Jelenlegi kötőjel ex feleség

"Sometimes I remember
The darkness of my past
Bringing back these memories
I wish I didn’t have
Sometimes I think of letting go
And never looking back
And never moving forward so
There would never be a past"
(Linkin Park - Easier To Run)




4. fejezet

Mindenhol dobozok hevertek, és hangszerek, kottatartók, mappák, lemezek és mindenféle, ami csak egy zenésznek kellhet. És ez még csak a lenti nappali volt! Felfelé menet is ugyanezek az állapotok uralkodtak. Engem mondjuk nem zavart annyira a dolog, mert így azért elég sok mindent szemügyre vehettem út közben, míg az Otis-nak fenntartott szobába mentünk az első emeleten. Hozzáteszem, az a szoba kész volt! Mike letette a kislegényt az ágyra, és betakargatta, majd egy puszit hintett a homlokára. Jó volt látni, hogy ennyire szereti a fiát. Ez igazán szép dolog.

- Hát… itt laknék mostanság – mondta kis vicces fintorral az arcán, ahogy behajtottuk magunk mögött Otis ajtaját.
- Mi ez a fintor? – kuncogtam, s legnagyobb meglepetésemre nem lefelé vette az irányt, hanem elindultunk, hogy körbevezessen.
- Sosem lesz kész, Bekka… - sóhajtott. – Komolyan olyan érzésem van, hogy örökké ekkora rumliban fogok élni… - húzta el a száját.
- Hát… ki kell használni a kis lehetőségeket… pakolni, amikor épp tudsz – rántottam meg a vállam. Emlékeztetett arra, amikor össze kellett pakolnunk mindent, miután anyáék meghaltak.
- Na ja… eddig turnéztunk, alig három napja vagyok itthon… és szeptemberben megint csak nem leszek itt – horkantott.
- Hát akkor álljunk neki! – lelkesedtem. – Mi az, amit nem titkolsz és én is láthatok? – vigyorogtam rá.
- Nem titkolok semmit – vigyorgott ő is. Mindig vidám volt, legalábbis én így láttam.
- Hát akkor? – tártam szét a karjaimat.
- Mondjuk egy nő segítsége jól jönne a konyhában… - nézett rám tétovázva, és megtorpant.
- Oké… most találjak oda egyedül? – kérdeztem viccelődve.
- Ja, nem dehogy, gyere, erre van! – indultunk meg visszafelé. Még útközben magához vette a babafigyelőt, hogy halljuk, ha Otis esetleg felébredne.
- Ó te jóságos ég! – torpantam meg az ajtóban. Mike csak szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Te mit…? – be sem tudtam fejezni a mondatot. Akkora volt a kupi a konyhában, hogy azt egy fiúkolesz is megirigyelné. Lábasok, edények, tányérok, evőeszközök, különböző fűszertartók, sőt még fűszernövények is vannak néhány virágosládában.
- Hát… - egyszerűen nem tudott mit mondani, csak tátogott mosolyogva. Nagyon zavarban volt.
- Oké… - levágtam a táskámat az egyik székre, majd nagy levegőt vettem. – Kezdjük ott, hogy ha már valaki rádbízott háromládányi kakukkfüvet, legalább az ablakba kellene tenni! – néztem rá vigyorogva.
- Igenis! – vágta haptákba magát, majd pakolni kezdtünk.

Láttatok már szexi férfit a konyhában? Elárulom, hogy a konyhai eszközök csak még szexisebbé teszik őt. Főleg Mike-ot. Lassan elkezdtem kinyitogatni a szekrényeket és fiókokat, hogy mit hova kellene tenni. Jó nagy hely volt mindenhol, így biztos voltam benne, hogy mindennek lesz helye.

