In The Beginning

„Végzet nincs. Választásunk van. Az egyik választás könnyű, a másik nem. Ez utóbbiak az igazán fontosak, ezek tesznek emberré.”



**Olyan 1999-2000 környékén**

Na, most aztán komolyan mondom, hogy fogom magam és mindenkit kiütök! – füstölögtem, miközben az íróasztalomnál görnyedtem, és tanultam, míg a folyosóról megint Nica visítozását kellett hallgatni. Összeszedett valami pasit, akit aztán dobott is – nyilván, mert a pasi nem Mike volt -, és most olyan volt, mint egy klimaxos picsa. Hihetetlen! Na jó, elegem van – fortyogtam, felkeltem az asztaltól, és olyan hévvel rántottam ki az ajtót, hogy még nyekkent is egyet a tokjában.

- Befognád végre? Nem hiszem el, hogy állandóan úgy viselkedsz, mint egy idióta! Rajtad kívül még több százan laknak itt, úgy hogy leszel szíves végre alapállásba állítani azt az ólajtó szádat! – ordítottam neki a folyosó másik végébe, és mindenki, aki kint volt, minket figyelt. Nica hirtelen azt sem tudta, hogy mit mondjon, de nem is kellett neki semmit. Mike sétált a bámészkodó tömegben felém, halálos nyugalommal az arcán, mintha nem is épp most keltem volna ki magamból úgy, mint talán még soha.
- Szia, Sarah! – csókot nyomott a számra, majd még mielőtt újabb lendülettel ordítottam volna Nicával, behúzott a szobába. – Miért vagy megint ilyen ingerült, Édes?
- Mert ettől a szukától képtelenség tanulni, bassza meg, azért! – dohogtam, de ő csak felsóhajtott.
- Imádom, mikor ilyen vagy, bár még sosem láttalak ennyire kiabálni. Mindenesetre eléggé kívánatossá tesz, ezt jobb, ha tudod! – mosolyodott el, majd nem hagyva nekem válaszadási lehetőséget, magához húzott és megcsókolt.

Nem mondom, hogy nyugalomban telt el a maradék időnk az iskolában. Mind Mike, mind én rengeteget tanultunk, és emellett sorozatosan próbákra jártunk. Mike és a Xero minden követ megmozgattak, hogy sikeresek lehessenek, és ezért én kimondhatatlanul büszke voltam rá. Sokszor teltek el a hétvégéink úgy, hogy szinte fel sem tűnt az idő múlása. Pénteken délután gyorsan összedobtuk a házinkat, szombaton délelőtt még tanultunk, ha kellett, majd délután a próbaterembe indultunk. Én persze nem csináltam mást, mint hallgattam őket, és bíztattam, amennyire csak tudtam, vagy éppen plakátokat rajzoltam egy-egy szombat esti fellépésre. Éppen ezért a vasárnapok mindig alvással és sokszor józanodással teltek. Egyáltalán nem volt könnyű megállni a helyünket a Főiskolán sem, hiszen az idő előrehaladtával a csoporttársak is egyre jobbak lettek, már nem voltunk ketten olyan kimagasló tehetségek, mint az első évben, de derekasan küzdöttünk. Mindketten grafikusnak tanultunk, így könnyű volt tartani a lépést, tudtunk segíteni egymásnak. Aztán a fordulópont az utolsó hajrában következett be. Mike weblapszerkesztést kezdett jobban tanulni, és kézi grafikára járt, én pedig a vizuális effektek felé mozdultam el. Mindenben támogattuk a másikat, egyszerűen nem tudtunk olyan dolgot tenni, ami a párunknak ne tetszett volna.
Az általános ámulat tárgya viszont végig mi ketten maradtunk. Nica hol itt, hol ott bukkant fel az életünkben, de mindannyian tudtuk és éreztük, hogy az ő helye régen nem Mike mellett volt. Talán, még mielőtt én megismertem őt, közel álltak egymáshoz, de ez megváltozott. Mintha Mike annak ellenére, hogy nagy vehemenciával tiltakozott az ellen, hogy köztünk kialakuljon bármi is, mégis vágyott volna rá. És ezt Nica nem tudta neki megadni, a vágyódást, a tüzet, a szerelmet.
Szóval minden adott volt egy csodálatos élet kezdetéhez, minden jól alakult. Szinte mindenből ötössel végeztünk a Főiskolán, a szüleink elégedettek voltak, ahogyan mi is.
A nagybetűs életbe sikerült jól belekezdenünk. Mike kivett egy kis lakást Los Angeles belvárosában, és rövid időn belül ott találtam maga, hogy a beköltözést segítettem.

- Nem tudom, hogy a zöld menne-e ehhez a fehér szarhoz! – fintorogtam a lakásban ácsorogva, ahogyan szemügyre vettem a fal színét, és a bútorokat.
- Nem maradnak ezek a bútorok – nézett rám olyan tekintettel, mintha azt mondtam volna neki, hogy fessük rózsaszínre az egészet.
- Ja, hát akkor jó – bólintottam, majd az ecsetért nyúltam, hogy befejezzem a pici, kimaradt részek mázolását.
- Tetszik neked amúgy? – kérdezte félvállról, mire újra körbepillantottam.
- Igen, jól néz ki.
- Tudod… nem venném rossz néven, ha ideköltöznél – hirtelen kaptam felé a fejemet, mire ő szkeptikusan sóhajtott. – Nem azt mondom, hogy belehalok a hiányodba, mert nem, de…
- Én is szeretlek, Mike – mondtam gúnyosan, mire elvigyorodott.
- Szóval nem bánnám, ha itt lennél minden nap, meg minden.
- Meg minden? – vontam fel a szemöldökömet, majd mosolyogva újra a fal felé fordultam. - Oké, majd esetleg valamikor átcuccolok.

Az átcuccolás a következő napon meg is történt, amit Mike és Brad segítségével vittünk véghez. Párom arcán halvány mosoly játszott. Tudtam, hogy tetszik neki, hogy a tettek mezejére léptem.

