In The Beginning

„Néha a társ talál ránk, és bármennyire próbáljuk eltaszítani, addig harcol értünk, amíg rá nem jövünk, mennyire szükségünk van rá.”



**Olyan 2003 környékén**

A tavaszi napok sokkal gyorsabban teltek, mint az előtte lévő hideg, komor, téli órák.

Sóhajtva léptem ki a lakásom ajtaján, és miután bezártam magam mögött, elindultam a Joe által megbeszélt találkozóra. Éppen a második nagylemezünk egyik számához akarunk készíteni egy klipet, és Joe azt mondta, megtalálta a tökéletes embert. Én személy szerint kételkedtem ebben, mivel elfoglaltságára hivatkozva ez a bizonyos személy már harmadjára szervezte át a találkozót. Nem ismerem, nem tudom ki az, megbízom Joe-ban, de azért nem szívesen bíznám rá a dolgot. Mindenesetre a látszatot meg akartam tartani, hogy mintha…

Lassan három éve ugyanazon az útvonalon közlekedek egy bizonyos útkereszteződésig, amiről aztán bármerre el lehet indulni a városba. Ez az útvonal volt az, amin annyit sétálgattam valakivel. Valakivel, akit mindennél jobban szerettem, s mégis ellöktem magamtól. Hiányzott Sarah. Ez tény volt, nem volt benne semmi újszerű meglepetés. Amióta csak kilépett az ajtón, és elment, folyton rá gondolok. Hogy megbántam-e? Nem. Így mindketten kiteljesedhettünk a karrierünkben, már amennyit hallottam a srácoktól. Sarah egyedül Chesterrel és Braddel tartotta a kapcsolatot, bár Chezzel sem olyan szorosan. Brad viszont… el lehetett mondani róluk, hogy barátok voltak. Viszont ezt sosem használtam ki, ahogyan Sarah sem. Egyetlen egy levelét olvastam, ami jó néhány héttel azután jött, hogy elutazott Új-Zélandra. Máig emlékszem minden sorára, elkértem Bradtől, és vagy egymilliószor végigrágtam magam minden betűn.

„Drága Brad!

Új-Zéland csodálatos hely, még annál is szebb, amit a képeken látni. Az emberek kedvesek, a színészek pedig a legjobbak a világon. Ja, igen, szerintem azt nem is említettem, miért is jöttem ide pontosan. Ez benne a legjobb, drága barátom: megfilmesítik a Gyűrűk Urát, és ÉN LETTEM AZ EGYIK EFFEKTES! Hát nem csodálatos?

Már a megérkezésem napján mindenki itt volt, javában forgattak, mégis pár perc alatt már úgy beszélgettünk, mintha én is a kezdetektől itt lettem volna.

El kell mondanom, hogy Viggo a világ legaranyosabb embere. Sokszínű, nyitott, kedves, bár túlságosan is ráragadt Aragorn szerepe. Van, hogy az íjával meg a kardjával vonul el aludni. Nos, mondhatjuk, hogy ő tényleg beleéli magát a dologba. Az biztos, hogy ilyen királyt én is elfogadnék.

Aztán itt van még Orlando. Tipikusan jóképű srác, de a legjobban nem ez ragadott meg benne, hanem az, ami a szemében van. Sokat beszélgettem vele, el sem tudnád képzelni miken ment keresztül. És mindennek ellenére itt van, és csodálatos tünde válik belőle. Ő a legújabb legjobb barátom.

A hobbitok, élükön Dommal, mindig vidámak. Heti hat napot dolgoznak, és csak egyet pihennek. De mit pihennek? Dehogy. Felfedezik a világot, a szigetet, az embereket, a kultúrát. Képzeld, Orlando és Dom meg akartak tanítani szörfözni – ez az egyik kedvenc elfoglaltságuk, mármint a szörf, nem az, hogy a frászt hozzák rám.

Livvel vagyok a legjobban el a lányok közül, mondjuk a főszereplők közül nem is sokan vannak még nők. Kedves, aranyos, és igyekszik megmenteni a srácoktól. Mondjuk ez nem mindig sikerült neki, múlt héten például bungee jumpingoltunk. Persze, nem az én ötletem volt, de hát nem tudtam ellenállni Orlando könyörgésének.


Sokat vagyok Viggóval is, főként, mikor menekülni próbálok a többiek elől, hogy legalább egy-két óráig ne kerüljek életveszélyes helyzetbe. Szóval így tanított meg Viggo lovagolni. Ő nem az a bulizós fajta, így még a szabad idejében is készülget a forgatásokra. Valahogy a lovaktól nem félek annyira, mint a hullámoktól, ki érti, nem?

Lényegében a dolgom annyi, hogy megfelelő környezetet teremtsek… meg orkokat. Nagy kihívás, de rettentően jó csapat jött itt össze. Legalább annyira jó, mint otthon ti voltatok…

Megkérdezném, hogy van Mike, de inkább nem szeretnék róla beszélni… még mindig fáj. Sokat gondolok rá, és arra, hogy vajon visszacsinálná-e a dolgot. Hülyeség, ugye? Mind tudjuk, hogy nem.
Adott nekem szárnyakat, igaz. Pont, ahogy ő mondta, de arra nem figyelmeztetett, hogy a repülés nélküle nem fog menni, és lezuhanok!

