Claire Bennington

"Az a boldogság, hogy a másikat boldoggá tesszük, a gondolat, hogy velünk olyan csodálatos pillanatokat él át, amelyekben nélkülünk nem lett volna része, hogy fényt vittünk az életébe, ahogy ő is a miénkbe."
(Francois Lelord)



41. fejezet

Mike szemszöge:

Elhúztam a számat, ahogyan hallgattam az ötödik szám refrénjét. Most nem neveztük még el őket, csak beszámoztuk, és ezzel most valami nem stimmelt. Chester és Joe mellettem elmélyülten hallgatták a dalt, míg én a stúdió plafonjára emeltem a szemeimet. Talán több vokál? Nem is tudom. A dalnak vége szakadt, Joe lekapcsolta a lejátszót, aztán csendben ültünk. Chez egyszer úgy nézett ki, mint aki meg akar szólalni, de aztán mégsem tette. Na ja, én sem tudtam mit mondani.
Aztán az ajtó nyílt, és az én Kincsem lépett be rajta, ajkain kedves mosollyal.

- Hello, srácok! – puszit adott a többieknek, majd mikor odaért hozzám, megcsókolt és helyet foglalt az ölemben. Azonnal jobb kedvem lett, és jól esően öleltem magamhoz karcsú testét.
- Na, mi volt ma? – kérdeztem tőle, míg ő érdeklődve pásztázta a stúdiót.
- Peti és Ella összevesztek a tanszék kellős közepén. Kénytelen voltam berángatni Ellát az irodámba, és elmagyarázni neki, hogy nem rendezünk jelenetet az egyetemen, mert nem szép dolog – vigyorgott, Chezzel még össze is pacsiztak.
- Petinek nem lesz ebből baja? – kérdeztem vonakodva, mire Bekka olyan ’tudtam’ nézéssel pillantott le rám.
- Ne aggódj, nem lesz! Nem tiltja a szabályzat, hogy kapcsolatba bonyolódjunk a diákokkal, mivel mind felnőttek vagyunk.
- És hogy reagált a kis beszédedre Ella? – kérdezte Joe érdeklődve.
- Hát kérlek, totál kiakadt. De mivel Roger és John is bent voltak az irodában, nem igazán mert nagyon pattogni. Mondtam neki, hogy végezze el az egyetemet csendben. Kerüljék el egymást és kész. De ő persze csak hajtogatta, hogy egy szemét ribanc vagyok, mert tudja, hogy ez az én bosszúm.
- Erre te?
- Hát helyeseltem. Nem titkoltam előle eddig sem. Az elmúlt egy hónapban én végig rajta röhögtem és ezt ő is látta. Ráadásul Peti meg én mindig együtt vagyunk az egyetemen, szóval… - itt kissé hangosabban felsóhajtottam, mint talán kellett volna, ő pedig kedveskedve megsimogatta az arcomat. – Ne legyél morcos, Mike! Tudod, hogy csak barátok vagyunk!
- Az egy dolog, Bekka, hogy tudja – mormogta Joe egy halom papír közül, fel sem nézve. – De attól még szar érzés, ha az ember nője folyton más pasival van. Ez egy olyan érzés, amit nem nagyon lehet irányítani. Úgy hívják, féltékenység. Persze nem olyan, amibe az ember majd belehal – ironizált -, de jelen van.
- Igen, tudom milyen ez… - fintorgott Bekka az ölemben, kínosan ügyelve rá, hogy ne pillantson rám, de tudtam, hogy az Ericás esetre gondolt. Inkább csendben maradtam. – Basszus, amióta megjelent az a cikk, a nyuszis, egyre több követőm van twitteren. Már ki se írhatok semmit, mert azonnal kérdezgetnek rólad, meg a bandáról.
- Miért, ha nem írsz ki semmit, akkor nem? – pillantott fel Joe mosolyogva.
- De. Megértem Talt, hogy kicsit ki van emiatt. Őt még többen találják meg. Az embereket nem az érdekli, hogy velem mi van, hanem hogy milyen infóval szolgálhatok rólatok. Ezer és egy kérdés jött az új albummal kapcsolatban is például…
- Nem mondhatsz ám semmit!
- Tudom, Joe, tudom… - mormogta vissza, miközben ujjai bőszen pötyögtek a telefonján. – Ha azt írom ki, hogy bejöttem a stúdióba hozzátok, és azt látom, hogy meztelenül táncoltok a keverőpulton, szerintetek elhiszik? – vigyorgott fel, mire Joe is elnevette magát.