**

Fáradtan és nyúzottan értem haza valamikor este kilenc körül. Az első munkám, az első főnököm – a meló jó, a főnök egy hajcsár, de azért jófej.
Amire pedig haza kellett esnem, az valami irtózatosan nagy kupi volt, meg zsivaj.
Csak sóhajtottam egyet, de amint elém robbantak a srácok, mosoly szaladt az arcomra. Egyszerűen imádtam velük lenni, még akkor is, ha tizenkét órát ültem előtte az irodában.
Az új tag Chester volt. Szerettem nagyon, először csak azért, mert végre nem Mark volt körülöttünk, utána meg kezdtem megismerni, és egyszerűen jófejnek találtam.
Olyan éjfél körül végül elmentek ők is haza, és kettesben maradtunk Mike-kal.

- Sarah, én… gondolkodtam – kezdte, miközben én még a fürdőben szöszöltem.
- Na, mondjad! Ha a karácsonyról van szó, mondtam, hogy igyekszem ott lenni a nagyszüleidnél, de nem tudok kétfelé szakadni.
- Nem, nem arról. Tudod, hogy magasról leszarom az egészet! – legyintett, és az ajtófélfának támaszkodva figyelt, ahogyan törölközöm.
- Akkor?
- Én ott fogom hagyni a céget – ránéztem, és bár egy pillanatig tiltakozni akartam, végül rájöttem, hogy őt sosem tudtam befolyásolni. Miért pont most engedne? Vagy miért pont most szóljak bele az életébe? – Van valamennyi spórolt pénzem, és…
- Hagyd már! Tudod, hogy a pénz nem téma. Keresek annyit, hogy ellegyünk.
- Hát… - nagyot szusszantott, én pedig magamra kaptam a hálóingemet, és elé sétáltam. Bosszankodott, mert valami olyasmit készült mondani, amit amúgy nem mondana. Így volt például mindig azzal is, hogy kimondja, szeret. Nem gyakran hallottam tőle. – Nem igazán akarok tőled függeni, Sarah.
- Tudom.
- Jó… az jó… - motyogta. Igen, tudtam, hogy ő ilyen. A legelső pillanattól fogva tudtam, hogy senkitől sem akar függeni. Még akkor sem, ha kapcsolatban van. Pláne akkor nem. Megütött ez engem minden alkalommal, de tudtam kezelni, mert számítottam minden ilyesmire.

Nem szóltam erre már semmit, csak odahajoltam és megcsókoltam.
Nyelve hamar rátalált az enyémre, és érzéki játszadozásba kezdtünk. Ujjai felgyűrték a hálóingemet, a hátam pedig a falhoz csapódott, miközben ajkai már a nyakamon érintettek.
Ilyenkor két végletbe szoktam esni: az egyik az, mikor csak sóhajtozok és hagyom, hogy azt tegyen velem, amit akar; a másik, amikor én is ugyanilyen hevesen esek neki.
Most az első opció lépett érvénybe. Egyszerűen csak öröm volt érezni, ahogyan lehúzta rólam a falatnyi anyagot, és letérdelve elém, a vállára vette az egyik lábamat, és nyelvével kezdett kényeztetni. Nem tudtam betelni az érzéssel, és ott, a falnak támaszkodva hagytam, hogy a magáévá tegyen.
Felőlem bármit csinálhatott volna, az, hogy kilép a cégtől, nem hatott meg annyira. Hiszen nekem ő jelentett mindent, és minden egyes döntése helyes volt.

**

Vannak az életben olyan dolgok, amik bár velünk történnek, valahogy egyáltalán nem érezzük azt a sajátunknak. Amikor bekerültem a Főiskolára, eszembe se jutott volna, hogy pont a jeges, szemtelen, kíméletlenül beszólogató szobatársamba fogok beleszeretni. Ha valaki nekem ezt mondta volna a legelső napon, hát körberöhögtem volna.
Viszont az évek, amiket együtt töltöttünk, megmutatták, hogy Mike-nak van a legszebb szíve a világon, amit igenis érdemes szeretni. Sok dologra megtanított, sok mindent köszönhettem neki, ahogyan talán akadtak olyanok is, amikért ő mondhatott volna nekem köszönetet. De mindez nem számít, amikor az ember a mindennapok tömegében fuldokol, amikor bár szeretnél időt szakítani az életedre, mégsem tudsz. Így voltunk ezzel mi is. Elmélkedni a régi eseményeken és érzéseken felemelő volt, mikor volt egy perc nyugalmunk, viszont ez nem sokszor adatott meg. Az pedig, hogy felelevenítsük mindezt, vagy új dolgokat éljünk meg, szinte lehetetlenségnek bizonyult.
Szépen lassan múlt el minden, ami jó volt. Bár, tulajdonképpen nem is olyan lassan, hiszen elég volt pár hónap ahhoz, hogy elvesszünk a munkánk, a hivatásunk, a szenvedélyünk sivatagában, ahol bár voltak oázisok, sikerek és elismerések, mégis az egész valahogy üres volt, kopár, és száraz a másik nélkül. Mert bizony hiába éltünk egy lakásban, csak egy mellett éltünk, nem egymással. Ez pedig, a legnagyobb fájdalom volt egész addigi életemben.

- Ne haragudj, hogy késtem! – kezdtem azonnal, ahogy beléptem a lakásba. Éppen el akartunk tölteni együtt egy romantikus estét, sok-sok hét után, de ahogy megláttam a többieket, leesett, hogy ez most sem fog megtörténni.
- Semmi baj, úgyis közbejött valami – motyogta Mike, automatikusan csókot nyomott a számra, majd visszaült Brad és Rob közé a kanapéra, és papírok fölé hajolva folytatták az elkezdett beszélgetést.
- Rendelünk valami kaját? – kérdeztem Chester csendesen, én pedig sóhajtva bólintottam.
- Persze, thai kaja jó lesz? – bólintott, és mivel a többiek nem mutattak hajlandóságot arra, hogy figyeljenek is ránk, megrendeltem a vacsoránkat, így este fél kilenckor.

