Találkozás

“Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra.”
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

1. fejezet

A tikkasztó augusztusi napon már nem tudtam többet kint tartózkodni. Nem érdekelt, hogy Alexa milyen cirkuszt fog levágni, hogy még most sem tudok lebarnulni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy megfulladok a hőségben. Így nem volt mit tenni, mint bemenni az első áruházba, ahol számítottam egy kis hűs levegőre.

Nem is tévedtem, hiszen ahogy beléptem az ajtón megcsapott a hűs légkondicionált levegő. Lekaptam a napszemüvegem, és felsóhajtottam. Mintha valamiféle Kánaánba érkeztem volna.

Első utam felfelé vezetett a mozgólépcsőn, majd az ételbárokhoz sétáltam. Nagy hiba volt, hogy nem hoztam magammal innivalót! És az is biztos, hogy kinyírom Alexát, mert közölte, hogy ma hűvös lesz, és esni fog. Na persze! Lehetett volna annyi eszem, hogy ne higgyek neki, de reggel hat óra lévén még elég kómás voltam. Szóval vettem magamnak egy üveg ásványvizet, majd sétálgatni kezdtem.

Nagyon nagy volt ez a Pláza. Ilyen nagyot még sosem láttam, bár számítottam rá, hogy itt minden nagyobb, mint otthon. Mosolyogva vetettem hát bele magam az üzletek sokaságába. Minden fajta ruha, cipő, táska, ékszer megtalálható volt a hatalmas épületben. Én mégis másra vágytam. És tudtam is, hogy mire. Tízpercnyi keresgélés után meg is találtam a könyvesboltot, ahova azonnal be is tértem.

Első utam a fantasy részleghez vezetett, hiszen ennél voltak kitéve a számomra érdekes könyvek, mint például a Vámpírnaplók, és az Alkonyat könyvek. Végighúztam az ujjaim az egyik köteten, majd ahogy felnéztem, megláttam a bolt hátuljában a temérdek lemezhalmot. Arrafelé indultam, s közben elcsodálkoztam azon, hogy mennyire kevesen vannak bent. Mindenki dolgozna, vagy itt Los Angelesben az emberek nem olvasnak könyveket?

Megálltam a középső polc előtt. A címkéjén a „blues” szó volt megtalálható. Nem az én kategóriám… elhúztam a számat, majd pár lépést tettem jobbra. „Rock”… hm, nem is olyan rossz. Végigfuttattam a pillantásom a sok-sok CD-n, és azonnal kiszúrtam a számomra kedvezőket. Két albumot tartottam a kezemben, mikor egy mély, reszelősebb hang megszólalt mögöttem. Halkan, lágyan, és mosolyogva.

- Vacillálsz? – kérdezte. Arra már nyilván rájöttem, hogy férfi az illető, és igazából nagyon is ismerős volt a hangja, de nem fordultam meg. Lekötötte a figyelmem a két CD.

- Igen. Nehéz döntés – sóhajtottam, mire ő felkuncogott.

- Mi szól mellettük, és mi ellenük? – kérdezte, és hallottam, hogy mosolyog. Még most sem fordultam meg.

- A Hybrid Theory stílusát imádtam. Imádom. A kedvencem tőlük, de a Minutes to Midnight is nagyon jó… nem tudom. Egyértelműen az elsőhöz húz a szívem, de… valamiért mégis vacillálok… te mit javasolsz? – fordultam végül felé a két CD-vel a kezemben. Úgy meglepődtem, mint még életemben soha. Ott állt előttem egy édes vigyorral az arcán. Hosszabb haja szépen fésülve, mint mostanában mindig, fején a napszemüveg, a rövid szakáll is szépen keretezte arcát, s a barna szempár barátságosan csillogott. Fekete póló volt rajta, és egy fekete halásznadrág, egy tornacipővel.

- Azt hiszem, nem tudnék választani… szóval vedd meg mindkettőt – vigyorgott. Tetszett neki a helyzet.