Nos, ezt tanulom mostanság. Repülni. Egyedül. Persze nem vagyok egyedül szó szerint, hiszen most is itt csüng a nyakamban két tünde, egy ork, egy dúnadán és három hobbit.
Azt hiszem legjobb lesz, ha ezennel zárom is soraimat, mielőtt nagyon belelendülnek. Tudod, ha nem figyelek oda, mindig kiötlenek valamit, rendszerint az én rovásomra… Kis bolondok.

Ne aggódj miattam, és bocsásd meg, hogy nem írtam hamarabb! Jól vagyok, boldog vagyok, és lassan tudok repülni. Már tudok… egyedül is. Remélem, büszke leszel rám, mind a repülés, mind a film miatt!

Szeretettel, Sarah

Ennél többet sosem tudtam meg róla, csak hogy él, és jól van. Brad nem beszélt, mert nem kérdeztem, Chez pedig el volt foglalva a saját életével, és nem szólt bele az enyémbe. És ez így volt jól.

Ha akarnám, sem tagadhatnám le, mennyi mindent alapoztam azokra az évekre, amiket Vele töltöttem. Elég csak az albumborítókra nézni, vagy hallgatni a dalokat. Ő is szárnyakat adott nekem, csak én mindig is őnélküle repültem, csak talán most másképp.

Elérve a kávézóhoz, lassan végiggondoltam egy sablonos szöveget, miért és hogyan is akarom majd visszautasítani a pasit, akit Joe talált, aztán beléptem.
Bent nem voltak sokan, épp hogy lézengett bent egy-két ember. Azonnal kiszúrtam Joe-t az egyik asztalnál, az ajtótól számítva a legmesszebbinél, és odasétáltam hozzá.

- Pontos vagy, mint mindig – mosolygott rám, kezet fogtunk, majd rendeltem egy kávét.
- Ki a pasi? Nem mintha nem bíznék benned, de eléggé szétszórtnak tűnik – Joe rámvigyorgott, majd megvonta a vállát.
- Majd megismered.
- Remek – summáztam, és lassan kortyolgatni kezdtem a kávém, amit kihozott egy pincérnő.
- Még csak egy pillantást sem vetettél a lányra – bökött az elsétáló, csípőriszáló lány felé. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem: hosszú, szőke haj, vékony test, formás fenék, kedves mosoly.
- Nem ébreszti fel bennem a vadászösztönt.
- Azt Sarah óta senki sem ébresztette fel. Nem gondolod, hogy jó lenne végre valakit…
- Nem – néztem rá nyomatékosan, mire megint csak vigyorogni kezdett. – Te beszívtál, vagy mi van? Olyan furcsa vagy…
- Csak jó kedvem van, az mióta baj?
- Nem baj, csak… - megvontam a vállamat, majd újra a lány felé néztem. – Amúgy igazad van… a múltkor találkoztam a Főiskolán egy lánnyal. Annának hívják, és hát… megvan a száma, de még nem hívtam fel.
- Miért nem? Az a művész csajszi, nem? Barna haj, barna szem, csillogó tekintet, mikor meglát…
- Aha, ő… Lehet, hogy délután felhívom… - motyogtam magam elé.
- Persze, lehet. De nem fogod.
- Mi van? Az előbb még… - pillantottam fel rá értetlenül, mire ő az ajtó felé bökött és megint olyan eszetlenül vigyorogni kezdett.

Totális képszakadás. Talán még a szám is nyitva maradt. Az ajtón Sarah lépett be. A haja most kicsit hosszabb volt, majdnem a derekáig ért, sötét tincsei meglebbentek a szellőtől, tökéletes testére rátapadt a nadrág és a blúz. Gyönyörű volt. Szebb, mint valaha.

Miközben a pultnál leadta a rendelését, körbenézett, majd ahogy megakadt rajtunk a tekintete, halványan elmosolyodott. Míg megtette azt a pár métert az asztalunkig, volt időm az arcát is megfigyelni. Szemeiben most is csillogott valami, de ez már nem az irántam érzett szerelme volt, mint anno; vonásai most is kedvesek voltak, mégis felvett valamiféle komolyságot az elmúlt időszakban.

