25...35

"A legjobb az egészben mégis az volt, hogy tudtam, minden egyes nap mellette fogok ébredni, nem csak az ilyen szívünknek oly kedves és oly sokat jelentő alkalmakkor."
(K.A.)



40. fejezet

Bekka szemszöge:

Nem tudtam mennyi lehet az idő, tekintve, hogy az ébresztőm még nem jelzett, de valamiért nem tudtam aludni. A sötétítő nem volt rendesen behúzva, ezért halvány fény derengett a szobában, amit a kinti, utcai lápmák fénye adott. Szerintem még csak nem is pirkadt.
Mike keze a combomon pihent, de háttal voltam neki. Kicsit gondolkodtam, hogy próbáljak-e meg visszaaludni, vagy sem, viszont ahogy egyre jobban ébredeztem, rám jött a kényszer, hogy szembeforduljak életem nagy szerelmével. Óvatosan először a hátamra feküdtem - ezzel elérve, hogy Mike keze a combomról egész máshova csússzon, ami meglehetősen izgató érzés volt -, majd felemeltem a kezét, és felé fordultam, aztán visszaillesztettem az ujjakat oda, ahova valók: a combomra. Nagyot sóhajtottam, ahogyan a kócos, békésen alvó rocksztáromat – Úr Isten, kinyírom Petit! – nézegettem. Olyan helyes volt még így is, hogy az már tényleg bűnnek számított. A félhomályban is tökéletesen láttam a sűrű szemöldök ívét, egyenes orrának vonalát, és szájának tökéletes metszését. Csókra teremtették, ez nem vitás. Na jó, attól csak nem fog felébredni, ha egy puszit nyomok a szájára, nem igaz? Odahajoltam hozzá, tényleg lassan, óvatosan, az orrommal megcirógattam kicsit az övét, majd puszit hintettem az ajkaira. Na jó, csak még egy kicsit! Önkéntelenül is megnyaltam a számat, hogy aztán lágyan megcsókoljam. Tényleg nem akartam felébreszteni – eleinte! -, de mikor ujjai a fenekemre csúsztak, és belemarkolt abba, már tudtam, hogy a tervem nem vált be - vagy pont, hogy bevált? -, mert felébredt.
Ajkai elnyíltak, halkan belenyögött a csókba, és közelebb húzott magához, hogy meztelen testünk újra összesimulhasson. Most, hogy sajnálatos – vagy nem épp annyira sajnálatos - módon felébredt már bátran fűztem az ujjaimat a hajába, és simítottam végig a mellkasán. Ő is hasonlóképpen tett, és a hajamba túrt, hogy maga fölé gördíthessen.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek! – mormogtam a nyakába, mikor odahajoltam, hogy végigkóstolhassam a bőrét.
- Egyáltalán nem haragszom – suttogta halkan, én pedig látni akartam az arcát, így felnéztem rá. Szemei lehunyva, ajkain szelíd mosoly.
- Szeretlek! – vallottam be ismét, mire a mélybarna pillantás az enyémbe fúródott.
- Én is szeretlek téged!