- Hm… lehet, hogy igazad van – bólintottam, és elmosolyodtam, szerintem el is pirulhattam, mert éreztem, hogy ég az arcom.

- Ha nem bánod, elkísérlek?! – nézett rám kérdőn. Anyám, az a tekintet! Azok az ajkak! Majdnem beleolvadtam a bugyimba.

- Nem bánom – hogy is bánhattam volna?

A kasszához sétáltunk, majd letettem a pultra a két lemezt, s keresgélni kezdtem a pénztárcámat a táskámban. Kisebb vita alakult ki közöttünk, mert felajánlotta, hogy kifizeti a CD-ket, de én nem engedtem, mondván, hogy nem jönne az ki furcsán? Hogy pont ő fizesse ki? Végül le tudtam beszélni, de csak azzal a feltétellel, hogy meghívhat egy fagyira.

- Egyébként, Mike Shinoda! – nyújtotta a kezét felém, mikor a fagyis felé sétáltunk. Elnevettem magam.

- Ki gondolta volna? – kuncogtam, majd kezemet az övébe csúsztattam. – Rebeka Sólyom, örülök, hogy megismerhetlek! – mosolyogtam rá.

- Hát még én! – emelte meg mindkét szemöldökét, egy szívdöglesztő mosoly kíséretében. Anyám, hihetetlen a pasi! Mindig is vonzódtam hozzá, már amennyire ez lehetséges ugye a képernyőn keresztül, és most itt van mellettem. – Nos? – álltunk meg a fagyis stand előtt, ahol vagy ötven féle íz volt, aminek a felét nem is értettem, hogy mi akar lenni. – Milyet szeretnél?

- Öhm… - nyögtem, és nem is az, hogy próbáltam gyorsan elolvasni a táblácskákat, hanem hogy betűzni próbáltam. – hát szerintem maradok az eper-csoki párosnál – néztem Mike-ra, aki csak vigyorogva bólintott a lánynak, hogy jöhet.

- A felét nem érted, mi? – vigyorgott megint. Jót mulat rajtam, az biztos.

- Eltaláltad – bólintottam zavartan.

- Honnan jöttél? – kérdezte, majd a lány felé fordult, aki felé nyújtott a tölcsérnyi fagyit. – Köszi, én egy fahéj-meggy párost kérnék! – mosolygott futólag a lányra. – Tessék! – nyújtotta felém a fagyit.

- Köszi! – vettem át, és belenyaltam a gombócba. Nem kerülte el a figyelmemet, az ahogyan rám nézett, mikor ezt a mozdulatot tettem, meg az sem ahogyan a lány nézett őrá. – Magyarországról – mondtam. Hiedelmeimmel ellentétben felismerés suhant végig vonásain.

- Messze van, de szép ország, már amennyit láttam belőle – mondta, majd átvette a fagyiját, s egy mosoly kíséretében kifizette, majd megköszönte.

- Igen… - motyogtam, s elindultunk az egyik pad felé, nem messze a fagyis standtól. Leültünk.

- Az akcentusod az nem rossz… eléggé elenyésző.

- Sokat dolgoztam rajta – mosolyogtam rá futólag, de tekintetem még mindig a lányt pásztázta.

- Mi az? – kérdezte, s kissé megfordulva arra kezdett bámulni, amerre én.

- Remélem tudod, hogy szegény lány odáig van érted – vontam fel a szemöldököm, mire összezavarodva nézett rám. – Az ujjad köré csavartad…

- Nem is csináltam semmit – védekezett, mire felnevettem.

- Rámosolyogtál, és ez elég volt – most én szórakoztam jól az ő zavarán.

- Hát arról meg már nem tehetek, hogy a nők így reagálnak – vont vállat, majd újra elhelyezkedett mellettem, és fagyizni kezdett. Követtem a példáját. – Azért az érdekelne, hogy a többi album meg sem fordult a fejedben? – bökött a kezemben tartott szatyor felé. Elmosolyodtam.

