Próbasorozat

Hűha, hát sikerült végre visszaállítanom a blogot. Nem tudom ki vette észre, hogy le volt zárva, de a lényeg, hogy nem én tettem meghívóssá. Valamiért így szórakozott velem a rendszer, be sem engedett lépni, de szerencsére semmi sem tűnt el a blogról, ha jól látom. Szóval meghoztam a fejezetet. Jó olvasást!



"Ha már ért ilyen megtiszteltetés, legalább veszem rá a fáradtságot, hogy bizonyítsam: én jobb vagyok, mint ők képzelik!"



44. fejezet

Bekka szemszöge:

Csak ültem a kőhidak és kőfalak között, hátamat az egyik falnak vetve, és néztem fel a csillagos égre. Igyekeztem nem gondolni semmire, főleg nem arra, amit nemrég a többiek akartak rámsózni. Egyszerűen csak ültem ott, és néztem ki a fejemből. Halkan zúgtak a távoli autók motorjai, néha elkaptam egy-egy beszélgetés foszlányait is, de amúgy tökéletesen egyedül voltam. A telefonom egy ideje abbahagyta a rezgést a táskámban, aminek hálás voltam. Meglehetősen idegesítő tud lenni, ha úgy akarnak velem beszélni, hogy nekem semmi kedvem hozzá.
Jó egy órával később a távolban egy alak sötét körvonalait véltem felfedezni. Először rögtön az ugrott be, hogy talán nem kellene itt ülnöm éjszaka, egyedül, de aztán a mozgása annak a bizonyos valakinek, olyan ismerőssé vált. Megforgattam a szemeimet és elnyomtam magamban egy kisebb káromkodás sorozatot, és csak vártam, hogy odaérjen hozzám. Természetes a hangja megint előbb odaért, mint ő maga.

- Azt hittem összeszedted magad annyira, hogy ne bujkálj és menekülj előlünk örökké!
- Azt hittem randid van, és éppen valami cicababán fetrengsz… - vágtam vissza azonnal.
- Ugyan, Reba! – nevetett fel, és leült mellém. Halványkék szemei kérdőn fúródtak az enyémbe, én pedig csak bámultam rá. – Mi bajod van?
- Ha itt vagy, akkor tudod. Lexi biztosan elmondta.
- Hogy jön ide a húgod? – vonta fel a szemöldökét, de nem csak ő lepődött meg, hanem én is.
- Hát, ő hívott, hogy keress meg, nem?
- Ha ő hívott volna, honnan tudnám, hogy azon hisztizel, hogy nem akarsz egy bazi nagy színpadon, rengeteg ember előtt, tökéletesen megírt dalokat eljátszani… meg, hogy úgy egyáltalán itt keresselek?
- Azt hittem… Mike keresett Lexinél, és ő… - motyogtam zavartan.
- Nem. Mike szólt, hogy elszeleltél a kórházból – na ezen nem kicsit lepődtem meg. – Nem tudom, mit csodálkozol. Szeret téged, és tudta, hogy most jobb, ha nem ő jön utánad. Azt is tudta, hogy itt leszel. Szóval, mit hisztériázol?
- Én nem hisztizek! – ripakodtam rá. – Nem tudom megtenni. Nehéz lenne, és hülyeség is…
- Csókolj meg!
- Menj a francba! – mordultam rá rosszallóan.
- Na látod! Ezt nehéz lenne megtenned…
- Nem is tenném! – vágtam közbe.
- Viszont Mike megkért valamire, amire régen te is vágytál. Ne hagyd, hogy a múltad megint irányítson! – játékosan meglökte a vállamat, én pedig halványan elmosolyodtam.
- Már nem is rocksztárnak hívod? – most én kaptam egy mordulást válaszul.
- Akarod, hogy úgy hívjam?
- Nem, csak… mindegy – legyintettem. – Itt most nem csak arról van szó, hogy megint zenéljek. Azon már tényleg túl vagyok. Hanem arról, hogy mit fognak szólni a rajongók.
- Mit szólnának?
- Lány vagyok…
- Tényleg? Nem mondod!? – vigyorgott, és látványosan végigmért, mire csak beleboxoltam a vállába.
- Nem örülnének nekem.
- Szerintem ez hülyeség. És a többiek szerint is az. Nézd, Brad semmiképp sem tud játszani, az meg édesmindegy, hogy ki játszik helyette. Te tudod a számokat, és szerintem is jó buli lenne. Nem kéne kihagynod!
- Miért akarsz ennyire meggyőzni? – sandítottam rá, mire megütközve nézett rám.
- Mert szerintem ez egy jó ötlet. És ha engem kértek volna fel, kiugrottam volna a bőrömből…

**

- Ezt még meg fogom bánni… - motyogtam magamban az ajtó előtt állva, s mielőtt még én magam kinyitattam volna, Mike a túloldalon nagy lendülettel feltépte, és kérdőn pislogott rám.
- Bejössz végülis? – vigyorgott gúnyosan, mire nagyot szusszantottam.
- Be – morogtam, és minden üdvözlőcsók vagy ölelés nélkül beléptem a próbaterembe. A többiek mosolyogva köszöntöttek, de én valahogy nem tudtam vidám lenni. Hiába gondoltam régen úgy, hogy ennél jobb dolog nem is történhetne velem, most olyan volt, mintha a vesztőhelyemre kerültem volna.

**

Nem csupán annyi történt, hogy száz százalékosan teljesítettem, hanem a lelkemet is beletettem abba a pár hétbe. Első érzéseim lassan tovaszálltak a napok múlásával, és boldog voltam, mikor minden reggel újra és újra a kezembe vehettem Brad gitárjait, és játszhattam. Más volt ez, mint az elmúlt egy év, valahogy olyan volt, mintha egy teljesen másik dimenzióba léptünk volna. Egy jó dimenzióba persze. Mike és én átléptük ezt a bűvös számot, immáron egy éve voltunk egy pár. Nekünk nem számított az a kis idő, míg elméletben szakítottunk. Akkor is olyan volt, mintha együtt lettünk volna. A szívünk együtt is volt. Nem tartottunk nagy ünneplést, csak ahogyan mi ketten megszoktuk. Készítettünk egy finom vacsit, vettünk egymásnak egy apró ajándékot, és az éjszakát nem alvással töltöttük.
Aztán elkezdődtek azok a bizonyos próbák. Legelőször vagy egy órán keresztül hallgattam Mike, Chester és Phoenix lelkesítő beszédét, aztán további két órába tellett, mire Joe elmondta, amit akart. Hogyan és mikor kell belépnem egy számba, megmutatta, hogyan használjam a pultokat – ami nem ment könnyen és végül addig makacskodtam, míg megbeszéltük, hogy Brad is ott lesz mellettem a színpadon-, elmagyarázta, hogy mi lesz, ha ő ezt és ezt fogja csinálni. Amolyan „menekülési tervnek” hívtam ezeket. Ezek akkor léptek életbe, ha valakinek a színpadon valami gondja támadt volna. Ne adj isten, eltörik a keze – mint kedvenc énekesünknek egyszer -, vagy rosszul lesz és le kell mennie egy kicsit, esetleg elszakad egy gitárhúr, vagy valaki rossz ütemet játszana. Mindenre volt valami kész tervük. Mondjuk nem egyszer voltam már a koncertjeiken, de ezekbe a dolgokba csak most nyertem belátást, és lenyűgözött az összeszedettségük. Nagyon is látszott, hogy nem ma kezdték ezt.
Persze az első napokban azért bebiztosítottam magam, és rávettem a srácokat, hogy írják ki a honlapra, hogy én fogok játszani. Rettegve vártam a kommenteket, minden este miután hazaestünk a próbateremből az volt az első, hogy leültem a gép elé, és félve megnéztem mit írtak. Volt ott minden. Mike egy ízben olyan dühös lett, hogy hadonászva, kiabálva mondta a magáét, és az egyik lámpát sikeresen le is verte az egyik asztalról. Rosszallóan néztem rá, de próbáltam lenyugtatni. Annyit reagált, hogy a lámpa amúgy is ocsmány volt, Sabrina ízlése meg sem közelítette az övét, így ez volt a legkisebb gondja. Nem mondom, nekem is rosszul estek az olyan hozzászólások, amikben kifejtették nemtetszésüket a személyem ellen. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem is hallottak még játszani. Ellenem irányultak ezek a kis monológok, nem pedig a gitártudásom ellen, és főként nők, de azért szép számban férfiak is írták. Volt egy olyan rossz érzésem, hogy nekik nem is számított igazán, hogy ki lesz az, aki játszik Brad helyett, csak ne én legyek az. Ennek ellenére a többség mégis normális volt, és megírták, hogy ettől még ott lesznek a koncerten, és alig várják az egészet. A zene a lényeg, és nem az, hogy ki játssza, ráadásul nem is örökre szándékozom átvenni Brad helyét, hanem csak erre a két alkalomra. Hirtelen nagy szeretet éreztem ezek iránt a személyek iránt, és ilyenkor mindig jobb kedvem lett. Érdekes módon a legtöbb támadás az LP honlapján ért, Mike saját blogján szinte senki sem esett nekem, hogy mégis hogy képzelem ezt. Ebből annyit szűrtem le, hogy Mike-hoz olyanok járnak fel, akik tényleg a zene iránt érdeklődnek, és most éppen mindegy nekik, hogy két alkalommal én leszek a színpadon.
Mindenesetre igyekeztem kiverni a fejemből még a gondolat legkisebb szikráját is, hogy én ott fogok állni mellettük, és előttem több tízezer ember lesz, és a próbákon csak a zenére figyeltem. Összeállítottunk egy sorrendet, hogy mit mi után fogunk játszani, és legnagyobb örömömre arra is sikerült rávennem őket, hogy játsszuk a Wake-t is. Hiába olyan rövidke kis átvezető – vagy az albumon bevezető -, szerintem az egyik legjobb szám.
Kezdetben Mike és Chester szövegei nélkül játszottunk, csak hangszerek szóltak. Brad és én egy-egy széken ültünk, ő árgus szemekkel figyelte, hogyan mozgatom az ujjaimat a húrokon, és amikor elrontottam valamit, elmondta, hogyan is kellene játszanom, min javítsak. Az elsődleges gáz az volt, hogy kisebb kezem volt, mint neki. Így néha nehezen – nagyon nehezen – fogtam le azokat, amiket ő is, de sikerült megoldanom, és csak gyakorlás kérdése volt az egész.
Voltak persze viccelődések is, nem mentünk azért annyira vérre. Mivel Brad jobb karja törött el – egyébként a gipszén már egy centi fehér hely sem volt, mindenhová rajzoltunk és írtunk valamit -, így volt, hogy az Iridescent vagy a No More Sorrow közben beállt mögém, és kisebb elcsúszással ugyan, de együtt játszottunk. Meglehetősen nehéz volt, legelőször mindenki felkapta a fejét, hogy mi a francért nem kezdtem el a szólót a szám közben, de aztán mosolyogva nézték, ahogyan próbálunk együtt játszani. Brad a bal kezével lefogta a húrokat, én pedig pengettem. Szabad kezemmel hozzászorítottam a gitárt a hasamhoz, hogy kissé koordinálatlan együttes kontárkodásunk miatt ne mozogjon a hangszer, és nagy nehezen, szakadva a röhögéstől eljátszottuk, amit kellett. Ezt mondjuk rendkívül jónak találtuk, és gyakran kísérletezgettünk együtt.
Néha még küldtem rosszalló pillantásokat Mike felé, főleg mikor miattam rontottuk el – pontosítok, mindig csak miattam rontottuk el – az egyik számot, és újrakezdhettük az egészet. Ő viszont rettenthetetlen mosollyal az arcán nézett vissza rám. Furcsa volt. Teljesen kimaradt a „tanításomból”, messziről figyelte, hogyan látnak el tanácsokkal a többiek. Persze végülis nem az ő részét játszottam, csak azt hittem majd ott fog körülöttem sürögni és forogni, hogy minél könnyebben menjen az egész, mégsem így volt. Nem haragudtam rá tartósan, sosem tudnék szerintem. Mondjuk ez is érdekes volt, bármit is tehetett, nem tudtam megtartani magamban a fortyogó mérget, és végül beláttam, hogy én voltam a buta, amiért úgy elrohantam. Mégsem hozta szóba. Úgy várt otthon aznap este, mintha semmi sem történt volna. Mondjuk én bocsánatot kértem – aztán néha tényleg dühösen néztem rá a próbateremben -, de minden rendben volt. Petinek igaza volt, nem futhatok el. Mike elől többé soha.
Ami pedig Petit illeti… Nos, teljesen kiakasztott egy csomószor, mikor összegyűltünk Lexinél – most már csak az ő lakása volt, hogy én összeköltöztem Mikekal -, szinte minden második percben elérte, hogy felforrjon az agyvizem. Mike ezt rettentő viccesnek találta, és ennek meg is lett az eredménye. Azon keresztül, hogy én milyen jót bosszankodok kettejük összefogásán ellenem, egészen jóban lettek. Egyszer még az is előfordult, hogy együtt mentek el „csak úgy lógni” a városba. Nem győztem kamillázni, mikor sustorogva kifelé sétáltak az udvarról, végig a kocsifeljárón. Csak álltam az ajtóban, és tátottam a számat. Örültem neki, hogy elfogadták végre egymást, bár nem tudtam miért. Mike eddig tűzzel-vassal Peti ellen volt, de ez most változni látszott. Az sem zavarta, hogy próba után néha még beugrottam Petihez, hogy egyeztessek vele néhány egyetemi dolgot. Furcsaság, furcsaság hátán.
Mondjuk legalább annyival jobb volt a helyzet néhány hét után, hogy mikor összeültünk Lexinél vacsizni, később már őt is bosszantották. Lexi viszont a maga nyugodt közönyével minden szurkálódó megjegyzést hárított, és nem foglalkozott vele. Petire a szokásos bosszús pillantásokat vetette, míg Mikenak úton-útfélen megpaskolta a vállát, és közölte, hogy még van ideje felnőni, noha nem sok. Ezen meg én nevettem jókat, mivel Mike utálta, ha előhozakodtunk azzal, hogy tíz évvel idősebb nálam. Valamiért folyton rossz kedve lett ettől, amit csak Peti egy-egy epés megjegyzése tudott megtörni. Ki érti a férfiakat?
A próbák egyre jobban mentek, úgy nézett ki, hogy augusztus végére, mikor lesz a két koncert, tényleg minden simán fog menni. A szünetekben, mikor kicsit kifújtuk magunkat, gyakran bejött Tal a gyerekekkel, így babázhattunk is. Furcsán jó érzés volt látni Mike kezében a pici Claire-t. Mikor megismertem őt Otis már nagyobb volt, nem kisbaba, és új volt nekem egy ilyen csöppséggel látni, de mindenképpen jó. Volt, hogy csak néztem, ahogyan beszélt a kezében tartott lánynak, aki hatalmas barna szemeivel nézett rá. Chester figyelmeztetett is, hogy ha Claire nagyobb lesz, vigyázzak, mert Mike a végén őt választja helyettem. Felmerült bennem a kérdés, mikor egy alkalommal cumisüveget tartott Claire elé, hogy vajon nekünk mikor lesz babánk? Nem mintha neki nem lenne mindegy, hiszen a férfiaknál nem függ annyira a kortól, mint a nőknél, én meg hát ráértem még. Mégis szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy mégis mikor végre? Az egy év, amióta együtt vagyunk, talán nem lenne sok, ha mindketten tizenhét évesek lennénk, de így más volt. Ő is, és én is felnőttek voltunk, és ez az egy év szép volt. Bármennyire is voltak buktatói, nekem mégis az egyik legboldogabb időszaka volt az életemnek. Na jó, a legboldogabb volt. Olyasmi ugye nálunk nem játszott, hogy esküvő vagy valami, akkor meg nem értettem mire várunk? Lehet, hogy nekem kéne felhoznom a témát? Elvégre én tudom, hogy Mike mennyire szereti Otist, és akkor közösen is akar gyereket. Mondta is, csak sosem úgy, hogy na akkor álljunk neki. Oké, ez furcsán is hangzana, de végülis így kellene, nem igaz? Csak mondania kellene, hogy hagyjam abba a fogamzásgátló szedését, és kész. Vagy lehet, hogy ő máshogy gondolja? Valamit nekem kellene tennem? Mondjam én?
Mindenesetre nem volt időm annyira mélyen elgondolkozni a baba témáról, mert minden nap próbáltunk. Sokszor éreztem úgy, hogy fáradt vagyok, és egy perccel tovább sem bírom a karomat megtartani, főleg nem pengetni, de végül mindig összeszedtem magam és tettem a dolgomat. Ha már a srácok megbíztak bennem, akkor tényleg ezerrel bele kellett adnom mindent.
Persze önös érdekeim is voltak. Imádtam nézni Mike-ot, miközben rappelt, és gitározott. Ezért is igyekeztem annyira úgy megtanulni eljátszani a számokat, hogy nem kell a gitáromat néznem. Hogy láthassam az ő arcát, az ő mozdulatait…