Az este további részét nem töltöttem a srácokkal, inkább bementem a hálóba, és átnéztem pár dolgot, amit majd a héten még el kell intéznem. A kezembe akadt a levél is, amit kaptam, ami megalapozta volna az életemet a szakmában. Tűnődve olvasgattam a sorokat, de mikor hallottam, hogy Mike közeledik, eldugtam a táskámba a papírt. Mivel fontos dologról volt benne szó, így egy alkalmasabb pillanatban akartam felhozni a témát Mike-nál, mondjuk, mikor nem éjjel egykor jutunk el addig, hogy tudjunk két szót váltani kettesben. Szerettem a srácokat, nekem is a barátaim voltak, de azért jó lett volna, ha néha nekünk kettőnknek is van egy kis időnk együtt. Viszont ezt sem vethettem volna Mike szemére – mondjuk nem is tettem volna -, mert én is mindig estig dolgoztam.

- Hű, ez is egy hosszú nap volt – dőlt le mellém az ágyba, én pedig hozzá hajoltam egy csókra.
- Igen, ez igaz.
- Hm… - hümmögött, miközben én már a nyakán jártam az ajkaimmal. – Tudod te, hogy mikor szeretkeztünk utoljára?
- Nem. Csak azt tudom, hogy tegnap éjszaka is szexeltünk – néztem fel rá, ő pedig azzal a tipikus Mike-os, kifürkészhetetlen, mégis szívfájdítóan csodálatos tekintettel nézett le rám.
- Itt lenne az ideje! – azzal fordított a helyzetünkön.

**

A napok gyorsan teltek, én pedig csak tovább halogattam annak a bizonyos levélnek a megvitatását Mike-kal. Sem ő, sem én nem értünk rá, neki a bandával volt állandóan dolga, nekem pedig a cégnél. Igaz, hogy bent már mindenki arról beszélt, hogy megyek Új-Zélandra, és hogy mennyire irigyeltek, én csak hallgattam. Képtelen voltam bármit is mondani, hiszen ez egy óriási lehetőség volt, amit egyszerűen nem utasíthattam volna vissza… és nem is akartam. Anno azért is mentem pont arra a Főiskolára, mert jó akartam lenni, ha nem a legjobb. Ez pedig a mai napig így volt.
Otthon legnagyobb meglepetésemre Mike várt, pedig még csak délután öt óra volt. Igaz, hogy péntek, de azért meglehetősen furcsa volt a lakásban találni, ráadásul úgy, hogy se nem zenélt, se nem megbeszélést tartott a többiekkel.

- Szia, Édesem! – mosolyodtam el rögtön, és az ölelésébe bújtam. Ahogy megéreztem összezárulni magam körül a karjait, és felfigyeltem a merevségére, azonnal felpillantottam rá, és gombóccal a torkomban vártam, vajon most mi történt.
- Szia – arca ugyanaz volt, mint mikor hetekig nem állt szóba velem az első Féktelenek Éjszakája után. Rideg, közönyös és rezzenéstelen. – Beszélni szeretnék veled, ha ráérsz!?
- Persze – bólintottam rögtön, és hagytam, hogy lenyomjon a fotelba, ő pedig helyet foglaljon a szemközti kanapén. A távolságtartása már most feltűnt, és beleremegett a gyomrom a félelembe. Komoly dologról lesz szó, tudtam jól.
- Ma délelőtt felhívott Steve – ő volt a főnököm, aki viszonylag jól kijött Mike-kal annak ellenére, hogy Mike sosem bratyizik le csak úgy senkivel. – Nem akarsz elmondani valamit? – nézett rám kérdő tekintettel, én pedig nagyot nyeltem.
- Beszélt neked Új-Zélandról – nem kérdeztem, kijelentettem; világosabb volt a napnál is.
- Igen, beszélt. Ahogyan arról is, hogy te még nem adtál konkrét választ, pedig nem is olyan sokára indulnod kellene, és akkor fel kell mondanod nála.
- Feltételezem, hogy nem arról akarsz velem beszélni, hogy ne okozzak gondot Steve-nek, igaz? – szívem szerint elfordultam volna a jeges tekintettől, amiben most semmilyen érzelem nem látszott, mégis képtelen voltam rá. Így hatott rám a kezdetektől fogva, vonzotta a szemem, és minden, amit tett, csodálattal lekötötte a figyelmemet.
- Nem… - nagyot sóhajtott, majd a térdeire könyökölve a kezébe temette az arcát. Nem mertem megmozdulni, pedig szívesen végigsimítottam volna a vállán, hogy tudja, én mindig vele leszek. – Megértem, miért nem mondtad el. Ismerlek, Sarah. Viszont el kell menned, és ezt te is tudod. Sőt, te el akarsz menni, igazam van? – újra felnézett rám, és végre láttam valamit a szemében. Valamit, ami bár különbözött attól a közönytől, amit eddig mutatott, viszont egy pillanatra megijedtem ettől a valamitől.
- Szeretnék jó lenni, ezt tudod, és ez egy nagy lehetőség… - meg akartam fontolni, mit is mondok, bár Mike mindig tökéletesen értette mit is szeretnék kinyögni. – Tudom, hogy hosszú idő, de… Jöhetnél, és biztosan én is jöhetnék ide…
- Sarah – mordult fel, de most inkább tűnt reménytelennek és hitevesztettnek, mint dühösnek. – Ha minden jól megy, lassan leszerződünk egy kiadóval. Akkor pedig nekem itt kell lennem, és nem mehetek csak úgy utánad a világ másik végére.
- Tudom – suttogtam, és zavartan letöröltem a szemem sarkában megbújó könnycseppeket. – Tudom, hogy mit jelent ez – Mike összeszorította az állkapcsát, de egyelőre nem mondott mást. – De én… akkor nem megyek.
- Gyűlölnél érte engem.
- Nem… én… nem… - vajon így lenne? Ő gyűlölne, ha én akarnám visszatartani a távolság, vagy bármi más miatt őt? Valószínűleg.
- Együtt szárnyaltunk – hangja halk volt, mégis olyan tisztán hallottam őt, mint még soha ezelőtt. – A Főiskolán mi ketten segítettünk a másiknak. Azért voltunk olyan nagyok a többiek között, mert mi ketten tökéletesen megértettük egymást, és ketten voltunk egyek… De mióta kikerültünk onnan, ez már nem működik. Nem ugyanazt csináljuk, mint eddig. Most már nem házit csinálunk együtt, nem a szobánkban ülve készülünk a statisztika dolgozatra… Már olyan, mintha… mintha nem is te meg én lennénk – megcsóválta a fejét, én pedig a számra szorítottam a kezemet, és elfordultam tőle, hogy legalább ne úgy fakadjak sírva, hogy közben az elhatározást látom a szemében.
- Csak adj egy percet! – suttogtam nagy nehezen és próbáltam rendezni az érzéseimet. Fájtak a szavai, úgy hangzott, mintha már egyáltalán nem szeretne. Tudtam, hogy nem így van, nem lehet így, hiszen tegnap még pontosan láttam a tekintetében a szerelmet.
- Sarah, hagyd ezt abba! Nem bírom! – felpattant és körbe-körbe kezdett mászkálni a fotelem körül. Csak megráztam a fejemet, és a hetedik köre után én is felálltam, s az ablakhoz sétálva lebámultam az utcára.
- Te már döntöttél, igaz? Kettőnkről…
- Igen. Meghoztam a döntésemet. De nem most, már régen. Akkor, mikor megfogadtam, hogy híres zenész leszek. Nem ellened döntöttem, hanem a Linkin Park mellett.
- Kedves… - morogtam, bár inkább hangzottam csalódottnak, mint cinikusnak. Pedig mindig is tudtam, hogy Mike ilyen. Tudtam, mit vállaltam.
- Emlékszel ugye, hogy mit mondtam mindig neked? – kérdezte halkan, és ujjai végigsimítottak a karomon, s hátulról gyengéden átölelt.
- Hogy… - elszorult a torkom, ahogyan kedvenc mondatának súlya rátelepedett a szívemre és a lelkemre. – Hogy ne szeressek beléd.
- Igen, látom, emlékszel még…
- De te is… te belémszerettél… - motyogtam szinte magamon kívül, és hangom megremegett az elfojtott érzelmektől.
- És mit mondtam mindig erre? – kérdezte lassan, én pedig úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna.
- Hogy te tudod majd kezelni az elválást… - válaszoltam meg a kérdést, mint rendes diák a tanítómesterének. Így is volt, mindig ő oktatott engem. Nem a tananyagra, hanem az életre. Ezek voltak a legfontosabb dolgok, amiket kaptam tőle a szerelmén kívül.
- Egyszerűen már nem olyan ez, mint lennie kellene, és én beláttam ezt. Próbáltuk, te is, én is, tettünk ezért a kapcsolatért. De valahol közben elvesztettük mindazt, amink volt – pár pillanatig hallgatott, majd csókot lehelt a nyakamra, én pedig lehunytam a szemem. – Most pedig arra kérlek, hogy légy olyan erős, mint amilyennek mindig mondtad magad. Én is emlékszem ám, hogy mindig azt mondtad, te is tudod majd kezelni ezt.
- Rendben.

Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy hazudtam, de nem tehettem. Igaza volt, vállaltam ezt. Még most is ő tanít engem, ő irányít. S el kell ismerni, piszkosul jól csinálja. Megfordultam, és mélyen a barna szemekbe néztem. Most is benne volt a jeges, kegyetlen igazság, mégis láttam benne szenvedélyt is. Talán arra számított, hogy mégsem tudom kezelni az elvesztését, és hogy esetleg megpróbálom jobb belátásra bírni.

- De ez nem Új-Zéland miatt van, ugye? Nem számíthatok rá, hogy majd elmúlik a mérged, és könyörögsz egy sort, mint a többi suhanc… - gonoszan elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Egészen eddig nem tudtad igazán, hogy Nica miért nem lett a barátnőm, ugye? – lassan megcsóváltam a fejem. – Ő nem lett volna képes ezt elviselni, és ezt én tudtam. Nem azért nem jöttem vele össze, mert szemét akartam lenni. Mert biztos vagyok benne, hogy eleinte ezt hitted… én csak nem akartam egy olyan kapcsolatba belemenni, ahol előre felkészülhetek a viharra, mikor csendes naplementét szeretnék, szép emlékekkel.
- Végül miért hitted azt, hogy velem más lesz? – elmosolyodott, most már kedvesebben.
- Mert utáltál engem, és szerettél is egyben. Tudod, ha valaki iránt két ilyen erős, de ellentétes érzést táplálsz már az elejétől fogva, úgy hiszem, nem tűnik el teljesen ez a kettősség. És a harag, a gyűlölet, erőt ad. Ahogyan a dac is, amivel tudtam, hogy kezelni fogod ezt – nagyot sóhajtott. – Ezt már az elejétől fogva tudtam, de tudtam még valamit… hogy bár erős leszel, fájni fog. Nem akartam, hogy fájjon neked, Sarah! Sokkal egyszerűbb lett volna, ha megmaradunk a Királykisasszonyozásnál meg a Seggfejezésnél…
- Igen, könnyebb – bólintottam, és egy pillanatra becsuktam a szemem. – Naplemente lesz, sok-sok szép emlékkel… Ahogy szeretted volna – mondtam, és erővel kényszerítettem magam belül, hogy ne látsszon meg rajtam, hogy teljesen összezuhantam azoktól, amiket mondott. Igaza volt, mint mindig. Dacból, „csak azért is” erősnek mutattam magam.
- Tudnod kell, hogy szerettelek! – megsimogatta az arcomat, én pedig felnéztem rá.
- Ahogyan én is téged! – végigsimítottam az ajkain, ujjaim alatt élveztem a selymes bőrt, majd közelebb hajoltam. – Neked pedig tudnod kell, hogy te voltál a Nap, ami beragyogta az eget! – azzal megcsókoltam, most utoljára.