- Chezről még csak-csak…
- Na! – háborodott fel az említett, de mi már mind nevettünk. – Szép, mondhatom! – nézett szemrehányóan Szerelmemre, aki csak vígan nevetve, félig hitetlenkedve nézett rá.
- Nem én mondtam – védekezett –, na mindegy is. Nem bánom én, hogy érdeklődnek felőletek, mert ebből is látom, hogy mennyien szeretnek titeket. Csak furcsa, és néha zavaró. Nem az, hogy megkérdezik, hogy még együtt vagyunk-e, vagy hogy mikor hozzátok az albumot, hanem hogy a saját életem kiírásairól is rátok asszociálnak. Pedig semmi köze hozzátok.
- Petit is megtalálják ám, mert látják, hogy dobáljátok egymásnak a tweet-eket! – pillantott Chester Bekka felé, mire ő felnevetett.
- Hidd el, nem fogja bánni, ha még több nő fogja keresni – halkan kopogtattak az ajtón, majd lassan Lexi nyitott be.
- Sziasztok! – mosolygott halványan, majd mindenkinek adott puszit. Láttam rajta, hogy valami mintha nem stimmelne, de inkább nem firtattam a dolgot. – Lassan mennünk kéne ám! – pillantott fel a nővérére, miközben Joe lehúzta maga mellé, hogy mutasson neki valamit a neten.
- Hova mentek? – kapott a kérdésen Chester.
- Nőgyógyászhoz – fintorgott Lexi, amin elmosolyodtam.
- Húgi nem szereti az orvosokat.
- Ki szereti széttenni a lábát valakinek, aki nem a pasija?
- Nekem nincs vele bajom – rántotta meg a vállát Bekka, mire én is kérdőn pillantottam rá. – Sosem fáj vagy valami, és hát muszáj. Úgy vagyok vele, hogy szívesebben megyek a nőgyógyászomhoz, mint a fogorvosomhoz – erre a mondatra egyetértő moraj futott végig kis társaságunkon, habár mi nem igazán voltunk nőgyógyásznál, de tudtuk, hogy a fogorvosok állatok. Legalábbis szerintem.
- De amúgy már majdnem délután öt van… - nézett az órájára Joe.
- Az otthoni orvosom ajánlott egy nőt itt kint. Magánrendelése van, szóval ő mondta, hogy fél hatra menjünk.
- És van valami apropója, vagy csak úgy? – Chester a számból vette ki a szót.
- A baleset miatt nekem muszáj mennem. Tudod, volt egy kis probléma ott belül is. Aztán nem akarok meglepetéseket… - húzta el a száját, én pedig csókot nyomtam a nyakhajlatába. Én sem akartam, hogy bármi rossz történjen.
- Nélkülem meg nem megy… Hihetetlen! – morgott Lexi, amin mind felnevettünk. – Na majd, ha egyszer mész prosztata vizsgálatra, Shinoda, én is így fogok röhögni!
- Jól van na… - arcomat inkább Bekka hátához fúrtam, mert bizony nem bírtam megállni vigyorgás nélkül.
- Dave átjön ma? Szerettem volna tőle megkérdezni, hogy hova tette a múltkor a fürdőszoba kulcsot, mert azóta sem találom, hogy vízicsatáztatok…
- Ott van az előszobaszekrény harmadik fiókjában. Amúgy meg nem jön át… Már nem is fog többet – morogta kelletlenül Lexi, és elsötétült a pillantása.
- Tessék? – kérdeztem vissza kapásból. Bekka is megfeszült az ölelésemben, valahogy mindketten tudtuk, mit fog mondani.
- Szakítottunk – Lexi egyenesen az én szemembe nézett, bár nem tudtam, miért. Majd később rákérdezek, hogy van-e különösebb oka.
- Hogy érted, hogy szakítottatok? – kérdezte Bekka furcsán éles hangon. Lexi csak megvonta a vállát, és szomorúan sóhajtott.
- Így lesz a legjobb mindkettőnknek!
- Mármint ki szerint? – fortyant fel Szerelmem, bár jogos volt a reakciója.
- Dave szerint. Már a szülinapotokon is összevesztünk, azért ment el.
- De min vesztetek össze?
- Valami hülyeségen, már nem is emlékszem. Aztán felkelt, halál nyugodtan közölte, hogy hazamegy, és hazament. Na mindegy, inkább menjünk, mert el fogunk késni! – noszogatta Bekkát, aki végül egy csók után követte kifelé a húgát.