- Picsába… - motyogtam, mikor éreztem, hogy a húr végigvágja az ujjamat, és intettem Robnak, hogy álljon meg. Mindannyian felém néztek, én meg csak lehajtott fejjel leültem a kanapéra, és előszedtem egy sebtapaszt a dobozból.
- Segítek – ült le mellém Mike, és mosolyogva letörölte a bal mutató ujjamról a piros vért, majd leragasztotta a pici vágást. – Izgulsz – nem kérdezte, látta rajtam, hogy így van.
- Aha… - bólintottam, és mély levegőt véve körbenéztem a teremben. A többieknek persze jókedvük volt.
- Nem lesz baj. Holnap elrepülünk New Yorkba, és minden menni fog. Itthon pedig még annál is jobb lesz.
- Itt a legjobb játszani? – néztem rá kérdőn, mire mosolyogva csókot nyomott a számra.
- Igen. Mégiscsak LA az otthonunk, és itt vagyunk igazán itthoni közönség előtt. Jó lesz, meglátod! – simogatta meg az arcomat, és magához húzva megölelt.
- Félek! – mormogtam a nyakánál, és beszívtam az illatát, amit úgy szerettem.
- Ne félj. Ott leszek veled! – hallottam a hangján, hogy mosolyog, és ez megnyugtatott.

Igen, ha ő mellettem lesz, nem lehet baj!

Réges-régen, egy messzi, messzi...

"Sosem fogom tudni meg nem történtté tenni. A hibáim örökké üldözni fognak... Sokan mondják, hogy a dolgok okkal történnek, én viszont nem hiszek ebben. Egyszerűen képtelen vagyok hinni benne. Mert az nem lehet, hogy a Sors szándékosan ennyire rossz lapokat osszon nekem, csak hogy nevethessen rajtam. Nem, az nem lehet... Ezek csak véletlenek... Muszáj, hogy az legyen!"

Chapter IV. – Holiday

2003 nyara

* May *

Először azt hittem, hogy jó buli lesz a repülőn üldögélni, miközben figyelem a tájat, de valahogy a hatodik óra után már nem így gondoltam. Azt hiszem, akkor jöttem rá igazán, hogy fél napot eltölteni egy gépen, nem lesz éppen leányálom. Hat órát még nagy nehezen el is töltöttem. Eleinte persze izgalmas volt a várakozás, hogy felszállhassunk a gépre, utána pedig már a felszállást vártam. Lehet, hogy nem vagyok normális, de azt a semmihez se hasonlítható érzést, amikor felszáll a gép és a gyomrod a startnál hagyod, imádom. Nagyon élvezem. Egyszerűen elmondhatatlan. Rettegek tőle, és mégis ezt szeretem benne a legjobban. Az első órákban folyamatosan az ablakon bámultam ki, s nem győztem csodálkozni. Hihetetlen volt, hogy eleinte láttam az épületeket fokozatosan távolodni, minden miniatürizálódott, s teljesen más szemszögből figyelhettem Los Angelest. Aztán a felhők fölé kerültünk, s talán ez volt, ami igazán lekötötte a figyelmemet. Nem olyan, mint amikor köd van, és tudod, hogy éppen a felhő kellős közepén állsz, hanem szívem szerint kiugrottam volna az ablakon, mert olyan pihe puhának tűntek a fehér pamacsok, hogy nem hittem el, hogy egyszerűn csak zuhannék lefelé, és nem tudnék ráesni a felhőkre. Szívesen megtapintottam volna őket. A következő órákban a repülő minden pontját megfigyeltem, s ez nem csak a krémszínű ülésekre vonatkozott - csak hogy valami szembetűnőt mondjak -, hanem még a kicsi ablakok fehér keretére is. Mindent alaposan átvizsgáltam. Egy idő után azonban már mindent kielemeztem, s újra Mike alvó arcára siklott a tekintetem. Figyeltem az arcát. Minden pontját csak úgy ittam magamba. Olyan békésnek tűnt. Örülök, amikor ilyennek látom őt. Az emberek nagytöbbsége csak álmában tűnik ennyire védtelennek és ártatlannak, ennyire nyugodtnak és békésnek, ő azonban akkor is ilyen, amikor leül a gitárjával, és játszani kezd. Ezekben a pillanatokban szeretem őt igazán csak nézni. Olyankor, ha zenél, soha nem szólítom meg, soha nem akasztom meg abban amit csinál, hanem lekötnek a mozdulatai, a hangja, s a világért sem szakítanám ki ebből a kis világból, ahová a zene szárnyai repítik. Ő egy igazán szerencsés ember, de úgy gondolom, hogy mi, akik élvezhetjük a társaságát, mi vagyunk az igazán szerencsések. Annyira elmerültem a tanulmányozásában, hogy a béke és a nyugalom engem is hatalmába kerített, s elaltatott. Nem hinném, hogy sokáig tartózkodtam álomföldön, de azért örültem, hogy ezzel is repült az idő. Már csak három óra volt hátra az útból, hogy megérkezzünk Ferihegyre. Elővettem a fülesem, majd elindítottam a zenelejátszót. Nem tudom miért, de világ életemben ez volt a mániám, hogy ha bármilyen közlekedési eszközön ültem, zenét kezdtem hallgatni. Talán az volt a fő oka ennek, hogy nem szerettem annyira hosszú ideig több ember társaságában lenni. Néha jó volt bedugni a fülem, s egyszerűen láthatatlanná válni. Legalábbis elméletben. Hiába tudtam, hogy mások is ott vannak körülöttem, mert attól még nem szűnt meg a világ, és nem tűntek el, de azért mégis jó volt hinni, hogy magam lehetek a gondolataimmal. Igazából ilyenkor már nem ábrándoztam, ahogyan azt régen tettem, hiszen mostmár itt van nekem Mike, és ez minden, amit én kaphattam, szóval nekem ez tökéletesen megfelelt. Úgy éreztem, hogy nincs szükségem álmodozásra, hiszen tőle többre eszemben sincs vágyakozni. Igaz, hogy vannak néha problémák, igaz, hogy néha furán viselkedik, igaz, hogy néha úgy érzem velem már nem a régi, de minden kapcsolatban lehetnek pillanatnyi ütközők. Hiszen vagy egy pont, amikor összejöttök, minden szép és jó, van egy pont, amikor azt érzed, hogy tiéd a világ, van egy pont, amikor úgy érzed egyedül vagy, mert valami nézeteltérésetek van, van egy pont, amikor rájössz, hogy buta voltál, s fölösleges arra pazarolni az időt, hogy haragban legyetek. Van egy pont, amikor úgy érzed, hogy annak ellenére, hogy kibékültetek mégis összedőlni látszik a világ, s újabb pont, amikor ismételten rájössz, hogy meg kell látnod a kapcsolatotokban az igazán jó és fontos pillanatokat. Az egészben csupán annyi a probléma, hogy ezek a pontok egyre többször váltakoznak nálunk, s én egyre többször érzem azt, hogy borul a világom, borul az álmom, s ennek ellenére mégis mindig el tudom magammal hitetni, hogy csak én reagálom túl a helyzetet. Persze ezt minden ember másként fogná fel. Vannak, akik úgy éreznék, hogy márpedig nekem van igazam, mart Amy tényleg túlmegy egy bizonyos határon, de van, aki azt mondaná nekem szemrebbenés nélkül, hogy nincs köztük semmi, hiszen csak barátok. Szívem szerint én is hinném, hogy csak barátok, de akkor nem lenne ekkora szakadék köztünk az egykori legjobb barátnőmmel, s nem keletkezne szépen lassan az a bizonyos szakadék Mike és köztem is. Valahogy ez már nem az igazi, nem a régi, és nekem ez piszkosul tud fájni. Többé már nem tekint rám úgy ahogy, s ezt érzem. Látom. Kiismertem már annyira, hogy tudjam, a szívének már csak egy bizonyos darabja az enyém. Lehet, hogy emiatt önző vagyok, mert azt akarom, hogy csak az enyém legyen, de akkor sem jó az szerintem, hogy már csak egy igen kicsi része az enyém. Látom rajta, hogy ő már nem az enyém. Próbáltam azzal visszaszerezni, hogy szerveztem romantikus estéket. Próbáltam vele vidámparkba, vagy moziba menni. Próbáltam vacsorázni menni vele, vagy színházba, vagy simán csak egy éjszakát eltölteni vele, egy szép helyen, ahol a csillagos ég a miénk. Látszólag ez akkor sokat jelentett, de idővel nekem is rá kellett jönnöm, hogy minden közös programot én szerveztem, mindent csak én akartam igazán. Rá kellett jönnöm, hogy csak addig volt igazán a régi önmaga velem, míg kettesben voltunk valahol, mert ha az én drága barátnőm betoppant, azonnal átpártolt hozzá. Igazából talán neki fel sem tűnt, hogy mekkora változáson ment keresztül, de nekem és Chesternek nagyonis. Valamilyen szinten ő is szépen lassan összetörik, s ez nem tűnik fel különösebben Amynek. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy ő maga sem veszi észre, hogy hanyagolja a barátját, s másik oka pedig az, hogy Chesternek minden Amyvel töltött pillanat aranyat ér, s olyankor nem a problémák megbeszélésére alapoz, hanem a kellemes percekre. Minél többet szeretne a szeretett lányból, akinek a szíve, ha jól nézem immáron másé. Fura, hogy ők lélekben egy párt alkotnak, csak testileg nem. Egy ideje már erőm sincs küzdeni ez ellen, csak várom a kegyelemdöfést. Tudom, hogy nagyon fog fájni, de nem tehetek semmit sem ellene. Még a zenén keresztül is hallottam, ahogyan felszólítanak az övek becsatolására. Teljesítettem a kérést, miközben Mike is felébredt mellettem s egy ásítást elnyomva ő is becsatolta magát. A leszállást követően, amikor lejöttünk a gépről, rossz érzés fogott el. Tudtam, hogy ez a nyaralás nem lesz egy zökkenőmentes kis kikapcsolódás. Hogy miért éreztem ezt?
- Mike, olyan jó, hogy kitaláltad ezt a nyaralást. – Borult visítva Amy az én Mike-om nyakába, amint tudatosult benne, hogy megérkeztünk Budapestre. Ezzel a húzásával alaposan meghökkentett engem is, s Chester fájdalmas arckifejezése alapján őt is. Úgy éreztem, hogy eljött az a pont, amikor a hullámvasút megkezdte az útját a mélybe.

* Amy *

Vigyorogva ültem le Chester mellé a vonaton, velünk szemben Mike és May, míg egy másik kabinban Brad, Rob, Phoenix és a barátnőik voltak. A többiek sajnos otthon maradtak, dolguk volt. Jó volt az ismerős tájakon utazni, bár mikor utoljára itt jártam az országban csak rossz híreket kaptam.
Ujjaimat végigsimítottam Chester karján, majd megszorítottam a kezét. Amint rám nézett, tudtam, hogy valami baj van. Láttam a szemében. Viszont nem akartam rákérdezni May előtt, így minden szó nélkül felálltam és kihúztam magammal Chezt a folyosóra, majd kimentem vele a két kocsit összecsatoló kis helységbe.

- Mi baj van? – kérdeztem halkan, és az arcát fürkésztem.
- Csak… rossz volt látni, ahogy Mike nyakába ugrottál – vallotta be suttogva, nekem pedig azonnal lelkiismeret furdalásom lett.
- Csak örülök, hogy itt vagyunk, ennyi az egész! Szeretlek, Bennington! – odabújtam hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Ő is viszonozta ezt, és belepuszilt a hajamba.
- Én is szeretlek téged… - jó volt hallani tőle minden egyes pillanatban, pláne, hogy a gondolataim nagy részét a gondjaim kötötték le.
- Tudod… én sajnálom, hogy azóta is szenvedsz miattam, de nem történt semmi sem! – felnéztem a szemébe, azokba a gyönyörű, barna szemekbe, s a pillantásától majdnem elolvadtam. – Bár talán jobb lenne, ha hozzászoknál a gondolathoz, hogy…
- Ezt ne! – ujjait a számra tette, amivel igyekezett elhallgattatni. – Kérlek, erről ne beszélj nekem! – kért fájdalmas tekintettel, én pedig tudtam, mit kell tennem.

Odahajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam. Most már csak azért élek, hogy neki jó legyen, hogy ő boldog legyen. Ez a célom az életem hátralévő részében, bár féltettem is őt, mert mi lesz, ha én már egyszer nem leszek mellette? És mikor visszamentünk a helyünkre, a másik ember, akit sosem akartam elveszíteni szintén ott ült. Mike.
Azóta a csók óta több mint egy év telt el, és azóta semmi sem változott. Ugyanúgy a legjobb barátom, ugyanúgy az én Mike-om volt May oldalán. De persze a furcsaságok ott voltak kettőnk között, mert hát az a csók megtörtént. És mindkettőnknek sokat jelentett.
Sötétbarna pillantása elidőzött az arcomon, majd May felé fordult, és súgott neki valamit. Barátnőm bólintott, és rám pillantott, majd figyeltem, ahogyan Mike feláll és kihívja magával egy kicsit Chezt.