Nem volt hosszú csók, de mindent jelentett. Ez is eggyé fog válni azokkal az emlékekkel, amikről Mike beszélt. Valamikor, egyszer. Jelenleg el sem tudtam képzelni, hogy valaha is túl legyek rajta, hogy ne szeressem. Képtelenség.
Csendes elválás volt, bár belül tomboltam. Magammal vittem a cuccaimat már a csók estéjén, hiba lett volna együtt maradnunk a szakítás után.
Semmi, semmi a világon nem pótolhatta az űrt, amit hagyott maga után, ezt tudtam jól. Úgy váltunk el, mint a néma ismerősök. Egy intés, egy utolsó pillantás. Soha többé nem akartam látni, és nem azért, mert gyűlöltem volna, amiért véget vetett kettőnknek. Hanem azért, mert ha egyszer is visszatáncolok, ha csak meglátom, vagy hallom a hangját, meghalok. Ott helyben megszakadt volna a szívem, tudtam jól. Végülis… Új-Zéland elég messze van, nem igaz? Viszont az jó lett volna, ha az előttem álló életet, nem könnyes szemmel bámulom. Hiába, Mike nélkül semmi sem lesz a régi.

Miért csak az álmaimban? - 4. rész

Egy kanapén ültem a régi szobámban, mögöttem a szekrénysorom volt, de körülöttem számolatlan tömeg zúgott, s ahogy előre fordultam, megpillantottam egy színpadot, nem is olyan messze a kanapémtól.
Meglehetősen furcsa volt egy koncert kellős közepén lenni, pláne egy kanapéval meg a szekrényemmel. A színpad közel volt, mégis úgy tűnt, hogy ezer meg ezer ember van közte és köztem.
Nagyot sóhajtottam - megint álmodom.
Szétnéztem a tömegben, de egyetlen ismerős arcot sem láttam, bár nehéz is lett volna mindenkit szemügyre vennem.
Aztán felcsendültek az első dallamok. Pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy mi az, meglehetősen zavaros álom volt ez, de azt tudtam, hogy Linkin Park, és szeretem.

Hiába szólt a zene, egyszer csak Phoenix huppant le mellém, és ő is a színpadon lévőket kezdte nézni. Talán ő látta is őket, mert én csak elmosódott foltokat.
Tudtam, hogy őt még nem ismertem, de mégis odafordultam hozzá, és megdicsértem a munkáját. Mosolyogva megköszönte. Hogy pontosan mit is mondtam neki, nem tudtam, csak magát az érzést véltem felfedezni magamban, amit ez kiváltott.

Olyan volt, mintha mindenki más, aki körülöttem volt, észre sem venné, hogy én itt vagyok a kanapén. Nem tudtam, hogy ez most mi akart lenni. Ilyen álmom még nem volt.

Aztán Phoenix felállt, visszament a színpadra, és pár perccel később Mike ült le mellém. Ő, Phoenix-szel ellentétben azonnal rám mosolygott, én pedig egy pillanatra elvesztem a barna szemek mélységében. Imádtam a szemeit, mert a tekintete olyan volt, mint a legtisztább vizű tó.
Most is volt egy furcsa érzésem, mármint Vele kapcsolatban, de azt tudtam, hogy őt már ismertem valamennyire. Emlékeztem a találkozásainkra, mindenre.

- Jó kis koncert – kiabáltam végül, hogy hallja is a zene és a tömeg hangzavara mellett. Erre csak még jobban elvigyorodott, azzal az igazi sajátos vigyorával.
- Kis? Hetvenezer ember van még itt rajtunk kívül – válaszolta, közben pedig közelebb csúszott hozzám. Minden sejtem azonnal reagált a mozdulatra, a szívem hevesebben kezdett el dobogni, és a levegőt is szaporábban vettem.
- Innen nem tűnik annyinak – vélekedtem halkabban, és újra körbepillantottam.
- Nem számítottál rá, hogy újra találkozunk, igaz? – a kérdés váratlanul ért. Emlékeztem, hogy legutóbb elbúcsúztam tőle, és otthagytam a réten. Azt ígértem, soha többet nem látjuk egymást.
- Nem, valóban nem – nem mertem a szemébe nézni, inkább lenéztem a kezére, amit ott nyugtatott az enyém mellett. – Valójában nem is értem, mi ez most. Nem mintha az eddigi találkozásink olyan érthetőek lettek volna, de… - elmosolyodtam, ő pedig rácsúsztatta ujjait az enyémre, én pedig összekulcsoltam őket. – Meglehetősen zavaros ez a hely.
- Talán, mert mindketten álmodunk – találgatott, én pedig felnéztem rá, és csodálkozva pislogtam. – Hát nem egyértelmű? – kérdezte mosolyogva. – Ez, ahol most ülünk, meg ez a szekrénysor – pillantott a hátunk mögé kissé értetlenül – a te álmodban van, a koncert meg az enyémben. Valahogy… összekapcsolódtunk.
- Te akartad? – kérdeztem egyből, de ő nem felelt, csak áthatóan tanulmányozta az arcomat. Felhangzottak a Burn It Down sorai. Ezt valamiért egyből felismertem és tisztán csengett körülöttünk.
- Tetszik? – intett fejével a színpad felé.
- Őszintén szólva nem is nagyon fogtam fel belőle semmit, mivel te kötöd le minden figyelmem – szégyenlősen megvontam a vállamat, mintha ez semmiség lenne, de én is tudtam, hogy túl sokat, és túl érzelgőset mondtam. Na, nem azért, mintha nem mondtam volna neki ilyeneket ezelőtt, hanem mert kvázi szakítottunk legutóbb.
- Az jó – vigyorgott büszkén, majd a színpad felé fordult és a refrént együtt énekelte Chesterrel, én pedig tökéletesen hallottam a hangját, és ez valahogy annyira jól esett, hogy nem is akartam, hogy ennek az álomnak vége legyen.

Látszólag hiába akartam normális életet élni, ahol nem ábrándozok Róla, nem ment. Most is itt vagyunk, együtt. Pedig nem is akartam igazán. Vagy lehet, hogy azért történt, mert annyira ügyeltem rá, hogy nehogy azt akarjam álmodni, hogy Vele vagyok. De mit akar ez az egész jelenteni?

- Most mennem kell! – fordult felém, és megszorította összekulcsolt ujjainkat.
- Visszajössz hozzám? – szaladt ki a számon a kérdés, és azonnal elszégyelltem magam, hiszen a múlt alkalommal pont én nem akartam ezt, én bántottam őt. Mike megint mosolyt villantott, de ez kifejezetten az-az elégedett fajta volt. Mintha csak pont erre ment volna ki a játék. Hogy nem ér rá, éppen koncertezik, és csak elhúzza előttem a mézesmadzagot.
- Szeretnék! – azzal felállt, és otthagyva engem, átvágva a tömegen csatlakozott a többiekhez.

