Megint találkoztunk...

"We held our breath when the clouds began to form
But you were lost in the beating of the storm
And in the end we were made to be apart
Like separate chambers of the human heart"
(Linkin Park - Burning In The Skies)



35. fejezet

Mike szemszöge:

- Látod ezt? – mutatott a képernyőn lévő számokra.
- Aham… - motyogtam kedvetlenül. Már több hét eltelt, mióta Bekka elment, és kezdtem egyre rosszabbul lenni. Egyszerűen nem bírtam nélküle. – A negyedik napon, 1235, olvasni még tudok, Lexi! – pillantottam rá unottan, s már csak a tenyerének csattanását éreztem hátul a fejemen. – Na!
- Éppen segíteni próbálok, úgyhogy légy olyan szíves, és mutass némi érdeklődést!
- Jól van, jól van… - visszakoztam, és hátradőltem a székben. Lexi mellettem ácsorgott egy kicsi kannával a kezében, amivel a virágokat öntözgette.
- Ezt apa tanította nekünk. A negyedik nap, az a hét negyedik napja, tehát csütörtök. Az 1235 pedig katonai idő, tizenkettő óra harmincöt perc… Szerintem ekkor fog érkezni!
- Gondolod? – élénkültem fel egy kicsit, és bizakodva néztem rá. Ő mégiscsak jobban ismeri a nővérét, mint én. Sajnos.
- Biztos vagyok benne! – bólintott, majd mosolyogva kisétált a dolgozómból, hogy tovább mászkálhasson a házban. Csak pislogtam utána, mert nem értettem a mai napig sem, hogy miért viseli a gondomat úgymond.

**

Nem hoztam sem virágot, sem csokit, se semmit, csak magamat. Lexi szerint jobb lesz, ha őszintén odaállok elé, és ráveszem, hogy hallgasson meg. Nem mondom, nagyon ideges voltam, de izgatottan ideges. Nem féltem, mert miért tettem volna? Alig vártam, hogy újra láthassam, hogy végre megint a szemébe nézhessek, talán még a kezét is megfoghassam.

A gépe leszállt, kiírták, én pedig közelebb sétáltam ahhoz a kapuhoz, ahol fel kell majd bukkannia. És nem sokkal később észre is vettem a tömegben. A szívem nagyot dobbant, ahogyan megpillantottam a hullámos, barna tincseket, a mosolygós arcot, és… És egy srácot mellette. Fiatal volt, jóképű, és Bekka belékarolva, nagyon magyarázva lépkedett. Az állam a padlón kötött ki, mikor végre felfogtam: nem egyedül jött vissza. És aki vele volt, az Peti. Még mielőtt észrevehettek volna, beugrottam egy oszlop mögé, és hát kvázi elbújtam. Rohadtul nevetségesnek, de főleg megalázottnak éreztem magamat.

Pár percig csak álltam ott, hátammal az oszlopnak simulva, és vártam. Az agyam teljesen kiürült, szinte nem is gondoltam semmire. Talán már nem is vagyok képes rá. Hazajött, ahogyan Chesternek mondta, de magával hozta őt is. Hát nem várakozott sokáig, hamar túltette magát rajtam.
Összeszorítottam a számat, és a szemeimet, mert megint csak félő volt, hogy sírva fogok fakadni. Egész eddig erre a napra vártam! Hogy megmagyarázhassam, hogy nem tettem semmit, nem én csókoltam meg Ellát, és hogy csak őt szeretem. Hogy mindennél fontosabb nekem, és vele szeretnék lenni, senki mással. Erre tessék… Elárulva éreztem magam.

„Ne mondj neki semmit!!!”

Ennyit írtam Alexának, majd mikor már biztos voltam benne, hogy nincsenek a reptéren, hazafelé indultam.
Otthon aztán leültem a stúdióban, és írtam. Vagyis játszottam, ami jött. Nem igazán illettek a mostani terveimbe, de jól esett. Nem akartam semmire sem gondolni, csak őrá. Hogy elárult, hogy nem szeret, és talán sosem szeretett. Mert ha kicsit több, mint két hét alatt elfelejtett, akkor mire is gondolhatnék? Ma még szabad, ma még szomorkodhatok, de többé nem. Egy házasságomnak már annyi, ahogyan ennek a kapcsolatnak is. Muszáj továbblépnem! Egyszerűen kell! Nem leszek fiatalabb, nem érek rá szenvedni. Nyíltan legalábbis semmiképpen sem.

„Ne mondj le róla, nem az van, amire gondolsz! Ahogyan akkor sem az történt, amire a nővérem gondol! Ne legyél hülye!”

A tömör válasz Lexitől éjjel érkezett, és romba döntötte minden elhatározásomat. Olyan könnyű volt! Hogy ne lett volna az, mikor annyira, de annyira szerelmes voltam belé…?

**

- Ez tuti, hogy jó ötlet? – kérdezte Chez, miközben besétáltunk az egyetemre pár nappal később.
- A telefonját nem veszi fel nekem, pedig Lexi azt írta, használja.
- Az, hogy elfogadta, és nem vágta a fejedhez, egy jó jel!
- Vagy annak a jele, hogy egyelőre nem akar másikat venni…
- Tőled kapta! – ütést éreztem a karomon, mire morcosan fordultam felé. – Fontos neki, fogd már fel!
- Ezt nem hiszem el, bassza meg! – káromkodtam, ahogyan megláttam a folyosón velünk szemben jövő személyt.
- Lealázod simán. Csak egy ficsúr! – na igen, Chesternek aztán megvolt a véleménye Petiről.
- Szerintem nem jó ötlet, hogy idejöttél! – én csak el akartam menni mellette, egy szót sem szólni hozzá, de ő nem engedte. Sejthettem volna, hogy be fog szólni!
- Nem hozzád jöttem – rá sem néztem, el akartam lépni mellette, de megfogta a karomat.
- Ezt nem kéne! – szólt rá Chester a napszemüvege mögül, és ha nem ismerném, megijedtem volna tőle. Agyontetovált rocksztár, olyan fa arccal, hogy az anyja se ismerne rá ebben a pillanatban.
- Csak igyekszem megvédeni Rebát – gyűlöltem, hogy ő így hívta. Miért? Ki ő, hogy ne úgy hívja mint az átlagos emberek?
- Foglalkozz a saját dolgoddal!
- Ez az én dolgom – vészesen közel hajolt hozzám, és ez idegesített. Ökölbe szorítottam a kezemet, készen arra, hogy bármikor pofántöröljem.
- Nem hiszem, hogy…
- Miért, szerinted ki vigasztalta, miután te átbasztad az agyát? Tudod milyen, mikor sír? – kérdezte, s megjelent egy pofátlanul pimasz vigyor a képén. Alig bírtam türtőztetni magamat. – Védtelen! Emlékszel még milyen, mikor megölel? – kérdezte, én pedig annak a határán voltam, hogy beverek neki egyet. Egy olyan Isteneset, amilyet még tutira nem kapott!
- Ha megtudom, hogy hozzányúltál… - váltottam taktikát, s inkább én is támadtam.
- Akkor mi lesz? – magabiztossága nagyon az idegeimre ment. Túl nyugodt volt, túlságosan nyeregben érezte magát! Láttam, hogy Chester Peti vállára teszi a kezét, hogy egyetlen mozdulattal ellökje tőlem. – Én ott voltam neki! Rám számíthatott, és tudod mit? Élveztem…

Legszívesebben képen töröltem volna, egyrészt azért, amit mondott, másrészt, mert sokkal fiatalabb volt nálam, és jóképűbb is. Féltem, hogy Bekka újra vonzónak találja majd őt és a társaságát, és akkor nekem végem.