Mindeközben tökéletesen tisztában voltam a szándékaival, ugyanis éreztem, ahogy ujjai a fenekemről a combomra futottak, és felhúzta a lábamat az oldalához, majd végigcirógatva visszafelé is az utat, megtalálta az utat hozzám. Ujjai minden habozás nélkül furakodtak belém, s mindebben a legvérforralóbb mégis az volt, hogy közben egy iszonyú szexi mosoly kíséretében folyamatosan a szemembe nézett. Kis pimasz!
Felgyorsult lélegzettel ugyan, de dobtam felé én is egy kisebb mosoly félét, majd homlokomat az övének támasztottam, miközben egyik kezem még mindig a mellkasán pihent, míg a másik a párnahuzatot szorongatta. Lehunytam a szemeimet, és élveztem, ahogy kényeztet. Ujjaimmal egyre-másra a bőrébe martam, bár igyekeztem kíméletes maradni. Viszont ezt, amit művelt nem lehetett ép ésszel kibírni, pláne, hogy éreztem az ölemnél, hogy ő is kíván.
Nem akartam most játszani, őrülten kívántam, nem csak azért, mert éppen profin izgatott, hanem mert maga a lénye, az, ahogyan éreztem, hogy a bőre az enyémhez simult, ahogyan hallottam, hogy levegőt vett, és éreztem, hogy dobbant a szíve… csak kívántam, és többé nem akartam nélkülözni őt.
Megemeltem a csípőmet, ezzel elveszítve Mike érintését bennem, majd csókot nyomva a szájára elhelyezkedtem fölötte, hogy aztán a szemébe nézve teljesen magamba fogadhassam. Őrjítő volt az érzés, de a tekintete méginkább. Látni a Szerelmem szemében a kéjt, látni az arcán az élvezetet mindennél jobb volt.
Ujjaimat rendre végighúztam az ajkain, ő pedig sóhajtott és halkan fel-felnyögött nekem. Pontosan tudta, mit szeretek! Végigsimított a combjaimon, s mikor hirtelen és erősebben ereszkedtem rá, a csípőmbe mart. Hiába szerettem volna úgy a fellegekbe repíteni, hogy végig én dolgozok, hogy én vagyok felül, sajnos a testem nem értett velem egyet. Éreztem, hogy mennyire jó szeretkezni vele, viszont a csípőm nem bírta a terhelést, furcsán fájt kicsit, ahogyan emelkedtem és süllyedtem. Kezeimmel megtámaszkodtam a vállai mellett, lehajoltam és csókot adtam levegőért kapkodó ajkaira, majd a szemébe néztem. Nem kellett mondanom semmit, értette. Kezeit felcsúsztatta a hátamra, majd egyetlen mozdulattal megfordult velem, s most már ő volt felül. Mindketten egyszerre kezdtünk mozogni, bár én nem olyan nagy hévvel, mint szerettem volna. Csókjai édesek voltak, és végig simogatott, ahol ért. Mikor újra mindketten elértük a csúcsot már világosodott.

- Jól vagy? – kérdezte kissé fáradtan.
- Ezek után? Viccelsz? – nevettem halkan, ami őt is megmosolyogtatta. – Aludj! Tényleg bocs, hogy felébresztettelek!
- Te nem sokára mész az egyetemre, ugye?
- Muszáj! De te ráérsz… - csókot nyomtam a szájára, majd átöleltem. Fejét a vállamra hajtotta, ő is puszit nyomott a nyakamra, és gondolom aludni próbált. Vagy nem?
- Petivel is találkozol? – na, helyben vagyunk.
- Igen. Egy helyen dolgozunk, meg kíváncsi vagyok, mi volt Ellával – nagyot szusszantott, én pedig elmosolyodtam. Fasza, hogy ennyire nem bírják egymást, pedig tök jól kijönnének, ha kicsit félretennék az acsarkodást.
- Azért tegnap szívesen bevertem volna neki egyet… - morogta, én pedig nem bírtam ki, megrázkódtam az elfojtott nevetéstől.
- Igen, láttam rajtad. De örülök, hogy nem tetted.
- Lexi se bírja…
- Nem, mert Peti folyton húzza az agyát. Hülyébbnél hülyébb neveken szólítja, és nem csak tegnap szólt be neki ilyesmiket, hanem egészen azóta, hogy megismerték egymást. És hát a húgomnak az sem tetszett soha, hogy Peti hogy bánt velem, csak nem szólt bele.
- Egy hülye – úgy mondta, mint az óvodás fiúk szokták, mikor a másik elveszi tőlük a homokozóvödrüket. – Nem értem, miért bosszant engem direkt, ha nem akar tőled semmit.
- Mert ő ilyen. Nagyképű, beképzelt alak.
- De akkor miért… hogyan lehettek ilyen jóban?
- Mert túlléptem azon, hogy a kapcsoltunk nem volt olyan, mint szerettem volna. De azon kívül, hogy folyton nőzik, én nagyon bírom őt. Már az első pillanattól fogva így volt. Mindig vitatkoztunk, ha találkoztunk, de mi szerettük ezt. Hasonló az érdeklődési körünk, tudunk miről beszélgetni. De az, hogy itt van, nem jelent semmi rosszat ránk nézve, ezt jó, ha tudod!
- Hm… - ennyit mondott, s ezután csend telepedett a szobámra.

