem volt titok. De őszintén szólva egy kicsit féltem tőle. Na jó, nagyon féltem tőle. Rajta láttam a leginkább, hogy fenntartásai vannak velem kapcsolatban, és ez megrémített.
- Tedd fel nyugodtan a kérdéseidet, vagy amit szeretnél – tettem le a konyharuhát, és kezeimmel az egyik szék háttámlájára támaszkodtam. Kellett valami, amiben megkapaszkodhatok.
- Honnan veszed, hogy kérdezni szeretnék?
- Mi mást akarhatnál? – mosolyodtam el egy pillanatra, mert számomra nagyon is kiismerhetőek voltak a tettei.
- Mesélhetnél magadról! – vont vállat, de közben árgus szemekkel méregette az arcomat.
- Mármint olyat, amit Mike még nem mondott? – vigyorogtam. Tudtam, hogy beszélt nekik rólam, mert megemlítette egyik nap. Chester arcán is egy halvány mosoly jelent meg.
- Miért nem akartál átjönni a múltkor, mikor hívott? – tért át egy más témára.
- Mert úgy gondoltam, hogy korai lett volna eljönnöm. Nem akartam, hogy azt higgyétek, csak azért vagyok vele, hogy a Linkin Parkkal lóghassak – mondtam komolyan.
- Szóval félsz tőlünk? – vonta fel a szemöldökét.
- Jól a sorok mögé látsz, de tévedsz! Nem félek tőletek… csak tőled – mutattam rá végül. Ezen a kijelentésemen megint csak nagyon meglepődött.
- Őszinte vagy… - állapította meg.
- Miért lenne értelme hazudnom? – a sötét pillantás egy percig csak összekapcsolódott az enyémmel, s én hagytam neki, hogy egy kicsit belém lásson. Hogy elhiggye, nem hazudok.
- Vannak érveim ellened – mondta végül. Szusszantottam egyet, és kiegyenesedtem, közben visszatoltam az előttem lévő széket.
- Halljam őket! – néztem végül elszántan rá. Nem hagyhatom, hogy elijesszen, hiszen ez a célja. Hogy bebizonyítsa, hogy gyenge vagyok. Hogy nem őszinte érzelmek vezérelnek.
- Például ott van az, hogy szinte semmid sincs. Mert bár valljuk be, Mike sosem mondta így ki, de csak egy kis lakásod van és semmi több.
- Mi kell még? Van fedél a fejem felett, van állásom, van mit ennem – soroltam. – Következőt! – vetettem elé a szavakat nemtörődöm módon. Mintha egy enyhe mosolyt láttam volna felvillanni a szája sarkában, de nem voltam benne biztos.
- Hogy lehet, hogy pont akkor voltál bent abban az üzletben, és pont a mi lemezeinket stírölted, hogyha nem tudtad, hogy Mike is bent van?
- Bementem könyveket nézegetni, de közben láttam, hogy CD-k is vannak. És azért a tiéteket „stíröltem” – mutattam macskakörmöket a levegőben őt idézve -, mert szeretem a zenéteket, és már körülbelül két éve nem vettem semmilyen lemezt. Úgy gondoltam ennyi idő után ti debütáltok nálam… - vontam vállat. Mindenbe beleköt, amibe csak tud. De nem haragudtam rá, mert csak Mike-ot akarta megvédeni, tudtam jól.
- Annának is jól megmondtad a magadét – nevetett fel. – Ez tetszik, de vajon meg tudsz-e vele küzdeni? Vajon nem csak pár éjszakát akarsz-e az ágyában lenni? – vált újra komollyá.
- Tudod, egy kissé furcsa ez nekem. Mert ha fordított eset lenne, hogy én lennék a férfi ti meg a nők, akkor megérteném, hogy vizsgáztatsz, de Mike-ot ennyire kell félteni? – kérdeztem végre meg.
- Nem válaszoltál a kérdésre! – dörrent fel komoran.
- Nem csak az ágyában akarok kikötni. Azt már megtehettem volna. És ami Annát illeti… széttépem, ha kell! Nem félek tőle!
- Megvédem Mike-ot, mert ez a válás megviselte. És nem szeretném, ha valami nőcske csak mégjobban tönkretenné őt!
- Még jó, hogy én nem vagyok holmi nőcske, igaz? – vontam fel a szemöldököm. Bólintott.
- Túl fiatal vagy… ez az utolsó és legjobb indokom! – vigyorodott el győzelemittasan. Azt hitte, hogy most megfogott.
- Tíz év nem olyan nagy ügy. Én is felnőtt vagyok már… ha nem tűnt volna fel – cinikusan rámosolyogtam. – Engem nem zavar, hogy Mike ennyivel idősebb! Nem érdekel… - ráztam meg a fejemet.
- Biztos? – kérdezte. – Csak mert tudod, nem hiszem, hogy neki hosszútávon elég lesz, hogy a barátnője fiatal, csinos meg okos… ő a feleségének szeretne majd. És vajon te képes lennél mondjuk huszonöt évesen hozzámenni? És főleg gyereket szülni neki? Képes lennél feladni a fiatalságod? A szabadságod? – kérdezte. Meghökkentett a kérdése, erre nem számítottam. Egy pillanatig csak lélegzetvisszafojtva meredtem rá.