- Csak a meló – mosolygott rám May, amikor a srácok kimentek. Bólintottam, és az ablak felé fordulva, kifelé kezdtem bámulni. – Amy… - hangja tétova volt, kissé talán úgy is éreztem, hogy nem is akart igazán megszólítani.
- Hm? – hosszú, barna haját felkötötte egy magas copfba, és egy lenge, nyári ruhát viselt. Csinos volt, mint mindig. – Hogy… hogy megy a meló? – miért van egy olyan érzésem, hogy nem ezt akarta kérdezni?
- Jól. Most kicsit pihenhetek. A fotózás jól ment a múltkor a Gass-nak, szóval kaszáltam kicsit – vigyorogtam rá, ami az ő arcára is egy őszinte mosolyt csalt. Mostanában ritkán mosolyog így rám.
- Az jó, szép képek is lettek! – bólogatott. – Milyen a hely, ahova megyünk? – még nem volt a Balcsin, az országnak nem ezen a részén lakott anno.
- Hát, szemben lesznek a tanúhegyek, és… mindenfelé sátrak, meg fák… Én szeretem, főleg, hogy rá lehetett venni őket a sátrazásra.
- Biztosan jó lesz…

Mikor a srácok visszajöttek, csak röhögtek. De még mennyire. Csak attól nekem is nevetnem kellett, ahogyan őket néztem. Chester leült mellém, Mike meg velem szemben May mellé. Nem kérdeztem meg, hogy mi a nagy vigyor tárgya, csak jó volt látni őket.
Az út további része beszélgetéssel telt. Végre kicsit kikapcsoltunk, eljöttünk a szokásos helyekről, és pihenhetünk. Nem mondom, sokáig tartott az út, de mikor beléptünk a kempingbe, mindjárt jobb kedvem lett. Kicsit már fáradt voltam, így jó volt végre megérkezni. Megbeszéltem a tulajjal, hogy mi kapunk egy kicsit nagyobb teret, mert a srácok mégiscsak világhírű zenészek. Szerencsémre itt meg lehetett tenni, hogy titokban tartjuk a dolgokat, és sehol sem láttam egy fotóst sem. Persze May is segített a dolgok lebonyolításában, hiszen mégiscsak ő dolgozik a srácoknak. Nem mondom, hogy nem volt szar látni őket együtt, mert az volt. Valaha mindez az én álmom volt, és nézni, ahogyan ülnek otthon a kanapén hárman és éppen megbeszélik a dolgaikat… Rémes volt. Azon a kanapén nekem már nem is volt helyem. De így legalább May sem akadt ki többet látványosan, ahogyan Mike szülinapján, és ennek örültem. Mert tudtam, hogy Mike boldogtalan, ha May is az. Azt pedig nem szerettem volna.

- Na akkor felállítjuk a sátrakat? – kérdezte vigyorogva Chez, mire csak felnevetettem.
- Na lássam!

Nos, nem kicsit voltak viccesek. May, Alice, Ruby, Jessica és én csak nevettünk rajtuk, de végül megcsinálták. Úgy alakult, hogy Mike és May, meg Ruby és Phoenix távolabb kerültek tőlünk kicsit, mert volt egy ilyen bokros, sövényes, fás, homokozós rész, ami miatt így tudták megoldani a dolgot. Azonnal bemásztam a miénkbe, hogy felvehessem a bikinimet, és mehessünk fürdeni, de Cheznek más tervei voltak. Becipzárazta maga mögött a sátor ajtóként funkcionáló rését, majd mögém ült, és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Felsóhajtottam, ahogyan megéreztem a száját a bőrömön. Imádtam ezt az érintést. Szembefordultam vele, hogy megcsókolhassam, de ekkor megremegett a sátrunk fala, és Mike meg Brad kiabáltak be hozzánk, hogy hagyjuk abba. Még hallottam, ahogyan May és Jess rájuk pirítanak, de a nevetéstől, ami kikívánkozott, másra nem tudtam figyelni. Szorosan megöleltem Chestert, majd hagytam, hogy végignézze, ahogyan ruhát váltok. Utána még vagy tíz percig ücsörögtünk bent, hogy le tudjon nyugodni, és ne látsszon meg rajta az „izgalma”.

- Na akkor menjünk, mártózzunk meg egy kicsit! – rikkantottam boldogan. Tök jó volt, hogy végre kicsit hazai terepen vagyunk, így együtt.
- Felőlem… - vigyorgott Mike, majd egyetlen szempillantás alatt felkapott, és elkezdett vele sietni a víz felé.
- Tudod, hogy nem tudok… - időm sem volt kimondani, hogy „úszni”, máris hatalmas csobbanással elvesztünk a felszín alatt. A kis aljas!

* May *

Láttam őket, ahogyan hatalmas vigyor terült szét az arcukon. Mike mintha szomjazta volna Amy érintését, mintha hazatalált volna. Hirtelen bosszús lettem, s kezeim ökölbe szorultak az idegtől, de aztán egy pillanatra lehunytam a szemem. Nyugi! Ne féltékenykedj, csak barátok! Nem történt köztük soha semmi, és nem is fog… legalábbis addig, míg együtt vagy vele. Csak a tiéd! Nyugalom. Újra kinyitottam a szemem, s még épp volt időm elkapni Amy pillantását, ahogyan felnéz a barna szemekbe, s talán önkéntelenül is körbefonta vékony karjait Mike nyakán, s szorosabban bújt hozzá.

Mikenak ez még nagyobb mosolyt csalt az arcára, s már rohant is vele a vízbe. Tudta jól, hogy Amy nem tud úszni, de ez látszólag egy csöppet sem érdekelte. Ettől függetlenül láttam, ahogyan karjait szorosabban fonja a törékeny test köré, s úgy szorítja magához, mintha az élete múlna rajta. Néhány pillanat volt az egész. Olyannyira gyors volt, hogy Amy be sem tudta fejezni a mondatát, amivel fel szerette volna hívni az őt karjaiban tartó férfi figyelmét a tényre, hogy bizony akad némi problémája a vízben…

Néhány pillanat múlva Mike a felszínre lökte magát, s karjaiban ugyanúgy tartotta Amyt, mintha még mindig attól kellene tartania, hogy megfullad.

- Olyan hülye tudsz lenni néha! – Ez volt Amy első mondata, mihelyt felszín fölé ért a feje, s ezt még megkoronázta egy vállba vágással is. Ez mindnyájunkból nevetést idézett elő.

Én nem nevettem olyan jóízűen, mint a többiek. Ezzel nem szándékosan akartam kilógni a sorból, egyszerűen csak valahányszor elhatározom magamban, hogy nem fogom felvenni az ilyen mozzanatokat, mindig jött valami, ami elbizonytalanított. Vagy talán csak túlzásba viszem az aggodalmaskodást? Minden esetre, hogy ne tűnjön fel a többieknek, mosolyogva elsétáltam a mi sátrunkhoz, hogy előhalásszam a fekete-fehér bikinim.

Útközben csak arra koncentráltam, hogy minden rendben lesz, hogy minden helyre fog jönni, nincs semmi probléma, és zárjam ki az egészet a fejemből. Próbáltam arra koncentrálni, hogy még sosem láttam a Balatont, és most végre eljutottam ide is, és nagyon tetszik a hely. Már előre látom, hogy pokoli jó estéink lesznek azzal, hogy éjszakákba nyúló beszélgetéseink lesznek.

El tudtam képzelni, ahogy tüzet rakunk, körbe üljük, sőt még akár rémtörténeteket is mesélünk. Gyerekesnek hangzik, de valahogy ezt mindig el tudtam képzelni, ha tűzről és éjszakáról volt szó. Vehetnék pár üveg alkoholt is, hogy még jobban feldobjuk az estét. Vagy ha nem hűl le nagyon a víz, akkor fürödhetünk még éjszaka is. Bár abba már annyira nem mernék belemenni, nehogy valaki sokat igyon, aztán a vízben baja legyen. De azt már határozottan el tudtam képzelni, hogy minden párocska megkoronázza az estéjét a sátorban bizonyos tevékenységekkel. Jó lesz ez. Könyveltem el magamban, majd mihelyt felvettem a bikinit, kimentem a többiekhez, és én is berohantam a vízbe, csak úgy, mint mások is.

Nagyon jó volt, hogy ez egy olyan hely volt, ahol nem voltak körülöttünk, csak mi voltunk, nem voltak idióta fotósok, vagy bármi más, ami zavaró lett volna.

Világ életemben imádtam úszni, így azonnal hozzá is kezdtem. Sosem kellett tanítani, hogy hogyan kell, mert valahogy magától jött. Nem tudom miért. Egyszerűen csak imádtam és kész. Aztán hirtelen se kép, se hang, valami lerántott a víz alá. Hogy őszinte legyek beparáztam egy pillanatra, de hamar éreztem a kezek érintését a derekamon, amikor feltoltak a felszínre.

- Dave, te barom! – Nevettem fuldoklás közben, miközben ő is jót nevetett kirohanásomon.
- Bocsi, de ezt muszáj volt. Nem hagyhattam ki. Ha ez megnyugtat, minden csaj megkapja ezt szép sorjában tőlem. Amyt is lehúztam.
- Amyt? Normális vagy? Így is csodálkozom, hogy be mer jönni oda a vízbe velünk, ahová mi is. Már csak te hiányzol neki, hogy lerántsd. Csoda, hogy agyon nem csapott szerencsétlen.
- Nyugi, nyugi. Mike ott volt mellette, és gyorsan visszahúzta.
- Jaaa, értem. Mike. Hát persze. Na, gyerünk, menjünk oda a többiekhez, és húzd le inkább a többi csajt is. – Nevettem, és elindultunk a többiek irányába.
- Hogy tetszik, May? – Kérdezte mosolyogva Amy, ami elpárologtatta a dühömet egy pillanatra, de valahogy az nem nyugtatott meg, hogy láttam, hogy Mike folyamatosan ott szobroz mellette, mintha kötelező lenne. Gyorsan rendbetettem a gondolataim, mielőtt még meglátszana az arckifejezésemen, és válaszoltam.
- Nagyon szép! – Mondtam, és hozzácsaptam még egy mosolyt is. – Örülök, hogy eljöttünk ide.
- Ja. Mi is. Jól érezzük magunkat. – Mondta Dave.
- Hát te biztosan. – Mondtam lesújtóan. – Hallottam róla, hogy téged is lerántott. – Intéztem szavaimat Amy felé.
- Ja. Azt hittem ott ütöm agyon. Nem is hinnéd, hogy megijedtem. Mögöttem volt, és úgy húzott le. – Mondta, miközben hevesen gesztikulált. – De szerencsére nem történt baj… mert… Mike felhúzott. – habozott, s az arckifejezésem figyelte. Nem láthatott rajta semmilyen ellenséges érzést tükröződni, mivel erről már egyszer hallottam, így számítottam rá.
- Igen, tudom. – Mosolyogtam. – Mondta nekem ez az idióta, mire nekem is sikerült felszínre jönnöm. Én is nagy nyugisan úszkáltam, mire lerántott. – Csóváltam a fejem vigyorogva. – Ügyes vagy szívem. – Úsztam oda Mikehoz és nyomtam egy apró csókot a szájára, mire ő visszacsókolt. Ködösen érzékeltem, hogy Amy egy aprócska torokköszörülés közepette igyekszik elmenni mellőlünk.
- Na jó fiatalok. Ezt tartogassátok inkább estére.
- Már most is szinte este van. – Mondtam neki, amikor elváltak ajkaink egymástól. Kezeim nem látták a többiek, amint végigsimítom gerince vonalán, majd előre húzom a hasához, ahol a fürdőnadrágja felett lassan végighúzom a körmeim kicsit feltüzelve őt ezzel. - Majd folytatjuk. – Súgtam a fülébe, s beleharaptam egy picit a nyakába. Megborzongott, s ez mosolygásra késztetett. Fogalmam sincs meddig voltunk a vízbe, bár néha kijöttünk picit, hogy igyunk valamit. Volt, aki kint maradt, vagy visszament a vízbe. Én még párszor visszamentem, végül leültem a parton.
- Megtanítalak úszni! – Rikkantotta Mike.
- Jaj, ne már! Tudod, hogy veszett ügy! – Monda nyüszítve Amy.
- Nem baj. Tudod, hogy nekem semmi sem lehetetlen. – Mondta Mike mélyen a szemébe nézve, s megfogva Amy kezét, visszavonszolta a vízbe. Nagyot sóhajtottam, és igyekeztem nem azt a jelentet figyelni, amit ők ketten leműveltek, bár néha elkalandozott a figyelmem, s rájuk néztem. Ilyenkor mindig azt láttam, ahogy felszabadultan nevetnek, vagy Mike barátnőm után kap, amint ő elsüllyedne, vagy hogy egyik keze a hasán, másik a derekán van, és úgy próbálja egyenesben tartani, amint Amy felfekszik a vízre. És még sok más, ehhez hasonló jelenetnek lehettem szemtanúja.
- Mi a helyzet? – Huppant le mellém Chester.
- Semmi. Elfáradtam az úszkálásban, így inkább fogtam egy törölközőt, és leültem ide figyelni az egyre sötétedő eget, vagy az utolsó napsugarakat megcsillanni a vízen.
- Hogy lehet, hogy Magyar vagy, de mégsem voltál itt soha? – Érdeklődte.
- Tudod, én az ország másik végében lakom, és nem igazán jártam errefelé. Inkább az ország azon részén voltam erre-arra, vagy Szlovákiába mentem, ha úgy adódott.
- Értem. Hát, minden esetre fura. – Erre csak egy mosoly volt a válaszom, tekintetem visszafordítottam a víz felé, s akkor láttam, hogy Mike még mindig tanítja úszni Amyt, de most valamiféle nádas felé mennek, s lassan eltűnnek mögötte.

Hirtelen rosszabbnál rosszabb képek jutottak eszembe, hogy mi mindent lehetne csinálni ott, s eluralkodtak az elmémen. Hiába próbáltam magam meggyőzni arról, hogy nem történik köztük semmi, elég nehezemre esett elhinni így, hogy szem elől tévesztettem őket, valamint úgy, hogy már eléggé sötétedik, és ez sem javít a helyzetemen. Hiába próbáltam beletörődő lenni, rossz érzésem támadt velük kapcsolatban, velük, akik elvileg mindketten más-más emberhez tartoztak, s mégis együtt töltik idejüket egy nádas takarásában, a szürkületben, ki tudja mit csinálva ott.

* Amy *

Néztem, ahogy felmászott a stégre, és lepillantott rám, mintegy kérdés képpen, hogy miért nem megyek utána.

- Itt szörnyen undorító az iszap! – közöltem kertelés nélkül, és nem győztem hol az egyik, hol a másik lábamat emelgetni, hogy ne az undorító nyálkás izében tapossak.
- A nádas szélén mindig ilyen, de gyere már! – intett türelmetlenkedve, én meg morgolódva felmásztam hozzá. Egy olyan vas és fa stégen ücsörögtünk, amit azért építettek, hogy innen lehessen pecázni.
- Hű… - motyogtam, ahogy elnéztem balra, nyugat felé, ahol éppen láttuk lemenni a Napot. Az utolsó sugarak még gyönyörű aranysárgára és pirosra festették a távolban az eget és a vizet.
- Szép, igaz? – mélázott ő is hangosan, mire csak bólintottam. Karjaimmal átfontam a mellkasomat, amennyire bírtam, mert estefelé azért hűvösebb volt, ha vizes vagyok. Még akkor is, ha közel huszonnyolc fok volt. Persze csak addig volt kellemetlen, míg meg nem száradtam.
- May állandóan figyel! – mondta jó negyed órával később, én meg némán kamilláztam, mert sosem hozta fel eddig magától ezt a témát, nekem meg nem szabadott. Ha véletlenül megjegyzést tettem a barátnője viselkedéséről, lekapott a tíz körmömről. Pedig mindketten tudtuk, hogy van alapja May félelmének, ha a tavalyi csókunkat nézzük, még ha ezt May nem is tudta.
- Aha…
- Ennyi? Aha? – pillantott rám kérdőn, kíváncsian.
- Most mit vársz tőlem? Eddig akárhányszor szóba hoztam, hogy figyel bennünket, lehordtál, hogy hülye vagyok, és hagyjam békén a barátnődet – vágtam rá sértődötten. Mondjuk már hozzászoktam, hogy folyton le lettem hurrogva May miatt, valahol megértettem. De elfogadni nem fogom, hogy szemétkedik velem.
- Nem tudom, csak azt hittem zavar.
- Persze, hogy zavar! – pirítottam rá, mire érdekesen, már-már bosszúsan nézett vissza rám. – De ez a te gondod, nem az enyém!
- Ó persze, mert azt a csókot is egyedül műveltem le, igaz? – ripakodott rám, nekem pedig nagyot dobbant a szívem. Most nem jó értelemben, hanem a legrosszabban. Miért veszekszik velem?
- Te csókoltál meg, emlékszel? – mennydörögtem sötéten, majd meg sem várva a válaszát beugrottam a vízbe, és kifelé kezdtem trappolni.