- Peti! – förmedt rá az ismerős hang, mire végre kimászott a képemből. – Mike, te meg mit…? – meglepett tekintete értetlenül cikázott rajtam, de az én szívem hevesebben kezdett dobogni, amint megláttam.
- Ha Mohamed nem megy a hegyhez… - mondtam halkan, izgalmamban még a hangomat se nagyon találtam. Lexi Chester és Peti közé lépett, mintegy határvonalat képezve köztük. – Hát ez…? – azt hittem menten szívinfarktust kapok, ahogyan megláttam az arcán a vágásokat, és a csuklóján a sötét zúzódásokat.
- Hello Chez! – köszönt mosolyogva a mellettem szobrozónak, aki most énhelyettem nézett farkasszemet azzal a bájgúnárral. – Lex, menj, mutasd meg Cheznek a… akármit! – intett, majd felnézett az arcomra. Istenem, de hiányzott a pillantása! – Peti… - és itt magyarul intézte szavait hozzá, és az meg elvigyorodott. Ez rám nézve pedig semmi jót nem jelenthetett!
- Visszajöttél… - mormogta Chester. Nem titkolta előttem, hogy mennyire felháborodott azon, hogy Petivel tért vissza, s ezt éreztem a hangjában is most.
- Megígértem – látszólag Bekkát mit sem zavarta a jelenlétem, nem látszott túl zaklatottnak, vagy hasonló.
- De nem egyedül – fordult Peti felé, aki még mindig engem nézett, de az a mosoly, amit Bekka mondandója ragasztott az arcára, még mindig ott volt.
- Peti az egyetemen dolgozik! – adta meg az egyszerű választ, én pedig majdnem dobtam egy hátast. Ne már! – Menj! – pillantott fel az említettre, aki szó nélkül tette, amit Bekka mondott, és elsétált mellettünk. – Gyere! – nézett rám, s most végre láttam! Láttam a szemében a fájdalmat, a kétségbe esést, és a gyengédséget. Szóval Lexinek talán igaza volt, és nem lépett túl rajtam csak úgy.

Lépcső lépcsőt követett, s lassan felsétáltunk az irodájába. Én csak ballagtam utána, egyelőre meg sem szólaltam, csak néztem, hogy fájósan húzza néha kicsit hol a bal, hol a jobb lábát. Aggódtam! Mégis mi történhetett, amiről én lemaradtam, és amit Alexa nem mondott el nekem? Az irodájában szerencsére csak ketten voltunk.