- A Meteora megvan otthon, még a húgomnak is, az A Thousand Suns meg… hát annál még csak a letöltésnél tartok. Bár nagyon tetszett minden felvétel, amit láttam róla, mégis még hozzá kell szoknom kicsit – vallottam be az igazat.

- Nos igen. Tudom, hogy nagy váltás volt.

- De nem hátrány ez, főleg hogy a koncerteken a régebbi zenéket is játsszátok.

- Van kedvenced? – kérdezte, s kíváncsian pillantott felém.

- Hát… őszintén szólva csak kettő koncertfelvételem van. Milton Keynes és a Barcelona. De a Milton jobban bejött, mert én jobban szeretem, amikor… vadultok kicsit – sütöttem le a tekintetem. Nem éreztem úgy, hogy jól el tudnám neki mondani, hogy mit is gondolok a zenéjükről.

- Ez furcsa… - nézett végig rajtam. Egy fehér trikó és egy farmerszoknya volt rajtam, egy papuccsal, meg egy kis kézitáska.

- Na! – böktem oldalba, mire kicsit megugrott. – Nem szép dolog az ember külsejéről levonni a konklúziót! – róttam meg. – Most már csak egy szőke nős viccet kellene elnyomnod, és tuti itthagylak! – fenyegettem, mire komoly arcot vágott.

- Bocsásson meg a kisasszony! Nem úgy értettem. Egyébként az csak pár szőke tincs! - vigyorgott. - Csak annak ellenére, hogy megvetted a lemezeinket, nem hittem volna, hogy rajongó vagy – magyarázta, és harapdálni kezdte a tölcsér szélét.

- Nyár van, én meg nem fogok a fekete Linkin Parkos cuccaimban rohangálni, mert így is majd’ megsülök – panaszoltam, s visszaemlékeztem, hogy egy órája még rákká „akartam” sülni. Megérintettem a nyakamban lógó medált, de Mike nem vette észre. Szerencsére.

- Vannak olyan cuccaid? – lepődött meg ismét.

- Vannak – vontam vállat. – És kedvencem kimondottan nincs. Mindent szeretek tőletek. Bár ha ki kéne emelni egyet-kettőt… - gondolkodtam el egy kicsit, s belenyaltam a fagyimba. – Akkor a New Divide és a Papercut lenne az – bólintottam, mintegy saját magam megerősítésére is.

- Jó választás – bólogatott ő is. Pár perces csend telepedett ránk, míg megettük a gombócokat.

- Egyébként te hogy-hogy itt vagy kedden kora délután? – kérdeztem, s felé pillantottam.

- Nincs jobb dolgom – rántotta meg a vállát. – Most nincs. Majd szeptemberben indulunk újabb turnéra – bólintottam. – És te? – nézett felém. A barna tekintet szinte megbabonázott, s kis fáziskéséssel tudtam csak válaszolni.

- Hát alig egy hete költöztem ide a húgommal, Alexával. A Gayley avenue-n lakunk, az egyetem mellett, mivel ott fogok tanítani szeptembertől – elkerekedtek a szemei eme kijelentésemre.

- Már megbocsáss, hogy ezt kérdezem, de hány éves vagy, hogy tanítani fogsz? Főleg a Californián?

- Huszonnégy – mosolyogtam. – Otthon elvégeztem az egyetemet, egy évet dolgoztam ott, és kihívtak ide. Egyedül nem akartam, így hoztam a húgomat is, aki elméleti fizikus – magyaráztam.

- Elméleti fizikus? – ismételte meg hitetlenkedve. – És te?

- Én csak egy mezei térinformatikus vagyok – mosolyogtam rá. Ő is elmosolyodott.

- Csak? Az is szép szakma!

- Hát nem rossz, maradjunk ennyiben – húztam el a számat.

- Miért? Nem szereted?

- Nem igazán – ráztam meg a fejemet. – Csak annak idején nem mertem a művészetire jelentkezni, így a zenélés háttérbe szorult – vontam meg a vállam, és az előttünk lévő kirakati bábukat kezdtem nézegetni.

