Emlékezni fáj

"This is ten percent luck, twenty percent skill,
Fifteen percent concentrated power of will,
Five percent pleasure, fifty percent pain,
And a hundred percent reason to remember the name!"
(Fort Minor - Remember The Name)



3. fejezet

- Még nem is meséltetek magatokról semmit… - kezdte Mike két falat között.
- Mit szeretnél tudni? – kérdezte tőle Lexi, és belekortyolt a narancslevébe.
- Amit elárultok, mindent – mosolygott ránk, és felváltva nézett hol rám, hol a húgomra. Én csak lesütöttem a szemem. Nem akartam erről beszélni. Vagyis akarni akartam volna, szerettem volna vele megosztani az életem, mert nem titok, csak nem tudtam. Így Alexa kezdett beszélni.
- Én idén májusban végeztem az egyetemen, Bekka már több mint egy éve. Ő dolgozott, hogy legyen miből élnünk, és gyűjtött arra, hogy eljöhessünk otthonról. Kezdetben csak Budapestre akartunk költözni, hogy távol legyünk az emlékektől, de aztán kapta ezt a lehetőséget, így Los Angeles mellett döntöttünk. Nem volt kérdés, hogy vele jövök-e, bár ő nagyon is félt attól, hogy nem akarok elszakadni a barátaimtól, a megszokott környezetemtől… - pillantott rám a szeme sarkából. Nem tudtam, hogy tudja ezeket. – Valószínűleg a legjobb nővérem nekem van a világon! Tudod – nézett vissza Mike-ra – ő mindig értem tett mindent, már lassan két éve ő nevel… ő gondoskodik mindenről. Soha sem volt olyan dolog, amit szerettem volna, de ő nemet mondott volna. Mindig az én kívánságaimat teljesítette, még ha ezzel a sajátjait el is dobta magától… - habozott egy pillanatra, Mike pedig engem fixírozott. Csak rágcsáltam a sült krumplim, de nem szóltam semmit. – A szüleink meghaltak alig két éve. Onnantól kezdve Rebeka volt az, aki átvette anya szerepét, bár tudtam, hogy utálja, hogy mindenről neki kell gondoskodnia. De soha sem panaszkodott, egyszer sem. Azóta nem zenél, mióta ők elmentek… - szomorodott el Lexi. – Szerettem hallgatni, de nem hajlandó… - nagyot sóhajtott, majd kis mosollyal az arcán folytatta. – Rá akar venni, hogy próbáljak meg bekerülni én is a Californiára, mint ő, de én nem is tudom… nem érzem magam elég okosnak hozzá… - felhorkantam.
- A legokosabb ember vagy, akit ismerek – csóváltam meg a fejem, majd Mike-ra néztem. – De tényleg. Nem is értem mit teketóriázik… okos, de nincs akkora önbizalma, mint kellene. A zsenik általában elszállnak maguktól, de ő nem…
- Ha annyira akarod, akkor bemehetek és éppenséggel beszélhetek pár emberrel – ajánlotta Lexi.
- Én azt akarom, hogy boldog legyél… de tudom, hogy nem hiába tanultad ezt… azt kell csinálnod, amit szeretsz! – néztem rá.
- Tudom, tudom!
- Nem volt könnyű életetek – konstatálta Mike. Ránéztem, s egy barátságosan csillogó szempárral találtam szemben magam.
- Nem, de kinek az? – vontam vállat, és újra enni kezdtem.

Sokat beszélgettünk, és főleg Mike-ot faggattuk. Sok sztorit elmesélt, és mi szinte dőltünk a nevetéstől Lexivel. Mint kiderült a Linkin Park tagjai nagyon is vicces srácok. Főleg Mike. Az már feltűnt, hogy Mike folyton mosolyog, de most mintha az okát is megértettem volna. Én csak szerettem volna egy olyan életet, mint az övé. Neki viszont megvolt, és ez nagyon is feldobta őt. Készséggel írta alá az elé nyomott papírokat, pólókat, CD-ket és miegymást. Mert igen, még itt is, velünk is észrevették a rajongók, de őt nem zavarta. És ez nagyon is tetszett. Igaz, hogy egy történetet volt, hogy ötször is megszakítottak, de mégsem volt zavaró. A fagyimat eszegetve bámultam őt. A kedves, boldog mosolyt az arcán, a barna csillogó tekintetet. A mosoly, az ajkak… elkalandozott a képzelőerőm.