- Mondanám, hogy nézz körbe, de te már voltál itt, csak nem velem, ugye? – hangja metsző volt, sértett, s ahogy felém fordult, láttam a dacosan csillogó szemeit.
- Mi történt veled? – kitértem a kérdés elől, mert nem tudtam mit is mondhatnék. Nem készültem fel rá, hogy támadni fog.
- Hm, az agyad azon része, amelyik nem Ellát képzeli el meztelenül, rájött, hogy én is létezem? – csipkelődött tovább.
- Miért fáj a lábad, és mi ez az arcodon?
- Hát nem Ella rúzsfoltja az biztos! – karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt, és villámló tekintettel nézett rám.
- És a csuklóddal mi van? – előbb szerettem volna tudni, hogy mi történt, hogy jól van-e.
- Basszus, nem látod, hogy épp mit csinálok? – csattant fel, arca kipirult, ami jót tett neki, mivel amúgy elég sápadt volt, és fáradtnak, kimerültnek tűnt.
- Mit? Mit kéne tennem? – kérdeztem halkan. Én már egy cseppet sem voltam haragos, csak örültem, hogy itt van.
- Veszekedj! Kiabálni akarok, hisztizni, toporzékolni – sorolta hangosan. – Megpofozni, megkérdezni, hogy mi a frászt gondoltál!?
- És mi tart vissza? Pofozkodj, ha attól jobb lesz! – őszintén mondtam, mit bántam volna egy-két csattanást? Megérdemeltem volna.
- Az, hogy… - mondani akart valamit, de inkább mégsem mondta. Bántam, mert vártam, hogy valami bíztatót is mondjon. Mondjuk, hogy szeret, azért nem képes rá. – Miért jöttél? – kérdezte végül. – Ülj le! – kezével az egyik fotel felé intett, és ő maga is elindult. Követtem, s leültünk egymással szemben.
- Olyan gyorsan elmentél, hogy nem volt még csak lehetőségem sem, hogy megmagyarázzam azt, amit találtál… - kezdtem, de egyből felciccent és dühösen hátradőlt a fotelben.
- Chö… Maradnom kellett volna tán, hogy ecsetelhesd, hogyan dugtad meg az ágyadban, ahol előtte velem voltál? – tudtam, hogy csak azért beszél így velem, hogy kihozzon a sodromból, de most okosabb voltam, mint Japánban. Csak lehajtottam a fejemet, és vettem egy nagy levegőt. – Bocs, ezt nem kellett volna… - suttogta végül, s mikor felnéztem rá, láttam, hogy előredőlt, kezeit a térdén nyugtatta, s az ujjait hol összefűzte, hol nem. Tekintetem újra a csuklóján lévő kék zúzódásokra esett, de jobbnak láttam, ha először tisztázom az én részemet, aztán talán végre választ is kaphatok majd arra, hogy mi a fene történt vele.
- Nem történt semmi olyasmi, sosem voltam vele együtt!
- Akkor mégis hogyan készült a kép a házban, az ágyadban? – szegezte nekem a kérdést, de most már nyugodtabb hangon. Pár pillanatig csak néztem az arcát, azt, ahogyan az ajkai most nem görbülnek mosolyra, és ez fájt. Szerettem, hogy rám folyton mosolygott.
- Nem tűnt fel, hogy Lexi lecserélte a kulcsaidat? – olyan meglepetten nézett rám, mint még soha. Igazán megdöbbent, láttam rajta.
- Hogyan? – értetlenül nézett rám, és most mintha meg is feledkezett volna róla, hogy kvázi szakítottunk, és közelebb csúszott hozzám. Már egészen a fotel szélén ült.
- Minden akkor kezdődött, mikor Lexi elvesztette a kulcsait. Ella akkor csókolt meg itt… - erre a mondatomra már megkeményedett az arca, és láttam, hogy megint falat emel közénk, ám ennek ellenére folytattam, mert túl akartam esni ezen. – Kaptam a leveleket, amiket én rejtettem el, ahogyan mindent. Megkerestem őt, és mondtam neki nem is egyszer, hogy nem lesz köztünk semmi. Azt a képet pedig, amin az ágyban és a házban van, az előtt a nap előtt kaptam, hogy elmentél. Ekkor jöttem rá, hogy bejárása van hozzám, de még hozzátok is! A zárat le akartam cseréltetni, de előtte el akartam ezt mondani neked is, csak… megláttad azt a sok mindent, és téves következtetést vontál le!
- Megcsókoltad! – olyan fájdalmasan gyönyörű volt még így is, hogy láttam rajta a bánatot, hogy legszívesebben odahajoltam volna hozzá, és megcsókoltam volna.
- Ő csókolt meg engem! – ismételtem el újra. Ha kell, ezerszer is elmondom neki.
- És visszacsókoltál – nem kérdezte, mondta. Ledöbbentem. – Igen, vissza… - suttogta szomorúan az arcomat látva.
- Meglepett, én… ellöktem egy idő után, de… talán nem elég hamar – tudtam, hogy hibáztam, de… de akkor is…
- Miért tetted el azt a sok mindent, ha hazugság volt?
- Nem is tudom… Meg akartam mutatni neked, még a csókos képet is – erre felszisszent, mintha nem hinne nekem. – De komolyan!
- Ne már, Mike… ne hazudj nekem! – kért fájdalmas arckifejezéssel, mire közelebb csusszantam hozzá.
- Nem hazudok!
- Hónapokig titkoltad! – szemeiben könnyek csillantak, és rettentően sajnáltam őt, de legalább tudtam, hogy még fontos vagyok neki.
- Nem akartam elrontani… Olyan boldogok voltunk és… Sajnálom! Nem akarok magyarázkodni, csak szeretném, ha tudnád, hogy nem létezik számomra más nő, csak te! – kimondhattam volna, hogy szeretem, de nem tehettem. Ő sem mondta, és talán el sem hinné.
- Ne mondd ezt, az Istenért! – idegesen felpattant a helyéről, és fel s alá kezdett járkálni. Vártam, hadd zúdítsa rám, hogy mennyire utál, hogy haragszik és hogy egy szemét alak vagyok. Viszont nem ezt kaptam. – Nekem is te voltál az egyetlen… - motyogta maga elé, és nagyon elgondolkodónak látszott.
- Mert most már nem, mi? – kicsit talán gúnyosabban mondtam, mint szerettem volna.
- Ezt most inkább meg sem hallottam! – dühösen nézett rám, és összefonta a karjait a mellkasa előtt.
- Nyugodtan meghallhatod, nem baj. Végülis megértem, hogy bosszút akarsz állni… - én is felálltam, és hát kimondtam, amit nem kellett volna. Az én büszkeségemet bezzeg ne bántsa az a bájgúnár, mi?
- Hogy mi van? Elment az eszed? – na helyben voltunk. Ugyanúgy ideges voltam, mint akkor Japánban, és őt sem kellett félteni. – Szerinted azért vagyok vele, hogy téged féltékennyé tegyelek, vagy mert ez így fair?
- Aha, szóval vele vagy! – kaptam az alkalmon, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból.
- Nem vagyok vele! – mondta lassan, hogy megértsem. Klassz! – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá! – flegmázott, én pedig majdnem felrobbantam.
- Ja, mert milyen jó már, hogy a kapcsolatunkról egyedül döntöttél, mi közöm lenne hozzá, nem igaz?
- Te döntöttél róla, mikor megcsaltál! – közelebb lépett, még a mutató ujját is nekem szegezte. Rém’ dühös volt, de nem baj, nem bántam. Talán ha kiveszekedjük magunkat, akkor könnyebb lesz.
- Nem állt szándékomban megcsalni téged! – kicsit próbáltam lenyugodni, mert tudtam, hogy a hülyeséget én csináltam.
- Nem állt szándékodban? – nem értettem miért vág ilyen meglepett arcot. – Milyen diplomatikusan beszélsz róla, mintha nem is számítana…
- Bekka, ne már! Minden szavamat kiforgatod! – sóhajtottam dühösen. Megint azt vártam, hogy nekemesik, de nem tette.
- Igazad van, ne haragudj! – kért, és leült a székébe, az asztala másik oldalára.
- Elárulod, hogy mi történt veled? – felnézett rám, és halványan elmosolyodott.
- Nem – válaszolta bűbájosan, amire csak felsóhajtottam. – Jó, csak vicceltem! – megforgatta a szemeit, látszólag élvezte, hogy ő az egyetlen, aki ki tud hozni a sodromból. – Volt egy kis autóbalesetem, megcsúszott a kocsi, és összetörtem.
- Te… Te vezettél? – annyira ledöbbentem, hogy el is felejtettem, hogy eddig mi volt a téma.
- Hát igen. Talán nem kellett volna – olyan könnyedén beszélt róla, hogy úgy éreztem, titkol valamit. Még mosolygott is.
- És hogy vagy? – nem érdekelt a figyelmeztető pillantás, amit felém vetett jelezvén, hogy ne menjek közelebb. Magam felé fordítottam a székben, és leguggoltam elé. Kezembe vettem a csuklóját, és csak néztem rajta a kékes zúzódásokat.
- Megrepedt a csuklóm, de nem gipszeltettem be, bár lehet, kellett volna, mert néha annyira fáj, hogy majd’ bepisilek. Agyrázkódás, leszakadt egy petefészkem, amit sikeresen visszatettek, a jobb lábamon van egy hasonló vágás, mint az arcomon, és a bál lábam erősen zúzódott. Az egész kék meg zöld – sóhajtotta, én pedig megrovóan néztem rá.
- Ha be kellett volna gipszeltetni, akkor miért nem tetted?
- Hogy nehogy elfelejtsem, mit tettem… - rávillant a szemem, ő pedig ijedt arccal magyarázni kezdett. – Mármint, hogy a fájdalom emlékeztessen rá, hogy télen vigyázzak jobban!
- Hogy mit tettél? Ugye nem azt akarod mondani, hogy szándékos volt? – ujjaimmal végig akartam simítani az arcán, de elfordította a fejét, és dühösen rám mordult.
- Nem, nem szándékos volt. És most megköszönném, ha elmennél! – nem nézett rám, elfordult a székkel, felállt, és nekem hátat fordítva keresgélni kezdett az egyik fiókjában.
- Bekka, kérlek…
- Nem! Kérlek, menj el! – felém fordult, szemei könnyben úsztak, én pedig nem értettem, miért csinálja ezt. Egyik pillanatban mosolyog, a másikban majdnem sír, a harmadikban meg lenyelne keresztbe.
- Látom rajtad, hogy te sem akarod ezt!
- Hogy akarnám? Én, veled ellentétben, hűséges voltam. Én akartam kettőnket. Aki ezt elrontotta, az te voltál!
- Nem hagyom ennyiben!
- Gondolod, hogy használ valamit, ha küzdesz? – kérdezte gúnyosan, de tudtam, belül úgy gondolta, hogy igenis harcoljak meg érte.
- Majd meglátjuk… - erre csak bólintott, majd az ajtó felé biccentett. – Jól van, megyek már… - az ajtóból még visszafordultam, és mosolyogva hozzátettem – Nekem nem tudsz hazudni! Felveheted ezt az álarcot, de átlátok rajtad. Most azt szeretnéd, ha odarohannék, nem törődve semmivel, és megcsókolnálak – ajkai elnyíltak, lehet, hogy tiltakozni akart, de nem hagytam szóhoz jutni. – Talán legközelebb megteszem! – dobtam felé egy mosolyt, és kisétáltam az irodájából.

