Az új generáció

"ÉS AZTÁN BOLDOGAN ÉLTEK... DE EZ MÁR EGY MÁSIK TÖRTÉNET!"



55. fejezet

Bekka szemszöge:

Tikkasztó, augusztusi napon szálltam le a gépről a LAX-on, ahogy végre hazaértem Franciaországból. A terminálhoz vezető folyosón sorban kerülgettem ki az előttem vánszorgó embereket, mivel minél hamarabb találkozni akartam Annie-ékkel. Sejtettem, hogy nem egyedül jön ki elém, hisz Rint nem is lehetett volna másra bízni, míg hazaérünk innen.

Ahogy kiléptem az ajtón, és szemem elé tárult a hatalmas váróterem, tekintetemmel azonnal azt a két személyt kerestem, akik az életem megszépítői voltak – persze, többek között.
Szinte meg sem pillantottam a többi embert, akik körülöttünk tolongtak, csak épp hogy átsiklott rajtuk a szemem, de őket azonnal megismertem.

Annie és Rin az egyik oszlop mellett ácsorogtak, egyik kezükkel a másikét fogták, míg a másikban jégkrémet tartottak. Rin rózsaszín szoknyában, és fehér blúzban volt – sejtettem, hogy Annie öltöztette reggel -, míg Annie egy fekete rövidnadrágban, Linkin Parkos pólóban és egy DC cipőben állt, és éppen felém nézett.

Ahogy meglátott, mosoly szaladt kedves arcára, majd leguggolt Rin mellé, és megmutatta neki, merről is közeledem én. Ahogy a koromfekete tekintet összeakadt az enyémmel, Rin máris kiszakította magát Annie kezéből, és felém kezdett szaladni.
A szívemben most is, mint mindig, ha velük lehettem, boldogság áradt szét, és mosolyogva leguggoltam, hogy aztán Rint magamhoz ölelhessem.

- Ha ötször nem beszéltük végig, hogy nem szalad el tőlem, akkor egyszer sem – mosolygott elnézően Anna, ahogy közelebb lépkedett hozzánk, én pedig még mindig a karjaimban tartva Rint, sután őt is magamhoz öleltem egy pillanatra.
- De már hiányzott anya! – nézett rá komolyan Rin, majd felém fordult, és vigyorogva felém nyújtotta a jégkrémet. – Kérsz?
- Nem, köszönöm, Kincsem!
- Menjünk, anya, mert apa is nemsokára hazaér szerintem, és ő még nálunk is jobban hiányolt – intett a csomagok felé Annie, én pedig bólintottam, és elindultunk összeszedni a táskáimat.

A kocsiban hátraültem Rin mellé, akinek egy kis ideig be sem állt a szája, úgy ecsetelte, mi történt vele az elmúlt öt napban, míg nem voltam itthon – nem, mintha telefonon nem mondta volna már el, de hát ugye az ördög a részletekben rejlik.

Rin egy négy éves – már majdnem öt, ahogy ő szokta mondani -, hosszú, fekete hajú, sötét, mandulaszemű kislány volt, akit Mike-kal három és fél - négy éve fogadtunk örökbe Japánban. A srácok a mai napig járnak oda, gyűjtenek a természeti katasztrófák miatt. Rin is egy földrengés szerencsétlen áldozata volt. Elvesztette a szüleit, és árvaházba került, alig pár hetesen. Mike egészen véletlenül szúrta ki pont őt, és én is már a legelső pillanatban oda voltam a kislányért. Ahogy akkor egymásra néztünk, már tudtuk, hogy mit akarunk. Rint akartuk, igaz, egy ideje már nem terveztük gyarapítani a családot, mégsem volt kétségünk afelől, mit kell tennünk.

Az úton, Annán láttam, hogy valami nincs rendben vele, és a tippem be is igazolódott, mikor belépve a házunkba, azonnal vágott egy fintort az egyik nagy képre, ami a falon lógott. A kép a Bennington családot örökítette meg, még úgy öt évvel ezelőtt.

