Alkotni valamit

"Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra."
(Csontváry Kosztka Tivadar)




2. fejezet

- Nem – ráztam meg a fejem, ő meg megforgatta a szemeit. – Te főzz, én meg hozom a gépet! – mutattam rá. – Ja, és hoztam egy szórólapot az egyetemről, szeretném, ha legalább megnéznéd! – utasítottam, mire megadóan bólintott.

Nos, nem hiába mondják, hogy a Google a barátod. Tényleg az. Három hónapja adta be a válást, méghozzá Mike maga. Ez kissé felvillanyozott, bár a tény, hogy ezzel még nem szabadul meg Annától, már kevésbé, hiszen ott van a kisfiúk, Otis. Elhúztam a számat, ahogyan megláttam a sok-sok ölelkezős képet, ami róluk készült.

- Kell ez nekem, Lexi? – kérdeztem meg a húgomat, aki immáron mellettem ült, és velem együtt nézegette a képeket.
- Rád férne egy kis élet, Bekka! És nem kell rögtön belezúgni… - mormolta, mire csúnyán néztem rá.
- Tudod, hogy ő egy olyan pasi, aki három perc alatt levenne a lábamról… totál!
- Már voltatok együtt három percig, és éri még a lábad a talajt! – csúfolódott.
- Köszi!
- Komolyan… majd kiderül, hogy mi lesz, nem? A gyerek nem lehet baj, hiszen imádod a lurkókat, meg amúgy is, szerintem több időt van a kölyök az anyjával…
- Anna a baj! – fakadtam ki. – Ha valami ki is alakulna köztünk, bár egyébként semmi olyan sem utal még rá… - Lexi felhorkant.
- Végül is nem kérte el a számodat, mi? – rázta a fejét.
- Szóval Anna örökké össze lesz vele kötve, és ki tudja, hogy miért válnak el… lehet, hogy még éreznek is egymás iránt valamit. Kell nekem a csalódás? – kérdeztem, majd reagáltam a beszólására is. – És attól még, hogy elkérte a számomat, semmi… - elakadt a szavam, ahogy előhúztam a telefont a táskámból.
- Csak nem azt akartad bizonygatni, hogy nem is fog keresni? És hűűű nézzenek oda, már ott is a kis boríték! – gúnyolódott nevetve.
- Jól van na! – néztem rá szúrósan.
- Megnézed, hogy mit írt? – bólintottam, majd megnyitottam az üzenetet.

„Szia! Holnap délelőtt lemegyünk a srácokkal egy kicsit művészkedni. Ha van kedvetek a tesóddal, lejöhetnétek ti is?! M.”

Hát nem kicsit lepődtünk meg, az biztos. Csak néztem a pár sort, amit írt, és mosolyogtam. Milyen aranyos, hogy nem konkrétan hív meg, de mégis. És az már jó pont, hogy nem csak engem, hanem Lexit is meghívta.

- De hova? – értetlenkedett legkedvesebb kishúgom.
- Várj, van egy MMS is – nyitottam meg azt, amiben egy komplett kis térkép volt, egy bazi nagy X-szel a közepén, alatta a kis szöveg „hogy el ne tévedjetek”.
- Ez a pasi egy álom, én már most megmondom neked így, hogy nem is láttam! – szögezte le Alexa, majd a fortyogó ételhez lépett.
- Hát még, ha láttad volna! – sóhajtottam, mire felkuncogott. – Lexi… olyan helyes volt… Azok a nagy barna szemek, azok az ajkak…
- Ajaj, itt komoly hormontúltengés van, kérem szépen.
- Olyan tudsz lenni néha… - durciztam.
- Na, ne picsáskodj, inkább írj neki vissza, hogy ott leszünk! De ne csak annyit, hogy ott leszünk… kezdeményezz beszélgetést! – unszolt.
- Ha akart volna beszélgetni, akkor írt volna ő többet – osztottam meg vele a véleményem, és nem is figyelve a horkantásaira, visszaírtam, hogy ott leszünk, olyan tíz körül.