Felhívtam Chestert, hogy merre van, és megbeszéltük, hogy a főbejáratnál találkozunk. Lexi nem jött le vele, de üzent nekem, hogy ne adjam fel. Nem fogom! Tudom, hogy idő kell Bekkának, és meg is értem. Nekem ő mindennél fontosabb volt.
Chez eljött velem hozzám, de a kocsiban végig Talindával telefonált. Valamit vitatkoztak a gyerekszobával kapcsolatban, amin én jót mosolyogtam. Annak idején én mindent Annára bíztam, mert annyira megegyezett ilyesmiben az ízlésünk, hogy megbíztam benne.
A többiek már ott várakoztak ránk az ajtó előtt, mert ma összecsődítettem őket, hogy segítsenek leszedni a házról kint a díszeket. Bekkával vicces és jó volt feltenni az égősorokat és minden mást is, de most, hogy nincs itt tutira nem szarakodok vele egyedül.
Már a tetőn álltunk, mikor szóbajött a kettőnk kapcsolata.

- Ő az, akiért megéri küzdened! Nem mintha nem kedveltem volna Annát, mert hát bírom őt is – magyarázott Dave. – De ha már annak vége, akkor törekedjünk a legjobbra. És Bekka a legjobb, ebben biztos vagyok.
- Igen, én is… - motyogta Joe, amin meglepődtem. Vele nem nagyon lehet ilyesmiről beszélni, és bár tudtam, hogy kedveli Bekkát, de furcsa volt, hogy ki is állt mellette. Általában csak meghallgatja a bajomat, és hallgat meg bólogat. – Mindig mosolyog, és ez tetszik. Persze vannak pillanatok, amikor nem, de arról te tehetsz mindig.
- Na köszi! – mosolyogtam rá gúnyosan, majd megálltam a mozdulatban, ahogy meghallottam a telefoncsörgést.
- Csak emlegetni kellett! – mutatta felém a mobilját Dave, amin Bekka neve villogott. Amilyen gyorsan csak tudtunk a tetőn egyensúlyozva mindenki felé vette az irányt. Remélem egy cserepet sem verünk le, és hát három emelet magasból esni sem kellene!
- Szia, te elveszett lány! – köszönt vidáman Dave Bekkának, aki erre a megszólításra felnevetett. Szóval jó kedve van, pedig elég furcsán váltunk el egymástól ma is. Ez kissé elszomorított.
- Szia Phoenix! Örülök, hogy ilyen kis humoros kedvedben vagy!
- Én mindig. Na mi van, csak nem hiányoztam?
- De, egy kicsit mind hiányoztatok! – kuncogott. Milyen gyönyörű lehet így!
- Kicsit?
- El voltam foglalva… - na de jó! Azzal a bájgúnárral, mi? Sürgettem Davet mindenféle nézéssel és mozdulatokkal, hogy kérdezzen már valami értelmeset is. Ha kiderül, hogy Peti lefeküdt Bekkával tutira kinyírom azt a ficsúrt! Erre megesküszöm. – Figyelj, van számodra valamim, és összefuthatnánk valamikor, hogy oda tudjam adni.
- Tényleg? – nem csak Dave, de mindenki meglepetten nézett rám. Csak kérdőn megvontam a vállamat.
- Igen. Szóval ráérsz valamikor?
- Öhm, hát, ha gondolod bemehetek az egyetemre holnap?!
- Nem hozom be magammal, örülök, hogy hazakerült. Vagy gyere át, vagy átmegyek én?! – mi lehet az?
- Holnap otthon leszek… De ha valami nehéz, akkor átmehetek érte én is!
- Nem nehéz, akkor átviszem délután.
- Oké, és hát köszi!
- Majd akkor köszönd, ha tetszik is! – újra nevetett, majd elhalkult, és komolyan hozzátette: - Mikenak ne szólj róla még, jó?
- Oké, nem fogok – Dave rám pillantott, én meg lehajtottam a fejemet. Úgyis kiszedem majd belőle.
- Köszi. Akkor holnap, szia!
- Szia! – letették a telefont, mi meg csak álltunk a tetőn, mint a hülyék.
- Nyugi van, jó? – nézett rám Chester, mire csak bólintottam. Újabb csörgés. Brad kijelzőjén is Bekka neve villogott.
- Mi a…? – kérdeztem, de kénytelen voltam eldugulni, mert Brad már fel is vette.
- Szia Rebeka! Mi újság?
- Szia! Hát semmi különös… Figyelj, azért hívlak, mert bár… Szóval bár Mike meg én nem vagyunk együtt, de hoztam neked valamit otthonról, és szeretném odaadni, ha ráérsz valamikor?! – szóval otthonról hozott valamit nekik. Mit? Pálinkát? Akkor nem Chezt hívta volna először?
- Ó, ez kedves tőled. Mikor és hol?
- Nem tudod megbeszélni majd Phoenix-szel, hogy holnap átmenj hozzájuk? Neki is hoztam valamit – Brad ránézett Davere, aki azonnal bólintott.
- De, persze.
- Köszi! – vidám volt a hangja, és sajnos a háttérben Peti hangját véltem felismerni. Remélem az egyetemen vannak még és nem kettesben valahol! – És légyszi’ Mikenak ne szólj, jó?
- Oké… Te Bekka, mi van veletek? – végre valaki megkérdezte, köszönöm! Hálásan pillantottam rá. – Mármint szakítottak most végleg? Vagy…
- Hát… Nyilván tudod, hogy Mr. Nem-Állt-Szándékomban-Megcsalni-A-Barátnőmet Shinoda mit művelt a hátam mögött Ellával… - Brad csak hümmögött, nekem meg bűntudatom lett. Mély nyomot hagytak benne a szavaim, és másképp fogja fel őket, mint ahogy szerettem volna. – Ma bent volt nálam… Nehéz volt vele keménynek lennem, de muszáj volt.
- Nem akarsz neki megbocsátani? – jó kérdés!
- Nem tudom… - legalább a válasz nem az, hogy ’nem’. – Akkor holnap? – igyekezett lezárni a témát, amit valahol meg is értettem. Viszont én még órákig hallgattam volna, hogy mit érez és gondol.
- Igen. Akkor szia!
- Szia-szia!

Ezután álltunk még ott percekig, vártuk, hogy kit hív még közülünk, de másnak nem csörrent meg a telefonja. Nem értettük mit akarhat adni nekik, de ez is rosszul esett. Tök mindegy volt, hogy egy régi asztalterítőt, vagy egy kulcsot egy titkos átjáróhoz a tündérvilágba készül adni nekik, rosszul esett, hogy nekem semmit sem akart ajándékozni. Még egy esélyt sem.

In The Beginning

„Mindegyik háborúban van egy pillanat, amikor minden megváltozik. Egy pillanat, amikor az út elkanyarodik. A szövetségesek és a frontvonalak átrendeződnek, és az ütközet szabályai újraíródnak. Egy ilyen pillanat megváltoztathatja a harc természetét, vagy eldöntheti valamelyik fél javára. Megteszünk hát mindent, hogy megragadjuk a pillanatot. Felkészülünk a változásra. Szívünket megkeményítjük. Félelmünket elfojtjuk. Összeszedjük az erőinket, és jeleket keresünk a csillagokban. Ám ezeket a pillanatokat, a játékszabályok változását örök homály fedi. A végzet láthatatlan keze mozgatja a bábukat a sakktáblán, és bármennyire is készülünk rá, bármennyire is tartunk ellen a változásnak, számítunk a pillanatra, harcolunk az elkerülhetetlen ellen, végül mégsem állunk készen, amikor elérkezik.”