- Zenélsz? – élénkült fel kicsit jobban.

- Énekelgettem és zongoráztam… már nem… többé soha! – ráztam meg a fejem. El akartam kerülni a kínos részét a beszélgetésnek. Szerintem vette a lapot ő is, mert ejtette a témát, de még hozzáfűzte:

- Egyszer meghallgatnálak – sóhajtotta. – Nekem most mennem kell, Rebeka – mondta.

- Csak Bekka – mosolyogtam rá. – Jobban szeretem ezt.

- Rendben! – mosolygott vissza. Olyan aranyos volt, és nem mellesleg nagyon is szexi. – Ha nem bánod, akkor elkérném a telefonszámodat… - itt kicsit zavarba jött, és lesütötte tekintetét. – Szeretnék még veled találkozni, ha te is benne lennél… - motyogta, s félénken újra rám nézett.

- Jó ötlet – varázsoltam az arcomra a mosolyt, de ott volt bennem a kétség, mert tudtam, hogy van felesége. Úgy döntöttem, hogy majd aggódok ezért kicsit később.

Megadtam neki a számomat, közben két srác is odajött hozzánk, és kértek egy-egy aláírást tőle. Mosolyogva, jókedvűen váltott is pár szót velük, majd két puszit nyomott az arcomra, s már ott sem volt. Csak kamilláztam. El sem akartam hinni, hogy ez velem történt. Alexa nem fogja elhinni!

Végül este értem csak haza, mert betértem a California Egyetem híres falai közé. Volt ott egy muksó, aki körbevezetett engem, és megmutatta, hogy hol is fogok dolgozni körülbelül egy hónap múlva. Izgatottan járkáltam a falak között, és néztem a sok embert. Csodálkoztam, mert nálunk nyáron azért ennél kevesebben vannak az egyetemen, de miután emlékeztettem magam, hogy ide amúgy is sokkal többen járnak, már nem csodálkoztam annyira. Meglestem a fizika tanszéket is, hogy el tudjam majd mesélni Alexának, hogy milyen. Ő eldöntötte, hogy nem jelentkezik még egy ideig ide, hanem majd egy étteremben vagy hasonló helyen fog dolgozni. Félt. Félt, hogy a tudása nem elég ide, pedig én tudtam, hogy ez butaság. Mindenesetre hagytam, hadd döntse el ő, de azért majd megpróbálom rábeszélni.

Mikor kiléptem az utcára, feltettem a nagy napszemüvegem, és elindultam hazafelé. Közel laktunk, de már fáradt voltam, mivel reggel óta úton vagyok. Jól elment az idő az egyetem falai között. Mielőtt még hazamentem volna, tettem egy kis kitérőt, és bevásároltam. Még jó, hogy kidolgoztam a belem az elmúlt egy évben, hogy itt ne legyen gondunk semmire úgy fél évig. Gyakorlatilag semmit sem költöttem az elmúlt egy évben magamra. Persze leszámítva néhány ruhát, meg cipőt.

- Megjöttem! – kiáltottam el magam, mikor beléptem a lakásba. Nem volt olyan nagy, de kettőnknek pont jó volt. Egy konyha, nappali, két szoba és két fürdő, meg egy kicsi kilépő, erkély helyett.

- Már azt hittem, hogy nem is jössz – lépett elő Lexi a szobájából, és elvette tőlem a csomagokat. – Milyen napod volt? – kérdezte.

- Hát… - vigyorogtam, majd elmeséltem neki mindent Mike-ról.

- Nem hiszem el – hüledezett. – Ilyen mákod is csak neked lehet! – pislogott rám a gáztűzhely mellől.

- Hát nevezhetjük ennek, de Alexa, én úgy tudom, hogy van felesége. És Annának hívják – temettem a kezembe az arcomat.

- Mire való a net? Menj fel, írd be Google-ba a nevét és úgyis kidobja a híreket. Ha elvált, az is ott lesz… nem nézted meg, hogy van-e gyűrű az ujján? – kérdezte úgy, mintha ostoba lennék.