- Annie, minden rendben? – kérdeztem azért mégis rá, és leülve a kanapéra, azt figyeltük, hogy Rin hogyan bontogatja a neki hozott ajándékot.
- Minden csodás… - vágta rá azonnal, töménytelen cinizmussal a hangjában, mire elmosolyodtam.
- Tyler? – bólintott, mire átkaroltam a vállát, és igyekeztem elérni, hogy rám figyeljen. - Figyelj, az, ha ölitek egymást, nem segít, tudod jól!
- De tiszta Bennington! Flegma, mint amilyennek Chestert leírtátok az ő korában, és állandóan azzal jön, hogy túl fiatal vagyok és nem értem meg őt. De hát, az Isten áldja meg, csupán két évvel idősebb nálam! – csapott tehetetlenül a combomra, mire elhúztam a számat, de nem szóltam rá semmit.
- Talán, ha nem lennél féltékeny minden lányra, aki megfordul körülötte, akkor nem akadna ki folyton – mindketten Rinre néztünk, aki csupán néhány pillanatig nézett ránk, majd visszafordult az ajándékához, ami egy összerakható Eiffel-torony volt.
- Még mindig tartom magam ahhoz, hogy téged az ufók hoztak, hugicám – mormogta Anna, én pedig elnevettem magam.

Rin, ahhoz képest, hogy négy éves volt, rendkívül érettem látta a világot. Ezt már mindannyian megszoktuk, de Annának még mindig furcsa volt egy kicsit. Persze kialakult köztük egy vita – mint mindig -, arról, hogy Annie szerint Rin azt sem tudja, mi az, hogy féltékeny, én pedig csak figyeltem őket. Hiába volt köztünk tizenhat év korkülönbség, teljesen egyenrangú partnerekként vitáztak.

Nem volt időm végighallgatni mindazt, amit mondtak egymásnak, mert közben megcsörrent az itthoni telefon. Nos, valójában nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy ki hívott, és azon sem, hogy mit akart mondani.

Még akkor is telefonon beszéltem, mikor nem sokkal később nyílt az ajtó, és végre megint láthattam, ahogy Mike beledobja a kulcsát a tálba, majd megöleli a két lányunkat. Mosoly futott az arcomra, habár amit hallottam most, eléggé lelombozott… Mégis sikerült leráznom az edzőt, és rövid úton én is Mike karjaiban landoltam.

Míg Anna és Rin egymás szavába vágva árulkodtak egymásról Mike-nak, én futó csókot váltottam vele, és beletúrtam a fekete – s néhol ősz – tincsekbe, majd egyszerűen hozzábújtam.

Most, hogy újra itthon voltam, vele, velük, az egész világ szebbnek és színesebbnek látszott.

Miután Mike nem tett igazságot köztük, ahogyan sosem szokott, mindannyian felmentünk Rin szobájába. A másodikon mérgelődtem egy sort a folyosón eldobált pólók és egyéb kellékek miatt, de ahogy rásandítottam Mike-ra, ő csak megvonta a vállát. Cseppet sem zavarta, hogy a gyerekeink rendetlenek, mint a bűn. Csak megcsóváltam a fejem, majd a harmadikon Rin szobájában újabb kis piros pöttyöt tettünk a hatalmas fali térképre.

Rin tudta, hogy biológiailag nem a mi lányunk, mégsem zavarta. Tudta, hogy ugyanúgy szeretjük őt is, mintha csak a sajátunk lenne. Egyetlen kérése volt úgy egy évvel ezelőtt, mikor ezt elmondtuk neki: egyszer szeretne ellátogatni a szülőhazájába.
Habár akkor még csak három éves volt, valahogy felfogta a dolgok súlyát, és mégis, ezek mellett, ugyanolyan álmodozó gyerek tudott maradni, mint mások. Viszont ettől a naptól kezdve bontakozott ki a nagy álma, hogy körbe szeretné egyszer utazni a világot. Azóta, ha Mike vagy én, esetleg a többiek járnak valahol külföldön, hozunk Rinnek valamit az adott országból, ami rá jellemző, Rin pedig pöttyökkel jelöli a bejárt utunkat a térképen. Most sem volt ez másképp.

Lentről ajtócsapódást, majd nevetést hallottunk. Annie váltott az apjával egy amolyan mindentudó pillantást, majd rám vigyorgott. Azt hiszem ő is sejtette, hogy kitől jött az előbbi hívás, és miért.