- Bocs a késésért, kicsit tovább tartott a dolog, mint gondoltam – szabadkozott rögtön, nekem pedig libabőrös lett a karom a hangjától. Milyen régen hallottam! – Szia, Joe! – megölelte, megpuszilta, majd ahogy én is észbe kaptam, felemelkedtem a helyemről, és felé léptem.
- Szia – ennyit tudtam hirtelen kinyögni. Egyáltalán nem számítottam Rá, valaki pasit reméltem, akit lenézhetek, mert váratott magára, és mert harmadjára sikerült összehozni a találkozót. De így már volt értelme a dolognak, Sarah igazán elfoglalt lehetett.
- Szia, örülök, hogy látlak! – mosolyt villantott felém, amit viszonoztam, majd kaptam két puszit. Össze kell szednem magam!
- Én is – hagytam rá a dolgot. Ó, ha tudnád mennyire! Leültünk, majd pár perc csend következett. Sarah érdeklődve nézett ránk, Joe vigyorogva bámult engem, én meg halálosan nyugodtan próbáltam megölni Joe-t a szememmel. Átlagos délután.
- Hogy vagy, Sarah? Alig sikerült egyeztetnünk – mosolygott most rá Joe, elfordulva tőlem.
- Hú, ne is mondd! Nemrég jöttem vissza a városba, Új-Zélandon vettünk fel még néhány dolgot – legyintett egyet, mintha az, hogy Új-Zélandon van, egyenértékű lenne azzal, hogy a fű zöld, az ég meg kék. Na, végülis számára ez biztosan így volt az elmúlt években.
- Óh, és most, hogy-hogy itt vagy? Egy kis szabadság? – még jó, hogy Joe megtalálta a hangját.
- Az Oscar átadásra jöttem – mondta izgatottan, és belekortyolt a kávéjába. Most jöttem csak rá, mi az a csillogás a szemében. A siker. Az, amiért anno szakítottunk. Megkapta, és boldog tőle. Magamban hatalmasat sóhajtottam.
- Eddig hogy is alakult a dolog?
- Hát a Gyűrű Szövetségével négy díjat nyertünk, és benne voltunk mi is – vigyorgott ezerrel. – A legjobb vizuális effektusok.
- Ja, tényleg! Hát gratulálok, amúgy tényleg nagyon jó lett a film!
- Köszönjük, igazán sokat dolgoztunk vele, de megérte – futólag rám pillantott, s most láttam először a szemében azt, amit mindig is vártam tőle: a vádat. Sokszor elképzeltem, ahogy elém áll, és a fejemhez vágja, hogy én tettem tönkre mindazt, ami köztünk volt. Viszont ez a villanás is csak néhány másodpercig látszott a tekintetében.
- Hát, mindenesetre, ha nyertek, küldj róla egy képet! – vigyorgott rá Joe, Sarah pedig felnevetett, és bólintott.
- De, ha nem baj, térjünk rá a lényegre, amiért idehívtatok – komolyan és egyben kérdőn nézett Joe-ra, viszont most már éreztem magamban annyi erőt, hogy én szólaljak meg. Elvégre nem kell látnia, hogy én még érzek iránta valamit.
- Nem tudom, hallottad-e már az új albumunkat… - kezdtem, s erre a mondatomra azt a tipikus hamis mosolyt villantotta, amit régen is, mint például mikor először lejtett nekem táncot a Féktelenek Éjszakáján. – Öhm… Szóval a Breaking The Habithoz szeretnénk készíteni egy videót. Amolyan rajzos lenne, mint… - csak mondtam, és mondtam, ő pedig komoly ábrázattal figyelt rám, néha bólogatott, néha el-elmosolyodott. Magamban párszor én is megmosolyogtam őt, azt, hogy tökéletesen ugyanolyan volt, mint régen, és mégis más.
- Nos, hát… huh, őszinte leszek, baromira jó ötletnek tartom, és elég látványosan meg is lehetne csinálni. Az ötlet, ami a sztorit adná nem rossz, de tudnék mondani jobbat is. Viszont nem érek rá annyira, hogy én magam megrajzoljam, és megcsináljam a videót, viszont ismerek valakit, aki tudna nektek segíteni – oké, itt totál úgy éreztem, hogy a pofám leszakad. Szóval visszautasítja az ajánlatunkat. Nem érdekli a téma, ahogyan már én sem. Legbelül azt reméltem, hogy látom majd rajta azt, hogy szenved. Nem kívántam neki ezt, de reméltem, hogy még mindig szeret. Nem mintha most változott volna a véleményem a kapcsolatunk jövőjéről, bár… már képesek lennénk egymás mellé terelni az útjainkat. Én biztosan készen állnék rá, és mindent megtennék érte. Ő viszont… nem láttam ennek jelét.
- Hát köszönjük, ez kedves tőled – mosolygott Joe. Mi van, ennek vigyort ragasztottak az arcára ma, vagy mi? – De, sietsz, vagy…?
- Öhm… hát végülis nem sietek, még van egy kis időm.
- Csak nem randid lesz? – hát kinyírom Joe-t, ez már száz százalék! Sarah is zavartan pillantott először rám, aztán Joe-ra, majd hebegni kezdett.
- Hát, én… szóval nem egészen… vagy hát végülis… de igazából nem…
- Aha, értem – bólogatott vigyorogva barátom, én pedig lehunytam a szemem. Szóval igen, randija lesz.
- Ha nem baj, én akkor most lelépek – álltam fel az asztaltól. – Ez a megbeszélés véget ért, kinek milyen sikerrel, úgyhogy megyek – morogtam rosszkedvűen, miközben Sarah rettenetesen zavart arcát figyeltem. Igenis rosszul esik, hogy ennyire nem érdekli, hogy mi van a zenekarral. Mert hát végülis, ő is ott volt majdnem a kezdeteknél, és bár szakítottunk… nos, nem is tudom, mit vártam.
- Miattam igazán nem kell… - visszakozott Sarah, és már emelkedett volna fel a székből, mikor én elmentem mellette és visszanyomtam oda.
- Ne fáradj, annyira azért nem vagy fontos személyiség, hogy miattad távozzak – még utoljára belenéztem a döbbent szempárba, majd Joe rosszalló tekintetével kísérve kisétáltam az ajtón.

Nem volt szép tőlem, ez tény, sőt egyenesen seggfej voltam. Ahogyan ő is mondta még régen.

Most valahogy nem volt kedvem ugyanazon az útvonalon hazamenni, mint amin jöttem, így a hosszabbikat választottam, és sétáltam egyet. A gondolataim nem rendeződtek, sőt, csak rosszabb lett minden. Tele voltam a Sarah-val kapcsolatos érzéseimmel, és minduntalan a mosolya, meg a döbbent arca lebegett a szemem előtt.
Eltúloztam volna? Lehet. Viszont én ilyen vagyok. Oké, ez szar kifogás arra, hogy bunkó voltam, de nem tehetek róla, ezt hozta ki belőlem.
Tényleg nem tudom, mit vártam…

Otthon ülve, még mindig ugyanabban a lakásban, ahol Sarah-val is laktam, a telefonomat nézegettem, és benne egy számot. Anna volt hosszú idő óta az egyetlen, aki kicsit is megmozgatta a fantáziámat, de valahogy mégsem akartam felhívni és közeledni felé. Most főleg nem, hogy újra felbukkant Sarah.