Mi lesz most?
Szerettem volna megvárni, míg vége lesz a koncertnek, de egyre jobban eltűnt a szemem elől az egész, aztán már csak a Burn It Down tisztán csengő dallamait hallottam a fülem mellett. Apa keresett telefonon, ezzel visszarántva a valóságba.
Viszont még sosem éreztem magam ennél furcsábban, ennél jobban felkavarva egy álmom miatt.
Mi lesz most?

Fájdalmas áldás

"Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom."



52. fejezet

Rebeka szemszöge:

MÁJUS

Mike valamiért ragaszkodott hozzá, hogy bocsánatot kérjek mindenkitől, akit megbántottam. Nem mondom, hogy nem volt igaza, de azért mégis… nem voltam már kisgyerek.
Miután mindezt letudtam, az egyetemen is el kellett mondanom, hogy mi a helyzet. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert szerettem tanítani, szerettem magát a helyet és az embereket is. Megegyeztünk a többiekkel, hogy még három hetet maradok, amíg lebonyolítom a vizsgákat – Mike nem repesett a boldogságtól, de belement.

Peti volt igazából a legmogorvább mindenki közül, és míg Talinda, Lexi, Anna és a többiek igyekeztem ott segíteni, ahol tudtak, Peti utált – vagy valami olyasmi. Halványlila gőzöm nem volt róla, hogy mi baja, hiszen tőle is bocsánatot kértem – amire egy bólintással, meg azzal felelt, hogy hátraarcot vágott, és eltűnt az egyik előadóban.

JÚNIUS

Az első napok otthon eléggé békésen teltek. Mike kicsit rohangált, mert hol itt volt dolga, hol ott, de azért sokat volt velem, és minden mozdulatomat leste. Nem mondom, kicsit furcsa volt ez a túlzott figyelem, de inkább tegye ezt, minthogy megint a baba ellen legyen.

Hoztam haza egy kicsi olyan munkát is, amit a dolgozóban ücsörögve meg tudtam csinálni. Szerkesztgettem néhány térképet, de valahogy nem igazán volt jó ott bent lenni, így néhány nap után inkább kimentem a kertbe.

Először persze pihenni szerettem volna, de aztán nem jött össze. Vettem néhány – jó sok – virágot, és miután Joe-t totálisan kiakasztottam az ötletemmel, ketten kialakítottunk pár virágágyást.
Így lett nekem kis virágoskertem, ami végülis az egész birtokot befedte, kisebb-nagyobb csoportosulásokkal.

Peti még mindig balta arccal mászkált körülöttem, de Lexi mondta, hogy hagyjam rá a dolgot, majd megbékél. Furcsák voltak ők ketten, de nem mondtak semmit… kis hamisak!

JÚLIUS

Eljött az ideje, amikor végre túl lehettem volna a reggeli rosszulléteken meg az ilyen dolgokon, és bár valamennyivel jobban is voltam, azért nem volt minden a legjobb. A doki mondta, hogy ő bizony már tudja a baba nemét, és megkérdezte, akarjuk-e tudni. Kórusban rávágtuk, hogy nem. Szerettünk volna egy szép kis meglepetést.

Mondjuk így nehezebb is volt bármire felkészülni, mint például, hogy milyen színű legyen a gyerekszoba, meg hogy végülis lánynak vagy fiúnak rendezzük-e be.

- Szerintem válasszunk valami semleges színt, és kész – ácsorgott Peti a gyerekszoba kellős közepén, és a falakat bámulta.
- Lehet, hogy azt kellene – értettem vele egyet, s közben a hasamat simogattam.
- Na, csak nem hallgatsz rám valamiben? – gúnyolódott, és sötét pillantást vetett rám.
- Ne kezdd, kérlek! Ne idegesítsd fel! – intette le Mike, én pedig csak összevont szemöldökkel néztem Petire.
- Tudod, ez azért nekem eléggé szarul esik. Látom rajtad, te beképzeld majom, hogy utálod a babámat, de úgy voltam vele eddig, hogy majdcsak megbékélsz, ha rájössz, hogy minden rendben lesz, és hogy nekem, vagyis nekünk mennyire fontos ez az egész. De látom, nem látsz tovább az orrodnál, és még baszogatsz is! Hát tehetsz egy szívességet, és az összes szúrós pillantásoddal meg a beszólásaiddal elmehetsz melegebb éghajlatokra! De főleg el a közelemből, mert már régen nem az vagy, aki mindig kiállt mellettem a maga módján!

Azzal sértődötten, kissé fújtatva otthagytam őket, és kitrappoltam a kertbe. Rohadtul elegem volt már ebből az egészből. Otis hintájáig meg sem álltam, majd lassan leültem rá, és csak bámultam ki a fejemből. Aki tényleg, igazán örült ennek a babának, az Otis volt. Totálisan oda volt meg vissza, hogy lesz egy kistestvére, és akárhányszor jött hozzánk, mindig jókedvű volt, és sokszor még mesét is mondott a hasamban lakó picinek.

- Jól vagy? – jött a halk kérdés, én pedig Mike-ra néztem, aki leguggolt mellém, kezét pedig a térdemre simította.
- Nem – csóváltam meg a fejemet. – Ettől vagyok rosszul, ahogy rám néztek. Ha nem éppen Peti akar a szemével legyilkolni, akkor mindenki más úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban holtan akarnék összeesni.
- Ne mondd ezt, ez nem így van! – tiltakozott rögtön, de én csak fáradtan rámosolyogtam.
- De, így van. És mindenki közül ez tőled fáj a legjobban, Életem! – zavartan pislogott párat, de aztán belátta, hogy igazam van.
- Elfogadtam, hogy szeretnéd a babánkat. Én is szeretném őt. De egyszerűen nem kérheted tőlem, hogy felejtsem el a tényt, hogy… hogy mi lehet veled. Erre képtelen vagyok – homlokát a térdemnek támasztotta, én pedig lehajoltam hozzá, és arcomat a hajába fúrtam.
- Remélem, miután megszületik, és mindannyian jól leszünk, egyszer majd megbocsátasz nekem ezért a hét hónapért!