Ezután Mike kapott egy telefonhívást, és elnézést kért, de mennie kellett. Felajánlotta, hogy hazavisz minket, de mi nemet mondtunk. Szerettem volna elcipelni Lexit az egyetemre, hogy legalább lássa, hogy milyen jó hely. Így a parkolóban a kocsi mellett ácsorogva mindketten azon morfondíroztunk, hogyan is búcsúzzunk el egymástól. Végül két puszi, és egy kisebb ölelés lett belőle, és egy ígéret, hogy hívni fog.

Alexával az ódon falak között sétálgattunk, és a fizika tanszéken dolgozó egyik tanárral csevegtünk. Nagyon is kellett volna nekik Lexi tudása, és ahogy elnéztem, neki is tetszett a dolog. Később hazamentünk, és csak ültünk a nappaliban, s bámultunk ki a fejünkből. Végül bealudhattunk, mert a következő, amire felébredtünk az a telefonom csörgése volt.

- Vedd már fel! – nyüszített egy párna alól Lexi.
- Jól van már, jól van! – morogtam, majd előkotortam a táskából a telefonom, és megnyomtam rajta a zöld gombot. – Hallo? – szóltam bele álmosan, és feltápászkodtam a kanapéról, majd a szobám felé mentem.
- Szia! Te már aludtál? – jött a meglepődött kérdés a vonal másik végéről.
- Öhm… Hát tudod, volt egy srác, aki nagyon lefárasztott ma – mosolyogtam. Mike felnevetett.
- Igen? És mi jót csináltatok? – kérdezte.
- Ó, hát az titok. Egy hölgy nem beszél ilyesmiről!
- Á, értem. Egyébként csak szerettem volna bocsánatot kérni, amiért olyan gyorsan el kellett jönnöm – mormolta zavartan. – én jól éreztem magam, csak tudod… hát…
- Semmi baj, Mike! Nem probléma! – legyintettem, minta ugyan látná.
- Biztos? – kérdezte.
- Igen. Legalább elvittem Lexit a Californiára…
- És tetszett neki? – kérdezte, közben ajtócsukódást hallottam, meg babagügyögést.
- Igen… Te, Mike! Mit művelsz? – kérdeztem, mikor furcsa zajok hallatszódtak.
- Hát… Otis miatt kellett eljönnöm… Annának valamilyen programja van ma, és rám bízta. De ma valahogy elég hisztis… - mormogta. – Nem, Otis, azt nem szabad! – szólt rá erélyesen. Felkuncogtam. – Ez nem vicces, Bekka! – bosszankodott. – Otis ma nagyon rossz… - mormogta, közben hallottam, hogy valami eltörik. – Mennem kell! – sóhajtott fáradtan.
- Mike, miért nem viszed ki sétálni egy kicsit? Mondjuk egy parkba. Hadd fáradjon le!
- Hm, nem is rossz ötlet. Lejössz a… melyik lenne hozzátok közelebb? – kérdezte.
- A Holmby Park… mondjuk fél óra múlva ott vagyok – gondolkoztam kissé.
- De ha nem szeretnél… akkor…
- Megyek! – szögeztem le. – Akkor ott! Szia!
- Szia! – köszönt el ő is.

Csak mosolyogtam magamban, hogy mennyire fél tőlem. Csak azt nem tudtam, hogy miért. De elhatároztam, hogy ma kiderítem. Áthúztam egy hosszú, kék farmernadrágot, és hozzá egy fehér pólót. Felkaptam a bőrkabátomat, hátha későn jönnék haza, és sosem lehet tudni. Belebújtam a tornacipőmbe, majd egy puszit nyomtam Lexi arcára – aki még mindig aludt -, és kiléptem a lakásból.