Még én magam sem értettem, hogyan lehet rám ekkora hatással még most is. Bár, egyszerű a válasz: még mindig szeretem.

Megint csak bántottam, csak úgy, mint mikor megismertem. Emlékszem, mikor először belépett a szobánkba a koleszban, és elképedten vett szemügyre. Habár akkor is, és később is szemét voltam, ő mégis meglátta bennem azt, amit csak nagyon kevesen. Hogy akik nekem fontosak, azokkal más vagyok, és értük bármit megtennék.

Azóta, hogy szakítottunk, megtanultam másképp élni. Megadatott, hogy minden álmom valóra vált. Mindegyik, kivéve az, hogy Sarah velem legyen. Tudtam önfeledten nevetni, beszélgetni bárkivel, hiszen szeretet vesz körül a srácok és a rajongók által. Persze a legfontosabb ember szeretete rég nem volt az enyém.

Igen, megváltoztam. Érte, miatta, még ha ő nem is volt velem, de ma pontosan ugyanazt az arcomat mutattam neki, mint legelőször. Miért? Az rendben van, hogy a nők felé nem nyitottam soha, mióta elment – legalábbis nem tartós kapcsolatra -, de azért nem szoktam ilyen lenni.

Este még mindig azon tépelődtem, hogy felhívjam-e Annát, mikor is kopogtattak az ajtón. Mivel nem vártam senkit, így szinte biztosra vettem, hogy Joe jött lecseszni, amiért olyan szemét voltam, de az ajtóban végül Chester mosolygott felém.

- Nem engem vártál.
- Hát nem, de örülök, hogy te jöttél – kitártam az ajtót, ő pedig belépkedett mellettem, kezében két nagy pizzás dobozzal és egy rekesz sörrel.
- Látom, ma is nálam alszol – vigyorogtam rá, miközben elvettem tőle a sört, és kibontottam kettőt.
- Hát, ha annyira elázok, mint három napja, akkor igen – nevetett fel, majd leültünk a kanapéra, bekapcsoltam a tévét, amiben épp amerikai foci ment, és enni kezdtünk. – Amúgy hívott Joe.
- Sejtettem – bólogattam, közben pedig sorra falatoztam a pizzából.
- Szóval Sarah kihozta belőled a legrosszabbat.
- Te tudtad, hogy Joe őt hívta? – pillantottam rá gyanakodva.
- Nem, dehogy. Ha tudtam volna, szólok – na, ezért lettünk olyan jó barátok. Mindig, mindenben kiálltunk egymásért, ahogyan csak tőlünk tellett. – Szóval, mi volt?
- Mintha Joe nem mesélte volna el… - morogtam.
- De, elmesélte, hogy alaposan kimutattad, mennyire… öhm… szóval, hogy leszóltad Sarah-t, de én arra lennék kíváncsi, amit kívülről mások nem láthattak. Hogy mit is éreztél?
- Most lelkizni jöttél? – dörrentem rá rosszkedvűen, bár ez őt nem hatotta meg, ugyanolyan jókedvű-kérdőn nézett rám két falat között. – Nem számítottam rá, hogy ő jön. Nem is tudom… talán, ha tudtam volna, felkészültem volna, és nem kavar fel ennyire. De amikor nemet mondott, hát az felháborított egy kissé.
- Szerelmes vagy belé, de ez nem most derült ki – mondta komolyan. – Figyelj, tudod, hogy úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél, de most már meg kell mondanom, hogy ez nem tesz jót neked. Nem tudod magad túltenni rajta, mivel nem is akarod. És most döntened kell. Vagy nyitsz végre a többi hárommilliárd nő felé, és engeded, hogy esetleg valaki közel kerüljön a szívedhez, vagy megmondod Sarah-nak, hogy vele akarsz lenni.
- Nincs esetleg még egy opció?
- Nincs, haver.

**

Fel és le sétálgattam a nappaliban, miközben a srácok a kanapén és a fotelekben ücsörögve, pizzát és kínait eszegetve figyelték a tévét. Én magam egyszerűen képtelen voltam megülni egy helyben, olyan ideges voltam, mint még soha.

A hírességek sorban vonultak be, és míg a srácok vígan beszélgettek a nőkről, hogy melyikük milyen szép volt, és hogy mit csinálnának velük, én csak egy valakit vártam.

Természetesen nem egyedül jelent meg, Ian karját szorongatta, és rendkívül gyönyörű volt. Azért megnyugodtam, hogy nem valaki olyannal ment, akitől szívbajt kaptam volna. Látszott rajtuk, hogy jó barátok, s ahogy a többi szereplővel is vegyültek, láttam, hogy nincs olyan köztük, akihez vonzódna. Persze, akitől a legjobban féltem, nem volt ott – Bloom.

Sarah egy csodálatos fekete ruhát viselt, drágának látszó ékszerekkel, és tökéletesen úgy viselkedett, mint egy úri nő. A szívembe belehasított a fájdalom, mikor ráismertem, mennyire nem vagyunk összeillőek. Ő egészen finomnak tűnt most, és én nem illenék mellé.