Az ember lánya eldobja az agyát, komolyan! Pasik! Annyira idióták.
Kint a parton azonnal odasétáltam a kis tábortűzhöz, ami körül ültek a többiek. Chez összevont szemöldökkel nézett rám, tudta, hogy valami nem stimmel, de magamra erőltettem egy mosolyt, amiből rögtön tudta, hogy a többiek előtt nem fogok beszélni, és talán amúgy sem. Odanyújtotta az egyik törölközőt, én pedig megtörölgettem magam, aztán leültem mellé. Mike is megérkezett nem sokkal később, de az ő arcán semmi különös nem látszott, így May nem is sejtette, hogy összevesztünk. Eddig megint engem méregetett, de most láttam rajta, elhessegeti a fura gondolatait. Ismertem már annyira, hogy tudjam egy pillantásából, hogy mi zajlik le benne.
Az este további része vidáman telt, sütögettünk a tűznél ezt-azt, ittunk, beszélgettünk. Tényleg jó kis első este volt, és mindannyian fáradtan dőltünk le valamikor hajnal felé. Chez mellettem ugyan igyekezett egyenletes lélegezni, mintha aludna, de nem tudott átverni. Viszont elmondani sem akartam neki, hogy Mike meg én min kaptunk össze, mert nem akartam úton-útfélen arra emlékeztetni, hogy megcsaltam. Így fölé helyezkedtem, ő azonnal a derekamra csúsztatta a kezeit, amint fölötte voltam, én pedig lehajoltam, hogy megcsókolhassam. A csókja most is teljesen feltüzelt, azonnal lángra lobbantotta a vágyaimat, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy ha Chez csókjától így beindulok, akkor mit váltana ki, ha Mike csókolna.
Miután jól lefárasztottuk egymást, Chester könnyen elaludt, és nekem is sikerült valamennyit, bár korán ébredtem. Persze tudtam miért émelygett a gyomrom és fájt mindenem, ugyanis este elfelejtettem bevenni a gyógyszereimet, és nagyon úgy tűnt, most még Chez is elfelejtette. Gyorsan egy pohár vízzel lenyeltem a bogyókat, aztán megvártam, míg kicsit hatnak, végül elindultam afelé a nagy ház felé, ahol a közös mosdók voltak. Beiktattam egy gyors zuhanyt, majd megmosakodtam, és felöltöztem. Közben befutott Ruby is, akivel így ott maradtam, és beszélgettünk egy kicsit. Csak nem olyan régen jöttek össze Phoenix-szel, és mindenféle érdekelte, én meg bőszen meséltem neki. Örült, hogy kedves voltam, legalábbis úgy láttam rajta. Ő egy nagyon aranyos, kicsit nyugodtabb és csendesebb lány volt, mint Alice vagy én. Olyan megfontolt, mint May, így csodálkoztam is, hogy May helyett az én társaságomat kereste, bár lehet csak azért volt, mert más nem volt még ébren rajtunk kívül.
Utunkat aztán az egyik kisbolt felé vettük, hogy mire a többiek is felkelnek legyen friss péksüti, meg mindenféle jó.
Mire visszaértünk már mindenki ébren volt, ott ültek körben, ahogyan este, csak most nem égett a tűz. Messze tőlünk, ahol a kemping strandja volt, már feltűntek az első családok a gyerekekkel, hogy kihasználják, hogy már korán délelőtt hőség van. Nekiláttunk a reggelinek, mindenki beszélgetett közben, szóval ez a nap is jól indult.

- Minden oké? – kérdezte May tőlem, mire megütközve néztem rá.
- Persze, miért? – nem értettem miért kérdezi.
- Elég sápadt vagy – vizsgálgatta az arcomat, Chez mellettem meg félrenyelte az innivalóját, ahogy leesett neki, mi bajom is lehet.
- Na, Szívem… - kicsit megütögettem a hátát, ő pedig ijedten nézett rám. - Nem tudom, mitől. Talán, mert keveset aludtam – vigyorogtam a barátnőmre, mire ő is jókedvűen bólogatott.
- Az meglehet! – miért tűnik nekem úgy, hogy a kelleténél jobban örül a szexuális életem alakulásának?
- Biztos, hogy nem más az oka? Tuti, hogy minden rendben? – Mike sajnos, vagy nem sajnos, nagyon jó megfigyelő volt. Bár eddig egész jól titkoltam, hogy mi van velem.
- Aha! – bólogattam, aztán vártam, míg mindenki újra duruzsolni kezd, s csak ekkor fordultam vissza Chester felé.
- Jézusom, elfelejtettem – suttogta halkan, de én csak megcsóváltam a fejemet.
- Nyugi, minden oké.
- Tuti? – ujjai végigsimítottak az arcomon, ami jólesően megborzongatott.
- Neked sosem hazudok! – néztem mélyen a szemébe, mire elmosolyodott.

Talán ezért is nem volt olyan parázós, mint May. Mert tudta, hogy neki mindent elmondok, míg Mike előtt titkolok sok mindent. Tudta, hogy úgy gondolom, Mike beleroppanna, ha tudná az igazat, és nem tartom elég erősnek ahhoz, hogy elmondjam a helyzetem. Persze sokszor mondta Chez, hogy egyszer úgyis kiderül, de viccelődve csak annyit szoktam mondani, hogy akkor én már a föld alatt leszek. Valahogy ő ezeket a vicceimet nem szokta díjazni. Mindenesetre igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy egyszer tényleg el kell mondanom, hogy mi van. Még nem. Nem jött el az ideje.
Kicsivel később, mikor már dél körül annyira meleg volt, hogy nem bírtuk a parton tovább, becsobbantunk a vízbe. Nem is lett volna gondom vele, ha a srácok nem találják ki, hogy ők vízbiciklizni akarnak. Ki is béreltek egy nagy kék, csúszdával ellátott darabot, és a lányokat is magukkal vitték. Én inkább kimaradtam ebből, tényleg nem tudtam úszni, és sejtettem, hogy úgy be fognak tekerni, hogy nekem nem ér majd le a lábam. Nem kellett nekem még egy halálközeli élmény, elég volt, amit nap mint nap éreztem. Csak néztem a parton ülve, ahogyan messze bemennek, és csúszkálni meg csatázni kezdenek.

* May *

Én már elhelyezkedtem a sátorban, és vártam Mike-ot, hogy jöjjön, s közben gondolkodtam erről az egész nyaralásról. Tény és való, nagyon jól érezem magam, de valami nem stimmel. Valami hiba van a rendszerben. Addig-addig gondolkodtam, hogy akkor jöttem rá mi a hiba, amikor Mike lefeküdt mellém, s beszélgetni kezdtünk. Inkább ne tettük volna… A mellkasára helyeztem a fejem, s hallgattam egyenletes szívdobogását. Zene volt füleimnek. Jó érzés volt mellette feküdni, s bár elég meleg volt, mégis imádtam a forróságot, ami belőle áradt. Az illata elbódított. Mellkasán lassan járt a kezem, végigsimítottam minden négyzetcentiméterén, mindenét érezni akartam. De itt most nem a szexre gondoltam. Egyszerűen csak jólesett, hogy mellette fekhetek, hogy átölel, hogy ujjai bőrömön zongoráznak. Egyszerűen elmondhatatlan érzés.
- Mi baja volt Amynek? Mármint láttam, hogy feldúltan jött ki a vízből.
- Ezt hogy érted? – Éreztem, hogy néz, így felnéztem rá, de a sötétség miatt csak a szemeinek tompa csillogását láttam.
- Hát, úgy ahogy mondom. Kijött a vízből, tiszta ideg volt, és mielőtt még nem vonultatok volna el a nádas mögé, még nem volt ilyen.
- Hát te hihetetlen vagy! – Tolt el magától, s felült. Felkönyököltem, s összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy a hajába túr, s hisztérikus vigyort küld felém. – Nem bírod megállni?
- Most mi van Mike? Nem kérdeztem semmi rosszat, nem mondtam semmi rosszat, ha jól tudom. Csak megkérdeztem, miért volt ideges. – Mondtam, s hangomban ott csengett az értetlenség.
- Egyszerűen csak elegem van. Nem unod még? – Csattant a hangja, s én semmit nem értettem. – Folyamatosan minket lesel. Fogd már fel, hogy veled vagyok! Te vagy a párom, és kész. Ezen mit nem lehet megérteni? Miért kell féltékenykedni a barátnődre?
- Van okom féltékenynek lenni Mike? Őszintén válaszolj, kérlek! – Szóltam halkan, lehajtott fejjel. Azt hiszem, éreztem honnan fúj a szél. Vett egy levegőt, mintha mondani szeretne valamit, de aztán mégsem szólalt meg. Összeszorítottam a szemeimet egy pillanatra, majd ránéztem, miközben lassan felemeltem a fejem.
- Nem. Természetesen nincs. – Válaszolta halkan, s még a fejét is lehajtotta. Aztán fogta magát, s kilépett a sátorból. Visszadőltem a párnák közé, s igyekeztem nem szívrohamot kapni. Tudtam, hogy hazudott. Ha őszinte lett volna, rávágja, hogy dehogy van okod rá. De nem tette, el kellett gondolkodnia, s csak azért mondta, mert tudta, nem tehet mást. De úgy egyáltalán. Ha nem lett volna semmi okom a féltékenykedésre, akkor most nem kezd el veszekedni velem úgy, hogy Amyt veszi a védelmébe, amikor csak annyit kérdezek, miért volt dühös. És végképp nem menekült volna ki innen, ha nincs rá oka.

Próbáltam tartani magam, ezért teljes mértékben rákoncentráltam az ellazulásra, s próbáltam elaludni. Nem akartam itt aggódni és vitatkozni. Nem akartam, hogy mások is lássák, hogy baj van, nem tökéletes a kapcsolatunk. Persze mindenkinél előfordul, hogy összekapnak valamin, de az már baj, ha egy másik nőn. Nagyon nagy baj. Nem akartam a szánakozó pillantásokkal szembetalálni magam, nem akartam, hogy kiderüljön, hogy Amy az, akitől féltenem kell őt. Mert a vak is látta, hogy sokkal nagyobb hatást gyakorol rá, mint szabadna.

Hallottam, ahogyan belép a sátorba. Talán olyan fél órát lehetett kint. Úgy tettem, mintha aludnék. Gondolom tudta, hogy nem alszom, de nem szólalt meg, csak lefeküdt, s nekem háttal aludt el. Reggel, amikor felkeltem, még mindig nekem háttal volt, a sátor legtávolabbi pontján. Eléggé szíven ütött a látvány. Inkább elvonultam a mosdóba a nagy házhoz, hogy megmosakodjak, rendbe szedjem magam, s olyan mosollyal térjek vissza, ami egy fikarcnyi gyanút nem hagyna senkiben. Mire visszaértem, a többiek is ébren voltak.

- Jó reggelt! Elég nyúzott fejetek van. – Nevettem. – No meg kielégült. – Tettem hozzá.
- Hát igen. Megadtuk a módját a kirándulásnak. – Mondta Chester egy nyújtózkodás kíséretében.
- Azt mindjárt gondoltuk. – Nevetett Phoenix.
- Most mi van? – Nevetgélt. – Ez egy fontos dolog. Nagy szükségem van rá. Tudjátok ti milyen jó egy-egy koncert után levezetni a feszültséget? Tudjátok ti utána mekkora teljesítménye van az embernek olyankor? – Magyarázott, mire Brad megveregette a vállát.
- Tudjuk haver, hidd el, hogy tudjuk. – Elvigyorodták magukat, majd elindultak a nagy ház felé zuhanyozni.

Én addig odasétáltam a vízparthoz, leültem, és néztem a tájat. Minden olyan nyugodt volt. Olyan más, mint a nyüzsgő, soha nem lassuló életben. A víz Mike-ra emlékeztetett. Gyönyörű volt, az ember órákig tudná nézni, s fejtegetni, mit rejt. Nem látsz le a mélybe, de néha megmutat magából valamit. Néha olyan oldalát mutatja, amit gyakran látsz, néha olyat, amit nagyon ritkán, néha pedig olyat, amit soha. Érdekes. Nem tudod levenni róla a szemed. Tud nyugodt, de vad is lenni. Tud kellemes, de hűvös is lenne. Elragadó. S milyen pokoli jó érzés lehet, hogy valakinek, ez a most csendes víztenger teljesen megnyílik. Milyen elképesztő lehet megtudni, mi rejlik a mélybe. Nem úgy értve, mintha a tulajdonod lenne, hanem úgy, hogy részese lehetsz eme csodának. S milyen jó lenne, ha én lennék az a személy, aki ezt megkaphatja. Aki átélheti. De tudom, hogy nem én vagyok az. Már nem.

* Amy *

Csak ültem a sátor előtt, és néztem Chester boldog arcát, ahogyan azt ecsetelte, hogy hogyan töltöttük az éjszakát. Mike olyan képet vágott, mint aki citromba harapott, Chez és a többiek pedig vígan beszélgettek. Jess megkínált sütivel, amit elfogadtam, mivel eléggé éhes voltam. Éjszaka tényleg nem sokat aludtunk, és lefáradtam, kellett az energia-utánpótlás. És Chez boldognak látszott, ez pedig sokat jelentett nekem. Nem úgy, mint May, aki megint kivonta magát a társalgásból, és a stégen ücsörögve nézte az északi partot, és a fodrozódó vizet. Elhúztam a számat, mert igazándiból nem tudtam melyikükhöz menjek oda: May vagy Mike?

- Csajom, ne menjünk el este valahova? – kérdezte Chez, amitől mind rám néztek.
- De, átmehetünk Máriára. Utcabál lesz.
- Ó, és az itt milyen? – kapott a szón Ruby. Összevigyorogtunk.
- A part közelében van egy sor kiülős hely, kocsmaszerűségek, szól a zene, tánc van a parton is – soroltam, aztán felálltam, hogy May felé vegyem az irányt. Leültem mellé, bár nem szerettem ha a fejemre tűz a nap, de mindegy is.
- Jól vagyok, mielőtt megkérdeznéd! – morgott rögtön rosszkedvűen, de tekintetét le nem vette a zöldeskék vízről. Felvontam a szemöldökömet, de egy ideig hallgattam. Most erre mit kéne mondanom? Látszólag nem érdekli, hogy miért jöttem, barátságból. Nincs szüksége a társaságomra.