- Anya!
- De jó téged…
- Újra itthon látni! – fejezték be a mondatot egymás szavába vágva a fiúk, majd együttesen bordaropogtató ölelésben részesítettek.
- Beszélnünk kell! – Dean és Chace egymásra néztek, majd színpadiasan sóhajtva levetették magukat a kanapéra. – Mr Rogers hívott, és…
- Meg tudjuk magyarázni! – kezdte hevesen Dean, én pedig felvont szemöldökkel leültem velük szembe és vártam.
- Az egész Derek hibája…
- Igen, mert rámozdult Willow-ra, és…
- Tudod, milyen Mike…
- Sosem mondaná meg a csajnak, hogy…
- Totál szerelmes belé… - magyaráztak, s már meg sem lepődtem, hogy tökéletesen be tudják fejezni egymás mondandóját.
- Nem vagyok szerelmes Willow-ba! – hangzott a tömör válasz Mike felől, aki most az apja mellett ácsorgott a nappali ajtajában, és Rint tartotta.
- De igen, az vagy – kontrázott Dean. – És, ha már te nem tanítod móresre Dereket, akkor…
- Mi szívesen vállaljuk, hisz testvérek vagyunk! – Chace összepacsizott Deannel, és diadalmasan néztek az öccsükre.
- Ezt akkor sem nektek kell elintéznetek! – kötötte az ebet a karóhoz Mike. Ahhoz képest, hogy mennyire sármos volt már így, tizennyolc évesen is, valahogy sosem volt ezzel tisztában, vagy csak szándékosan nem vett erről tudomást. Teljesen olyan volt, mint az apja. Sötét haj, barna, igéző tekintet, s nem tévedtem, mikor az apja nevét választottam neki; kiköpött Shinoda volt. Ellentétben a bátyjaival, akik mindketten világosbarna hajú, kék szemű, tizenkilenc éves ikerpár voltak; ők inkább voltak az én családomra hajazók, mint Mike-éra. Ők ketten igazi nőfalók voltak (ellentétben az öccsükkel), és ez ellen semmit sem tehettünk, bár valójában nem is akartunk. Okosak voltak, felelősek a saját tetteikért, megbízhattunk bennük… a legtöbb esetben.
- Attól még, hogy ti ketten vagytok, nem szállhattok szembe állandóan mindenkivel! – dorgálta meg őket Mike, mire a fiunk is bólogatni kezdett mellette.
- Pláne nem a pályán! A foci nem egy veszélytelen sport, és nem lenne jó, ha amiatt, hogy az öcséteknek akartok segíteni… - kezdtem, de most is, mint általában, félbe lettem szakítva.
- Anya, Derek falember… Olyan, mint egy kétajtós szekrény – Dean olyan meggyőződéssel mondta, ami Chace nyelvét is feloldotta.
- Ráadásul egy őstulok. Ha tudnád, miket szokott szövegelni az öltözőben… Nem csoda, hogy a pompom lányokra hajt, mint amilyen Willow is… - magyarázta Chace, miközben kétkedve összehúzta a szemöldökét, és az öccsére nézett. – Nem is értem amúgy, mit akarsz tőle. Az a csaj egy…
- Ne is folytasd! – mordult rá Mike, majd letette Rint és felcaplatott a szobájába, jól becsapva maga mögött az ajtót.
- Azt hittem, fontos nektek a játék, de az edző azt mondta, eltilt benneteket két meccsről! – közöltem, mire a két teljesen egyforma arc egyszerre sápadt el.
- Úgy gondolom, ez elég büntetés nekik, szóval nem kell kitalálnunk mást – érvelt Mike, mire bólintottam.
- Amúgy, ha valakit cseszegetni akartok, ott van Tyler!
- Anna! – szóltunk rá kórusban az eddig a háttérben meghúzódó lányunkra, aki csak villantott egy bűbájos mosolyt, majd az öccse után ment az emeletre.
- Két meccs… két meccs? – ismételgette Chace, mint aki nem akarja elhinni, amit mondtam.
- Igen, Szívem, két meccs – simogattam meg a térdét vigasztalóan. - Elvégre az esés közben annak a srácnak eltört az orra, pedig nem ez lett volna a dolgotok, ha jól sejtem.
- Hát nem, de… - motyogta Dean, de ő maga sem tudta, hogyan is folytassa.
- Figyeljetek! – ült le melléjük Mike, ölébe vonva Rint is. – Elvárjuk tőletek, hogy vegyétek komolyan mind a játékot, mind az öcsétek kérését. Nem a ti dolgotok eldönteni, ki tetsszen neki, és ki nem. Arról nem is beszélve, hogy öt éves korotok óta imádjátok az amerikai focit, és anyátok meg én mindent meg is tettünk, hogy…