Ezután a nap után valamilyen oknál fogva Peti újra normális lett. Bocsánatot természetesen nem kért, de újra olyan volt, mint régen.

AUGUSZTUS

- Hát nekem el kell mondanom valamit! – sóhajtott nagyot a húgom, miközben én a konyhapult tetején ücsörögtem, és jégkrémet tömtem magamba.
- Komoly dolog?
- Az.
- Pasi? – sandítottam fel rá, és hamisan elmosolyodtam.
- Hát igen… én… szóval… jaj, nem is tudom, hogy álljak neki…
- Ha arról van szó, hogy az esküvőnk óta kavartok Petivel, akkor ne fáraszd magad, mert már tudok rólatok!
- Hogy… mi? De hát… honnan, vagy…
- Most miért vágsz ilyen ijedt képet? – néztem rá összezavarodottan, és még kanalazni is elfelejtettem.
- Hát én… szóval honnan tudod? És mióta? – nagyokat pislogott, és csavargatni kezdte hosszú, szőke tincseit.
- Hát… miután hazajöttünk a nászútról, és nekiláttunk az albumunk utolsó dolgainak, Sabrina látogatott meg bennünket. És ő mondta Mike-nak, hogy látott titeket még ott Hawaii-n, amikor elvileg ti szerveztétek, hogy minden ajándékunk hazakerüljön, mikor mi már elutaztunk a másik szigetre. Mike pedig elmondta nekem, mivel hát… nem igazán titkolózunk a másik előtt. Szóval mióta itthon vagyunk, tudom, hogy van valami köztetek. De a kérdés az, hogy mi is ez? Főleg, hogy tisztában vagy-e azzal, hogy mit jelent Peti barátnőjének lenni?
- Persze, hogy tudom. Évekig néztelek titeket – húzta el a száját, de végül elmosolyodott. – Viszont úgy érzem, hogy jól megvagyunk. Tudtommal nem csajozik.
- Nem, tényleg nem – bólogattam megerősítésképp.
- Honnan tudod?
- Mike-tól. Azok után, hogy megtudtuk mi a helyzet, különösen figyelt Petire. Legjobb barátok lettek, vagy valami olyasmi, így szinte mindent tudnak a másikról. Így én is.
- Eléggé kihasználod, hogy Mike felesége lettél, nem? – nevetett, mire én is elvigyorodtam.
- Egy kicsit talán.
- Tudom, hogyan állt a lányokhoz, de hozzám másképp valahogy… én… nem számítok csöpögős szerelmi vallomásokra tőle…
- Pedig kimondja, hogy szeret. Sajnos, talán akkor is, ha nem érzi így – vélekedtem, közben pedig Icyt figyeltem az ablakból, aki most éppen körbepisilte az egyik tulipánágyást.
- Szeretett téged, ezt te is tudod.
- Nem vagyok benne biztos. Hiszen én is szerettem őt, de az mégsem volt ugyanaz, mint amit Mike iránt érzek.
- Hát ennek igazán örülök! – sétált be az említett, én pedig vigyorogva néztem a mélybarna szemekbe. – Vallott? – intett Lexi felé, mire bólintottam.
- Szép mondhatom. Összefogtok ellenem?
- Nem, dehogy. Csak megvártuk, míg úgy érzed, elmondhatod nekünk – Mike valahogy mindig megtalálta a megfelelő szavakat.
- Hát igen… most már szeretnénk együtt menni erre-arra, meg ilyesmi. Úgy gondoltuk, hogy én mondom el nektek, és ha nagyon kiakadtok, akkor majd jön Peti, mint erősítés.
- Jó, hát igaz, hogy valamikor én akartam lenni a Királyné, de az már régen volt – Mike értetlenül nézett ránk, hiszen magyarul mondtam ezt, és nem értette. Lexi és én elnevettük magunkat.

SZEPTEMBER

- Olyan leszek lassan, mint egy bálna.
- Bogaram, egyáltalán nem így van. Alig híztál valamit – nézett rám aggodalmasan Mike, Chez pedig vigyorogva tartotta elém a chipsszel teli tálat.
- Mike-nak igaza van – bólogatott Phoenix is.
- Pedig eszem rendesen – sóhajtottam. – A pocakom is nő, szóval a baba is jól van. Csak…
- Ezzel jár a TE állapotod – mondta ki Joe most is kíméletlenül az igazságot.
- Igen, ezzel. De jól vagyok… mindenesetre menj már arrébb egy kicsit, Bennington! – löködtem meg Chezt, mire nevetve arrébb csúszott a fotelben, amiben ültünk.

Filmet néztünk Robnál, és nagyjából mindenki jelen volt. Chester és én szorultunk egy fotelbe, de elfértünk. Hát ő sem egy kétajtós szekrény éppen, és mint kedves barátaink és férjuram rávilágított, én meg nem vagyok egy tipikus kismama.
Egészen jól el is voltam egy darabig, de aztán kezdtem érezni, hogy fáj a hasam. Olyan rosszullét, mint mikor kiderült, hogy terhes vagyok, nem volt nagyon. Szedtem a gyógyszereket, folyamatosan jártam a dokihoz, terhes tornára, meg minden ilyesmi. Viszont úgy két hete többször is elfogott a rosszullét.
Most is egy ilyen alkalom volt, és hirtelen megrázkódtam a hasamba nyilalló görcstől.