A park elé érve – persze taxival, mert nem volt kedvem sétálni -, levettem a napszemüvegem, és a kis ösvényre léptem. Sok ember volt itt, és még több állat. Mindenki sétáltatta a kedvencét. Kutyák, macskák és még vadászgörények is. Nem semmi látvány volt. Ahogy felnéztem, egy homokozó szélénél megpillantottam őt. Háttal állt nekem, és zsebre volt dugva mindkét keze, de felismertem arról, ahogyan ott állt. A szívem hevesebben kezdett dobogni, ahogy egyre közeledtem felé. Igaz, hogy még alig ismerem, de mégis úgy éreztem, mintha évek óta az életem része lenne. Talán azért is volt, mert annyit hallgattam a zenéjüket az elmúlt években, talán azért, mert máris belezúgtam. Egy fekete farmert viselt, ami kissé szűkebb fazon volt – határozottan jól állt neki a stílusváltás, amit egy-két éve tettek -, egy fekete pólót, valamilyen mintával, fekete cipőt, és napszemüveget. A haja most is erre-arra lógott, de pont megfelelő volt. Bár nekem eddig mindenhogyan tetszett. Vörösen, kéken, feketén, szőkén, rövidebb vagy hosszabb hajjal. Ő mindenhogyan helyes volt, férfias.

- Szia! – léptem mellé. Azonnal felém nézett, majd lekapta a szemüvegét, és puszira hajolt.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél! – mosolygott, s a szemüveget a pólója nyakába akasztotta.
- Ki nem hagytam volna a homokozást! – vigyorogtam, s szememmel a gyerekeket pásztáztam. Egy kisfiú éppen felénk fordult, és integetett. Alig lehetett több két évesnél, és kockás inget viselt, egy farmer nadrággal, meg baseball sapkát. Mike visszaintegetett, s a mosolyt le sem lehetett volna törölni az ajkairól. Tetszett.
- Ő ott Otis – mutatott a kisfiú felé.
- Szakasztott olyan, mint te – mosolyogtam, és Otist figyeltem közben. Valamit felvett a homokból, majd felénk kezdett szaladni. Úgy látom, meglesz az első találkozásunk… Odafutott elénk, de ahogy meglátott Mike mellett, felém fordult. Érdeklődő, nagy barna szemei csak falták a látványomat, hogy vajon ki lehetek.
- Otis! – guggolt le hozzá Mike. – Ő itt Bekka… Apa… apa barátnője – mondta akadozva Mike, és zavarodottan pillantott fel rám. Mindketten tudtuk, a „barátnő” kifejezést nem úgy értette… még.
- Szia Otis! – guggoltam le a fiú elé, és rámosolyogtam. – Mid van neked? – nyújtottam ki a kezem, mire ő összeszűkítette a szemeit. Egy pillanatig, mintha egy felnőtt embert láttam volna, aki épp mérlegel valamit, aztán már kuncogva ejtette a tenyerembe a csigaházat. – Hűha, ebben már nem lakik senki – sóhajtottam, mire Otis is megrázta a fejét. – Gyere, inkább építsünk homokvárat! Mit szólsz?
- Oda! – kiáltotta ezt az egy kis szót. Gyanítom, sokkal többet még nem tudhatott. Aztán megfogta a kezem, és húzni kezdett.

Lehuppantunk a homokozó kellős közepére, és építkezni kezdtünk. Otis nekem egyáltalán nem tűnt rossz kisgyereknek. Persze élénk volt, mint minden fiú, de egyébként szépen elüldögélt mellettem, és kis kezeivel a homokot formázta.
Nem sokkal később Mike leült mellém, és csak nézte, hogyan játszunk. Otis látszólag megkedvelt, mert a végén már csak az ölemben ült, és bambult ki a fejéből.