Így hát öt perces főlés után a napon fogtam magam és visszamentem az árnyékba. Chester, Phoenix, Brad, Jess és Ruby bementek a vízbe, Alice pedig leült May mellé. Láttam, hogy elkezdenek beszélgetni. Na ez mi már? Vele beszél velem meg nem? És hol van Mike?
Körbenéztem, de nem láttam sehol. Erősen gondolkoztam, hogy mégis hova mehetett, mikor hirtelen előkerült a sátrukból. Na jó, erre nem is gondoltam. Egy sima, fekete, térdig érő nadrágot, egy szürke pólót és baseball sapkát viselt. Valahogy mindig is jobban tűrte a hőséget, mint én. Talán mert a színpadon megszokta, hogy megsül, vagy nem tudom.

- Hát te? – kérdeztem tőle, ezzel meglepve, mert eddig háttal állt nekem, így ijedten fordult felém.
- Jézusom, Amy! – kapott látványosan a szívéhez, de ezen a délelőttön először láttam az arcán egy őszinte mosolyt. És ez nekem jelenleg többet ért annál is, hogy Chez jól érzi itt magát. Francba! Miért? – Azt hittem May-jel csevegsz…
- Burkoltan kimutatta, hogy nem szándékozik velem csevegni… - legyintettem. Most, hogy ketten voltunk már valahogy nem érdekelt, hogy May megint kiakadt, valószínűleg miattunk. – De mi baja van?
- Mindenki ezt kérdezi – morogta sötéten, mire kérdőn néztem fel rá. – Mindegy. Összekaptunk. Elmegyünk sétálni? – ha nem akar róla beszélni, akkor nem erőltetem.
- Menjünk, de szóljunk a többieknek, hogy elmentünk… - bólintott, majd a stég végéhez sétáltunk. – Chez! – kiabáltam, mire nem csak ő, hanem a többiek is felénk fordultak, még a nem olyan messze ücsörgő May-Alice duó is. – Elmegyünk sétálni, majd jövünk! – Chester vidoran bólintott, puszit dobtam neki a tenyeremmel, majd elindultunk.

Már egy jó negyed órája sétálhattunk, a kempingen kívül, a járdán végig. Ezért is szerettem ezt a részt, mert itt minden szomszédos városkát a Balaton körül, ilyen kis járda kötötte össze. Így tényleg lehetett sétálgatni, vagy biciklivel is körbe lehetett járni a tó nagy részét.

- Figyelj, ne haragudj azért, amit a vízben mondtam tegnap este! – felvont szemöldökkel pillantottam rá, mert nem számítottam erre.
- Nocsak. Még a végén nem Mayt fogod csak pártolni? – csipkelődtem. Tudom, szemétség megint provokálni őt, de szerettem volna tisztán látni a kettőnk kapcsolatában. Felsóhajtott, de most nem bosszúsan, hanem inkább fáradtan.
- Unom. Állandóan komor, figyel, és kérdez. Tényleg úgy érzem, hogy egy percre sem veszi le rólunk a szemét, Amy! – sajnáltam őt, mert olyan volt, mint egy ketrecbe zárt vad. Legalábbis ő így érezte. – Ezért is mondtam, hogy sétáljunk. Most gondolom annyira megsértődött, hogy tudtam, úgysem kontárkodna közénk, hogy velünk jön ő is. Így legalább nem figyel. Nem mintha azért hívtalak volna el, hogy történjen valami olyasmi, mint tavaly a szülinapomon… - szabadkozott rögtön, én pedig elvigyorodtam.
- Nem azért? – kérdeztem vissza, mire úgy nézett le rám, mintha valami őrültséget de mégis tetszetőset mondtam volna. Mosolygott, és ami a legjobb volt, hogy tudtam, ez a mosoly nem mű, mert a szemei is vele mosolyogtak. – Kissé meleg van – váltottam témát, mégsem akartam teljesen hülye helyzetbe hozni. Igazából kicsit féltem, hogy mi van, ha olyan lesz a válasza a kérdésemre, ami megint átszakítana köztünk egy gátat, és elszabadulna a pokol. Na nem nekünk lenne pokol, hanem Maynek és Cheznek.

Kapva a szavamon, hogy milyen hőség van, mikor kiértünk a nyílt strandra, odavonszolt az egyik hosszú sátras árushoz, és különböző kalapokat tett a fejemre. Mindegyikre volt egy megjegyzése, az egyik túl rózsaszín volt – mondjuk szerintem is -, a másiknak meg az anyag nem tetszett neki. Aztán talált egy fehér, egyszerű, női kalapot. Körbe fehér karimája volt, ami tökéletesen árnyékolta az arcomat a Nap elől. Ez lett a nyertes, és én így kaptam tőle egy kalapot. Kisétáltunk az itteni stéghez, és néztük a rengeteg fürdőzőt. Tényleg nagyon sokan voltak, de nem is csodáltam, egy csúcs meleg napon. Mike mosolyogva figyelt egy kis családot. Az apuka beleültette a pici lányát az úszógumiba, aminek alja is volt, nehogy a kicsi kipottyanjon belőle. Amint ezzel megvolt, odahajolt a feleségéhez és csókot nyomott az arcára.

- Mennyire hasonlítanak ránk! – motyogta elrévedve.

És tényleg. A nőnek is hosszú, barna haja volt, mint nekem, barna szemei, az apuka pedig ugyanolyan borostás, barna hajú, kedves pasinak tűnt, mint Mike. Nem tudtam mire vélni, amit mondott. Persze a hasonlóság szembetűnő volt, de a nő lehetett volna akár May is. Mike mégis minket, kettőnket hasonlított hozzájuk. Hiába ismerem úgy Mike-ot, mint a tenyeremet, néha meglep. Ez is egy ilyen alkalom volt. Csak hümmögtem egy sort, nem szóltam semmit.
Visszafelé kezdtünk sétálni, de sokkal lassabban, mint idefelé. Mintha mindketten még tovább akartunk volna távol maradni a többiektől. Még én sem értettem saját magamat. Szeretem Chezt. Nagyon is. Ő tud mindent, mégis Mike mellett egy részem mindig meghal a gyönyörtől. Elég, ha itt van velem, még csak annyi sem kell a képletes halálomhoz, hogy rámnézzen. Elég a jelenléte, a kisugárzása. Nagyot sóhajtottam, mire ő kérdőn letekintett rám. Csak elmosolyodtam, és átkarolva a derekát az oldalának dőlve tovább sétáltam. Ujjai végigsimítottak a hátamon, a karjaimon, aztán megállapodott a vállamon. Örültem, hogy megkaptam ezt a kalapot, mert így eltakarta előle az arcomat. Vagy legalábbis a szemeimet, amik elárulták volna, hogy nekem ez a röpke érintés maga volt a mennyország.

* May *

- Minden rendben? – Kérdezte Alice, s felriasztott gondolataimból.
- Persze. – Mosolyogtam rá, majd a víz felé fordultam, s az éppen bohóckodó Chestert figyeltem.
- Csak, mert nem úgy tűnsz. – Folytatta. - Az élet nem könnyű. Vannak rossz, vannak jó napok is. – Mondta, majd követte a tekintetem, s ő is Chezt kezdte nézni. – Persze vannak olyan emberek, akik boldogságot, és fényt hoznak az életünkbe. Akik többet jelentenek számunkra, mint mások.
- De azokat a jó dolgokat mindig elrontja a rossz. Nem lehet örülni, mert szétcsesződik a boldogságod pillanatokon belül. – Morogtam.
- Meglehet. De a rossz ígyis úgyis fog jönni. Szóval boldogság nélkül nem éled túl. Így ha jön egy alkalom, amikor örömöd lehet, ragadd meg, és ne a parton ücsörögve nézd, hanem menj oda, és kapd el a grabancát.
- Meglehet. S bár itt ülök a parton, mégsem látom boldogságom forrását. Ha látnám, megfognám magamnak. – Válaszoltam, majd sóhajtottam egyet.
- Dehogynem. Kiveri a szemed, csak annyira rágörcsölsz a problémáidra, hogy nem tudsz elszakadni tőlük, pedig a boldogságod éppen a szemed előtt van. Ne csak nézz, hanem láss is. – Bökött a fejével a víz felé.
- Most arra célzol, hogy fulladjak meg, és ha kinyírom magam eltűnik a problémám örökre? – Nevettem. – Nem is rossz ötlet.
- Nem. – Nevetett, s azonnal maga elé emelte kezeit tiltakozásképpen. Kedveltem ezt a lányt. Nem akart belemászni az életembe. Csupán érezte, ha volt valami, s igyekezte megoldani. Igyekezett tanácsot adni. Sosem volt tolakodó. – Nem a halálra céloztam. Olyasvalamire céloztam, ami életet adna neked. Ami megváltoztathatna mindent. Mellette önmagad lehetnél. – Őszintén szólva nem értettem mire céloz. Bár kétség kívül mindig rájöttem a tanácsai lényegére, csak nem azonnal. Visszafordultam víz felé, s ismét Chestert néztem, aki Braddel versenyt futott a derékig érő vízben. Normálatlanok, de én megmosolyogtam a jelenetet.
- Mit akarsz mondani nekem ezzel? – Érdeklődtem.
- Azt, hogy vak vagy, kicsi lány. Azt, hogy a boldogságod egy karnyújtásnyira van tőled, és te mégis őrülten kapaszkodsz abba, amiből már jó nem fog kisülni. Mégis azt akarod menteni, ami már halálra van ítélve. De ismerlek már annyira, hogy tudjam, rá fogsz jönni. Most pedig inkább menj és ússz egy kicsit, ne itt ücsörögj. Én pedig megyek iszok valamit.
- Rendben. – Vigyorogtam rá, s máris jobb kedvem lett. Nyomtam egy puszit az arcára, s berohantam a vízbe. Nevettem. Hogy min? Azon, hogy újra szabadnak éreztem magam. A problémáim nem oldódtak meg, de valahogy mégis jól voltam. Chester nevetésem hallatán rám nézett, s ő is vigyorogva felém rohant. Nem tudom lehetséges-e, de vigyorom még jobban kiszélesedett, s majd berepesztette az arcom. Amikor odaért hozzám, felkapott az ölébe, s megpördített.
- Végre egy mosoly. Jól vagy királylány?
- Nem tudom. De jól leszek.
- Ez a beszéd! Verseny? – Kérdezte, s mintha előre tudná a válaszom, a vízbe merült úszásra készen.
- Oké, de én számolok vissza. – Mondtam, s én is elhelyezkedtem. – Egy, kettő, kettő és fél… – Azzal elindult Chez, de gyorsan megállt, s visszanézett rám morcosan, én pedig égre földre nevettem.
- Játszani akarsz kicsi lány? Oké! Felőlem játszhatunk! – Mondta, majd megindult felém, én pedig ahogy csak bírtam rohantam ki a vízből. A lábaim már majd leszakadtak, de ő sem adta fel. Kiérve a vízből a nagy ház felé kezdtem rohanni. Nem tudom miért. Talán azt reméltem, hogy ott elbújhatok. Vagy legalább lesz annyi időm, hogy magamra zárjam az ajtót. Rohantam, ahogy csak bírtam, de Chester rohadt gyors volt, és elkapott. Már csak két méterre voltam az ajtótól. Felrakott a vállára, s elindult befelé.
- Hagyjál! – Nevettem, s rácsaptam a fenekére.
- Nem úgy tűnik, mintha ellenedre lenne a helyzet. – Mondta.
- Pedig nagyon. Tegyél le!
- Rendben. – Mondta, azzal berakott a zuhany alá, s megnyitotta a hidegvizes csapot. Megugrottam, mire elkapott, s a víz alatt tartott. Nem is tudom, hogy bírta, hiszen ő is alatta állt.

Ahogy csak tudtam hozzábújtam, hiszen a lehető legkevesebb vizet akartam magamon érezni. Aztán változott a helyzet. A vizet melegre állította, olyan kellemesre, s én felnéztem az arcába. Rámmosolygott, s a hajam eltűrte az arcomból, lesimítva egészen a derekamig. Ekkor vettem észre, hogy egyik kezével átkarolja a derekam, míg a másikkal a hajam simogatja.
Csak néztem rá, ő pedig rám. S ekkor eszembe jutott Alice minden szava. Ekkor jöttem rá, hogy mire célzott beszélgetés közben, hogy mit akart nekem elmondani vele. Rájöttem, s a tudat megrémisztett. De nem azért, mert helytelennek találtam volna. Nem. Épp ellenkezőleg. Nagyonis kedvemre volt.

* Amy *

Mike nevetgélve sétált mellettem a kemping hosszú sétányán. Én egyáltalán nem tartottam viccesnek, hogy út közben egy csaj – igen, egy csaj – akarta elkérni a telefonszámomat. Számomra felfoghatatlan volt, pedig tíz perce próbáltam észhez térni a nagy kamillázásból.

- Hagyd már abba! – boxoltam a vállába, de ő csak vigyorgott. Na jó, nekem is kisebb mosolyra görbült a szám, de azért mégis!
- Ne haragudj, de… Jaj, ez nagyon jó volt… - nyöszörögte két nevetőgörcs között, én meg csak a fejemet csóváltam.
- Hé, Brad! – kiáltottam oda a szólógitárosok gyöngyének. – Hol van Chez?
- És May? – egészített ki Mike is, mire Brad a stégek felé mutatott.

Ott ültek egymás mellett, és látszólag csak bámulták a vizet. Mosolyogva nyomtam még egy puszit Mike arcára, aztán mind a ketten elindultunk feléjük. Tudtuk mindketten, hogy a nyugodt, kettesben eltöltött kis sétánknak vége. Én kicsit sajnáltam a dolgot, jól éreztem magam, de azért jó volt, hogy Chester itt van. Mégiscsak ő a párom, akit szeretek.
Amint meghallotta, hogy közeledünk, felállt és felém fordult.
Abban a szent pillanatban tudtam, hogy valami nagy baj van. És sajnos volt egy sejtésem is, hogy mi történhetett.
Ledermedtem ott, a hatalmas fűzfa mellett, aminek zöld ágai a földig hajlongtak. A Nap vakítóan sütött, fülledt meleg volt, és ahol a kalapom nem vetett árnyékot az arcomra, éreztem, ahogyan éget. Mégis a meleg ellenére éreztem, ahogyan végigborzongatja valami minden sejtemet, és levert a veríték. Chester komolyan nézett a szemembe, míg Mike odasétált Mayhez, aki úgy pattant fel a helyéről, mikor meglátta, mint akit bolha csípett, és ijedten nézett először a barátjára, majd rám. Azonnal eltűnt minden rokonszenvem iránta, amint megláttam a szemeiben a megbántottságot és a diadalt egyszerre. Mike odahajolt hozzá, és megcsókolta, de ő elhúzódott, és inkább elrángatta a közelünkből. Végigkísértem minden mozdulatukat, velük fordultam együtt a táborunk felé, és néztem, ahogyan leülnek a rögtönzött tábortűz helye köré. Mike érdeklődve hajolt May felé, gondolom nem értette, mi történik, de kedves barátnőm engem nézett még mindig.