Nem sok kellett Mikenak, hogy elaludjon, és mikor ez megtörtént, óvatosan kibújtam mellőle, felkaptam a telefonomat, hogy ne kezdjen el csörögni, és kisunnyogtam a nappaliba. Legnagyobb meglepetésemre már a húgom is ott volt, fel is volt öltözve, útra készen, de ugyanolyan pozícióban, papírok között kuksolt, mint este.

- Segítsek? – vigyorogtam rá. Mindketten tudtuk, hogy nem értek a munkájához egy kicsit sem.
- Hát, megtalálhatnád helyettem a hiányzó elektront… - motyogta.
- Aha… - vigyorogtam rá, és otthagytam az elektronjaival meg az izéivel.

Megreggeliztem, aztán olyan halkan, ahogy csak tudtam visszamentem a szobámba, megmosakodtam, majd felöltöztem. Pár percig csak néztem Mike békés arcát, aztán egy mosollyal az arcomon elindultam a húgommal az egyetemre. Mike volt a mindenem, rajta kívül nem volt szükségem senkire. Még a szüleimre sem, pedig rettentően hiányoztak, mégis őmellette mindenki más valahogy eltörpült – ezt még magamnak is nehéz volt bevallani, kicsit szégyelltem magam.
Peti bent teljes élménybeszámolót tartott a fizika tanszéken, Lexi irodájában. Azért ott, mert tudtuk, hogy ott tutira nem futunk össze Daniellával. Jobb vigyázni.
Minden jól haladt, Peti szerint a csaj alig várta, mikor hazakísérte, hogy megkérdezze, felmehet-e. Büszke voltam rá, mivel megállta, hogy nem dugta meg azonnal. Ez nála nagy szó volt.
A napom ezen kívül tök átlagos volt. Tanítottam, a többiekkel ebédeltem, meg hasonlók. Mike is felhívott délután felé, hogy megkérdezze mi újság, és hogy nála vagy nálam legyünk-e az este. Megbeszéltük, hogy majd én átmegyek.
A hét többi része is hasonlóan telt. Peti még egy randira elhívta Ellát, de még mindig nem volt semmi. Tetszett, ahogy húzza az agyát, mert láttam az egyetemen, hogy Ella mennyiszer sündörgött Peti irodája körül. Magamban jókat röhögtem!
De persze Mike és én színészkedtünk is. Méghozzá azt, hogy észre sem vesszük, hogy szervezik a szülinapunkat ezerrel. Chester a szokásosnál is jobban pörgött, nem is volt ám feltűnő, hogy állandóan lemondta a felvételeket, amiket Mike iktatott be. Kicsit morgott is miatta a szentem, de azzal vigasztaltam, hogy örüljünk neki, hogy ilyen barátaink vannak. Végül megkaptuk pénteken a meghívást, hogy a Cold-ban legyünk ott kilencre, szombaton. Nos, Mike csak a fejét csóválta, miután letette a telefont. Mindketten örültünk, de tényleg, bár nem bántuk volna, ha csak egy vacsit tartunk.
Mivel Chez csak egy „sima buliba” – és most idéztem – hívott meg minket, így egy sima halványbarack színű ruhát vettem fel egy magas sarkú cipővel, semmi extra. Mike maradt a kockás ing és farmer párosításnál. Nos, így is mikor kilépett a szobájából, majdnem elájultam.

- Nem szabadna ennyire szexinek és jóképűnek lenned! – motyogtam végignézve rajta, ő pedig csak felvonta a szemöldökét. – Most komolyan. Túl jól nézel ki…
- Azt hittem örülni fogsz a kockás ingnek! – mosolygott.
- Örülök is! – vigyorogtam rá én is. – Na menjünk, mutassuk meg mindenkinek, hogy nekem van a legszexisebb pasim a világon!
- Inkább azt, hogy nekem van a leggyönyörűbb barátnőm!