Az este további része sem telt unalmasan, bár mi Lexivel amúgy sem szoktunk unatkozni. Megint egy nagyon finom vacsorát hozott össze, amit a tévé előtt fogyasztottunk el, ahol filmet néztünk. Örültem, hogy itt van velem, mert egyedül tényleg nem tudom, mihez kezdtem volna!

Reggel álmosan, de mégis izgatottan ébredtem fel arra, hogy Alexa az ágyam szélén ücsörög törökülésben, és zenét hallgat az MP4 lejátszóján. Tegyük hozzá, hogy nem túl halkan, hogy még véletlenül se tudjak aludni. Persze nem úszta meg, berántottam magam mellé az ágyba, s kikapva az egyik fülest a füléből, az enyémbe dugtam, így ketten élvezhettük a muzsikát.

Aztán kilenckor eszméltünk fel arra, hogy mi még pizsiben, reggeli nélkül fekszünk az ágyban, s ettől úgy ugrottunk ki belőle, mintha bolha csípne. Mire eljutottunk odáig, hogy elinduljunk otthonról már háromnegyed tíz volt, így sietve kapkodtuk a lábunkat, ahogyan megpróbáltuk kisilabizálni, hogy merre is kell menni. Azt persze tudni kell Lexiről, hogy ő mindig a rossz irányba akar menni, és szent meggyőződése, hogy neki van igaza, hiába én vagyok a térinformatikus, a jobb térképolvasó. Az egyik kereszteződésnél már annyira összevesztünk, hogy mérgemben átküldtem neki a képet, és otthagytam. Ő jobbra ment, én meg balra. Persze volt nála ugye telefon, meg pénz is, egyébként el se engedtem volna egyedül, hiába huszonhárom már, én féltettem.

Aztán egy jó fél óra múlva, pontosan tíz óra ötvenkettő perckor megérkeztem a megadott helyszínre. Nem is tudnám jól leírni, hogy milyen volt. Körülöttünk betonfalak voltak, felettünk több híd is, amolyan gengszter feeling volt az egész, kivéve, hogy a fal mellett fiatal suhancok álltak, s ’festettek’. Mindenfelé csodaszép graffitik voltak, különböző alakok, színek, stílusok. És középtájon ott állt Ő is. Ő persze már nem a suhanc kategóriába tartozott, de látszólag nagyon jól kijött az alig húsz éves srácokkal.

Egy fekete farmert, kék-fehér kockás inget, meg DC cipőt viselt, ami ha jól láttam, akkor a saját tervezése volt. És ki integetett nekem mellőle? Lexi. Egy pillanatra megtorpantam, és levettem a napszemüvegem, hátha rosszul látok, de nem így történt. Vígan mosolyogtak Mike-kal együtt. Csak megráztam a fejemet, és melléjük sétáltam.

