Ne félj annak lenni, aki vagy!

"Csak egy csók volt...
De soha ne feledd: Neked adtam benne a lelkemet."




6. fejezet

Kinyitotta nekem a kocsiajtót, majd gyorsan ő is bepattant mellém. Az út egy részét csendesen tettük meg, mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Nem tudtam, hogy ő mire gondolhat, de én csak kettőnkre tudtam gondolni. Arra, hogy milyen jó vele. Például most is. Csak ülünk a kocsiban, halkan szól a rádió, fogja a kezem, és élvezzük egymás társaságát. Minden, ami kell. A hangulatomat még a tegnap esti emlékek sem tudták elrontani. Mert nem felejtettem el, hogy mi történt tegnap Anna és köztem, és azt sem, hogy hogyan éreztem magam, mikor meghallottam azt a számot.

Mike házához érve, beálltunk az udvarba, majd besétáltunk a most teljesen fényárban úszó lakásba. A kulcsait lazán bedobta az ajtó mellett álló asztalkán lévő tálba, és levette a cipőjét. Követtem a példáját. A táskámat ledobtam a nappali ajtajában, s csak néztem a sok-sok dobozt. Mike közben közölte, hogy elmegy a vadi újonnan berendezett konyhájába, és hoz valamit inni. Csak rávigyorogtam, örültem, hogy tetszik neki.

Találomra az egyik dobozhoz sétáltam és belekukkantottam. Úgy gondoltam, hogy nincs titkolni valója, ha már elhívott, hogy segítsek neki. Ebben épp valamilyen sálak, és kendők voltak. Előhúztam közülük egyet, s rájöttem, hogy ezeket szokta Mike a hátsózsebében, vagy az övtartó kis fülecskén hordani a koncerteken. Elmosolyodtam, majd visszatettem a kendőt, s egy másik dobozhoz léptem. Tele volt kottákkal, és füzetekkel, amik szintén tele voltak lekottázott – talán soha el nem játszott – dalokkal, és dalszövegekkel. Visszatettem, majd a következőhöz léptem, amiben találtam egy csomó képet. Az első, ami a kezembe került az egy klip forgatásáról volt, méghozzá a Papercut-ról. Felismertem Mike akkori frizuráját, és ruháját, amit a videóban viselt. Robbal ültek azon az ominózus kanapén és valakire nagyon figyeltek. Mosolyogva végigsimítottam a képen.

- Mintha neked is ezernyi szép emléked lenne róla – mondta mellettem. Nem tudtam, hogy mióta állhat itt, talán ha nem szólal meg, észre sem vettem volna.
- Van is, ha nem ezernyi, de van – tettem vissza a képet, s felé fordultam. Egy kis kólás üveget tartott felém, elvettem majd koccintottunk, s belekortyoltam a hűs italba.
- Akkor itt kezdjük? – kérdezte, s letette az üvegasztalra az üveget. Felsóhajtottam.
- Egy perc és jövök! – intettem, majd kezemben a kólámmal felsétáltam a konyhába, kihúztam a sütő melletti, baloldalon lévő harmadik fiókot, magamhoz vettem a kellékeket, és visszasétáltam Mike-hoz. Letettem az asztalra a két poháralátétet, és ráhelyeztem az üvegeket. – Igen, itt kezdjük! – vigyorogtam rá, mire ő csak megcsóválta a fejét.
- Igenis! – szalutált.

Mike társaságában az idő gyorsan szaladt. Egész délután pakolgattuk a nappalit, és egy szobát, amiben szinte csak bútorok voltak. Olyan volt, mint egy nagy szoba, ahova várja a haverjait meccset nézni. Semmi csicsa, semmi cicoma, csak fotelek, kanapék, és egy hatalmas plazma tévé, egy dohányzó asztallal. Amikor ezt az elméletemet elmondtam, csak tátogott egy sort vigyorogva, mert fején találtam a szöget. Viccesen megjegyeztem, hogy már csak a különböző játékok hiányoznak, mint a Nintendo Wii vagy a Guitar Hero… az egyik dobozból előkerültek. Csak kamilláztam.