Ez megérdemelt egy csókot… kettőt is. Az út nem tartott sokáig, pláne, hogy végig beszélgettünk. A klub előtt egy rakat fotós volt, úgy tűnik elvileg rajtunk kívül mindenki tudott a dologról. Mike bíztatóan megszorította a kezemet, de nem lett volna rá igazán szükségem. Cseppet sem izgultam, mert ő mellettem volt. Nem több mint fél percre álltunk meg az ajtó előtt, hogy lekaphassanak bennünket pár kép erejéig, aztán Chez felbukkanásával bementünk. Elöl volt a ruhatár, megálltunk, hogy beadjuk a kabátokat. Chester meg hirtelen eltűnt mellőlünk. Olyan kis édes volt, szerintem ő jobban élvezte ezt az egészet, mint mi. A ruhatáros lány ránk mosolygott, de nem szólt semmit. Bentről halk zene hallatszott, mi pedig odasétáltunk az ajtóhoz.

- Van egy sejtésem, hogy mi vár ránk odabent – suttogta a számnál, én pedig elvigyorodtam.
- Arra mérget vehetsz! Sejtem, hogy nem aprózzák el a dolgot!
- Hát nem – nevetett. – De a lényeg az, hogy még legalább ötven ilyen évet szeretnék veled! – meghatódtam ettől a mondatától, rettentően jól esett.
- Ötvenet! – ígértem. – Aztán utána örökké! – mosolyogva bólintott, majd megcsókolt.
- Na menjünk! – sóhajtotta jókedvűen, aztán kézen fogva beléptünk.
- Boldog születésnapot! – kiabálta egy csomó ember, én pedig egy pillanatig csak megszeppenve néztem vissza rájuk.

Mike „vendégei” többen voltak, mint az enyémet. Jóval többen, még úgy is, hogy ötven tanítványom is jelen volt. El sem tudtam volna képzelni ennél szebb szülinapot, mert a lényeg az volt, hogy Mike és én együtt vagyunk, és a barátaink pedig velünk. Nem győztem végigpuszilgatni mindenkit, aki eljött, és persze ehhez hozzátartozott az is, hogy köszöntés képpen innom is kellett egy csomó emberrel. Szóval mikor a belépésünk után másfél órával összetalálkoztam Mikekal és a többiekkel, már mindannyiunkban volt egy kis ez meg az. Talinda is eljött, a pocakja már jó nagy volt, így leültünk egy nagy asztalhoz, hogy mégse kelljen annyit ácsorognia. Ő mondjuk nem maradt sokáig, beszélgettünk egy kicsit, vele is koccintottam – méghozzá úgy, hogy az ő és a saját pezsgőmet is én ittam meg -, majd elbúcsúzott és elment. Vele tartott Elisa és Linds is, de megértettem, hogy várják haza a gyerekek őket. Chester kedvét mondjuk ez nem tudta szegni, folyton a színpad felé pillantgatott, és állandóan azt ordítozta a fülembe, hogy muszáj lesz nekem is játszanom valamit majd. Csak bólogattam, kedvem egyelőre nem volt eldobbantani az asztaltól. Ott volt Phoenix, Chez, Rob, Heidi, Joe, Brad, Lexi, Dave, Amber és végszóra mikor már éppen hiányoltam volna megérkezett Peti is.

- Boldog szülinapot! – jó szorosan megölelt, és megpuszilt, én pedig hálálkodva pillantottam fel rá. – És neked is! – kezet nyújtott Mike felé, ami nekem rettentő jól esett. Mike teljesen normálisan felemelkedett kicsit, megrázta Peti felé nyújtott jobbját, aztán megköszönte neki.
- Gyere, ülj le! Mit iszol? – azonnal rendeltem is neki, amit kért, majd mindannyian beszélgetni kezdtünk.
- Ella tegnap megvolt! – nyögte be egyszer csak Peti, mire majdnem kiköptem a koktélomat. Mike vigyorogva veregette meg kissé a hátamat a köhögés közben, és Peti is hasonlóan elégedett arcot vágott.
- És?
- Ma már legalább tízezerszer keresett, de nem vettem fel.
- Helyes! – bólintottam. – Ez szép ajándék, köszönöm!
- Azért vettem neked valamit, ott van a többieké között! – intett a fejével az asztal felé, ahol a nekünk szánt ajándékok sorakoztak. – Meg neked is… - morgott kelletlenül Mike felé.
- Öhm… Köszi! – motyogta meglepetten Szerelmem, én meg csak magamban somolyogtam. Ugye Peti nem is olyan szörnyű? Tud ő, ha akar.