- Hagyd már a hülyeségeket, bármi is járjon az eszedben, és ülj le! – utasított Brad, én meg csak azért sem foglaltam helyet.

Morogva ácsorogtam hosszú-hosszú percekig, sőt órákig a srácok háta mögött, és figyeltem. Amikor a legjobb hangeffektusok kategóriát megnyerte A Két Torony, nem láttam rendesen Sarah-t, mert akik ezt képviselték messzebb ültek tőle, de azért annyit érzékeltem, hogy vigyorgott ezerrel. Aztán eljött a legjobb vizuális effektusok kategóriája, s bár nekem nem volt kétségem, hogy ők nyernek, mégis hatalmas kő esett le a szívemről, mikor őket szólították. Úgy láttam Sarah is megkönnyebbült, és hirtelen nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Végül mindkettő sikerült neki. A színpadon ő nem beszélt, de végig láthattunk, én pedig éreztem a többiek tekintetét az arcomon. Nem tudom, mit láthattak rajtam, de inkább nem szóltak semmit.

Mikor véget ért a közvetítés, tőlem egyáltalán nem megszokott módon kisétáltam az erkélyre, és rágyújtottam. Csak bámultam le a mélybe, felülről nézhettem a város ezen részét,és… és hatalmas űr tátongott a szívemben. Egyszerűen bosszantott a tudat, hogy mindez Sarah miatt van, hogy képtelen vagyok rajta túllépni. Amikor megismertem őt, úgy gondoltam, hogy legyőzhetetlen vagyok, hogy senki sem tud engem bántani. Olyan tökéletes páncél borította a szívemet akkoriban, hogy úgy hittem senki sem törheti át. Sarah-t sem engedtem be a páncélom mögé, ezért voltam képes viszonylag nyugodtan és könnyen kizárni őt az életemből. Habár nem voltam olyan jól ezután, mint szerettem volna, de azért sikerült, amit szerettem volna. Elengedtem őt. Erre most visszajön, és mintha az a páncél nem is létezett volna! Bosszantó.

Közben Chester lépett ki mellém, ő is rágyújtott, ráérősen beleszívott egyet-kettőt a cigijébe, majd egy telefont nyújtott felém. A kijelzőjén egy kis képet pillantottam meg, amin Sarah mosolygott, kezében az Oscar-díjjal. Gyönyörű volt, én pedig csak megcsóváltam a fejem.

- Látom, nem fogadod meg a tanácsomat. Vagy csak nem tudsz dönteni, hogy mi legyen?
- Én már döntöttem. Nem vonom vissza.
- Rossz döntést hoztál akkoriban – mondta nyugodtan.
- Valóban? Akkor miért nyert most Oscart, és mi miért lettünk vezető rockbanda?
- Te nem fogsz lépni, ha belepusztulsz sem, igaz? – kérdezte csalódottan, én pedig megcsóváltam a fejem.
- Nem. Láthattad, hogy tökéletes élete van, én nem kellek már az oldalára.

**

Egy májusi, napsütötte délutánon mosolyogva néztem fel a hatalmas épületre.
Art Center College of Desing, Pasadena

Olyan rég nem voltam már itt, hogy szinte el is felejtettem, mennyire szerettem ezt a helyet. Jókedvűen sétáltam végig az udvaron, és meglepetésemre egy csomóan felismertek. Nem is az volt meglepő, hogy az emberek megszólítanak, mert már megszoktam, hogy ismert ember lettem a zene által, hanem az, hogy a Főiskolán kitett rajzaimról, és festményeimről kérdezgettek. Ezen a helyen is elismertek engem, csak egészen máshogy, mint a világ többi részén. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzik ez a közeg.

A hatalmas ajtón belépve azonnal jobbra fordultam, majd lépcsők sora és emeletek sokasága után elértem a kollégiumi átjárót, s az ismerős folyosóra siettem. Nem voltak bent sokan, már vizsgák folytak, szóval, aki tehette már otthon volt. Hihetetlen érzés volt ismét itt lenni; nagyon jó, de egyben furcsán rossz is. Rögtön eszembe jutott, hányszor sétáltunk végig ezeken a folyosókon Sarah-val, és ismét rá kellett döbbennem, hogy mérhetetlenül hiányzik nekem.

Ahogy az 503-as szoba elé értem, lehunytam a szemem. Egy lány hívott fel úgy két hete, hogy a tanévben ebben a szobában lakott, és hogy ha esetleg ráérek valamikor, eljöhetnék. Mivel normálisnak tűnt telefonon, nem egy rajongónak, aki el akar rabolni, vagy valami, ezért igent mondtam, és mára beszéltük meg a találkozót.

Lassan lenyomtam a kilincset, és hangtalanul beléptem a szobába, de azonnal megtorpantam, amint átléptem a küszöböt, mert bent nem csak a lány, Lottie volt, hanem az oly’ ismerős és szeretett Sarah is. Az egyik ágyon ültek, azon a térfélen, ami eredetileg az enyém volt, és Sarah ölében egy rajztábla és lap feküdt, a ceruza pedig sebesen járt a kezében, ahogy alkotott. Közben Lottie kérdezgette erről-arról, én meg csak néztem őket.

Már így messzebbről is láttam, hogy mit rajzolt Sarah, és egy pillanatra megszűnt dobogni a szívem, ahogy szemügyre vettem a saját alakomat, szárnyakkal a hátamon. Sarah hosszú haja most a jobb vállára volt tűrve, és miközben a fülé mögé simított egy tincset, halkan felnevetett Lottie Thull professzorról alkotott véleményén. Nekem is megrándult a szám széle, de inkább a rajzra és Sarah-ra figyeltem ismét. Lassan úgy éreztem, muszáj lesz megszólalnom, így összeszedtem magam, és miután rendeztem a vonásaimat, halkan odaszóltam nekik.