**Olyan ’95 környékén**

Az egész időszak, ami karácsonyig húzódott egy furcsa kábulatban telt mindkettőnknek. Mike Brad bejelentése után olyan csúnyán nézett rám minden alkalommal, hogy legszívesebben menten elsüllyedtem volna a föld alá. Aztán átváltott abba, hogy ismét közömbös lesz. Ugyanolyan volt, mint mielőtt állítólag lefeküdtünk egymással.
Na igen, ez volt a másik érdekes dolog: vajon tényleg megtörtént? Nem beszéltünk róla, aznap Mike azonnal elment Braddel, és valamikor hajnalban jött haza. Egyetlen egyszer próbáltam vele erről beszélni, másnap, és mi volt a válasza arra a kérdésemre, hogy emlékszik-e már valamire? „Nem, mert gondolom szar vagy az ágyban!” Na és ezóta nem voltam hajlandó én sem hozzá szólni. Igaz, megszokhattam volna, hogy egy nagyképű seggfej, de akkor is bántott, hogy ilyen volt velem.

Megpróbáltam összeszedni minden emlékemet a hetek során, és kezdtem elhinni Brad állítását. Konkrétan nem emlékeztem volna, hogy tényleg „szar” lettem volna az ágyban – talán, mert nem vagyok az -, de apró, pici képkockák felrémlettek előttem. Ilyesmi, hogy látom elrepülni a pólómat a szobában, vagy Mike nyakában lógni a kicsi katonás medált. Bár inkább javarészt érzésekre kezdtem emlékezni: simogatás, ahogyan az állán a borostája karcolja az ajkaim alatti bőrt, vagy ahogyan a nevemet suttogja. Igen, a suttogása kísértett a legtöbbet, és legtöbbször álmaimban. Ezért is volt nehezebb hinnem ebben az egészben, mert hát álmomban olyan valóságos volt, lehet, hogy az egészet álmodtam.

A karácsonyi szünetre mindenki hazament a koleszban, és a két ünnep között is csak kevesen mentünk vissza. Én azért, mert vizsgám volt huszonhetedikén, a többiek meg itt akartak szilveszterezni, vagy mert hasonlóan tanulniuk kellett. Őszintén szólva Mr. Egómanó Shinodára nem számítottam huszonhetedikén reggel, mikor visszaértem a vizsgámról. Tök boldog voltam, hogy négyest kaptam, és mikor beléptem a szobába, és megpillantottam őt egy szál farmerben ácsorogni az íróasztala mellett, ledermedtem. Reméltem, hogy Nicával marad otthon a városban – aki amúgy sejtésem szerint nem tudott a köztünk „lezajlott” eseményekről -, de csalódnom kellett.

- Jó, hogy jössz! – pillantott felém közömbösen, én pedig becsaptam magam után az ajtót.
- Csak nem szóba állsz velem megint? – vontam fel a szemöldökömet, és elkezdtem kigombolni a fehér blúzomat, amit csak a vizsga kedvéért vettem fel. Elfordult tőlem, azóta rám sem nézett, mikor félmeztelenül rohangáltam a szobában, majd az ablak felé bökött az ujjával.
- Ezek mik?
- Szitakötők – megvontam a vállamat, bár ő ezt nem láthatta. Ledobtam a blúzomat az ágyra, majd odasétáltam mellé, s közben magamra kaptam egy trikót. – Egyéb kérdés?
- Miért vannak a függönyre csíptetve? – összevont szemöldökkel nézett rám, s ahogyan az arcára néztem, most vettem csak észre, hogy mennyit változott, mióta megismertem. Még férfiasabb lett, az állán már nem csak borosta díszelgett, hanem rövidre nyírt szakáll, míg mind a két fülében karika-féle fülbevaló díszelgett, és valahogyan az arca is mintha karakteresebb lett volna. Nem tudom, pontosan miért, de sokkal helyesebb volt így, mint előtte. Pedig akkor sem volt semmi!
- Ez műanyag díszítőelem – mondtam lassan, illusztrálva, hogy nem tartom elég okosnak, hogy felfogja, amit mondok. – Szép szárnyai vannak!
- És gondolom, ha mondjuk nekiállnék vitatkozni a maradásukról, akkor nem hagynád annyiban, mi? – úgy nézett rám, mintha fáradt lenne.
- Eltaláltad. Maradnak, ha tetszik, ha nem!
- De miért? – hisztizett fel, mint egy ötéves. Még a karjait is széttárta. – Én nem hoztam semmi olyasmit, ami zavarna téged!
- Ott van Nica, Brad és Joe, hogy Markról ne is beszéljek! Az a srác még nálad is lehetetlenebb!
- Ő az énekesünk! – védekezett, mire én is felhörrentem.
- Leszarom! Miért kell minden alkalommal azt kérdezgetnie, hogy mikor kefélhet meg? Szó szerint idéztem most! Komolyan nem hittem, hogy van nálad taplóbb ember a földön, de hát Mark Wakefield-del aztán betaláltatok!
- Ismétlem, ő az énekesünk, és nem fogok a te hisztid miatt beszólni neki, csak mert ilyen kis… izé vagy!
- Egyáltalán milyen bandád van neked? – ez már egész eddig fúrta az oldalamat.
- Hát olyan… jó. Játszunk rockot meg hip-hop-ot egyben, és hát… De mit magyarázkodok én neked? – dörrent fel, szerintem inkább saját maga ellen, mint ellenem, aztán levetette magát az ágyra.
- Anyukádnak teszteltetnie kellene, hogy nem vagy-e zakkant… - morogtam, mire ő csak megvetően felhorkantott.

A nap további része eseménytelenül telt. Mike egyre-másra megbámulta a szitakötőimet, de nem úgy, mint akinek nem tetszik. Inkább volt elgondolkodó az arca, mint bosszús, ezt pedig nem értettem. Mindenesetre nem kívántam újabb szócsatába bonyolódni vele, így hallgattam. Olvasgattam, és reméltem, hogy este valami jó vacsorát adnak lent a kolesz éttermében…
Miután magamba tömtem egy szelet pizzát – igen, ezt mind -, visszamentem a szobánkba, és leültem az íróasztalomhoz. Volt egy rajz, amit be kell majd adni a szünet után, én pedig nem boldogultam vele. Ezt a feladatot Mike is megkapta, ahogyan mindenki a csoportban. Egyetlen képet kellett rajzolnunk a szobatársunkról, méghozzá úgy, hogy a legjobban ábrázoljuk őt.