- Jól vagy? – jött az aggodalmas hangsúly Chester felől, én pedig figyelmet sem pazarolva rá, Mike-t kezdtem keresni a tekintetemmel.
- Kint van az udvaron Talindával, szóljak neki? – kérdezte Heidi, mire bólintottam, ő pedig kisietett a szobából.
- Figyelj rám, Bekka! – guggolt le elém Amber, én pedig bár arra éreztem ingerenciát, hogy összeszorítsam a szemeimet, mégis ránéztem. – Egy tízes skálán mennyire fáj?
- Hat – motyogtam.
- Oké, akkor most meg kell nyugodnod, rendben? Ha ideges vagy, az csak rásegít a görcsre. Vegyél mély levegőt, tartsd bent egy kicsit, aztán fújd ki. Add ide a kezed, szorítsd az enyémet, gyerünk! – tettem, amit mondott, bár a fájdalmon kívül nehéz másra összpontosítani ilyenkor, legalábbis számomra.
- Kicsim… - Mike hangjára felnéztem, s most már ő is ott guggolt előttem. – Menjünk a kórházba?
- Nem… nem, mindjárt jobb lesz. Adnál egy pohár vizet?
- Persze – pár perc múlva a fájdalom elmúlt, én pedig fáradtan dőltem bele Chester ölelésébe.

Azért a figyelmemet nem kerülte el az a jó pár pillantás, amit a srácok váltottak egymás között. Chester a hasamat simogatta, Amber pedig a kezemet szorongatta, miközben már mereven a filmre figyeltek. Ekkor jöttem rá, hogy nem csak Mike-nak kell majd nekem megbocsátania ezt a pár hónapot.

OKTÓBER

A rosszullétek egyre gyakoribbak lettek, én pedig nem viseltem őket olyan jól, mint ahogy szerettem volna. Mike is egyre jobban kétségbe esett, hiszen ezerfelé kellett mennie a zenekar miatt, és nem tudott mindig velem lenni. Helyette a már szintén babát váró Heidi, vagy Amber, Talinda és a srácok, a húgom és Peti voltak velem.

Mike mostanra totálisan megtiltotta, hogy akár egy könyvet is arrébb tegyek, így a legtöbb időt beszélgetéssel, filmezéssel, társasozással és kártyázással töltöttük. Mindenki leste a kívánságaimat, ami meglehetősen zavaró volt. Mindenki le volt kötve miattam.

NOVEMBER

A nyolcadik hónapban úgy éreztem, hogy minden percben kipottyanhat belőlem a baba, habár még bő másfél hónapom hátra volt. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem férünk el ketten a bőrömben, és ez rettentő kényelmetlen volt. Mike-nak persze nem nagyon hangoztattam a dolgot, bár nem is tudtam volna. A legtöbb időm alvással ment el, mivel rettentően fáradnak éreztem magam a nap huszonnégy órájában.
Sokszor nem is tűnt fel, hogy ki van otthon velem, mert ha rosszul voltam, akkor is csukott szemmel fetrengtem az ágyon, ha meg aludtam, akkor meg azért nem vettem észre a körülöttem lévőket.

- Mikor értél haza? – kérdeztem egy november végi estén Mike-tól, aki mellettem olvasott egy könyvet az ágyban.
- Úgy két órája – odahajolt, és csókot nyomott a számra. – Nem vagy éhes? Vagy kérsz valami mást?
- Egy mosolyt – szaladt ki a számon, de azonnal meg is bántam a dolgot.
- Majd ha már jól leszel – mondta komolyan.
- Jól vagyok.
- Nem, nem vagy. Azzal nem segítesz ám, ha folyamatosan ezt mondogatod! – csattant fel halkan, mégis éreztem a hangjában, hogy ideges. Én bőszítettem fel.
- Nem arról van szó, hogy be akarlak csapni, vagy ilyesmi – próbáltam békíteni, de úgy láttam, hogy a hónapok óta gyűlő feszültség most már kikívánkozik belőle.
- Bekka, az Isten szerelmére! Megtennéd, hogy legalább az én szemembe nem hazudsz?
- Nem hazudok… - motyogtam bűntudatosan.
- Dehogynem! Látom, és mindenki látja, hogy elfogysz lassan ebben a terhességben. Egy hónapja alig eszel valamit, folyton alszol, vagy ha nem, akkor szenvedsz! A mosolyomat hiányolod – kiáltott fel erőltetetten nevetve, nekem pedig átszáguldott a testemen a jól ismert görcs. De most nem csak a hasamban éreztem. A legrosszabb a bal karom zsibbadása volt, és hogy lassan fekete pöttyök kezdtek táncolni a szemem előtt. – Hát majd megkapod, ha én visszakapom azt a Bekkát, akibe beleszerettem! – szavaira nagy nehezen felnéztem a dühös szemekbe.
- Mert már így nem szeretsz? Mert én harcolok… mert én… - ennyi, kész. Elfogyott a levegőm, képtelen voltam bármi mást is mondani.
- Nem, én… Bekka? – most már nem csak én voltam ijedt, hanem ő is.
- Fáj… - préseltem ki magamból nagy nehezen, és összegömbölyödtem a takaró alatt.
- Gyere, segítek… beviszlek a kórházba… - azonnal mellettem termett, és felsegített az ágyról. Abban a pillanatban, ahogy felálltam, elfolyt a magzatvizem, én pedig zihálva a fájdalomtól és a meglepettségtől, felnyögtem.
- Nincs itt… az… idő…
- Istenem… – felkapott az ölébe, mintha csak egy tollpihe lennék, és leültetett a fotelbe, míg felkapott magára néhány ruhát.

Nem volt itt az idő. A baba bár egészséges volt, de eddig is kicsi. Nem volt olyan nagy, nem fejlődött olyan ütemben, mint egy normális terhességben. Ezért lett volna létfontosságú, hogy ki tudjam hordani a kilenc hónapot. Hát az nem fog összejönni. Ráadásul a fájdalom… sosem éreztem még ilyet. Hányingerem volt tőle, és szédültem. Igen, anya egyszer mesélte, hogy eltörte a kezét, és a hirtelen fájdalomtól annyira rosszul lett, hogy végigrókázta az utat a kórházig. Valahogy én is így éreztem magam, bár biztos voltam benne, hogy egy szülés előtt azért nem így kellene lennie.
Egyre jobban görcsöltem, a látásom már teljesen elveszett – vagy azért, mert becsuktam a szemem, vagy azért, mert az agyam feladta, nem tudtam. Csak tompán éreztem, ahogy Mike visszatért hozzám, hogy levigyen a kocsiba.
Az első sikoly akkor hagyta el a torkomat, mikor még félúton sem jártunk a kórház felé.