- Régen valahogy nagyobbak voltak azok a szárnyak – Lottie azonnal felém kapta a tekintetét, és hitetlenkedve nézett rám, Sarah viszont még mindig a lapra figyelt, de jól láttam, ahogy megdermedt a hangom hallatán.
- Mike, nahát! – lelkesült fel még jobban Lottie, és felpattanva a helyéről, felém lépett. Kezet fogtunk egymással, majd odaterelgetett Sarah mellé, és lenyomott az ágyra.
- Szerintem mindig is ekkorák voltak – nézett végre rám Sarah, és mintha eddig csak ezen rágódott volna, most nagyon határozott volt, és mosolygós. Egy pillanatra teljesen letaglózott a jelenléte, a szépsége, és csak bólintani tudtam.
- Hát eszméletlen, hogy mindketten eljöttetek! – lelkendezett Lottie, mire ránéztünk.
- Azt elárulod végre, hogyan találtál ránk? – kérdezte jókedvűen Sarah, és letette a rajzot maga mellé.
- Ötletetek sincs? – megráztuk a fejüket. – Mondjuk úgy, hogy nem csak az előadókban és a folyosókon gyönyörködhettem a műveitekben – mosolygott, majd odalépett a nagy szekrényhez, kinyitotta, és intett egyet a kezével.

Minden ott volt, amit anno odarajzoltunk. Mindketten szinte megbabonázva léptünk közelebb, és simítottunk végig a műveken. Lottie közben kérdezgetett bennünket a suliról, meg a mostani életünkről, de nem volt tolakodó. Egy igazán jókedvű és kedves lányt ismertünk meg benne. Körülbelül egy órát maradtunk még, én is rajzoltam Lottie-nak, majd elköszöntünk tőle, és mindketten a liftek felé mentünk.

Sarah ajkai meg-megremegtek, én pedig összevont szemöldökkel néztem rá. Megnyomtam a hívó gombot, majd látva, hogy menten felrobban a visszafojtott nevetéstől, felsóhajtottam.