- Na mi van, nem megy? – kérdezte halkan, az ágyán fekve. Le sem vette a szemét rólam, pedig csak ültem ott és bámultam az üres lapot.
- Nem tudom, milyen vagy… - megráztam a fejemet, majd kelletlenül felé fordultam. – Úgy érzem, hogy amit nekem mutatsz, az nem teljesen az igazság.
- Nézd Sarah… - felült és komolyan pillantottam rám. – Én tényleg ilyen vagyok. Akik fontosak nekem, azokkal jól kijövök, amúgy pedig szarok az egész világra. Nem érdekel mások véleménye, ahogyan mások maguk sem. Felőlem lehetnél te a Dalai Láma is, nem zavar, mert nekem senki vagy. És ez nem bántás, csak… Én nem szeretek feleslegesen bárkit is megismerni, mert minek? Az emberek mind hazudnak, mind önzőek és mind kihasználják a másikat. Ez törvényszerű, nem ellened irányul!
- Szóval azt mondod, hogy… általánosítasz? Van egy sémád, amit ráhúzol minden lányra például, és ennyi? – nem vádnak szántam, sőt. Sosem akartam még senkit sem ennél jobban megérteni, mint őt.
- Olyasmi – bólintott elismerően, majd visszadőlt az ágyra.
- De miért? Mármint… Így meg sem adod az esélyt, hogy megismerj klassz embereket!
- Akiket meg akarok ismerni, azokat megismerem. Például Joe vagy Mark – rámpillantott, és halványan elmosolyodott.
- Mi ez a mosoly? – kérdeztem gyanakvóan, mire felnevetett.
- Semmi, semmi.

Csak ültem, és néztem, ahogyan a légzése egyenletessé válik. Elaludt, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy jobban megnézzem az arcát és mindent. Támadt egy ötletem…
Két órával később mocorogni kezdett, én pedig vehemensem satíroztam még a lapon. Azt akartam, hogy készen lássa, úgy ahogyan elképzeltem.

- Úgy serceg a ceruzád, hogy a holtak is felébrednek tőle, királykisasszony – morogta, s a fejére húzta a párnát.
- Majd talán túléled! – megforgattam a szemeimet, s eltartottam magamtól a lapot. Kész volt.
- Mutasd! – felállt, mellém sétált, majd ránézett a képre. – Azt a rohadt! – nyögte, majd kivette a kezemből, és jó alaposan szemügyre vette a rajzomat.
- Ez most azt jelenti, hogy nagyon utálod, és mindjárt kiakadsz, vagy hogy ennyire tetszik? – kérdeztem kissé félve. Nem akartam megint összeveszni vele.
- Nem, ez… nagyon jó – rámpillantott, majd a függönyre. – Hogy jött ez így?
- A katona már az első pillanatban is tetszett, gondoltam, jó lenne a te arcoddal is. Kicsit árnyékolva, nem túlságosan kihangsúlyozva. A szárnyak pedig… Először angyalszárnyakat akartam, de valahogy azt erősnek éreztem. Ekkor eszembe jutott, hogy ráteszem a szitakötőim szárnyait. Végül ez lett belőle – böktem a szárnyas Mike-katona felé. – A katona kifejezi, hogy mindenkivel szemben helyezkedsz, de a szárnyak adnak egy kis szabadságot, egy kis szimpátiát.
- Jelzi, hogy nem tartasz feltétlenül rossznak, egy ellenségnek? – mosolygott rám talán életünkben először, úgy igazán. Egy pillanatra el is vesztem abban a hatalmas, gyönyörű mosolyban.
- Talán… - mosolyogtam vissza rá.

Letette a papírt az asztalra, majd még utoljára rápillantott a függönyön lógó szitakötőkre, aztán elvonult fürdeni. Csak pislogtam magam elé. Ez mi volt? Ez a mosoly majdnem megölt, jesszus! Nagyon durván jól nézett ki, és egyre inkább úgy éreztem, hogy márpedig megtörtént, tényleg lefeküdtünk egymással. Tetszhet nekem Mike, nagyon is. Aznap éjjel is így a hatása alá kerülhettem…
Később felváltottam a fürdőben, s beálltam a zuhany alá. Próbáltam lenyugodni, és végiggondolni megint azt az éjszakát. Aztán hallottam, hogy nyitódik az ajtó, és mivel Calebék nem voltak itt, tudtam, hogy csak Mike jöhetett be. Elhúztam kissé a zuhanykabin ajtaját, és kipillantottam. Hátát az ajtónak támasztotta, s engem figyelt.

- Nem zavar…? – dörrentem rá, mire elvigyorodott.
- Nem – megvonta a vállát. – Megvárlak, beszélni szeretnék veled!
- És a szobában nem tudtál várni, igaz? – morogtam, s gyorsan befejeztem a zuhanyzást. – Ideadnád a törölközőm? – nyújtottam a kezemet, mire ráérősen mozdult csak. Mit akar? Miért csinálja ezt? Magam köré csavartam, nem is foglalkoztam vele, hogy megtörölközzek rendesen is, és kiléptem elé. – Na mondd!
- Gondolkodtam…
- Szoktál? – vigyorogtam rá gonoszul, mire csak egy lesújtó pillantást kaptam válaszul. – Bocsi! – pislogtam rá ártatlanul, mire elnevette magát.
- Hihetetlen egy nő vagy! Folyton rajtad gondolkozom…
- Rajtam? – ez meglehetősen furcsán hangzott az ő szájából.
- És rajtam… rajtunk. Hogy vajon… Vajon tényleg megtörtént-e… - nem kellett kimondania nyíltan, tudtam, mire gondol.
- Őszintén? – bólintott. – Igen, megtörtént. Biztos vagyok benne!
- Miért, már emlékszel? – kérdezte érdeklődve.
- Nem, konkrét dolgokra nem. Csak érzésekre, hangokra… a te hangodra – ezt nem akartam eredetileg elmondani neki, de most mégis megtettem. Annak ellenére, hogy ma közölte, hogy nem akar megismerni, mert egy senki vagyok neki, mégis úgy éreztem, hogy valami egy kicsit megváltozott.
- Tényleg? És pontosan milyen érzésekre? – közelebb lépett, én pedig zavarba jöttem tőle. Attól, ahogyan rám nézett. Éhes volt a pillantása, mintha bármelyik pillanatban nekem eshetne. Nem mintha bántam volna…
- Nem is tudom… - suttogtam.

Megfogta a kezemet, s elakadó lélegzettel követtem a szobánkba. Csak figyeltem, ahogyan lassan megfordul, és közelebb jön. Hátráltam, egészen az ajtóig, majd mikor már nem volt hová menekülnöm, megnyaltam az ajkaimat. Persze, direkt csináltam, és be is vált. Közelebb hajolt, és ajkait végighúzta az arcomon, aztán egy apró csókot lehelt a számra. Ujjai a csípőmbe martak, s még törölközőn keresztül is esküszöm, hogy égett a bőröm az érintésétől. Nem csókolt meg, csupán odahajolt a nyakamhoz, éreztem, ahogyan a lehelete csiklandozza a bőrömet, majd fogai belém martak, amitől felnyögtem.