- Na, játssz velem! – kérlelt, miközben rákötötte a Guitar Hero-t a tévére.
- Hát ez most kétértelműen hangzott – kuncogtam. Nem akartam a zenének még csak eme formáját sem játszani.
- Úh… ne húzz fel, Bekka! – villantott rám egy szívdöglesztő mosolyt. Legszívesebben ledöntöttem volna arra a kanapéra és leszaggattam volna a ruháit, de valahol belül úgy éreztem, hogy ezt még nem kellene.
- Nekem a zenélés az… - kerestem a megfelelő szavakat, de nem találtam. – Én csak… - könnyek szöktek a szemeimbe ezért inkább az ablak felé fordultam. Nem akartam, hogy lássa, hogy sírok. Ahogy végigfolyt az arcomon egy könnycsepp, úgy töröltem le azonnal a kézfejemmel.
- A szüleid halála nem a te hibád… - suttogta azon a halk, mély hangján, közvetlenül a fülem mellett. Egyszerre öntött el kétfajta érzés: a vágy, és a fájdalom. Vágy Mike után, és a fájdalom, amit a szavai okoztak. Megrázkódtam az elfojtott sírástól.
- Te nem… voltál ott… te nem… ismersz… engem… - nyögdécseltem két hüppögés között.
- Rebeka! – sóhajtotta halkan a nevemet, majd megfogva a karjaimat, maga felé fordított. Nem tudtam volna a szemébe nézni, mert bűnösnek éreztem magam, így csak a mellkasára hajtottam a fejem. – Amennyire én ismerlek, te jó ember vagy, egy csodás lány, egy szép, fiatal nő! Nem szabadna, hogy ilyen buta gondolatok eluralkodjanak rajtad!

Kezei a hátamat simogatták, én pedig szorosan a mellkasához nyomtam a fülemet, így tisztán hallottam szívének minden dobbanását. Gyorsabban vert szerintem, mint általában, legalábbis amennyire meg tudtam ítélni. Igyekeztem nem sírni, igyekeztem nem kiborulni még jobban.
Sikerült annyira megnyugodnom, hogy ne bőgjem tele a pólóját, és még mindig a mellkasához bújva törölgettem a szemeimet. Mike egyik kezét az állam alá csúsztatta, s felemelte a fejemet, hogy végre ránézzek. Közelebb hajolt, és megcsókolt. Olyan lágyan, és puhán, hogy automatikusan emelkedtem lábujjhegyre, hogy még többet kaphassak belőle. Ujjait a hajamba fűzte, és a lágy csók most átcsapott valami vad és szenvedélyes csókcsatába. Szabályosan úgy éreztem, hogyha nem csókolhatom még és még, akkor meghalok. Vágytam arra, ahogyan szája az enyémhez ért, az ízére, amilyet még sosem éreztem, vágytam arra, hogy erős karjai hozzápréseljék testemet az övéhez, hogy érezhessem, ahogyan a szíve dobban, vágytam rá, hogy azok az ajkak engem kényeztessenek, hogy a körszakáll borostája karcolja a bőrömet. Csókolt, szívott, harapott, ahogyan én is. Mintha csak ezzel a csókkal el akarná feledtetni velem minden bánatomat. Hát az biztos, hogy jó úton haladt! Csókunk végét követően mindketten csak álltunk ott, egymással szemben, a másikat ölelve. Azt hiszem ide nem kellettek szavak.

Aztán végül nem játszottunk, hanem befejeztük a nappalit is, amit félbehagytunk, mikor Mike úgy döntött, hogy azt a kanapét ki kell cserélni arra, amit itt volt. Szóval húztuk erre-arra a dolgokat a házban, és közben rengeteget mesélt a Linkin Parkról. Minta csak tudta volna, hogy engem ez mennyire érdekel, persze én magam kérdezni nem mertem, mert az mégiscsak furcsán jött volna ki. Egyik vicces sztori jött a másik után, turnék jöttek és mentek, én pedig egyre többet tudtam meg a srácokról, ami számomra nagy öröm volt. Közben emlegetett szamárként Chester telefonált, hogy holnap este találkozniuk kellene. Gondolom, ilyen pasis dolog.