- Amy… - megszólítása újabb hidegvízként ért. Különös érzés volt, ahogyan egyszerre melengette a szívemet és szorított a fájdalom a hangjától.
- Mi történt? – suttogtam halkan, és végre elszakítottam a pillantásomat Mayről, és Chez felé fordultam. Az arca, minden vonása komoly volt, tekintetében sok-sok megbánás.
- Megcsókoltam – amint kimondta, lendült a kezem, és olyan hangosan csattant az arcán, hogy kis társaságunkból mindenki felszisszent, és felénk fordult. Legalábbis a hangok alapján ez történt. Én viszont megütközve néztem Chesterre, aki hangtalanul nagyon sóhajtott, és az arcát dörzsölgette. – Aztán elmondtam neki, hogy Mike és te smároltatok a szülinapján… - visszakézből újabb pofont adtam volna, ha nem kapja el a kezemet. – Aztán ezen felbuzdulva megint megcsókoltuk egymást.
- Hallgass! – kiabáltam rá, és erőszakosan kitéptem a kezemet az övéből. Egyértelmű volt kettőnk között, hogy mindent elmondunk egymásnak. Ahogyan nekem sem volt semmilyen titkom előtte, úgy neki sem előttem. Viszont a szavai mintha mind egy-egy külön kis muskétagolyó lettek volna a szívembe és a fejembe. Zihálva léptem tőle távolabb, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy könyörgök neki, hogy mondja, hogy csak viccel és ez nem igaz. De láttam a szemében, hogy tudja, megbántott, és sajnálja. És ez bebizonyította nekem, hogy nem hazudik és nem viccel.
- Kvittek vagyunk, nem? – kérdezte halkan, mire a fejemhez kaptam a kezeimet, egy pillanatra befogtam a füleimet, hogy ne halljam a képtelen kérdést.
- Megőrültél? – rivalltam rá, és eldobtam a kalapomat valahova messze. Pótcselekvés a pofonok helyett…
- Te magad mondtad, hogy megtehetem… - láttam azt is rajta, hogy amint kimondta, vissza is szívta volna. Ő is tudta, ez hogyan hangzik.
- Akkor! Akkor ezt mondtam kétségbe esésemben! – kiabáltam vele, s a látószögembe ért Mike és May kettőse is.
- Sajnálom! Bocsáss meg, kérlek! – kért, én viszont nem tudtam, mit tegyek. Éreztem, hogy valahol jogos, de milyen az a kapcsolat, ahol ha kapok, akkor adok módon csalják egymást a felek?
- Sosem akartalak elhagyni! – köptem felé a szavakat. – Soha! Istenem, Chester, azóta is olyan bűntudatom van, ha csak rá is nézek, hogy azt te el sem tudod képzelni! Bármit megtennék, csak hogy meg nem történtté tudjam tenni, erre te… erre te… - visítottam a szavakat, és éreztem, hogy közel állok valaminek a végéhez. A szívem őrült ritmusban dübörgött, és éreztem, ahogyan a hasamba belenyilall a fájdalom.

Ijedten kaptam Chester karja után, mikor éreztem, hogy összerogynak a térdeim a fájdalomtól, de semmi többet nem érzékeltem. Sötétség.

**

- Hogy vagy, Amy? – Kovács doktor szelíden mosolyogott rám, és segített felülni.
- Úh… mint akin átment az a bizonyos úthenger… - motyogtam, és ahogy körbenéztem, felismertem a pesti kórház színeit a falakon. – Meddig voltam kiütve?
- Sokáig. Chester hozatott ide, mert sejtette, hogy baj van – intett a kedves párom felé, aki halál sápadt arccal nézett rám a falnak támaszkodva.
- Milyen baj? Már azon kívül, ami eddig is volt. Áttétek? – a szemem sem rebbent, ahogyan rákérdeztem, ezzel szemben Chester halkan felnyögött. Sosem viselte jól, ha a betegségemről beszéltem.
- Meg kellett műtenünk téged. Felébredtél egyszer, de látom nem emlékszel… Amy, most erősnek kell lenned, jó? – a harmincas éveiben járó orvosom úgy nézett rám, ahogyan még akkor sem, mikor közölte, hogy rákos vagyok. – Semmi áttét nincs. Minden rendben van, és úgy néz ki, hogy kordában tudjuk tartani a kórt. Nem is olyan sokára műthetünk is, és ahogy most kiütközött, már talán megtehettük volna előbb is, hogy elkerüljük azt, ami ma történt.
- De eddig nem lehetett…
- Igen, de nem tudom, hogy… hogy a te szemszögedből nem kockáztattál volna-e inkább, mint hogy ez történjen.
- Oké, most már mondd, hogy mi van velem! – kezdtem ideges lenni. Mi lehet rosszabb, mint ez a kór?
- Szeretném, ha fogadnád őszinte részvétem, Amy… Elvesztetted a babád! – nem is értettem, miről beszél. Először halványan elmosolyodtam, és megráztam a fejemet. Viccel. Ez nem lehet,
- Nem voltam terhes! Gergő, a gyógyszerek mellett ez lehetetlen lett volna, te magad mondtad! – néztem rá vidoran. Ez csak valami tévedés.
- Tudom. És az esetek kilencvenkilenc százalékában ez így is van. Sosem találkoztam még olyannal, aki ezen gyógyszerek mellett teherbe esett volna. A te szervezeted pedig most nem volt elég erős, hogy kihordja a babát. Már kivettük, nincs benned. Alig volt három hónapos.
- De… nem is látszott… és… és… - motyogtam, és segélykérően Chesterre pillantottam.
- Nem látszott még, ez természetes. A te esetedben meg pláne. Mivel a gyógyszerektől nincs meg a havi menstruációd sem, így nem csodálom, hogy nem vetted észre – szomorúan csillogó szemekkel nézett rám, én pedig tudtam, hogy most ma másodjára sem viccelnek velem.
- Uram Isten… - motyogtam, Gergő pedig megszorította a vállamat.
- Chester kérte, hogy elmehess innen, tudjuk, hogy utálod a kórházakat. Kivett egy szobát a közeli hotelben. Tudod a mobilszámom, ha valami van, hívj. De elengedlek, mert nincs nyomósabb okom itt tartani. Persze, ha maradsz, az még jobb. De ismerlek…
- Aha… elmegyek… - bólogattam, de csak mereven magam elé néztem. Nem tudtam elhinni.
- Itt írd alá, és ha nem szédülsz és nincs hányingered, akkor mehetsz! – aláfirkáltam a nevemet, és csak ültem ott. Gergő kiment, és ketten maradtunk a néma csendben Chesterrel. Sosem akartam gyereket. Eszembe se jutott soha, pláne azóta, hogy megtudtam, valószínűleg meghalok. Mostanában sem, hogy kicsit javult az állapotom.
- Jól vagy? – kérdezte halkan, és mellém sétált. Bólintottam. – Segítek felöltözni!
- Tudják? – kérdeztem hirtelen, közben pedig igyekeztem kipislogni a szememből a könnyeket, mindhiába. Most megengedtem magamnak a sírást. Volt egy babám, akiről nem is tudtam…
- Nem. Gondoltam, majd… - lassan felöltöztem, és felnéztem az arcába. Végtelenül csalódott volt, láttam rajta. – Sajnálom! Bocsáss meg! – suttogta, s most már az ő szemében is könnyek sorakoztak.
- Csak visszaadtad, ami járt. Hagyjuk…
- Nem erre gondoltam! Ha én nem… ha mi nem… akkor talán nem történt volna ez, és… - leesett, hogy mit is akar kinyögni, és azonnal közbeszóltam.
- Ez nem a te hibád. Ha valaki hibája, hát az enyém… - rebegtem nehezen forgó nyelvvel, és bőszen törölgettem a könnyeimet.
- Nem a te hibád! Dehogyis! – motyogta, és magához húzva átölelt. Csak pár pillanatig engedtem meg magamnak, és neki, hogy gyászoljuk a babánkat. Mindennél jobban el akartam menni innen.
- Menjünk… - lassan kisétáltunk a kórteremből, de nem fogtuk meg egymás kezét. Mintha ő is, és én is azt gondoltuk volna, hogy ez most nem illik ide. Ahogy sejtettem, mind ott sorakoztak a folyosón. Mike és May a lehető legtávolabb álltak egymástól, de nem tudtam, hogy melyikük haragszik jobban a másikra azért, amit tettek. Na meg rám… Nekem pedig most nem is volt kedvem ezen agyalni. Belenéztem Mike mélybarna szemeibe, és megválaszoltam mindannyiuk kimondatlan kérdését. – Régóta beteg vagyok, csak nem akartam, hogy aggódjatok. Van egy daganat a tüdőmön, de… mindegy. Most viszont nem ezért lettem rosszul… - lesütöttem a szememet. Megdöbbent tekintetét nem tudtam volna állni, mikor közlöm vele, hogy Chestertől voltam terhes, még ha nem is volt szándékos. – Elvetéltem. Terhes voltam, de már… már nem vagyok az… - suttogtam, aztán érezve Chester ölelését a derekamon, hagytam, hogy elvezessen a többiek döbbent szemei elől. Habár mindketten megbántottak, becsapottak és szomorúak voltunk, mégiscsak egy pár voltunk. És a szerelmünk nem múlik el egy csapásra. Sőt… ezek után vagy sokkal erősebb lesz, vagy örökre búcsút mondunk egymásnak…

Azt mondtam, hogy nem!

"Nem elég egy embernek döntenie a soromról, még ha az-az ember pont Ő is. Látom a szemében a tiszta jóakaratot, talán Ő pont ezért nem lát engem rendesen. Talán az ő tisztaságának tükre a szememben elveszi az én lelkem mély szorongását."




43. fejezet

Mike szemszöge:

Újra itthon lenni jó volt, bár tagadhatatlanul élveztem a nyári fesztiválok tömegét és hangulatát. Bekka csicsergését hallgatva indultunk Annához, hogy megnézhessem Otist, aztán mikor eltöltöttünk jó két órát kedves ex feleségem, és jelenlegi barátja társaságában (Bekka volt az, aki hajlandó is volt velük beszélgetni, én inkább Otis-szal voltam fent a szobájában), hazafelé vettük az irányt.

- Ha nem lennék benne biztos, hogy engem szeretsz, azt mondanám, féltékeny vagy.
- Ha nem kételkednél, nem is tennél ilyen célzásokat! – pillantottam rá, miközben hazafelé hajtottunk. Bekka tenyere a kézfejemre simult a váltón, és halványan mosolygott.
- Tudom, hogy nem kell kételkednem. De, ha nekem kell az ex feleséged pasijával beszélgetnem helyetted, míg te minden szó nélkül elvonulsz Otis várába bujkálni…
- Nem minden szó nélkül! – mormogtam kelletlenül.
- A ’Hello’ és a ’Remélem minden rendben volt, míg nem voltam itthon’ nem számít! – nevetett jókedvűen, én pedig elhúztam a számat. Igaza volt.
- Egyszerűen nem akarok foglalkozni a témával, ennyi. Nem érdekel a pasi.
- Jól van, Életem, ahogy gondolod… - megvonta a vállát, majd kezét a kézfejemről a combomra tette, és végigsimított rajta. Jóleső érzés volt, amit régen nem érezhettem, s ettől azonnal bizseregni kezdett minden sejtem.

Nagyot sóhajtottam, ő pedig elvigyorodott ezen, hiszen pontosan tudta, mit vált ki belőlem. Ettől fogva gyorsabban vezettem, mint szoktam, míg Bekka azzal a tipikus „most akarlak” pillantásával méregetett. Beálltam a kocsival a garázsba, és amint kicsatoltuk az öveinket, egymásnak estünk. Bekka a pólóm alját tűrte feljebb, miközben elkezdett hátrafelé mászni. Hihetetlen néha, hogy a nők mi mindent tudnak egyszerre csinálni. Mikor már én is a hátsó ülésen ültem, és sikeresen megszabadított a pólómtól, átült az ölembe, és a nyakamat csókolgatva bontogatta a nadrágom gombjait. Egyetlen szó sem esett köztünk abban a röpke két órában, amíg a kocsi ablakira egyenletes párát képeztünk. Bekka elégedett vigyorral öltözött fel mellettem, míg én csak a nadrágomat halásztam elő az ülések alól, és vettem fel. Mikor kiszálltam a kocsiból, póló nélkül, megint ÚGY nézett rám, mire elnevettem magam.

**

Arra ébredtem fel kevés alvással, de több álommal később, hogy valami szüntelenül zajong mellettünk. Bekka megmozdult az ölelésemben, s miközben kinyitottam a szememet, láttam, hogy a kislámpa fényénél a telefonom kijelzőjére pillant, majd összevont szemöldökkel fogadja a hívást.

- Szia Elisa! – motyogta, de ahogy hallgatta Eli mondandóját, elkomorult, hirtelen felült az ágyban, és csak hümmögött válaszként. – Rendben, megyünk! – kinyomta a hívást, én pedig felkönyököltem.
- Mi az, baj van?
- Brad kórházban van, kelj fel, mennünk kell! – hadarta, s könnyekkel a szemében kipattant mellőlem az ágyból.
- Micsoda? – azonnal utána siettem, a nagy szekrény előtt térdelt, és egy farmert húzott ki az alsó polcról.
- Autóbalesete volt – hangja elcsuklott, és kétségbe esetten próbálta ültében magára rángatni a nadrágot, de nem ment neki. Leguggoltam elé, és erősen lefogtam a kezeit, majd megvártam, míg a szemembe néz.
- Mit mondott Eli? – kérdeztem halkan, de mégis olyan hangon, ami lekötötte rémült figyelmét.
- Azt mondta… Brad a műtőben van, és hogy menjünk be, mert… de jól van, vagyis magánál volt, mikor kivágták a kocsiból, de… nem tudom – motyogta zavarosan, és szemeiből kövér, szomorú könnycseppek peregtek végig az arcán.
- Jól van, nyugodj meg, kérlek szépen! Minden rendben lesz! Szépen lassan öltözz fel, aztán bemegyünk hozzájuk… És ne aggódj, nem lesz baja!

Tudtam, hogy a saját balesete miatt borult ki ennyire. Igazából senki se tudja elképzelni sem, milyen lehetett neki akkor. Tudom, hogy az első pillanatban, a döntés pillanatában akarta, hogy meghaljon. És ez csakis az én hibám volt, tudtam jól. Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, sosem vetemedett volna ilyesmire. Még a szülei halála után sem. Ebből is tudom, hogy engem mindennél jobban szeret, de ez meg is rémít egyben. Túlságosan is kötődik hozzám, még ha ez egy külső szemlélőnek nem is tűnik fel. A balesete a bizonyíték rá, hogy már-már elkeseredetten ragaszkodik kettőnkhöz. Aminek részben örülök is, hiszen nem is kívánhatnék többet mint, hogy szeressen. Viszont ez a szerelem abban a pillanatban, mikor a keze a kormánykeréken pihent, egy rettentő ostoba és veszélyes tettre sarkallta.
Igyekeztem most elhessegetni ezt a gondolatot a fejemből, mert még azóta is tartoztam volna egy alapos fejmosással ezért Bekkának. De most Brad a lényeg. Mi a franc történhetett?
A kocsiból Bekka kénytelen-kelletlen az én unszolásomra felhívta Robot és Chestert is. Nem akarta felébreszteni őket, meg amúgy sem tudott egy értelmes mondatot sem kinyögni, de ráparancsoltam. Még szerencsém, hogy rám hallgat, vagy legalábbis nem mond ellent.