- Ezt csináltad… akkor is! – lihegtem, mint aki lefutott valami föld körüli távot. Az érzés nagyon is ismerős volt, tudtam, hogy egyszer már megtörtént.
- Gondolod? – kérdezte a fülembe suttogva. – Lehet. És talán ezt? – kérdezte halkan, majd a vállamhoz hajolt, és megszívta a bőrömet.
- Te emlékszel! – mormoltam lehunyt szemekkel, és ujjaimat a hajába fésültem a tarkóján.
- Igen, én emlékszem… És te is pontosan ezt csináltad – a szemembe nézett, s abbahagytam a hajának a gyűrögetését, és a barna szemek mélységébe merültem. Ujjai lassan lecsúsztak a combomra, és végigsimított a törölköző szélénél rajta.
- Sosem akartam még senkit ennyire! – szaladt ki a számon minden gondolkodás nélkül, de legnagyobb megkönnyebbülésemre nem állt neki nevetni, és nem húzódott el, mondván, hogy csak játszott velem.
- Tényleg? – kérdezte halkan, s miközben folyamatosan a szemembe nézett ujjait becsúsztatta a lábaim között a törölköző alá, és minden kérdezés nélkül eltüntette bennem őket. Megmarkoltam pár tincsét, ahogyan megéreztem magamban, és megint csak felnyögtem. – Hm… igazad van – mozogni kezdett bennem, én pedig nem akartam elhinni, ami éppen történt.
- Sosem hazudtam neked! – leheltem, miközben éreztem, ahogyan egyre jobban felizgat, éreztem a bennem egyre jobban tomboló vágyat és féktelen szenvedélyt.
- Szóval egy seggfej vagyok, mi? – kérdezte, s nyelvével végigszántott a nyakamon.
- Aha… - ennél többet nem voltam képes mondani. Csak élveztem, ahogyan simogat, el-eltűnik bennem az ujjaival. Önkéntelenül is az oldalához emeltem a lábamat, hogy még mélyebbre hatolhasson, amit csak egy mosollyal konstatált. – De egy nagyon… tehetséges seggfej… - tettem hozzá, mire halkan felnevetett, s megállt a mozdulataiban. Felnéztem az arcára, egyenesen a szemébe.
- Ne szeress belém, Sarah! – mosolyogva mondta, de tudtam, komolyan gondolja.
- Nem állt szándékomban! – válaszoltam én is hasonlóan egy apró mosollyal, majd felé hajoltam.
- Senkinek sem állt eddig sem szándékában… - motyogta még mielőtt megcsókoltam volna, én pedig nem törődtem ezzel a mondatával.

Úr Isten! Igen, most már emlékszem mindenre! A csókja mintha csak előhívta volna a jól elrejtőzött emlékeimet. Egyszerre villant fel minden, miközben ajkai az enyémet kényeztették. Tényleg karcolta a szakálla egy kissé az államat, de nem volt kellemetlen, sőt, engem csak jobban felizgatott. Szorosan hozzám bújt, úgy éreztem, hogy mindenhol simogat, és érint. A törölközőmet levette rólam, s ugyanúgy hanyagul elhajította az ágyamra, ahogyan akkor éjjel tette a pólómmal. Ezen elmosolyodtam, majd végigsimítottam a meztelen hátán, megcsókoltam a nyakát, körmeimet végighúztam a mellkasán és a hasán, amitől az izmok összerándultak az érintésem alatt, majd a boxerébe nyúlva kezembe vettem legnemesebb testrészét.

- Sarah! – suttogta a fülembe a nevemet, s ez is mintha villámcsapás lett volna. A suttogását nem tudtam feledni. Nem is lehetett ezt az érzéki, szexis hangot kiűzni a fejemből.
- Hm? – dünnyögtem vissza, s közben elmosolyodtam. A nyakamat csókolta végig, olykor megharapott. Csoda is, hogy anno nem maradt nyoma.
- Gyere! – elrántott az ajtótól, és az ágya felé araszolt velem, én pedig szó nélkül követtem. Amúgy is nehezen forgott a nyelvem a munkálkodása miatt.

Együtt dőltünk el az ágyon, ő fölém helyezkedett, és a lábaimat felhúzta a derekához, miközben én lefelé toltam róla a felesleges anyagot. Tudtam, mire készül, nem volt egy teketóriázós fajta. Megadta, amit akartam, mindenféle köntörfalazás nélkül, mintha csak zsigerből tudta volna, mire vágyom. Elvált az ajkaimtól egy pillanatra, és a szemembe nézett, várt. Megállt a mozdulatban, nem furakodott közelebb hozzám, így lassan a nyaka köré fontam a karjaimat, és vágyakozva pillantottam rá.

- Azt hiszem, akkor éjjel sem kértél engedélyt – jegyeztem meg, mire felvonta sötét szemöldökét.
- Te csábítottál el, rémlik?
- Mikor? Te nyomtál az ajtónak, te kezdtél vetkőztetni…
- A-aa! – ingatta a fejét. – Te lejtettél nekem táncot… - közel hajolt hozzám, puszit nyomott az arcomra, majd a számra is.
- Te tepertél le! – szálltam vele vitába halkan, miközben én is pusziltam, ahol értem.
- Persze… - lejjebb csúszott, a melleimmel kezdett foglalatoskodni, én pedig már nem bírtam az édes kínzást. Ahogyan ajkai a mellbimbóm körül csókolgattak, és ujjai cirógatták az oldalamat, úgy éreztem, az őrületbe kerget.
- Mike! – nyöszörögtem, mire vigyorogva visszahajolt hozzám, és megcsókolt. – Akarlak!
- Látod… - mormolta a számba. – Te tehetsz róla!
- Fogd már be, és csináld! – csattantam fel vigyorogva, mire minden szó nélkül feljebb vonta a lábaimat a csípőjén, majd elmerült bennem.

Legszívesebben lehunytam volna a szememet, és csak élveztem volna, amit csinál, de nem tettem. Néztem az arcát, ahogyan kiül rá a kéj, és ez csak még jobban a csúcs felé tolt. Be akartam várni, vele akartam elmenni együtt, de nem bírtam tovább. Pár perccel később a hátam ívbe feszült, és erősen markoltam a karját és a vállát. Abban a percben éreztem, ahogyan ajkai az enyémre tapadnak, s nyelve játékra hívta az enyémet. Pár pillanatig csak csókoltam, majd megmozdítottam a csípőmet, s igyekeztem felvenni vele a ritmust.

- Váltás? – megadta a választást, hogy ha esetleg nem akarok felül lenni, akkor nem muszáj.
- Persze… - bólintottam, s az elragadtatott szemekbe néztem. Fantasztikusan gyönyörű, sötét szemei voltak!
- Ah… - felnyögött, ahogyan elhelyezkedtem fölötte, és ráereszkedtem.

Sokáig csak lassan mozogtam, a mellkasán támaszkodtam, s le-lehajoltam hozzá egy csókra, majd ahogyan kezei gyorsabb mozgásra késztettek a csípőmnél, megszaporáztam a mozdulataimat. Közelebb húzott magához, szinte tépte a hajamat, ahogyan elkapott, s lehúzott egy csókra, majd most már mindketten egyszerre léptük át a gyönyör kapuját. Éreztem, hogy a hajam csurom víz a tarkómon, kicsit el is fáradtam, s zihálva heveredtem Mike mellé.

- A múltkor ezután átmásztál a saját ágyadba – mondta pár perccel később, mire beleboxoltam a vállába.
- Ne legyél megint bunkó! – morogtam, s rögtön rosszul éreztem magam. Kicsit úgy éreztem, hogy kihasznált, bár én is ugyanúgy akartam ezt, mint ő. – Megyek… - suttogtam, s felültem, hogy átmászva fölötte tényleg átmenjek a saját ágyamba, de elkapta a karomat, és visszahúzott maga mellé.
- Csak vicceltem, na! Megengedem, hogy maradj! – ha nem néztem volna fel az arcára, és nem látom, hogy mosolyog, azt gondoltam volna, hogy megint szemétkedik. Persze volt is benne valami, de tényleg marasztalni akart.
- Hogyan is szerethetne bárki is bele egy ilyen alakba, mint te? – tettem fel a kérdést.
- Azt hiszem erre már te magad is tudod a választ! – pillantott le rám mosolyogva. Ma valahogy többet mosolygott, mint eddig bármikor, és nagyon helyes volt így. Sokkal helyesebb, mint azt szabadott volna.
- Mert őrülten jó vagy az ágyban? – nevettem fel halkan, mire ő is felkuncogott.
- Pontosan erre gondoltam.