Visszatértünk a melóhoz, aztán hét körül hazamentem. Míg vártam Rebekát rendeltem vacsorát, aztán leültem olvasni egy kicsit. Nem sokkal később befutott ő is, meg a vacsora is, így leültünk a konyhában enni. Megnyugtatott, hogy azt mondta, nincs semmi baja, így ráterelhettem a témát a húgára.

- Nem tudom Mike, úgy tűnik, jól van – bizonytalanul pillantott rám, ő sem volt olyan biztos benne, hogy Lexi olyan hű de rendben van.
- Nem is értem, hogy nem tűnt fel nekünk, hogy valami nem stimmel.
- Úgy, hogy magunkkal voltunk elfoglalva, ami érthető is, hiszen akkor békültünk ki, mikor az ő problémáik kezdődtek. Meg hát, Alexa is jól titkolta. Nekem tényleg úgy tűnik, hogy elfogadta, hogy ez van. Nincs jól, lelkileg legalábbis még biztosan kell neki egy kis idő, de ő inkább magában lerendezi ezt, ne aggódj!
- Ahogy gondolod.
- Kedves tőled, Életem, hogy így aggódsz, de felesleges. Ha valami kell neki, úgyis szól… úgy értem, ha szüksége lenne ránk.
- Hát igen, végülis még nagyon fiatal. Nem kell, hogy Dave legyen a nagy ő.
- Nem hát – legyintett. – Majd talál valaki mást. Nem nagy cucc. Különben is elvan mostanában a munkájával, meg egyre többet megy el a fizikás lányokkal bulizni. Majd összeakad valakivel.
- Ja, valami hasonló okostojással, mint ő maga? – kérdeztem vigyorogva.
- Lehet… - bólintott Bekka, aztán hirtelen, mintha most jutott volna eszébe valami, felpattant és eltűnt a nappali felé menet.
- Édesem? – kiáltottam utána; csak tudni szerettem volna, hogy nincs-e valami gond. Pár pillanattal később a táskájával a kezében tért vissza, és letelepedett az ölembe.
- Ezt nézd meg, hazafelé vettem! – elém tett egy újságot, amit nem igazán ismertem. Amolyan női pletykalapnak néztem, aminek az egyik oldalán egy rólunk készült fotó és egy rövid cikk volt.
- Na, csak rájöttek, hogy komolyan gondoljuk együtt – megvontam a vállamat, ahogy végigfutottam a pillantásommal a sorokat, aztán puszit nyomtam az arcára. Majd a nyakára, végig a póló nyakáig…
- Igen… csak… hm… - halkan felsóhajtott, nem tudta befejezni, amit elkezdett.
- Zavar? – pillantottam fel rá, mire ő kissé zavarodottan nézett vissza rám.
- Dehogy zavar, folytasd! – még egy picit meg is rázta a fejét, értetlenkedésének kifejezésére. Elmosolyodtam.
- Félreértesz. A cikkre gondoltam, hogy zavar-e téged?
- Ja, nem, csak furcsa magamat látni egy újságban. De addig, amíg ez nem hat ki a kettőnk kapcsoltára, azt írnak, amit akarnak.