- És neked egyébként volt már komoly kapcsolatod? Szerelmed? – kérdezte a konyha pultján ülve, s a lábát lóbálva, míg én a csirkét ízesítettem mellette.
- Hm… Nem igazán – vontam vállat.
- Nem igazán? Ezt hogy kell érteni?
- Hát… Volt egy srác az egyetemen, aki nagyon tetszett. Előtte nem volt senkim, folyton tanultam… És akkor gólyatáborban megismertem a Petit – elmosolyodtam. Mindennek ellenére kedves emlék volt. – Öt évig jártam az egyetemre, és mind az öt év alatt ő is ott volt. A végén már tanította az elsősöket… A lényeg, hogy öt éven keresztül csak úgy voltunk… Kezdetben csak én voltam oda érte. Nagyon jól nézett ki, és hát fiatal is voltam… Aztán elhívott randizni, és találkozgattunk, és hát végül is ugye… érted? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Mire célzol? – vigyorgott, és ellopott egy paradicsomszeletet, majd bekapta, és jóízűen nyammogott. Tudta ő, hogy mire célzok…
- Szóval többször is lefeküdtünk, de inkább csak a testiségen volt a hangsúly… - láttam rajta, hogy ez kicsit bántotta, vagy meghökkentette. – Na mindegy… tehát nem igazán alkottunk egy párt, pedig én majd’ belehaltam, hogy rendesen nem voltunk együtt… akkor is vele voltam, mikor anyáék… - hallgattam el egy pillanatra. – A buliban kicsit… jól elvoltunk – pillantottam sokat sejtetően rá, mire csak bólintott. Láttam rajta, hogy furcsán érinti a dolog, de úgy gondoltam, hogy majd később foglalkozok ezzel. – Ha együtt lettünk volna, akkor nála is alhattam volna, de nem akartam úgy fent maradni a lakásán, mint egy ribanc… elég volt, hogy a vágyaimnak nem tudtam parancsolni, és folyton együtt voltunk, ahol tehettük… Nem akartam úgy felébredni mellette, hogy… hogy nem az enyém - Mike nagyot nyelt, s újabb paradicsomot lopott. – Héj, jól fogsz lakni, mielőtt még elkészülnék! – róttam meg, mire végre elmosolyodott. – Na… és akkor a szüleim halála után nem mentem suliba két hétig. El kellett intéznem a földjeink és minden ingóságunk papírjait, és Lexit is össze kellett vakarnom. Volt, hogy mindketten a temetőben éjszakáztunk. Csak ültünk a sírjuk mellett és csendben gondolkoztunk. És ez alatt az idő alatt Peti felszedett egy csajt. És akkor megint azok a kis pillantások, lopott csókok maradtak… igazából kihasználta azt, hogy szerettem… vagyis hogy annyira szerettem volna, ha szeretem… szerintem csak vágytam valakire, aki szeret… mert aztán döntésre jutott. Mielőtt eljöttünk volna, mikor kiderült, hogy nem Pécsen vállalom a munkát, hanem itt, megkért, hogy maradjak – fogtam a csirkét és betettem a sütőbe, majd elkezdtem összeállítani a salátát. – Azt ígérte, hogy minden jó lesz, hogy hárman, Lexivel együtt is lakhatunk, és boldogok leszünk. Én viszont nemet mondtam.
- Mi? – szakadt ki belőle az első megdöbbent szó. – Hogy-hogy?
- Mert jönni akartam, el akartam szakadni tőle, és mindentől, ami a múltamhoz kötött. Új életet akartam kezdeni, és már nem féltem belevágni. Nemet mondtam, nyomtam egy utolsó puszit az arcára, és hazamentem, majd azon nyomban indultunk a reptérre. Öt évébe tellett, hogy rájöjjön, számítok neki. Nekem viszont az ötödik év végére már világossá vált, hogy ez sem szerelem volt… - vontam vállat.
- Hát akkor azért te sem unatkoztál – mosolygott.
- Ahogy elnézlek - álltam be a két lába közé, és kezeimmel megtámaszkodtam mellette a pulton, így közelebb került az arcunk. – téged zavart ebben a történetben a szex rész – mondtam ki egy az egyben. Hitetlenül nézett vissza rám, de végül félszegen elmosolyodott.
- Hm… - hümmögött egy sort, és kezeivel végigsimítottam a karjaimon. Egészen másfelé kezdtek kalandozni a gondolataim. Azok az ajkak, amik a borostával körbevéve apró, pajkos mosolyra húzódott… Úh, nem semmi! – Furcsa volt ezt tőled hallani… hogy csak a szex volt a fontos…
- Az működött, az érzelmek meg nem… - néztem bele a mélybarna szemekbe. – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy…
- Nem gondolok rólad rosszat! Sosem tenném! Csak furcsa volt, és kicsit megdöbbentő – mondta, s még közelebb hajolt hozzám, hogy már az orrunk egye is összeért. – Bár megfordult a fejemben, hogy te, gonosz nőszemély, csak az erényeimre hajtasz! – vigyorgott.
- Hát, Édesem… - becéztem most először, ami úgy láttam tetszett neki, legalábbis abból, ahogyan felcsillant a szeme ezt szűrtem le –, ha nem lenne egy fiad, és egy ex feleséged, még talán-talán elhinném, hogy megvannak azok az erények… - simítottam kezemet az arcára. – De szívesen elvettem volna őket én, az biztos! – búgtam, s ajkaimat az övére nyomtam. Épphogy csak megízleltem alsó ajkát, ő máris mormogni kezdett.
- Azért vannak itt még rejtett tartalékaim…