- Tudod, azért meglep… - nyögdécseltem az egyik szekrény aljában fekve. – Hogy ennyi konyhai cuccod van… - emelkedtem fel, s ránéztem. Csak mosolyogva vállat volt.
- Anya szeret mindennel ellátni – emelt fel fintorogva egy süteményszaggató formát.
- Azt ide! – kaptam ki a kezéből, és a második fiókba tettem. – Ne felejtsd el! – mutattam felé figyelmeztetően.
- Rendben, majd ha olyan kedvem lesz, hogy sütit akarok sütni, akkor mindenképpen vissza fogok emlékezni, hogy azt a fém kerekes izét ide tetted… - vigyorgott.
- Helyes! – bólintottam komolyan. A mosolya, az valami gyönyörű volt. Tiszta, kedves, őszinte… szívdöglesztő. A telefonja csörgése zavarta meg a pillanatot.
- Hallo? – szólt bele anélkül, hogy megnézte volna, hogy ki az. – Ó, szia Anna! – köszönt meglepetten. Megmerevedtem egy pillanatra. Nem tudtam, hogy hogyan kellene reagálnom, de tudtam, hogy fáj. De hogy miért? Hiszen alig ismerem! – Igen. Persze itthon vagyunk… - mondta. – Oké, szia! – és már ki is nyomta.
- A tisztítószereket a mosogató alatt lévő szekrénybe teszem, ott szerintem jó lesz! – hadartam gyorsan, mielőtt még bármit is mondhatott volna. Magamhoz vettem a dobozt, és leguggoltam, hogy bepakoljak az említett helyre.
- Nem voltam benne biztos, hogy ilyen hamar akarsz találkozni Otis-szal, de meghagytam neked a választási lehetőséget, és te éltél vele – mondta komolyan. Muszáj volt felállnom, hogy a szemébe nézhessek. Az tele volt bánattal és fájdalommal, mint mindig, mikor Annáról volt szó. – Most is hagyok lehetőséget! Ha nem akarsz maradni, megértem. Anna fél órán belül itt lesz! – mondta, s összeszorított állkapoccsal a padlót fürkészte.
- Azt hiszem, nem nekem kell itt választanom, Mike! – néztem rá keményen. Megütközve pillantott rám. – A te életed, a te családod. Amikor szóba jön a jelenlegi kötőjel ex feleséged – fintorogtam –, akkor te mindig elszomorodsz. És persze ez nem baj. Csak itt egy kérdés… túl akarsz lépni rajta? Vagy még jobb! Akarod, hogy tudja, hogy én itt vagyok? – kérdeztem. Egy pillanatig csak meredt rám, majd mintha csak felébredt volna, beszélni kezdett.
- Hónapok, sőt évek óta úgy éltem, hogy valami nem stimmelt. Éreztem, de nem tudtam, hogy mi. Otis születése lendített a helyzeten, és rettentő boldog voltam akkor. Anna régen olyan volt, akire vágytam, ő volt az egyetlen, a tökéletes – nehéz volt hallani ezeket a szavakat. Nehéz volt, hogy ennyire szereti. – De egy idő után megpróbált korlátozni. Szerinte már nem vagyok olyan, mint régen, hogy nem vagyok olyannak való… hogy nekem a családdal kellene lennem. Meggyanúsított minden alkalommal, amikor tehette, hogy én a munkámat jobban szeretem, mint őt vagy Otist. Tudod, milyen érzés ez? – fájdalom csillant a barna szemekben. Közelebb léptem hozzá, s a pulton pihenő kezére csúsztattam az enyémet. Egy pillanatra szemügyre vette a kezeinket, majd folytatta. – De én szeretem őket, szerettem őt… - rázta meg a fejét. A tincsei ide-oda lengtek. Helyes volt, szívdöglesztő! – De a Linkin Park az életművem… az, ami elkísér már fiatal korom óta… én csak… - tehetetlenül sóhajtott.
- Nem kell azért bocsánatot kérned, vagy bűntudatot érezned, mert szereted a zenét. Ha nem így lenne, hidd el, fele ennyire sem lennétek sikeresek… és te sem lennél fele ilyen jó ember sem! – simogattam meg a kézfejét.
- Köszönöm! – mosolyodott el végre. – De Anna ezt az utóbbi időben már nem viselte el. Többek között ez az oka, hogy elváltunk. Vagyis az egyetlen oka, hiszen ebből fakad a többi… mert hogyan térsz úgy haza egy turnéról, vagy csak egyetlen koncertről, hogy tudod, otthon nem szeretettel fognak várni, hanem egy adag lelki hegyi beszéddel? – szomorú volt, és megtört. Olyan, amilyennek sosem láttam őt egyetlen felvételen, nyilatkozaton vagy akármin sem.
- Biztosan nem könnyű a másik oldalon sem… amikor egyedül vagy, és a szerelmed máshol jár. Sok kétséggel jár ez, és küzdéssel… De héj! – nyúltam az álla alá, és felemeltem a fejét. Közelebb léptem, s így már vészesen közel voltunk egymáshoz. – Valamiért megéri küzdeni! – mosolyogtam, s másik kezemmel, amelyik nem az övén pihent, végigsimítottam a most fáradt vonásokon. Lehunyta a szemét, és halványan elmosolyodott. Megremegett a kezem, mert már szinte annyira lágyan akartam simogatni, hogy az lehetetlenség lett volna. Felnézett a szemembe, s pillantásunk összekapcsolódott. Közelebb hajolt, ajkai majdnem elérték az enyémet. Éreztem, hogy gyorsabban kezdem szedni a levegőt, ahogyan ő is. Egyik keze a derekamra csúszott, másik összekulcsolta ujjainkat. Közelebb húzott, olyan közel, hogy már összeért a mellkasunk, ajkai puhán hozzásimultak az enyémhez, elnyíltak, hogy megcsókolhasson, s én is így tettem. A körszakáll egy kicsit bökött ugyan, de kellemes volt mégis. Ahogyan egyetlen szájra puszit sikerült adnunk, megszólalt a csengő, s a pillanat megtört. Sóhajtva váltunk el egymástól. Pedig annyira jó érzés volt már csak az is, ahogyan ajkunk összeért!
- Ki kell nyitnom… Anna lesz az… - motyogta, de megbűvölve még mindig a számat bámulta. – Még elbújhatsz! – vigyorodott el.
- A tepsik mellett leszek! – nevettem fel. – Itt leszek… ha akarsz, bemutatsz, ha nem, akkor nem… semmi baj! – simogattam meg újra az arcát.
- Bemutatlak! De nem tudom, hogy fog reagálni… - vonta össze a szemöldökét, és elnézett mellettem. A csengő újra megszólalt.
- Szerintem meg tudom védeni magam, ha úgy adódik, de menj, mert felveri Otist! – engedtem el, s ezzel mosolyogva eloldalgott.