**

A hetek teltek, mi lassan a végéhez közeledtünk az album munkálatainak, Bekka pedig Lexivel írt egy cikket egy szakújságnak. Minden jól ment, Otis nőtt, mint a gomba, és rengeteget beszélt, Chester és Talinda pedig egy kislányt vártak júniusra. Rob egyre többet találkozott Amberrel, amit Bekka és én csak vigyorogva konstatáltunk. Peti és én elástuk a csatabárdot, bár azért vasárnapi ebédre még nem ültünk össze. Mondjuk inkább úgy, hogy kölcsönösen elviseltük egymást, és ha úgy adódott, még egészen barátságosan el is beszélgettünk egymással. Daniella végül fújtatva, még egy-két szócsatát megvívva Szerelmemmel végül leállt, és úgy tűnt, kilépett az életünkből. Erica sem keresett, pedig igazán örültem volna neki, ha leüvölthetem a fejét, amiért ő is benne volt ebben az egész Ella-ügyben.
Végül egyik este rákérdeztem Lexinél, hogy miért pillantott olyan furcsán rám, mikor beszélgettünk a szakításukról. Kelletlenül ugyan, de bevallotta, hogy azért mert Dave szerint ő túl okos hozzá, és hogy Bekka is folyton azt mondogatja, hogy én mennyivel többet érek, mint Bekka maga. Ezt Lexi is, és én is baromi nagy hülyeségnek tartottuk, de megesketett, hogy nem emlegetem ezt fel Bekkának. Csak megkért, hogy vigyázzak a nővérére. Elmosolyodtam ezen.
A március átfordult áprilisba, majd május közepén találtuk magunkat. Megünnepeltük Lexi huszonharmadik szülinapját, és bőszen szerveztük a nyári koncerteket. Sokat leszünk Európában és itthon is, de ismét elmegyünk Japánba is. Úgy igyekeztünk összeállítani minden időpontot, hogy azért itthon is legyünk a nyáron valamennyit. Végülis Chez sokszoros apa lesz nyár elején, és augusztusban leszünk egy évesek Bekkával. Így mindent bezsúfoltunk júliusra, és augusztus elejére.
A cikkek nem szaporodtak, de nem is tűntek el. Néha-néha írtak rólunk ezt-azt, de különösebben nem volt ezekkel gond. Várták, hogy vajon mikor akarom Rebekát feleségül venni, vagy hogy mikor láthatják meg az első jeleit annak, hogy megint apa leszek. Hát ezekre még várhatnak!

- Nagyon fogsz hiányozni! – biggyesztette le a szája szélét Bekka, ahogyan az ölemben ülve nézte a gépemen a táblázatot a koncertekről.
- Én remélem, eljössz a legtöbbre!
- Ugyan! – legyintett bosszúsan. – Ezek a turnék nem arra vannak, hogy a barátnőd veled lebzseljen. Rocksztár vagy, nem egy tini, aki most szerelmes először…
- Ez hülyeség! – tromfoltam le rögtön, mire csak elhúzta a száját. – De most komolyan. Én szeretném, ha ott lennél. Végülis… ha egyszer majd lesz gyerekünk, akkor már tényleg nem tehetjük meg, hogy utánam jössz bárhová.
- Gyerek? – nézett le rám vidáman csillogó szemekkel. – Szóval akarsz te tőlem gyereket!
- Nem tudtam, hogy ez valaha is kérdéses volt.
- Jó, igaz csak a házasságról beszéltél, de annyira nem említetted sosem, hogy már azt hittem, nem akarsz többet.
- Tőled is szeretnék, Bekka. Téged szeretlek a világon a legjobban, és… szóval családot akarok. Bár ami igaz, az igaz, nem leszek már fiatalabb.
- Jaj, Életem… - nevetett fel, mire csak rosszallóan pillantottam rá. Tényleg nem leszek fiatalabb, sőt, innentől kezdve már közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. – Azért neked még lehet sokáig! Egy nőnél más a helyzet, de én még fiatal vagyok, szóval ráérünk.
- Szóval akkor neked nem lenne gond, ha majd egyszer…?
- Én örülnék neki! Neked még kisfiút is szülnék! – kuncogta, majd csókot hintett az arcomra.
- Na kössz! Mert másnak nem?
- Hm… ki tudja. Otis ugyan nem olyan rossz gyerek, de azért a fiúkkal meggyűlhet az ember lányának a baja.