- Jól van, most mi történt? – kérdeztem félig bosszúsan, félig nevetve.
- Ne haragudj, csak eszembe jutott, mikor először kicikiztél, mert lifteztem, és ahhoz képest most te is ide indultál – bocsánatkérően pislogott rám, de azért önfeledten nevetett.
- Ó… - meglepett, mivel erre nem is gondoltam. – Tényleg. De te tehetsz róla, mert rászoktattál erre.
- Ugyan, nem kell mindent rám fogni! – legyintett, majd beszálltunk, és lefelé menet fél szemmel gyönyörködtem a szoknya által szabadon hagyott lábakban, és a formás mellekben, amiken megfeszült a blúz. Nagyot nyeltem.
- Amúgy, azt értem, Lottie hogyan talált meg téged, hiszen a szám, amit a szekrénybe írtunk gondolom még mindig a szüleidé – erre csak bólintott, s már kifelé sétáltunk az épületből. – Viszont engem hogy ért el?
- Hát… én adtam meg neki a számod. Nem gondoltam, hogy baj lenne belőle, mert mikor anyuék mondták, hogy keresett ez a lány, utánanéztem, hogy kicsoda. Ugye nem haragszol? – félve pislogott fel rám, én pedig felnevettem.
- Nem, dehogy, csak furcsa volt, de így már értem a dolgot.
- Akkor jó… - megállt az udvaron, és kissé csalódottan nézett felém. – Én most kifelé megyek, vonattal jöttem.
- Komolyan? – meghökkenve néztem rá, mire ő csak megvonta a vállát.
- Nincs még autóm, mert eddig nem igazán voltam a városban. Meg amúgy is szeretek vonatozni, szóval…
- Nem baj, ha haza mész, akkor szívesen elviszlek.
- Öhm… köszönöm – villantottam egy bátorító mosolyt, majd a parkoló felé indultunk.
- De te… te honnan tudtad a számomat? – vetődött fel bennem az újabb kérdés. Sarah elpirult, és lesütötte a szemét.
- Sosem vesztettelek szem elől, Mike. Mindig tudtam hol vagy éppen, és hogyan érhetlek el.
- De… miért? – kérdeztem megdöbbenve, közben kinyitottam neki a kocsiajtót, majd én is beszálltam mellé. Nem hittem volna, hogy ennyire rajta voltam a radarján.
- Mert fontos voltál nekem, és attól, hogy… szakítottunk – fintorgott kelletlenül. – még nem kellett, hogy kizárjalak az életemből.
- Hát pedig megtetted – hökkent tekintetét látva pontosítottam a kijelentésemen. – Vagyis mindketten megtettük.
- Hát nem ez volt minden vágyad? A kérésed? Amíg együtt voltunk, végig erre készítettél, úgymond ez volt az első számú lecke – fél szemmel rápillantottam, miközben vezettem, és láttam, hogy kissé szomorú lett.
- De, valóban – bólintottam.
- Hm… Végig abban a hitben éltél, hogy nem törődöm veled, igaz? – kérdezte cinikusan mosolyogva, én pedig most már kissé dühösen néztem rá.
- Talán nem így volt? De nem, nem ebben a hitben, hanem abban, hogy látni sem akarsz.
- Pedig ez nem volt igaz – csóválta meg a fejét.
- Valóban? – most én használtam a legcinikusabb hangomat, de Sarah nem vette fel. Úgy tűnik, a régi dolgok még megvannak, ahogyan annak idején hozzászokott a stílusomhoz.
- 2001. április huszonhetedikén Miamiban voltam, május tizenötödikén Oszakában, szeptember hatodikán New Yorkban. Mondanak ezek a dátumok neked valamit, Mike? – letaglózva hallgattam a kérdéseket, és igen nagy kontrollra volt szükségem hozzá, hogy ne fordítsam teljes figyelmemet rá, hanem az útra is nézzek. Persze, hogy tudtam, legalábbis voltak emlékeim, hogy körülbelül miről beszélhet, de nem tudtam megszólalni. – Koncertek. Koncertek voltak, Mike. LP koncertek. Persze, nem tudtam elmenni annyira, amennyire szerettem volna, de ahova tudtam, elutaztam, még ha sok melóm volt, akkor is – halkan felnevetett, hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és kinézett az ablakon.
- Hova vihetlek? – suttogtam a kérdést még mindig megilletődve és kissé zavartan.
- A Santa Monica boulevardon lakom – elismerően bólintottam, majd arrafelé vettem az irányt. – Szóval… ott voltál pár koncerten.
- Pár koncerten? – hitetlenkedve nézett felém, de szándékosan inkább az útra szegeztem a figyelmemet. – Rendben, akkor… tudod, mi volt 2001 novemberében? – most tényleg nem tudtam, mire gondol pontosan, így csak megcsóváltam a fejem. – Linkin Park Underground. Tudod, ki alapította?
- Nem! – olyan hirtelen kaptam felé a fejemet, mint még soha. – Nem! – mondogattam bőszen, ő pedig hamisan elmosolyodott.
- De igen! Sajnos fel kellett vennem a kapcsolatot Nicával, de végül Calebék is segítettek, főleg a nővére, Jessica. Az egyetlen kívánságom az volt, hogy sose tudd meg, hogy én kezdtem – néhány percig még csendesen utaztunk, én döbbenten próbáltam feldolgozni a hallottakat, Sarah pedig kifelé bámult az ablakon. Miután elmotyogta a pontos címet és leparkoltam a ház előtt, végre meg tudtam szólalni.
- Miért? – oké, ez is több volt, mint a semmi.
- Mert sosem… mert mindig is szerettelek – úgy nézhettem rá, mint aki szellemet látott, mert halványan elmosolyodott. – A Breaking The Habitot is én csinálom részben. Nem bíztam teljesen másra, csak nem akartam, hogy ha nem érek rá éppen valamiért, amikor valami van a klippel kapcsolatban, azt hidd, hogy nem veszem komolyan. Jobb volt, hogy azt hitted, nem vállaltam el, még ha zabos is voltál érte.
- Igen, az voltam egy kicsit.
- Kicsit? Mike, ismerlek – sóhajtottam egyet és elszakítva pillantásomat az arcáról, kibámultam a szélvédőn. Vajon mit jelent pontosan az, amit mondott?
- És… még… mit… mármint hol voltál még ott, amiről nem tudok, és…? – oké, teljesen össze voltam zavarodva.
- Feljössz? Beszélgethetünk kényelmesebb helyen is.

Míg beértünk a házba, azon rágódtam, hogy most mi is van? Eddig azt hittem, hogy nem akar tőlem semmit, sőt, azt gondoltam, hogy azzal a tünde sráccal, Orlandóval fog összejönni. Erre most közli, hogy mindig is részese volt az életemnek, csak valahonnan távolról. Hagyott repülni… úgy, hogy neki ez fájt, mégis képes volt elviselni… értem tette.

Belépve a házba körbe se néztem, csak követtem Sarah-t a konyhába és leültem az asztalhoz, míg ő összedobott pár szendvicset. Nem tudtam, mit mondjak. Annyira szentül hittem, hogy ez a hajó már elúszott, és most talán mégsem.