Nem mondom, hogy nem voltam ideges. Halkan tovább pakolgattam, különben még a végén ijedtemben lemásztam volna a tűzlétrán. Azon agyaltam, hogyan is lehet neki ennyi tányérja, hogy vajon az anyukája hozta ezeket is? Volt ott mindenféle. Virágos, kockás, kék, zöld, sima fehér, és még Linkin Park logós is… Elgondolkodva álltam a szekrény előtt, és akárhogy is számolgattam, úgy tűnt, hogy 36 darab mély, és ugyanennyi lapos, és kistányér nem fog itt elférni.
Voltak olyan szekrények, amik nekem kicsit magasan voltak, de úgy gondoltam, hogy Mike-nak nem lesz gond, ha oda is pakolok. És amúgy is olyat akartam odatenni, amit nem használna. De melyik lenne az? Hát gondolom a virágos az mehet! Nagy nehezen felszenvedtem lábujjhegyen a tányérokat, majd a többit kezdtem el vizsgálni. A kockásat is feltettem, meg a zöldet is. Mike lakásában több kék holmi volt, így szerintem, azt szerette jobban. Sőt, felpakoltam még a fehéreket is, így már csak a kék és LP-s maradt kint. Azokat is elkezdtem felpakolni a másik szekrénybe, s már majdnem végeztem, mikor meghallottam a hangjukat.

- Anna! – szólította meg Annát Mike, én pedig egy kistányérral a kezemben hátrafordultam. – Ő itt Rebeka Sólyom, Bekka, ő itt… - jöttek közelebb. Anna kezében ott vigyorgott a kicsit fáradt Otis.
- Anna Shinoda – nyújtott kezet gúnyos mosollyal. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna a tányért, ami a kezemben volt. Komolyan, késztetést éreztem arra, hogy hozzábasszam a tányért!
- Anna! – csattant fel Mike.
- Miért, még hivatalosan a feleséged vagyok… csak, hogy tudd, hogy házas emberrel fekszel le! – sziszegte az a kígyó a képembe. Otis megilletődötten tekintett hol rám, hol az anyjára. Nem akartam még jobban megijeszteni, ezért elmosolyodtam és negédesen szóltam hozzá.
- Majd halkabban nyögök alatta! – mondtam, még saját magamat is meglepve, majd hátrahúzódtam. – Örülök, hogy megismertelek! – ráztam meg a kinyújtva felejtett jobbot. Mike a háttérben döbbenten pislogott.
- Még találkozunk! – mormolta szúrósan Anna.
- Alig várom! – vigyorogtam. Belül nagyon is szíven ütött, hogy ez történt, de nem akartam kimutatni.