- Na, hogy is volt ez? – kérdezte vigyorogva Lexi.
- Én a megbeszélt útvonalon jöttem. Te? Megint mindenféle apró utcákban bolyongtál, mi? – tettem csípőre a kezem, és szúrósan néztem rá.
- Nem vagyok már gyerek, tudok vigyázni magamra! – mondta halkan. Tudta, hogy azóta is én figyelek rá, úgy, mintha a szemem fénye lenne.
- Ajánlom is! – morogtam, majd Mike felé fordultam.
- Szia! – vigyorgott.
- Szia! – nekem sem ment másképp. – Szép… - intettem a falfestmény felé, ami Los Angeles éjszakai fényeit ábrázolta.
- Köszönöm – húzta ki magát. – Már azt hittem el sem jössz! – szúrta oda nekem, csibészesen pillantva rám, mire Lexi is felnevetett.
- Én nem sietek sehova, Mike! Úgy gondoltam, hogy ha találkozni akarsz velem, akkor csak megvársz… elvégre szóltam volna, ha nem jövök – rángattam meg a vállam, mire elismerősen füttyentett egyet.
- Nem semmi a csaj! – szólt hangosabban Mike, hogy a többiek is ránk figyeljenek. – Srácok, majdnem egy órát késett a kis barna… - fordult körbe és nézett a fiúkra. Lexire pillantottam, aki szintén zavarban volt. – Szerintetek megérte várni rá? – intett felém, majd látványosan végigmért.
- Köszi – súgtam neki oda szúrósan, majd engedve a kiáltásoknak, megpördültem egyszer-kétszer a tengelyen körül. Még sosem voltam ilyen helyzetben. A srácok éhes pillantásokkal méregettek. Egy farmer rövidnadrág, fehér ejtett vállú póló, amin piros kis szívecskék voltak, meg egy fekete tornacipő volt rajtam.
- Hát haver… - jött oda hozzánk egy srác, aki nem lehetett idősebb nálam, s újra végigmért. Pironkodva nézelődtem erre-arra csak a vizslató párosra nem. – Szerintem full extrás, és fiatal is… Én a te helyedben örülnék, hogy vén róka létemre még szóba állnak velem az ilyen csajok – veregette meg Mike vállát, mire Alexával kitört belőlünk a nevetés.
- Köszi Dave, számítottam a segítségedre! – mormogta vigyorogva az említett is.
- Nincs mit, haver! – legyintett Dave, és eloldalgott arra amerre az ő „vászna” volt.
- Tudod… - léptem Mike mellé, és kicsit lábujjhegyre állva átkaroltam a vállát, s közben úgy csináltam, mint aki a félig kész művet nézegeti. Ez persze neki is tetszett, és vigyorogva ölelte át a derekamat. – Ezt hívják öngólnak… vagy ahogyan egy kedves barátnőm mondaná, most ugrottál egy hasast egy üres medencébe! – vigyorogtam rá, mire felnevetett.
- Én nem hinném… hiszen a választ megkaptam a kérdésemre… az meg, hogy mennyi idős vagyok… - bólogatott, s kezdeti jókedve kissé alábbcsapott. A földet kezdte fixírozni.
- Tudod… - hajoltam közelebb hozzá. – Azért van, amit a harmincon felettiek jobban tudnak, mint ezek a zöldfülűek itt – vigasztaltam a kétértelmű megjegyzésemmel, ami neki is elnyerte a tetszését.

A következő hajmeresztő tette az volt, amikor a kezembe nyomott egy flakont mondván, hogy művészkedjek vele… Na, hát miután elregéltem neki, hogy én nem igazán tudok rajzolni – nem segített a húgom állandó cáfoló hadművelete sem -, végül egy olyan ötlete támadt, amitől határozottan melegebb lett a környéken. Így is folyt rólam a víz az augusztusi hőségben, de mikor a kezembe adta a fekete flakont, s szorosan beállt mögém, elveszett minden, ami körülöttünk volt, s csak ő meg én maradtunk. Annyi volt a dolgom, hogy nyomom a szórófejet, hogy jöjjön a festék, ő pedig fogva a kezem, rajzolni kezdett. Éreztem a mellkasát a hátamnak nyomódni, amihez akaratlanul is közelebb húzódtam, s éreztem minden szavának lágy suhanását a tarkómnál és a nyakamnál. Közelebb nem mertem araszolni, mert ha más – nemesebb – testrészét is megéreztem volna, tutira megerőszakolom itt helyben. Bár nem biztos, hogy annyira erőszakot kellett volna alkalmaznom…

- Hát ez… ez… nem találok szavakat! – ráztam meg a fejemet, mikor hátrébb léptünk, hogy megszemlélhessük, amit ketten készítettünk. Igazából csak most figyeltem meg, hogy Mike mit is rajzolt, pedig sokszor cseréltünk flakont is, meg színeket, de nem láttam ezt még így.
- Hasonlít – morfondírozott Lexi mellettünk. Egy barna hajú lány állt a város előtt, kicsit mangás lett, de ezt elnéztem Mike-nak.
- Még szerencse – rötyögött Mike. – Gyere, írjuk alá… - intett. Olyan aláírást biggyesztett oda a kezemmel, hogy csak lestem. Tud valamit a srác!
- Mike, ha kiélted magad, akkor mit szólnál, ha lépnénk valamerre, és ennénk? Már kezdek éhes lenni… - panaszolta Lexi.
- Ó, persze. Ez jó ötlet! Gyertek! – helyeselt.