- Nem akartalak ma felzaklatni titeket… - nem értettem, miért mondja, ezért hagytam inkább a várunkat, és felé fordultam.
- Mire gondolsz? – kérdeztem. Lesütötte tekintetét.
- A családodra – mondta halkan.
- Ó… - ennyit tudtam elsőre reagálni. – Hát, már nem érint meg annyira – hazudtam, és nyeltem egy nagyot. – Csak… kicsit hibásnak érzem magam… nagyon hibásnak – motyogtam, s hogy kissé eltereljem a figyelmem, Otis fejét kezdtem simogatni.
- Miért?
- Mert amikor meghaltak… értem indultak éppen… éjszaka volt, én meg a városban maradtam bulizni… falun laktunk, és nem ment busz hajnalban… - szemeim megteltek könnyekkel. A frászt nem érint meg annyira! – soha többé nem láttam őket… csak vártam, és vártam a megbeszélt helyen… - motyogtam, de az elfojtott sírástól már alig tudtam beszélni. – Hiába hívtam őket, nem vették fel. És akkor felhívtam a húgomat, hogy induljon el a másik autóval… - szipogtam, Mike pedig közelebb araszolt hozzám. Már egészen közel volt, szinte éreztem, ahogy a ruháink súrlódnak. De nem mertem ránézni. – Végül a húgom mikor odaért, szinte sokkos állapotban volt… Közben észrevette az úton a dugót… ők már nem voltak ott… már… már elvitték a holttesteket.
- Nem muszáj beszélned róla! – suttogta gyengéden, de én csak megráztam a fejem.
- Ha tényleg akarsz tőlem valamit, akkor jobb, ha tudod, hogy én sosem leszek már jól… hogy én már mindig ilyen leszek – néztem rá, de a könnyeken át nem sokat láttam belőle. – Azóta nem vezettem, és szerintem nem is fogok… és azóta nem zenéltem… anya és apa is nagyon jó zenészek voltak, szóval ezt örököltük Lexivel… megtanítottak zongorázni, és gitározni is… Lexit annyira nem érdekli ez… de szerette, ha én játszottam neki… Nem tudok… képtelen vagyok… - ráztam a fejemet. – Én már mindig ilyen… sérült leszek… elromlottam, mint egy játék… - sírtam halkan.
- Dehogyis! Ne mondd ezt! – húzott magához. Nekidőltem, és a vállára hajtottam a fejemet. Nem akartam megint összezuhanni, mert mégegyszer nem viselné el azt Alexa. – Majd egyszer túl leszel ezen is… majd eljön a pillanat, amikor újra játszani tudsz! Hidd el nekem! – suttogta a hajamba, és egy puszit nyomott a fejem búbjára. Pár percig még csendesen ültünk ott.
- Szerintem Otis elaludt – osztotta meg velem Mike a véleményét. Lehajoltunk, és a kicsi szemek tényleg le voltak hunyva. – Köszönöm! Ma tényleg kisördög volt! – mosolygott rám, majd arca kissé elkomorult. Ujjaival végigsimított az arcomon, s ezzel letörölte a könnyeimet.
- Menjünk! Még a végén megfázik – néztem le a gyerkőcre.

Mike bólintott, majd felvette a fiát a kezébe, megvárta, míg felkelek én is, majd a kocsihoz indultunk. Én már búcsúzni akartam, de kinyitotta nekem az anyós ülés felőli ajtót, és csak mosolygott. Aztán persze megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elmenni velük haza, hiszen alig tudtunk beszélgetni. Igent mondtam.

Csodaszép háza volt! Ezt így el is könyveltem magamban, mikor odaértünk. Az úton nem beszélgettünk, csak ültünk egymás mellett csendesen, s így volt jó.
A ház maga nagy alapterületen feküdt, és az udvara is csodaszép volt. Régi kőépületnek tűnt, de gyönyörűen megmunkált keretek díszítették. Mint egy álom a régi korokból modern csomagolással.

- Hűha! – nyögtem, mikor kiszálltunk a kocsiból a bejárat előtt.
- Ez nem az eredeti házam… - fintorgott. – Azt meghagytam Annának és Otis-nak. De törekedtem rá, hogy olyat találjak magamnak, amiben jól érzem magam, ami hasonlít a régire… és ez lett belőle – intett a hatalmas, háromszintes ház felé.
- Hát… gyönyörű, az biztos – néztem rá mosolyogva.
- Köszönöm! De majd ha meglátod belülről… - nevetett fel, és lemondóan megrázta a fejét.

Nem értettem miért, de nem kérdeztem meg. Kivette Otist a hátsó ülésen lévő babaülésből, majd az ajtóhoz sétáltunk. Játszi könnyedséggel nyitotta ki az ajtót, pedig a gyerek is a kezében volt. Gyakorlott apuka! Magamban elmosolyodtam ezen. Aztán végül bent megértettem mire gondolt, hogy mi lesz, ha meglátom belül.