Ahogy telt az idő a hangulat egyre jobb és jobb lett. Sokan odajöttek hozzánk, kicsit beszélgettünk mindenkivel. Mike megismerte jó pár diákomat, én pedig újabb ismerősöket szereztem az ő köreiből. Olyan éjfél felé kaptunk egy szép hosszú üzenetet is a szüleitől, az öccse pedig már korábban telefonált. Nagyon aranyosak voltak, mert engem sem felejtettek ki a köszöntésből, és ez rettentő jól esett nekem. Aztán persze Peti nem bírt a vérével, állandóan nyaggatott, hogy menjek már vele táncolni, én meg egy idő után rábólintottam. Csókot nyomtam Mike ajkaira, majd belevetettük magunkat a táncolók tömegébe.
Hiába szerettem Petivel ropni a ritmusra, valahogy mégsem voltam olyan hű de happy, így egy idő után berántottam elé a húgomat, és visszaültem Mike mellé. Ő csak mosolygott, és a fülembe suttogta a bűvös szót: szeretlek.

- Hol van Dave? – kérdeztem Phoenixtől nem sokkal később, mert mielőtt Petivel elmentem táncolni még mellette ült, de most sehol sem láttam.
- Elment – vonta meg a vállát, majd rám vigyorgott. – Ismered azt a játékot, hogy „én még soha”?
- Persze – bólogattam.

Na, később rájöttem, hogy nem kellett volna. Sajnos valahogy Phoenixnek és Joenak sikerült mindig olyat mondania, ami miatt innom kellett. Volt persze egy-két – szóval rengeteg - szexszel kapcsolatos állítás is, és Mike nem egyszer nagyot nézett, mikor ittam. Csak Peti felé pillantottam, és máris értett mindent. Na azért mondjuk ő sem panaszkodhatott, ő meg olyankor ivott a témával kapcsolatban, mikor én nem. Sejtettem, hogy az Annával töltött évek alatt azért műveltek egyet s mást, de azért volt, amin meglepődtem. Nem voltunk féltékenyek a másikra, legalábbis én biztosan nem voltam, és rajta sem láttam ennek a jelét. Jómagam csak vigyorogtam azon, hogy például Mike csinálta már parkban éjszaka, vagy nappal strandon. Mentségére felhozta, hogy fiatal volt még. Na persze! Mondjuk a liftnél és az egyetemnél mindketten ittunk bőven, bár ő inkább főiskolára járt.
Hogy pontosan mikor és miért találtam magam a színpad kellős közepén, arra már nem emlékeztem, csak figyeltem, ahogy Mike a vállamra akasztja Brad egyik gitárjának a tartóját, aztán a kezembe ad egy pengetőt. Eszembe se jutott ellenkezni. Igaz, hogy azon nyomban lekaptam a lábamról a magas sarkút, ahogy felfogtam, hogy gitárt fogok nyúzni. Mert hát Linkin Parkot mégsem lehet magas sarkúban játszani!
Chester ezer wattos vigyorral köszöntötte a közönséget, és egy bazi hosszú monológ közepén sikerült neki vagy ezredszerre is boldog szülinapot kívánni nekünk. Átkaroltam Mike derekát és odasétálva a színpad elejére meghajoltunk, ezzel megköszönve a tapsot, az ujjongást, és egyáltalán azt, hogy itt voltak. Aztán mindenki rám nézett, mármint a színpadon – Brad kivételével, aki a húgomat, Heidit és Ambert szórakoztatta az asztalunknál -, hogy döntsek mi legyen. Na hát engem sem kellett félteni. Rögtön eszembe jutott apa, és az, hogy mennyire szerette a srácoktól a Somewhere I Belong-ot, így azt kezdtem introzni. Minden gond nélkül kapcsolódtak be a többiek is, és mikor Mike elkezdte mondani a szöveget, azonnal rá kaptam a tekintetem. Istenem, hogy én mennyire imádtam hallgatni és nézni őt! Ezt követte még hét másik szám, amiket jobban tudtam – ami annyit jelentett, hogy a Hybrid Theory vagy a Meteora korongjáról voltak valók. Utolsónak a Points Of Authority-t játszottuk, és nem bírtam ki, a végén belementem a There They Go-ba is. Azt rettentően sajnáltam, hogy a Fort Minoros időszakról lemaradtam, de tudtam, hogy játszották már ezt a két számot így együtt. Mike vigyorogva pillantott felém, én meg kihívóan felvontam a szemöldökömet, mire elkezdte a szövegét. Totálisan imádtam, mikor káromkodott a színpadon. Azt mondanám, hogy sütött belőle a nyers erő, a temperamentum, és az, hogy ez az ő vérében van. Mikor vége lett nagy tapsvihar közepette – ami tőlem is származott - visszabillegtünk az asztalunkhoz.