Miközben egy parkoló felé haladtunk, Mike elköszönt minden sráctól, ők pedig biztosítottak minket vendégszeretetük felől, hogy visszavárnak engem is, és Lexit is. Mi csak mosolyogtunk ezen. Mike viszont árgus szemekkel figyelte minden reakciómat a kedves bókokra. Mondjuk, nem tudom, mit várt, hogy majd az egyik fiú nyakába ugrok, vagy mi? Végül elértünk a parkolóig, ahol egy fekete, óriási autóhoz vezetett. Mondjuk nem csodáltam, hogy ilyen kocsival jár, hiszen zenész a lelkem, de mégis meghökkentem egy picit. Lexi bepattant hátra, és kényelembe helyezte magát, én pedig előre ültem Mike mellé. Gyorsan megbeszéltük, hogy hova is menjünk, jobban mondva Lexivel leszavaztuk a KFC ötletét, és a Mekire voksoltunk. Becsatoltuk az öveinket, és már mentünk is.

- Te Mike, én lehet, hogy beköltözök ide hátra… ez a kocsi kényelmesebb, mint az ágyam! – Mike felnevetett, én pedig morogtam egy sort Alexa beszólásán.
- Csak azért mondja, mert én választottam a bútorokat – puffogtam, de közben tekintetem Mike mosolygós arcán nyugodott. Számomra olyan férfi volt külsőre, aki tényleg le tud venni a lábamról… vagy már meg is tette.
- Nem, komolyan… Bekka, ez rohadt kényelmes… puha, és még tévé is van hátul! – lelkesedett. Ahogy tekintetem a két első ülés közti kis fiókos tárolóra tévedt, nem tudtam megállni, hogy ne vegyek fel egy tárgyat.
- Hát ez… - motyogtam magam elé tartva a kék cumit.
- Nem az enyém, ne aggódj! – kacagott Mike, látszólag nagyon jó kedve volt.
- Sejtettem…
- Otis-é… - mondta komolyan, s mivel éppen egy piros lámpánál álltunk, felém fordult, és a szemembe nézett. – A fiamé – mondta, s várta a reakciómat. Talán azt hihette, hogy nem tudok róla.
- Reméltem is – mosolyodtam el, s visszatettem a cumit a helyére. Mike is elmosolyodott, s látszólag megnyugodott. Talán ez első akadályon túl vagyunk, bár még konkrétan nem beszéltünk a családi állapotáról.

Az út további része csendesen telt. Mindenki a saját gondolataiba volt mélyedve. Nem tudtam, hogy Mike mire gondolhat, de néha eléggé rajta felejtettem a szememet, amit ő is észrevett egyszer-kétszer. De nem bántam annyira, hiszen az nem baj, ha tudja, hogy tetszik nekem. Valami kibontakozóban van köztünk, és én a tiszta lapokkal való játszás híve vagyok.

Mike a legközelebbi gyorsétteremhez hajtott, s kiszállva az autóból, igen csak megéreztem a klíma jótékony hatását. Mintha a hűvös levegőről egyenesen a pokolba léptem volna. Lexi is nagyokat pislogott, és mélyeket lélegzett. Mike csak mosolygott rajtunk, majd beállt kettőnk közé, és besétáltunk. Lovagias volt, hiszen mindkettőnkkel törődött, és most is ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizesse ki az ebédünket. Sajtburgerekkel, salátákkal, innivalókkal és fagyikkal megpakolva ültünk le egy négyes asztalhoz. Lexi mellettem, míg Mike velem szemben foglalt helyet.