- Figyelj, szeretném, ha összeszednéd magad! – pillantottam rá komolyan a kórház bejárata előtt. – Eli most tutira nagyon ki van borulva, szóval szeretném, ha…
- Oké, értem – vágott közbe, és mint egy bokszoló megrázta a karjait, és a fejét, mint aki rákészül egy újabb menetre.
- Tudod, hogy…
- Tudom. Én is téged, és megértem, miért viselkedsz így. Azért, mert én meg úgy csinálok, mint egy éretlen csitri, aki frászt kapott, mert egy barátja koccant valami idióta barommal… nem borulok ki, jól vagy… jól vagyok! – határozottan nézett a szemembe, és örültem, hogy magától megfogalmazta a gondolataimat, és hogy nem sértődött meg azon, hogy ezt gondoltam a jelen helyzetben.
- Rendben, akkor menjünk!

Ahogy sejtettem Elisa egy cseppet sem volt a helyzet magaslatán, de végül Bekka, Talinda és Heidi nagy nehezen kissé lenyugtatták. Mint kiderült, Brad bement még este a stúdióba valamiért, és hazafelé csattant valami fazonnal, aki részegen száguldozott. Chester halkan, de magabiztosan válogatott káromkodások sorait mormolta, Joe higgadtan ücsörgött egy széken, Rob és Phoenix pedig velem együtt a falnak támaszkodva álltak, és vártak.
Nem is olyan sokkal később megérkezett a műtőből az orvos is, aki mosolyogva közölte a jó hírt, miszerint Brad jól van. Csak a jobb karja tört el, és a fején is van egy kisebb vágás, amit össze kellett varrniuk, de amúgy jól van, csak alszik. Eli azonnal megkérdezte, hogy bemehet-e hozzá, így őt el is kísérték a szobába, mi pedig a szoba előtt, a folyosón ültünk le. Senki sem mondta, hogy menjünk haza, mivel már jócskán éjszaka volt, így vártunk. Bekka mellettem ült, és fáradtan pislogott maga elé, látszólag már tényleg helyre tette magában a dolgot. Chez és Tal kicsit később hazamentek Claire miatt, akik most a többi gyerekre bíztak, és Heidi is noszogatta Joet, hogy menjenek. Barátunk legalább három napja nem aludt, vagy ha mégis, hát nem többet, mint három-négy órát.
Négyen maradtunk, Rob és Bekka halkan beszélgettek, ha jól értettem Amberről, mi pedig csendesen figyeltünk. Phoenix sem volt éppen a toppon, de azért jól bírta, viszont én ezzel a talán egy óra alvással eléggé fáradt voltam. A fejemet a falnak döntöttem, és lehunytam a szemeimet.

- Ti is nyugodtan hazamehettek! – Elisa halk, kedves hangjára figyeltem fel újból.
- Nem, maradunk. Mi legalábbis biztosan – rázta meg a fejét Kedvesem, mire csak egyetértően bólogattam. Brad volt a legrégibb, és legjobb barátom. Az a legkevesebb, hogy megvárom, míg felébred.
- Jól van… - sóhajtotta, majd leült mellém, és kissé fáradtan, de megkönnyebbülten felénezett rám.
- Minden rendben lesz! – motyogtam, aztán átöleltem a vállait, és odahúztam magamhoz.

Bekka mosolyogva nézett bennünket egy kicsit, majd elhívta Phoenixet, hogy hozzanak kávét. Nekem ugyan eszembe se jutott most, inkább aludtam volna ilyen tíz perceket így ülve, de végülis igaza volt.
Így ültünk reggelig a folyosón, én már túl voltam két kávén, Bekka pedig három energiaitalon. Ő olyannyira fel volt ettől ébredve, hogy csak lestem. Tudtam, hogy nem igazán szereti a kávét, nagy ritkán ivott csak egy bögrével, de azt még nem figyeltem meg, hogy rá a Red Bull jobban hat, mint rám a kávé. Éberen pislogott, a telefonját nyomkodta – ha jól értettem e-mail-eket olvasott és írt -, meg Robbal diskuráltak valamit. Eli közben visszament Brad szobájába, és délelőtt kilenckor az orvos is bement hozzá, s mikor kijött, mi is végre bemehettünk.
Brad mosolygott, mint általában. Még ilyen helyzetben is megmaradt annak a jókedvű srácnak, akit én még nagyon régen megismertem. Csak most szorult össze a szívem, hogy láttam, ahogy Bekka odasiet hozzá, és óvatosan megöleli. El is veszíthettem volna a legjobb barátomat. A gondolat is felforgatta a gyomromat, és kissé meg is szédültem. Talán jobb is volt, hogy Bekkát nem láttam akkor a kórházban, pedig Peti említette, hogy közel állt hozzá, hogy felhívjon. El sem tudtam képzelni, mit érezhettem volna akkor, ha Bekkát százszor rosszabb állapotban láttam volna, mint most Bradet. Igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat a fejemből – mint órákkal ezelőtt is -, és arra koncentrálni, hogy Brad jól van. Vagy legalábbis jól lesz. Én is megölelgettem kicsit, mikor sorra kerültem, aztán csak álltunk ott mellette csendben. Se ő, se mi nem tudtuk mit mondjunk. Bekka mellém lépett, és összekulcsolta az ujjainkat, s megszorította azt.

- Eléggé szarul néztek ki! – vigyorgott végül Brad, ahogy újra végignézett rajtunk.
- Á, én szerintem bemegyek az egyetemre kicsit dolgozni – csicseregte Bekka, mire mindannyian meghökkenve néztünk rá. – Most mi van? Átestem a holtponton, és egyáltalán nem vagyok fáradt.

És így is lett. Még kicsit maradt, meghallgattuk Bradtől is, hogy pontosan mire emlékszik, majd elment, miközben ugrasztotta telefonon Petit is. Gondolhattam volna, hogy anélkül a bájgúnár nélkül nem megy! A többiek persze csak röhögtek látva a grimaszt az arcomon, míg Eli kicsit le is cseszett, hogy miért vagyok ilyen ennyi idő után is.

- Jól van már, na! – dohogtam, és inkább leültem egy székre Brad ágya mellé, míg a többiek egy szolidabb kanapén ücsörögtek hárman.
- Inkább beszéljünk arról, hogy mi lesz így a két fellépéssel nyár végén? – Eli csúnyán nézett rám, de hát valakinek erre is gondolni kellett.
- Hát ez nyolc hetes gipsz – mutatott Brad a jobb karjára.
- Igen, és ez felvet némi problémát… - motyogta Rob, mire Brad elvigyorodott.
- Csak egy szólógitáros kell – nevetgélt magában.
- El is vállalnám – vágtam rá azonnal -, de nem tudom.
- Nincs kétségem afelől, hogy el tudnád játszani a részemet – bólintott Brad.
- Viszont ez nem illeszthető össze a rappeléssel. Még ha valaki el is játszaná az én gitáros részeimet, nem hiszem, hogy össze tudnám ezt hozni…
- Mindenképpen kell valaki a helyedre, vagy lemondjuk… az is egy megoldás – ajánlotta Rob.
- Már két hónapja elkelt minden jegy New Yorkban is, és itthon is. Ez a kettő a legnagyobb.
- Akkor mi lenne, ha Greg játszana?
- Rá nem veszed soha. Nem hiába csak hangol meg ilyenek… - ráztam a fejemet.
- Az igaz… Szerintem ezt akkor beszéljük meg, ha itt lesznek a többiek is! – javasolta Brad, amire mind rábólintottunk.
- Nem tudnátok csak egy kicsit pihenni, és nem a zenén agyalni? – kérdezte rosszallóan csóválva a fejét Elisa.
- Nem – vágtuk rá kórusban.

**

Bekka, Chesterrel együtt lépett be késő délután Brad kórtermébe, ahol ismét – egy kisebb pihenés után – mind ott voltunk. Elisa maga mellé intette Szerelmemet, és csúnyán nézett rám. Na igen, az én ötletem volt, hogy már ma beszéljük ezt meg, és szerinte nem hagytam pihenni eleget Bradet. De Brad amúgy sem tudott volna pihenni. Neki is ugyanannyira fontos volt a zenélés, mint például nekem. Hiszen ez az életünk. Bekka látszólag már tisztában volt vele, hogy miért vagyunk itt, de furcsán bizonytalan pillantással nézett rám.

- Mi az, Életem?
- Chez mondta, hogy mit akartok megbeszélni… nem zavarok én itt? Mármint…
- Jaj, dehogy…
- Nem…
- Ugyan már! – vágtuk rá egyszerre, mire mosolyogva bólintott.
- Én is amondó vagyok, hogy ez a két koncert kell – kezdte Chez. – Egyrészt sok pénz, bárki bármit is mondjon. Nekünk is, de az alapítványoknak is. Másrészt pedig nem okozhatunk csalódást százharmincezer embernek!
- Igen, én is erre gondoltam – bólogattam. A többiek is láthatóan egyetértettek velem.
- Akkor kell valaki helyettem – mormolta Brad.
- Az már nem is a Linkin Park lesz… - motyogta Bekka, mire mind felé néztünk. – Mármint, úgy értem, hogy… szóval, ha nem fogják hallani és látni Bradet, az nem lesz baj? Én, ha csak egy néző lennék, aki vett jegyet a koncertre, akarnám, hogy ő játsszon.
- Nyilván bejelentjük, hogy ő nem tud játszani, de attól még eljönnek. Mi öten azért azok vagyunk, akik – Chez szavaira Kedvesem csak bólintott, látszólag egyetértett végülis.
- Na de ki legyen az, aki fellépne? – néhány perces csend következett. Nekem eszembe jutott jó pár ember, akik vannak olyan jók, és vagyunk velük olyan jóban, hogy nem lenne gond, de végül Brad törte meg a csendet.
- Én tudok valakit, aki már bizonyított nekünk! – vigyorgott, és jelentőségteljesen Bekkára nézett. Szerelmem egyelőre a telefonját nyomogatta (megint) és nem vette észre, hogy szépen lassan mindannyian rá pillantunk. Eli is mosolyogva meglökte a vállát, mire érdeklődve egyből rám pillantott.
- Mi van? – kérdezte mosolyogva, látszólag még nem fogta fel, mit mondott Brad az előbb. Rólam Chesterre nézett, majd Bradre, és az arcáról olyan hirtelen tűnt el a mosoly, mintha ott se lett volna. Helyette valami furcsa grimaszba fordultak a vonásai, majdhogynem szörnyülködve nyögött egyet. – Most csak viccelsz! – szeme vádlón csillant, és hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Nem, nem viccelek! – vágta rá rémesen nyugodtan Brad, mire Bekka olyan hirtelen állt fel, hogy a szék lába fülsértően csikorogva csúszott a falig.
- Mike, csinálj valamit! – parancsolt rám, de én csak széttártam a karjaimat, jelezve, hogy mit is kéne?!
- Hallottunk játszani, és szerintem is érdekes lenne, ha… - kezdett bele Chester, de Bekka olyan elánnal fojtotta belé a szót, hogy még én is meglepődtem.
- Ne legyél nevetséges, Bennington! – támadt rá. – Nem érdekes lenne, hanem hülyeség. Nem hiába nincs nő a bandában, nem? Hozzátok nem való. Még ha alig két fellépésig, akkor sem! Nem szeretnék ezt a rajongóitok sem, ez biztos! Pláne, hogy Mike nője… ugyan kérlek! Amúgy meg… - hirtelen elakadt és Chesterről rám pillantott. – Nem és kész! – szögezte le, én meg csak összevont szemöldökkel meredtem rá.
- Miért? – kérdeztem egyszerűen. Nem értettem, mi baja lehet. Elvégre elvileg imádja a zenénket. Akkor meg nem megtiszteltetés kéne, hogy legyen neki az ajánlat?
- Mert ez egy nagyon rossz ötlet! – fújt, mint egy macska. Sosem láttam még ilyennek. – Joe? Te biztosan nem mennél bele egy ilyesmibe, ugye? – próbált belekapaszkodni abba az emberbe, akinek utánam a legnagyobb része van mindebben.
- Nem mondom, nekem is megfordult a fejemben az, amit elmondtál. De miért ne? Szerintem vagyunk olyan helyzetben, hogy megtegyünk. Hogy betegyünk téged arra a kétszer másfél órára. És úgy hiszem, meg tudnád tanulni, hiszen még van majdnem négy hetünk.
- De hát… - Szerelmem csak tátogni tudott, így már nem igazán volt kiben bíznia, úgymond.
- Életem… - felálltam, és felé léptem, hogy megpróbáljam megnyugtatni, de csak dühösen rám morrant.
- Most hagyjál! – ezzel pedig elviharzott mellettem, és becsapta maga mögött az ajtót. Elment.
- Most mi is történt? – nézett utána értetlenül Phoenix.
- Megvan neki, vagy mi baja? – hangzott az elmés kérdés Chestertől.
- Nincs. De amúgy én sem értem… - motyogtam értetlenül.

Furcsa születésnap

Sziasztok!
Azt hiszem, nagyjából mindannyian sejthettétek, hogy ez a nap semmiképp sem fog eltelni bejegyzés nélkül!
Ma 35 éve született Mike, ezúton szeretnék neki nagyon boldog szülinapot kívánni!
És persze írtam valamit Figyelmeztetnem kell benneteket, hogy szerintem életemben nem írtam még ilyen paradoxon módon furcsa akármit! De most halálosan komolyan mondom, majd meglátjátok, ha elolvassátok! Még nekem is irtó furcsa az egész, de hát ettől szeretem. Hogy olyan más, és szerintem egyedi. Talán ilyet még senki sem írt! A végén kommentben nyugodtan feltehetitek a saját kérdéseiteket. Majd meglátjátok miért.
Szóval még egyszer: Happy Birthday Mr. Shinoda!



Az egyszerűség és tisztán látás végett először is szeretném tisztázni, hogy ki kicsoda, és miért vagyunk itt. Tehát én, mint azt mindannyian tudjátok, Amy vagyok. Én alkottam meg a Szerelem a színpadont és az A Thousand Suns-t. Na nem az albumot, a fanfiction-t. Az én szereplőimmel fogunk most foglalkozni kicsit, eme nemes februári, mínusz húsz fokban. Nos, tekintve, hogy Mikeból így kettő van, egyiküket kénytelen vagyok átnevezni, persze csak bizonyos határokon belül. Így mostantól az a Mike, aki a Szerelem a színpadon-ban szerepel, ő lesz Kenji, az ATS beli pedig Mike. Szerintem a Mike1 és Mike2 hülyén hangzana…

*

Mindenek előtt igyekeztem nem korán felébreszteni őket, és olyan helyre hívni, ahol ebédelni is lehet. Na, itt persze nem Kenjiről és Mikeról van szó, tudtam, hogy ők kibírják akár két napig is alvás nélkül, de Léni szeret lustálkodni. Így egy jelenleg üres – rajtam és a pincéreken kívül nincs itt senki – gyorsétteremben vártam rájuk, és természetesen nem kellett csalódnom.