- Összesen kétszer pengettél félre! – fordult felém Brad, mikor lehúztam az előttem lévő vodka-narancsot.
- Reba jól játszik, csak… - harapta el a mondat végét Peti, de csak rámosolyogtam.
- De tényleg jó volt. Én nagyot lestem. Nem tudtam, hogy a mi számainkat is így el tudod játszani – így Phoenix.
- Petinek igaza van. Mindig is jól játszottam, csak apa elvesztésével könnyebb volt úgy megbirkózni, ha gitár meg zongora közelébe se megyek – megrántottam a vállamat, majd puszit nyomtam az én rocksztárom arcára. Oké, Peti tényleg halál fia lesz emiatt!
- És mi változott? – kérdezte végül Rob.
- Majdnem meghaltam. Nem élhetek úgy, hogy megtagadom azokat a dolgokat és személyeket, amik és akik boldoggá tesznek! – erre mind egyetértően bólogattak.
- Hát akkor… az újrakezdésre! – emelte a poharát Chester, mire mind hasonlóan cselekedtünk.

Aztán olyan kettő körül – na igen, már nem a szülinapunk napján, de kit érdekel? – előkerült egy szép nagy rózsaszín-fekete-fehér torta is. A tetején masni volt, az oldalát pedig hangjegy és gitár díszítette. Nos, mind elfogyott, nagyon finom epres ízű volt. És hát sokan is voltunk rá. Még jó két-három órát táncoltunk, Mikekal összegabalyodva, vagy a srácokkal, akik kipörgették belőlem a szuszt is, aztán bepakoltuk a sok ajándékot Heidi kocsijába, és elindultunk haza. Mike házába mentünk, gyorsan kirámoltuk a csomagtartót négyen, aztán elköszöntünk Joetól és Heiditől is, és beléptünk a nagy házba. Már lassan kelt fel a nap, és kissé fáradtak is voltunk, de nem számított. Sosem volt még jobb szülinapom!