- Jó, jó, ne folytasd! – mormogta bűntudatosan Dean, a testvére pedig lehajtott fejjel bólintott.
- Jók leszünk! – ígérték kórusban. Dean felnézett a plafonra, mintha át akarna látni rajta, majd felsóhajtott.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha megnézzük mi is Mike-ot. Bár még mindig fent tartom, hogy az a lány nem hozzá való – ezzel elindultak ők is felfelé, s néhány másodperc múlva Rin is elszaladt mesét nézni, s kettesben maradtunk. Átültem Mike mellé, hátradőltünk, átöleltük egymást, és hallgattuk a fentről leszűrődő veszekedés, majd nevetés hangjait.
- Tudod, mikor Anna megszületett, örültem, hogy kislány lett, és hogy élve megúsztuk – erre csak horkantott egyet, én pedig megsimogattam az arcát. – Aztán, mikor nem is olyan sokkal később ez a két csibész is a kibújt a hasamból, azt gondoltam, hogy milyen aranyosak lesznek, hogy ilyen egyformák…
- Most meg úgy érzed, hogy inkább csapás az emberiségre – nevetett Mike, mire fintorogva-mosolyogva bólintottam.
- Komiszak, szemtelenek, nagyszájúak, olyan ki-ha-én-nem típusúak, mégis okosak, kedvesek és elbűvölőek…
- Igen, furcsa… néha elgondolkodom, hogy nem Peti-e az apjuk – szúrta oda Mike, mire rosszallóan rácsaptam a combjára. – Csak viccelek!
- Ajánlom is… - morogtam, majd belefúrtam az arcomat a nyakhajlatába, és magamba szívtam az illatát, amit több, mint húsz éve imádtam. – Mike viszont teljesen más, mint az ikrek.
- Olyan, mint te – cirógatta meg mosolyogva a karomat, majd kis fészkelődés után halkan megkérdezte, hogy mi is van Tylerrel.
- A szokásos – vontam meg a vállamat, de ő bosszúsan fújtatott.
- Esküszöm, beverek neki egyet, ha sokat szórakozik még Annával, hiába Chester fia!
- Miért, Deannek sem húztál be, mikor Claire-t szédítette?!
- Claire idősebb náluk, ha ez kellett neki, akkor…
- Anna is elég idős már, Mike! – néztem fel rá, de olyan durcás képet vágott, hogy tudtam, ebben a vitában nem nyerhetek. – Jó, felfogtam! – visszakoztam azonnal, mire megeresztett egy mosolyt. – De ti nem tudtok mindent.
- Mit nem tudunk? – kérdezett vissza, én pedig felkeltem mellőle és összehúztam a nappali kétszárnyú ajtaját, majd visszasiettem mellé.
- Figyelj, Tyler körül csak úgy nyüzsögnek a lányok, ami nem csoda, hiszen egy világszinten ismert zenekar énekese. Az alma nem esett messze a fájától – Mike erre csak bólintott. – Rengeteg lány, tudod… emlékszel te még azokra az időkre… meg nem mintha most másképp lenne – sandítottam rá gonoszul vigyorogva, mire ártatlan képet vágott.
- Én csak téged…
- Tudom, tudom. Szóval, gondolj bele kicsit Ty helyzetébe…
- Akarná is azt a sok csajt, meg akarná az én lányomat is. De a kettő nem megy, és nem értem, hogy miért állsz mellé?! – dörrent fel, mire nyomtam egy puszit a szájára. Imádtam, hogy ennyire védte Annát, mióta csak megszületett.
- Mert eszméletlenül illenek egymáshoz. Ma is láttad, hogy Annán LP-s póló van? Ő is legalább annyira büszke rátok, mint Ty. Ráadásul imádja őket is… És hát Tyler, amint hazaér a turnéról a srácokkal… el fog jönni hozzád! – Mike értetlenül nézett rám, de én meg az essen-már-le tekintetemmel viszonoztam ezt.
- Nem! Nem, nem, nem, nem… - ismételgette ijedten, és úgy nézett rám, mintha hirtelen két fejem és három másik orrom nőtt volna.
- De! Meg fogja kérni tőled a kezét. Mert látod, ilyen jól nevelt Bennington lett belőle!
- De olyan fiatalok még! És te ezt honnan tudod?
- Talinda hívott, hogy készítselek fel. Nem akarja, hogy lenyeld keresztbe a fiát – vigyorogtam rá, mire elhúzta a száját.
- Azért annyira nem vagyok rossz!
- Nem hát… - hagytam rá a dolgot.