Kenji és Bekka kéz a kézben léptek be a falatozó ajtaján, arcukon mosoly. Most, hogy így jobban megnéztem magamnak Őt, rájöttem, hogy tényleg igazam volt: neki az idő múlása jól állt. Nem mintha fiatalabb korában ne lett volna álompasi a számomra, de most kifejezetten sármos volt. Ahogyan az egy férfihez illik. Azonnal kiszúrtak engem az egyik asztalnál, és felém vették az irányt. Bekka adott két puszit, Kenji megrázta a felé nyújtott jobbomat, és megdicsért, hogy csinos vagyok. Nos, eddig nem volt hiba, pont olyan volt, mint mindig. Kedves és rettentően helyes.
Nem sokkal később, néhány csendes perc után újra csilingelt az ajtó fölötti kis csengő, és belépett a másik páros. Léni, amint megpillantott, elvigyorodott, és szinte futva tette meg a távolságot köztünk. Én is mosolyogtam, felálltam, hogy aztán jó szorosan magamhoz ölelhessem őt. Mike először nagyra nyílt szemekkel nézte Bekkát, és az idősebb önmagát, majd Lénire és rám pillantott. Vártam, vajon mit fog tenni, s pár pillanattal később Ő is megölelt.

Mikor végre mind az öten helyet foglaltunk, kijött az egyik pincérlány, és felvette a rendelésünket. Kenji egy kávét kért, Bekka egy jegeskávét – igen, itt kiütközött a fagyi-imádata -, míg Mike, Léni és én egy-egy forró csokit. Nem is kellett sokat várnunk, pár perccel később már a gőzölgő italaink fölött néztünk a másikra. Kenji barátságos pillantással nézett hol engem, hol a fiatalabb önmagát, de míg egyik kezével a kávéját kavargatta, másikkal Bekkát ölelte. Nem úgy, mint a másik páros, akik külön is ültek. Mike az egyik, míg Léni a másik oldalamon.

- Hát először is, szeretnék nektek nagyon boldog születésnapot kívánni! – szólaltam meg, végülis én rángattam őket ide, egy helyre, egy időbe.
- Köszönjük szépen! – biccentett jókedvűn Kenji, míg Mike mellettem még egy puszit is nyomott az arcomra hálája jeléül.
- Nos, azért csődítettelek titeket ide, mert úgy gondoltam, hogy ezen a napon megválaszolhatnánk a kedves olvasóimnak pár kérdést, és talán még többet vethetnénk fel nekik.
- Mondjuk, hogy miért írtál nekem egy hátbatámadós, ribanc unokahúgot? – motyogta mellettem Léni, és szomorúan vizslatta a szemben ülő Kenjit.
- Azt le kell szögeznem, hogy amit írok, az attól olyan amilyen, mert ti alakítjátok. Én csak leírom mit tettetek, és éreztetek. Magukat a cselekményeket nem én irányítom.
- Szóval, ha be akarok verni neki egyet, nem akadályozod meg? – vonta fel a szemöldökét ugyanúgy, ahogyan én is szoktam.
- Nem, természetesen nem.
- Csak tudnám amúgy, hogy mi bajod van! – sóhajtott fel Mike, de szüntelenül Bekkát vizslatta.
- Mondjuk az, hogy most is azt a nőt bámulod, akiről Amyvel írunk. Amúgy semmi az égvilágon!
- Azt hiszem nekem ez kicsit magas! – Bekka Mike-ot nézte, nem értette, miről folyik a vita.
- A történések adottak, és ne beszéljünk erről, jó? Ha Mike nem veszi észre, ami a szeme előtt van…
- Akkor egy hülye! – morogta befejezésül Léni, mire Kenji rosszallóan nézett rá.
- Hé, mégis csak rólam van szó! – mordult fel.
- Na és? Te normális vagy, a fiatalabb önmagaddal ellentétben! – Léni úgy fújt Mikera, hogy biztos voltam benne, menten feláll és felpofozza itt helyben.
- Attól még, hogy összejöttem Fannival, te ugyanolyan fontos vagy nekem, mint az elején! – ezért nem pattant fel és pofozta meg Őt. Amiért én sem tenném. Mindketten majdnem leolvadtunk a székünkről ezeknek a szavaknak a hallatán. Léni sosem tudott haragudni Rá. De itt a kérdés: vajon ez így is marad örökre? Nem sokall-e majd be néhány hónap múlva?
- Akkor nézzük csak… - gondolkodtam egy picit, hogy mit is kérdezzek először. – Kenji, mit éreztél, vagy mit gondoltál, mikor először megláttad Rebekát abban a boltban?
- Először azt, hogy itt van végre egy nő, normális ízléssel – nevetett. – El sem tudod képzelni, hogy miért mennek a mai fiatalabb nők a könyvesboltba. Ha el is jutnak a boltnak abba a részébe, ahol a zenék vannak, valami mást vesznek, nem Linkin Parkot. Persze, nem mondom, hogy én nem szeretek más zenéket. Sőt…
- Igen, ismerlek! – bólogattam mosolyogva, mire mosolya még szélesebb lett.
- Na szóval, aztán mivel elváltunk Annával, úgy gondoltam megengedhetek magamnak és könnyed kis flörtölést!
- Könnyed kis flörtölést? – kapott a szón Bekka, és kérdőn, de jókedvűen nézett fel Rá.
- Hát nem tudtam, hogy te leszel az igazi!
- Ezt elsőre sosem tudjuk, pajtás! – Mike szavai megleptek, még én is kérdőn fordultam felé, Léni mellettem pedig szinte majdnem átmászott előttem az asztalon, hogy jobban lássa az arcát. – Most mi van? – mintha kicsit zavarba jött volna.
- Semmi, semmi! – lapogattam meg a vállát, és úgy néztem Lénire, hogy értse, itt most szerintem róla volt szó. De ő csak lemondóan sóhajtott, és visszatért a forró csokijához.
- Hát ebben van valami! – hümmögött egyetértően Kenji. – Legalábbis a mi esetünkben – pillantott Mike-ra. - Aztán mikor beszélgettünk ott fagyizás közben, valahogy úgy éreztem, szeretnék vele még találkozni. Nem is tudom… Jó volt vele. Üdítő volt a társasága. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy irtó csinos – Bekka erre halványan elpirult, de nem szólt semmit.
- Rendben. Akkor beszéljünk kicsit arról, mikor összevesztetek Anna miatt. A koncerten.
- Ott már elmondtam mindent – sóhajtotta. – Úgy éreztem, hogy ki vagyok hagyva a saját életemből, és ez nem tetszett. Szerettem Bekkát már akkor is, és azt hiszem, kicsit csalódott voltam, hogy nem mondta el, hogy Annának van valakije. De ez édes kevés lett volna ahhoz, hogy komolyabban közénk álljon.
- Kicsit igazat is adtam neki, ahogy később jól átgondoltam – Bekka nyugodt hangja teljesen más volt, mint Lénié és az enyém. Belőle áradt az, hogy felnőtt nő, aki tökéletes Kenjinek. – Nekem is voltak ilyenek a múltamban.
- Peti nem volt könnyű eset, mi?
- Hát nem – halványan rám mosolygott, de nem látszott az arcán, hogy vágyna azokba az időkbe. Innen is tudtam, hogy őszintén szerelmes Kenjibe. – Szóval aztán beláttam, hogy nem kellett volna kihagynom ebből a dologból. De végül tényleg nem lett belőle komolyabb baj, már ami kettőnkre vonatkozott volna.
- Jól van, akkor kicsit térjünk át rátok! – kétfelé pillantottam, Léni mosolygott, Mike pedig figyelmesen hallgatott. – Mike, milyen volt, mit éreztél, vagy gondoltál, mikor még csak Interneten keresztül beszéltetek Lénivel?
- Hát én izgatott voltam, mert nem tudtam, hogyan fog viselkedni – halványan elmosolyodott, én pedig kicsit hátrébb csúsztam a széken, hogy ők is láthassák egymást. – Reméltem, hogy nem egy hisztérikus rajongó lesz, bár a leveleiből már sejtettem, hogy jó embert választottam.
- Tetszett neked? – közbevágtam, tudtam, mindenki erre kíváncsi. – Mint nő, felkeltette az érdeklődésedet? – Léni mellettem akkorát rúgott a bokámba, hogy egy pillanatig csak csillagokat láttam, de azért ő is, meg én is Mike-ot figyeltük.
- Hát… - láttam rajta, hogy zavarba jött a kérdéstől, de nekem nem tudott hazudni. Fizikailag képtelen volt rá, ha velem beszélt. Ezért is ismertem olyan jól, mert annak, aki egyengeti az útját, és néha beleszól abba, hogy mi történjen (de tényleg csak néha) nem tud hazudni. – Igen, tetszett – ennyit mondott, és ahogy elnéztem nem is akart többet ehhez a témához hozzáfűzni.
- Komolyan? – hüledezett Léni, és meglepetten pislogott Rá.
- Hát igen. Csinos vagy, ez miért meglepő? – pillantása találkozott Helénáéval, én pedig Kenjire vigyorogtam.
- Furcsa, hogy fiatalabbként, és egy másik életben nem mondod ki, hogy mit érzel, igaz? – a szakállal keretezett arc mosolyra rándult, Bekka pedig hangosan felkacagott.
- Na most azért vagyunk itt, hogy rajtam viduljatok? Beszéljünk inkább arról, hogy te – mutatott az idősebb felé – hónapokon keresztül elhallgattad Bekka elől az Ellás dolgot! – talált, süllyedt!
- Te meg ezt honnan…? – azt hiszem Kenji magában is rájött, honnan is tudja Mike ezeket, és szúrósan nézett Lénire, aki viszont bőszen mutogatott rám.
- Szerintem erről már felesleges beszélnünk – mondta derűs nyugalommal Bekka. – Elkövetett egy hibát, és? Mindannyian követtünk már el. Ha jól értem, annak ellenére, hogy Mike – itt a fiatalabbra nézett. – nem lépett Léni felé, te sem tettél semmit – pillantott Heléna felé, aki eltátotta a száját egy pillanatra. – Végülis mit tettél ahelyett, hogy elmondtad volna neki, hogy szereted?
- Hogy szeret? – mordult fel Mike, és úgy nézett Bekkára, mintha két feje nőtt volna a lánynak hirtelenjében. – Otthagyott a repülőtéren. Mármint nem jött haza. Elfutott.
- Ezt te tényleg így gondolod? – hördült fel Léni is. – Anya beteg volt… - kötötte az ebet a karóhoz, és csak ketten tudtuk, hogy ez hazugság.
- Ha egy kicsit is szeretnél, akkor együtt örültél volna velem és Fannival.
- Fanni? – kapcsolódott be Kenji is.
- Az unokahúga – bólintottam felé.
- Te írtad bele, szóval a te hibád! – nézett rám Léni. Elmosolyodtam a hevességén, teljesen olyan volt, mintha magamat látnám és hallanám. – Amúgy meg – villám gyorsan tekintett inkább Bekkára. – Te sem vagy éppen olyan hű de bátor meg makulátlan!
- Tessék? – Kenji és Bekka egyszerre kérdezték, én pedig kérdőn felvontam a szemöldökömet. Na, ez a fordulat elég új még nekem is.
- Ha a futásról van szó, te is jó vagy, tekintve, hogy a te példádat követtem, mikor hazamentem. Arról nem is beszélve, hogy Petivel voltál végig. Ha jól emlékszem készültek érdekes képek egy bizonyos buliról.
- Az egy teljesen más szituáció volt! – fortyant fel egy kissé Bekka is, én pedig nevetve leintettem őket. Mind a négyen rámnéztek.
- Na látjátok, ezért szeretlek benneteket annyira! Ezt sem én alakítom, ti magatok kreáljátok ezt a veszekedést is, és én imádom, hogy külön életre keltek minden alkalommal. Valójában Léni és Mike az esetek nyolcvan százalékában nem azt csinálják, amit szeretném – néma csend következett.
- Ha a mi szülinapunk alkalmából vagyunk itt – szólalt fel végül Mike, és megengedett magának egy futó mosolyt is. – Akkor miért nem beszélünk kellemesebb témákról?
- Például?
- Nos, azt mondod, hogy nem te irányítod a tetteinket, hanem mi magunk? - kérdőn nézett rám, és ahogy végignéztem rajtuk, láttam, hogy ez a téma mindegyikőjüket érdekli.
- Adtam nektek személyiséget, ez igaz, de ti cselekedtek. Tudtam mindig is, hogy Bekka egy kedves, megértő lány lesz, ahogyan Kenji is hasonlóan magával ragadó személyiség. Léni sokkal inkább tűzről pattant, előbb cselekszik, mint ahogy végiggondolná a dolgokat, ahogyan Mike is illik hozzá, hiszen még pörgősebb, mint idősebb önmaga, és több hibát is halmoz.
- Miféle hibákról beszélsz? – kérdezte az említett.
- Egyelőre nem mondhatom meg, de te is rá fogsz idővel jönni, mikor szúrod el nagyon.
- Úgy érted ennél is jobban? – szúrta közbe Léni, mire Mike dühösen szusszantott egyet.
- Tudnunk kell megbocsátani, de tudnunk is kell felismerni, ha hibáztunk – Kenji szavai most kifejezetten Mike-hoz szóltak. Furcsa volt látni, hogyan próbálja befolyásolni önmagát, aki egy rész abból a lélekből, ami teljessé teszi a valódi Mike Shinodát.
- Az, hogy összejöttem Fannival, nem hiba volt. Csak Léninek tudnia kellene elfogadni! – ezzel felállt, puszit nyomott az arcomra, és kisétált a vendéglőből. Bekka sajnálkozva nézett a mellettem lehorgasztott fejjel ücsörgő Lénire. Nos, én is sajnáltam kissé, de sejtettem, hogy Mike nem fogja bírni ezt a beszélgetést. Kihívtam a pincért, és rendeltünk ebédet. Annak ellenére, hogy ez egy különleges nap volt, mind a négyen egyszerű hamburgert rendeltünk.
- Tudsz valamit mondani, mi lesz velünk még? – kérdezte végül Bekka, megtörve a csendet. Erre már Kenji is felkapta a fejét, ahogyan Hel is.
- Tudnék, természetesen. Előre látom az egész történetet, mindkettőt. De még okozhattok meglepetést. És fogtok is, ebben nem kételkedem. De nem árulhatok el sok mindent, azzal elrontanám a dolgok alakulását.
- Mit fog szólni hozzá? – kérdezte félve Léni.
- Mihez? – Bekka ugyan nem tudta, de én igen. Tudtam, mire gondolt.
- Ahhoz, hogy Chez és én… szóval izé…
- Ó, komolyan? – Kenji szeme felcsillant. – Nincs neki családja?
- Nincs. Még. Hogy mit fog hozzá szólni Mike? Mit szeretnél jobban, ha kiabálna, ezzel bebizonyítva, hogy féltékeny, de megromlana a kapcsolatotok, vagy ha elfogadná és örülne?
- Nem is tudom… Szentül hiszi, vagyis úgy érzi, hogy Fanni a nagy ő… - aranyosan fintorgott, de azért sajnáltam őt. Ha valaki, hát én tudtam, mit érez.
- Mike elég kiismerhetetlen, de nem fogsz csalódni. Ami titeket illet… - pillantottam Bekkára és Kenjire. – Nem mondom, lesznek még érdekes dolgok az életetekben! – mindketten elmosolyodtak, ahogyan én is. – Persze ez nem jelenti azt, hogy ne okoznátok még ti is nekem egy kis meglepetést…
- Hát akkor… igyunk Mikera! Mindkettőre – emelte a poharát Léni, és Kenjire nézett. – Köszönjük, hogy létezel, és ezzel megszépíted a mi napjainkat, még ha csak távolról is! Nagyon boldog harmincötödik születésnapot!
- Boldog születésnapot! – harsogtuk Bekkával Léni után, és koccintottunk a világ legtehetségesebb zenészének az egészségére.