Ahogy hátat fordítottak nekem, azonnal lefagyott az arcomról a mosoly. Lehet, hogy ez nem volt a legjobb megoldás, de egyszerűen felhúzott. És én nem hagyom magam, nincs az a pénz! De talán lehet, hogy jobban tettem volna, ha hallgatok? De nem. Ez is én vagyok. És majd kiderül, hogy Mike mit szól. Azért remélem, hogy nem kiabálja le a fejem!
Visszafordultam a tányérokhoz, és még mielőtt valakinek a fejéhez vágnám őket, felpakoltam őket a szekrénybe. Nem sokkal később két kar fonódott a derekamra, majd Mike ajkai súrolták a bőrömet a nyakamnál, ahogyan suttogni kezdett.

- Szóval halkan fogsz nyögni? – kuncogott, s átölelt. Végigsimítottam hasamon pihenő kezein, s akaratlanul is feltűnt, hogy nincs rajta karikagyűrű. Ezen elmosolyodtam.
- Hm… ha nagyon ügyes leszel, talán nem tudom majd visszafogni magam – vigyorogtam és hátrapillantottam.

Tekintete fogva tartotta az enyémet. A mélybarna szemek majd’ megőrjítettek, szinte éreztem, ahogyan az átható, érzéki pillantástól megremeg a lábam. Óvatosan maga felé fordított, majd neki nyomott a pultnak. Megnyalta az ajkait, és itt már biztosan tudtam, hogy mi fog következni. Kezeimmel megmarkoltam magam mögött a konyhapultot, mert ha nem tettem volna, akkor tutira letámadom, és addig csókolom, amíg csak van levegőnk. De azt szerettem volna, ha ő teszi meg az első lépést.

Éreztétek már úgy, mintha egy zene alapján játszódna le az életetek? Mert én most határozottan úgy éreztem. Olyan volt, mint mikor az altatós részt hirtelen követi a kitörés. Mike olyan volt, mint a régebbi számaik. Először könnyed, lágy, és érzéki. Lassan hajolt felém, és egyik kezét az arcomra csúsztatta, másikkal a derekamat érintette. Ajkai lepkeszárny finoman simítottak végig az enyémen. Meleg volt és nedves, puha és finom. Szinte levegőt is elfelejtettem venni, ahogyan ajkai kóstolgatni kezdtek. Aztán jött a kitörés, amiről beszéltem. Nyelve végigsimított az alsó ajkamon, ezzel bebocsátást kérve, amit készséggel megadtam neki. Mintha ugyan tudtam volna nemmel felelni, hiszen már az első pillanattól fogva arra vártam, hogy csókolni való száját falhassam. Ahogy nyelvünk találkozott, vad játszma vette kezdetét. Ujjait a hajamba túrta, és kezével magához szorította a csípőmet. Én sem tétlenkedtem, kezeimet a nyaka köré fontam, hogy aztán mindkét kezemmel a haját szántsam. Ajka perzselte, égette az enyémet. Testünk szorosan simult össze, és csak vadul téptük egymás száját. Sosem éreztem még ilyet, sosem volt rám ekkora hatással még senki.

A borosta karcolta a bőrömet, de imádtam, ahogy azt is, ahogyan magához szorított, mert így tényleg éreztem, hogy itt van, hogy nem csak álmodom. Aztán a csók lelassult, s újra gyengéd puszik lettek belőle. Kezeim lassan a vállára vándoroltak, ahogyan ő is kihúzta ujjait hajam fogságából. Még jó pár másodpercig csak csukott szemmel álltunk, és ajkaink össze-összeértek. Eszményi volt. Nem tagadom, fiatalabb koromban sokszor álmodoztam arról, hogy milyen lehet megcsókolni a számomra legvonzóbb férfit, Mike-ot, de ez felülmúlt mindent.