- Az én ajándékom a szobában van, gyere! – megfogta a kezemet, és felfelé kezdett húzni a lépcsőn.
- Tényleg? Azt hittem a nadrágodban! – kuncogtam, mire ő is felnevetett.
- Azt majd kicsit később! Látom tényleg eleget ittál! – mosolygott vissza rám a válla fölött.
- Aham… - bólogattam, majd leültem a hatalmas, pihe-puha ágyra.
- Na akkor boldog szülinapot! Vegyük úgy, hogy még tart! – átnyújtott egy pici dobozt, és csókot hintett a számra.
- Oké, de neked is… - hirtelen elhasaltam az ágyon, benyúltam alá és előhúztam alóla a gitártokot. – boldog szülinapot! – először meglepődve nézett rám, majd hitetlenkedve felnevetett. – Most mi van? – kérdeztem én is vigyorogva.
- Tényleg a saját ágyam alatt rejtetted el az ajándékom?
- Igen, de csak tegnap – kinyújtottam rá a nyelvemet, majd ösztönöztem, hogy nyissa ki. Látszólag fel volt készülve a dologra, sejtettem, hogy Davenek és Bradnek eljárt a szája, ám mikor meglátta mi is van benne, megint csak hitetlenkedve felnevetett.
- Köszönöm! – csak megrántottam a vállamat.
- Nem volt nehéz kitalálni, mi legyen az ajándékod. A harmincöt az egy szép szám!
- Nem annyira, mint a huszonöt – mosolygott, majd elővette a gitárt. – Hogyan?
- Anyukád említette, mikor karácsonykor ott voltunk, hogy a padláson van, csak törött. Mondjuk nem számítottam rá, hogy annyira törött, de azért helyre lehetett hozni. Mikor elmesélte, hogy ez volt a legelső gitárod, gondoltam örülnél, ha munkába állhatna megint.
- Igen, nagyon! – pár pillanatig csak merengve nézte a hangszert, halványan mosolyogva végighúzta rajta az ujjait, és megpengette. Fantasztikus volt látni, hogy tetszik neki. - De most nézd meg te mit kaptál!
- Ó, oké… - már egészen el is feledkeztem róla, pedig a kezemben szorongattam a kis dobozt. Leemeltem a fedelét, és előhúztam belőle a láncot. Elállt a lélegzetem is!
- A régi is megvan, természetesen. De gondoltam fehéraranyban szebb lenne!
- Úr Isten, köszönöm! – hebegtem, majd segített a nyakamba csatolni az én régi Linkin Parkos láncomnak a mását, ami így sokkal értékesebb lett már. Nem azért, mert fehérarany volt, hanem mert Tőle kaptam. – Szeretlek, nagyon, nagyon, nagyon! – hajtogattam, és átölelve a nyakát ledöntöttem az ágyra, hogy aztán fölé kerülve méltóképp befejezzük a születésnapunkat…

**

- Kérdezhetek valamit? – motyogta a fülem mellett, mikor már majdnem sikerült elaludnunk, pár órával később. Ami annyit tett, hogy már másnap délelőtt kilenc volt.
- Persze – dünnyögtem, és kinyitva a szememet, felé fordultam, hogy a félhomályban a fáradt, de irtó helyes arcát vizslathassam.
- Te mit szólnál hozzá, ha én… szóval, ha sosem kérném meg a kezedet? És nem úgy értem, hogy te állj elő a kérdéssel – mosolygott zavartan, kicsit viccesebbre akarta fogni a témát -, hanem hogy mi lenne, ha sosem házasodnánk össze? – a kérdés nem kicsit lepett meg, és pár pillanatig csak pislogtam rá.
- Én… nem tudom. Nem azért vagyok veled, mert egy nap azzal akarok villogni, hogy Shinoda lettem. Bár nem lenne rossz, sőt! – mosolyogtam rá, mire ő is kissé zavartan elvigyorodott. – De miért? Úgy értem, miért nem akarsz elvenni?
- Nem arról van szó, hogy nem szeretlek, ezt tudnod kell! Csak… egyszer már rosszul sült el, és… nem is tudom – megvonta a vállát, és várakozóan nézett rám.
- Én nem kényszerítelek semmire. Szeretlek, és ennyi. Öt, meg tíz, meg húsz év múlva, sőt, örökre itt leszek veled. Nem számít, hogy van-e róla papír, hogy szeretjük egymást – vizslatva nézett rám, tekintete az arcomon cikázott. Talán nem hitte, hogy őszintén mondtam, amit mondtam. – Nem mondom, hogy nem lenne jó, de nem számít. Ha nem szeretnéd, nem házasodunk össze. Ennyi.
- Ennyi?
- Aham… - bólintottam, majd közelebb bújtam hozzá, és a mellkasába fúrva az arcomat, puszit nyomtam a bőrére.
- Szeretlek. Nagyon.
- Én is téged.

Nem mondom, furcsa volt, hogy előállt ezzel, de most, hogy felhozta a témát, tényleg így éreztem. Nem kell ahhoz nekem fehér ruhába bújnom, és fogadalmat tenni Isten meg egy anyakönyvvezető előtt, hogy boldogan éljek vele.