A gyerek témát ennyiben is hagytuk, és ugyanúgy nem beszéltünk róla többet, mint a házasságról. Egyelőre mindketten örültünk, hogy van a másik, és elvoltunk kettesben, úgy, ahogy voltunk. Papír nélkül, közös gyerek nélkül, hétvégente Otis-szal, Lexivel, és a többiekkel.

Aztán egy június eleji, dög meleg reggelen megcsörrent a telefonom, amibe Chester szinte beleordította, hogy útban vannak a kórházba, menjünk, ha szeretnénk. Olyan izgatottnak még sosem láttam, pedig nem egy gyereke volt már. Mind ott voltunk, az összes Bennington, az LP-s srácok, na meg a csajok is. Bekka csak vigyorogva csóválta a fejét Chezen, aki először idegesen, mégis mosolyogva várta, hogy beengedjék a feleségéhez, majd mikor ez megtörtént, csak jó három óra múlva tért vissza.

- Megvan mind a tíz kéz és lábujja, überkicsi, pár szál sötét haja van, kék szemei, szóval gyönyörű, mint az anyja, és úgy visít, mint akit nyúznak… Azt hiszem az én hangomat örökölte – hadarta diadalittasan vigyorogva.
- Gratulálunk! – mindannyian egyszerre léptünk felé, hogy megveregessük a vállát, vagy a csajok esetében megpuszilják és megöleljék őt.
- És van neve is a szépségnek? – kérdezte nevetve Szerelmem, miközben visszalépett hozzám, helyet adva a többieknek.
- Claire Bennington – olyan hatalmas mosollyal az arcán ejtette ki a nevét, hogy bár nem az én lányom született, mégis könnyek szöktek a szemembe. Jézusom, Shinoda, embereld már meg magad!
- Ó, ez csodaszép! – Bekka is sírva fakadt egy kicsit, így csak mosolyogva magamhoz húztam. Hát ez egy ilyen pillanat.
- Na jó, most megyek. Amint beviszik abba a babaszobába, szólok, és megnézhetitek… - harsogta, majd hátraarcot vágott, és elindult vissza. – El se hiszem… - hallottuk még halk hangját.

Nos, el kell ismernem, hogy Claire Bennington tényleg szép kislány volt, bár még csak pár órás volt. Olyan kis aranyos volt, meg minden. Eszembe jutott, hogy mikor Otis született, mennyire boldog voltam. Akkor is sírtam, bár ennél sokkal jobban. Anna akkor megajándékozott egy kis csodával, amiért örökre hálás leszek neki.
Lenéztem a mellettem ácsorgó Bekkára, aki halványan mosolyogva, meghatottan vizslatta az üveg túloldalán fekvő babákat, és elfogott egy furcsa érzés. De hogy miért, azon nem volt időm gondolkodni.

- Tényleg nagyon szép – merengett félhangosan.
- Na jó, nekem is kell egy! – szólalt fel határozottan Heidi, mire Joe felvonta a szemöldökét.
- Tényleg? Mert felőlem mehetünk, nekiláthatunk.
- Na hajrá, jaj milyen jó lenne, nem, Bekka? – fordult Heidi Szerelmem felé, aki csak vigyorogva bólogatott.

Ő is szeretne egyet, láttam rajta. De mindketten tudtuk, még nem jött el az ideje. Nem azért, mert kevés ideje lettünk volna együtt, vagy nem szerettük volna egymást hozzá eléggé. De még volt pár lépcsőfok a kapcsoltunkban, amit előbb meg kellett másznunk. Vajon mi a következő? Ötletem az volt, de nem tudtam, hangot is adjak-e neki?!