Kezeit a fenekemre csúsztatta, s közelebb húzott magához. Mikor rájöttünk, hogy ez a póz nem épp a legjobb, szinte egyszerre mozdultunk. Nem szakadt el ajkaimtól, csak ahogy hátráltam, úgy szállt le a pultról, hogy aztán újra a fenekem alá nyúlva, engem tegyen fel oda. Lábaimat azonnal a dereka köré csavartam, közelebb húztam Mike-ot, és amennyire tudtam, kicsúsztam a pult szélére. Érezni akartam mindenhol, még ha ruhán keresztül is. Ahogyan ágyékunk összeért, belenyögtem a csókba, mert egy dolog bebizonyosodott: a kémia tökéletesen működött, Mike nagyon is kívánt engem. Ujjaim az inge alját keresték, s mikor megtaláltam, kicsit felgyűrtem azt, s ujjbegyeimmel végigsimítottam az oldalán, majd előre a hasára csúsztattam azokat. Elmosolyodott, miközben nyelveink táncoltak, én pedig a köldökétől lefelé vezető csíkon húztam végig ujjamat. Imádtam, ezt tartottam az egyik legszexisebb dolognak egy pasin, és majd megvesztem érte, hogy láthassam is. De kezem a nadrágja szegélyébe ütközött, s ez kissé kijózanítólag hatott rám.

- Ha most nem állunk le, akkor később nem fogok tudni! – mondtam, de közben még mindig a hasát simogattam.
- Le akarsz állni? – kérdezte, s kinyitva szemeit, tekintetét az enyémbe fúrta.
- Szinte biztosra veszem, hogy a csirke odaégne, és hogy a saláta összefonnyadna… - nyomtam újabb csókot a szájára.
- Ez zavar? – kérdezte, s közben ő is az én ingem alját gyűrögette. Tudtam, hogy megerősítésre vár.
- Nem zavarna… de nem akarom elkapkodni… - hajtottam le a fejem, ezzel megszakítva a szemkontaktust. – Tudom, hogy ez most hülyén hangzik, meg hogy felnőttek vagyunk, én csak…
- Shh! – tette ujját a szám elé, hogy elhallgattasson. – Örülök, hogy várni szeretnél! Bár nem mondom, hogy kellemes… - fintorgott, mire felkuncogtam. Tudtam, hogy nagyon felhúztam, és hogy nem lesz neki könnyű megnyugodnia.
- Bocsánat! – húztam ki kezemet az inge alól, és újra végigsimítottam az arcán.
- Nem zavar? – kérdezte hirtelen.
- Micsoda? – most kicsit összezavart.
- Hogy bökök… tudod… Anna nem igazán szerette, és hát az utóbbi időben szinte csak így voltam – nézett lefelé, és kezeit a combomon pihentette.
- Szerintem kifejezetten jól áll! – vallottam be. – Tudod, nem ismertelek ezelőtt, de nekem mindenhogy tetszettél… ha egy pasi jól néz ki, akkor jól néz ki. És szerintem a borostás arc kifejezetten szexi… Jól áll neked ez a szakáll féle. Te így vagy jó… és ha holnap megint félig felnyírva, kék és piros hajjal állítanál be hozzám, úgy is az én Mike-om lennél…
- Tényleg nem zavarna? Ez furcsa… - motyogta, s a hajammal kezdett játszani, miközben rám-rámpillantott.
- Tényleg nem… Ez vagy te. Ez Mike Shinoda… mindig is az maradsz, még ha néha stílust is váltasz. Mert itt bent – böktem a mellkasára. – ugyanaz vagy! – mosolyogtam.