A vacsora ugyanolyan zsivajban telt, mint máskor. Rin még mindig Annával vitatkozott, bár már más témában; az ikrek újabb csíntevésen törték a fejüket, amivel borsot törhetnének Derek orra alá úgy, hogy nekik ne legyen belőle bajuk; míg én a fiatalabb Mike-kal beszélgettem erről a Willow lányról. Nekem sem volt éppen szimpatikus a többiek szavaiból ítélve, kedves férjem pedig inkább Annáékhoz szállt be. Nem szeretett szerelmi ügyekben a srácoknak tanácsot adni, ezeket a dolgokat mindig átpasszolta nekem, ő inkább a lányokra összpontosított ilyen téren.

Később, miután Rint ágyba tettük, mi többiek leültünk a nappaliba egy-egy pohár borral, vagy üveg sörrel, és meccset néztünk. A fiúk együttes erővel kiabáltak és szurkoltak, míg én Annie-vel beszélgettem. Kicsit aggódott, hogy vajon mi van Tylerrel, hiszen messze van tőlünk, valahol Ausztráliában, én pedig csak nagy bölcsen nyugtatgattam, hogy biztos jól van. Azt már nem közöltem, hogy lehet, éppen gyűrűt keresgél valahol.

A meccs végeztével az ikrek ujjongva vonultak fel a szobájukba, és tudtam, hogy semmi értelme most rájuk pirítani, hogy az egész második emelet az ő cuccaikkal van tele. A két Mike kicsit csüggedtebb volt, ők mindig „csakazértis” a másik csapatnak szurkoltak.
Anna még egyszer káromkodott egy sort Ty miatt, majd ahogy észrevette a telefonján az eddig nem elolvasott üzenetet, bosszankodása átment egy mosolyba, és csillogó szempárba.

Mikor végre mi ketten is ágyba kerültünk, átöleltük egymást, és lassan csókolózni kezdtünk. Mint a tinik, lassan, kóstolgatva, mintha ez lenne az első. Imádtam.

- Lexiék amúgy hogy vannak? – kérdezte két csók között, s ujjai besiklottak a hálóingem alá.
- Jól. Franciaországból most Magyarországra mentek a gyerekekkel… Petit hiányolták már a szülei, de az évfordulójukra visszajönnek, és tartunk egy össznépi ünneplést – sóhajtottam halkan. Egyszerűen képtelenség volt gondolkodni, mikor ezt művelte velem.
- Ezen a napon túl sok olyan információt kaptam, ami… meglepett – nézett fel rám, ajkai pirosak voltak a csókomtól, szemei pedig vágytól csillogtak. – Majd ráérünk a gyerekeken gondolkodni holnap, de remélem, tudod, hogy milyen nap van ma?!
- Hm… lássuk csak – úgy csináltam, mint aki elgondolkodik, de mikor megéreztem a nyelvét végigsiklani a nyakamon, azonnal kiböktem a választ. – Ma van huszonhárom éve, hogy megismertük egymást.
- Igen, és ez a nap megérdemel egy kis… - a fülemhez hajolt és halkan belesuttogott. – romantikát.
- Tényleg? Én inkább valami heves, túlfűtött, szenvedélyes…
- Ahogy óhajtja, Mrs Shinoda! – kuncogott fel, félbeszakítva a felsorolásomat, és fölém gördülve újra megcsókolt, csak most sokkal nagyobb hévvel, mint eddig.

Huszonhárom éve volt, ahogy azon az augusztusi napon véletlenül ugyanabban a boltban kötöttünk ki. Huszonhárom éve övé a szívem, van öt csodaszép gyerekünk, van karrierünk, barátaink, és családunk… mégis, még mindig, teljesen csak egymás karjaiban vagyunk maradéktalanul boldogok. S tudtam, ez örökké fog tartani.

Vége