- Figyelj, én nem akartalak most… felzaklatni, vagy ilyesmi! – elém tett egy tányért, rajta pár Sarah-féle szendviccsel, amit mindig is imádtam, és leült mellém. Ránéztem, és hirtelen annyi mindent akartam volna mondani, de mégsem tudtam. – Tudtam, hogy ma ott leszel, mégis nehéz volt. Tudom, hogy régen volt már, mikor úgy döntöttünk, hogy külön folytatjuk, de nekem még mindig fáj. Viszont nem hittem volna, hogy neked is – tétován felém nyújtotta a kezét, hogy megérintse a vállamat, én pedig lehunytam a szemem. Az érintésétől megremegett a szívem és a lelkem. Olyan régen nem ért hozzám!
- Hol voltál még ott, amiről nem tudtam? – nyitottam végül ki a szemem, mire elmosolyodott.
- 2002-ben eléggé elfoglalt voltam, de azért ott voltam Vegasban és Mexikóban is.
- Mexikóban? – nem tudom, miért, de ez valahogy meglepett, és kibillentett a zsibbadtságból.
- Igen – megrántotta a vállát, mintha semmiség lenne. – Tudod, hogy mindig szerettem volna elmenni oda, és Orlando és eljött velem – felnevetett az arckifejezésemen, ami valószínűleg elárulhatta, hogy menten szívrohamot kapok ennek a hírnek a hallatán. – Orlando és én csak barátok vagyunk, ahogyan a többiekkel is. Elvégre együtt éltünk Új-Zélandon. Ne láss rémeket!
- Én nem, csak… Azt hittem…
- Aha… hát nem volt senkim utánad, ha ez érdekel. Egyszerűen nem akartam futó kapcsolatokat, az valahogy nem az én stílusom. Viszont a tieidről tudok. Az összesről – rosszallóan elhúzta a száját, de azért még mindig felém pislogott.
- Te… még mindig…? – hogyan lehet megkérdezni a nőtől, akit egyszer már ellöktem magamtól, hogy szeret-e még?
- Vállaltam a fájdalmat, Mike, ami azzal járt, hogy a közeledben voltam – egy pillanatig bent tartotta a levegőt, majd lesütötte a szemét, mikor suttogva megszólalt. – Igen, még mindig szeretlek. Viszont sosem akartalak kényszeríteni semmire. Tudod, hogy úgy érezd, rád akarom erőltetni a kettőnk kapcsolatát. Ezért is voltam mindig a háttérben.
- De hát neked ez rossz érzés volt, nem? – értetlenkedve néztem rá, de közben közelebb húzódtam hozzá.
- Hát, nem volt egyszerű, de mindig is szerettem, amit csináltok. Nem akartam lemaradni semmiről, és Brad sokat segített.
- Brad? – láttam rajta, hogy igyekezett visszatartani a nevetést, amit valószínűleg az arckifejezésem válthatott ki. Hát meg voltam lepődve.
- Hát igen, tudod, nem volt egyszerű összehozni ezt az egészet. Ő küldte nekem a jegyeket, meg ilyesmi.

Néhány percig csendesen ültünk egymás mellett, s míg Sarah a szalvétákból hajtogatott különböző állatfigurákat, én nem győztem fürdeni a jó érzésben, amit a közelsége okozott. Sosem engedtem el őt, ezt tudtam. De most mégis hihetetlen volt, hogy mennyire más vele lenni, mint nélküle. Olyan érzésem volt, mintha még stabilabban állnék az élet gömb alakú, csúszós felszínén.

- De, végül jó volt neked nélkülem – kissé bosszúsan pillantott felém, és abbahagyta a hajtogatást.
- Persze, nagyon – felelte cinikusan. – Arra mindenképp jó volt ez az egész, hogy rájöttem, minden, amit elértem, semmi, ha te nem vagy velem.
- Olyan, mintha minden álmod, amid volt eddig erről az egészről, beteljesült volna, de csak a szíved egy részét tenné boldoggá.
- Igen, pontosan – bólogatott, majd kissé döbbenten nézett rám. – Szóval a nagy Mike Shinoda is ezt érzi, hm? – halványan elmosolyodtam, majd még közelebb hajoltam hozzá.
- Minden percben.

Sarah szemei felcsillantak, most úgy igazán, mint régen, amikor rám nézett, és karjait a nyakam köré fonva odahajolt egy csókra.
A csók olyan volt, mint a szirupos, édes, nélkülözhetetlen szerelem. Sosem voltam egy olyan hősszerelmes típus, de most még az én sejtjeim is beleremegtek, s ujjongtak az érzéstől, amit Sarah nekem préselődő teste, illata, és íze váltott ki.
Visszakapni a nőt, akit életemben először és utoljára szerettem, leírhatatlan érzés volt. Csak csókoltam, és öleltem.
Hiába váltunk szét, ahogyan arra mindketten készültünk az elejétől fogva. Rájöttem, hogy amit rákényszerítettem Sarah-ra és magamra is, az elejétől fogva hazugság volt. Egy társ, A Társ, akit szívem minden szerelmével szeretek, és aki viszont szeret, nem visszahúzni fog az életben, hanem előrelökni. Segíteni, mellettem állni, és ami a legfontosabb: szeretni a végsőkig.


- Meg tudsz bocsátani? – kérdeztem, amikor rávettem magam, hogy legalább néhány centire elhúzódjak tőle. Szemeiben vidám kis lángocskák lobogtak, és elvigyorodott.
- Sosem haragudtam. De azért kiengesztelhetsz, elégre három éve nem voltam senkivel… - húzogatta a szemöldökét ördögi mosollyal az arcán, én pedig rögtön éreztem, hogy ez lesz életem eddigi legkellemesebb délutánja.
- Hm… és merre is van a hálószobád? – kérdeztem, s végigsimítottam a gerince vonalán.
- Na, mi az, Életem, csak nem öregszel? A konyhaasztal már nem is elég jó? – kérdezte incselkedve, mire felnevettem.

Azonnal a combjához nyúltam, és egy mozdulattal felültettem az említett asztalra, amit ő vidám nevetéssel fogadott. Tudtam, innentől kezdve sosem leszek már egyedül ott bent, a szívemben. Hiszen a mi szerelmünk túlélt minden akadályt.

Aznap délután új fejezet kezdődött az életünkben, de már nem tartottam tőle, hogy mi lesz holnap. Csak Sarah volt, a szerelme, és az életem… a mi életünk, ami már akkor összefonódott, mikor csalódottan elfogadtuk, hogy bizony szobatársak leszünk a Főiskolán. Többé nem voltak kételyek, és aggodalmak. Mindent megoldottunk, együtt, s tökéletesen összehangoltuk a zenekart és Sarah munkáját.

A legszebb az egészben az volt, hogy minden nap, minden percében tudtam, éreztem, hogy valaki szeret engem… hogy Sarah szeret engem. Ahogyan én is őt, és ez az érzés velem lesz az idők végéig.

Vége