Felém fordult, magához ölelt, és lassan megcsókolt. Őrülten jó volt, ahogyan most lágyan és puhán kényeztette az ajkaimat, én pedig folyamatosan a hátát és a vállait simogattam. Irtó jó vállai voltak, imádtam. Viszont még a karjai között is megborzongtam, mire magunkra húzta a takarót. Kényelmesen eligazgatta a párnát a feje alatt, majd felkapta az íróasztaláról az egyik kicsi gumilabdáját és megdobva vele a villanykapcsolót, sötét telepedett ránk.

Mikor ébredezni kezdtem, és még nem is voltam egészen magamnál, már akkor tudtam, hogy Mike nem fekszik mellettem. Először bele sem gondoltam, hogy ez mit jelenthet, aztán az agyam magától kezdte gyártani az elméleteket. Elment, nincs még csak a szobában sem – érzékeltem a csendben -, engem pedig itt hagyott. Különösebb dolga tutira nincs ma, hiszen két ünnep között vagyunk, és nem hinném, hogy vizsgája lesz. Ráadásul ő nem az a könyvtárba járós fajta, hogy esetleg ott készüljön valamire. Kinyitottam a szememet, és felültem az ágyban. Furcsa volt a szoba másik felében ébredni, de jó volt érezni Mike férfias illatát magam körül. Na akkor nézzük csak, mit is gondolhat? Ahogy ismerem, neki az volt a maximum, hogy megengedte, hogy mellette aludjak el. Talán, mert tetszett neki, amit műveltem vele az ágyban, amolyan ajándékként vele maradhattam. Most pedig elment egy szó nélkül, jelezvén, hogy ennyi volt. Se egy cetli, se semmi. Az egyik felem rosszul érezte magát, mert olyan volt, mintha csak arra kellettem volna neki. A másik felem viszont baromira boldog volt és rendkívül kielégült. De hogy melyik felem foglalta el a nagyobb helyet, nem tudtam volna megmondani.

Villámgyorsan kimásztam az ágyából, magam köré csavartam a tegnap este elhajított törölközőt, és a fürdőbe siettem. A folyosón nem futottam össze senkivel, szinte üres volt a kolesz, de örültem is most ennek, mert nem tudtam volna csevegni senkivel. Muszáj voltam kicsit lazítani, kicsit beállni a forró vízsugár alá, és gondolatban újra átélni, mi történt az éjjel. Sosem volt még ilyen jó, nem mintha annyi tapasztalatom lett volna. Neki nyilván volt bőven, valahol mélyen Nicát is ezek közé a lányok közé soroltam „akikkel Neki dolga volt”. Talán ezért sem volt szimpatikus a csaj már az első pillanatban, talán féltékeny voltam már akkor is. De nem számít. Mike megmondta tegnap, hogyan áll hozzám. Az, hogy mi történt aztán, már más kérdés. Nem keverhetem össze a kettőt. Szeretkeztünk és kész, semmi több. Ugyanúgy fogunk még harcolni egymással, ugyanúgy hadban állunk.

Már dél felé járt az idő, mikor Mike belépett a szobánk ajtaján, és az egyik nagy mappája volt a hóna alatt. Ezen meglepődtem, mert halvány gőzöm se volt róla, hova is mehetett azzal, vagy hogy egyáltalán hol rajzolhatott.
Sötét pillantása azonnal engem keresett, s mikor meglátott az ágyamon ülve, könyvet olvasva, halkan köszönt.

- Szia!
- Szia! – még biccentettem is a fejemmel, majd azonnal visszamélyedtem a könyvembe. Nem nehezítem meg a helyzetünket.
- Megrajzoltalak – odasétált hozzám, leült az ágyam szélére és egy lapot nyújtott felém. Elvettem tőle, de nem néztem az arcára, csak a rajzot figyeltem. Hihetetlen volt! Láttam már pár rajzát órákon, tudtam, hogy tehetséges, nem is kicsit, de ez meglepett. Egyszerűen gyönyörű volt, amit rajzolt. A lap bal oldalán álltam én. Rövid szoknyában, topban, és a hátamon hatalmas angyalszárnyak voltak. Profilból rajzolt, és minden fekete és fehér volt, ahogyan az én rajzomon is. És a jobb alsó sarokban ott állt a kicsi katona, szárnyakkal, ahogyan azt én is megalkottam. De nem is állt, hanem kissé fél térdre ereszkedett előttem. Volt valami a lány szemében, az én szememben, amit úgy megrajzolt, hogy el sem hittem. Különös csillogás, s míg én őt komornak rajzoltam, ő engem szelídnek, kedvesnek ábrázolt.
- Ez nagyon szép – suttogtam halkan, mire felnevetett.
- Pedig lenyúltam az angyalszárnyas ötletedet!
- És miért? – végre felpillantottam a barna szemekbe, és nem azt a megvetést és ellenszenvet találtam bennük, amit vártam volna.
- Mert igazad volt, az illik hozzánk… Csak nem pont hozzám! – megint mosolygott, amit nem tudtam hova tenni.
- Tévedsz! Nem vagyok angyal.
- A világ többi részén talán nem, de itt… - körbemutatott a szobán – Itt az vagy! – féltem megkérdezni tőle, de muszáj volt, mert teljesen össze voltam zavarodva.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Semmit a világon. Ismersz, nem? – megvonta a vállát, majd elvette tőlem a lapot, és az asztalához sétált. – Ha akarnék neked mondani valamit, azt mondanám is – megdobott egy féloldalas mosollyal, majd az órájára pillantott, és elkomorult. – Elkéstem… - motyogta, s ezzel kiviharzott a szobából.

Megint olyan érthetetlen volt, olyan rejtélyes, mint mindig. Csak pislogtam magam elé, és nem tudtam még gondolatban sem hozzáfűzni ehhez semmit. A legrosszabb az egészben az volt, hogy tetszett, hogy ilyen. Kihívás volt, és nem azért, hogy esetleg elcsábítsam. Nem. Sosem voltam olyan lány. Egyszerűen vonzott a személyisége, ez a komoly, de hihetetlenül céltudatos férfi, akinek megadatott a világon a legszebb mosoly.

Egészen másnap reggelig nem is láttam, és akkor is úgy, hogy akkor lépett be a szobába, mikor éppen befejeztem az öltözködést. Ahogy ránéztem az arcára, hát eléggé fáradtnak tűnt, kicsit nyúzottnak, de az a kis mosoly, ami ott bujkált a szája szegletében, vitt mindent.

- Ha csak egy perccel előbb jövök… - sóhajtotta, amin én elmosolyodtam.
- Gyanítom, nem unatkoztál az éjjel… Nem tudnál velem mihez kezdeni – gonoszkodtam, mire meglepetten felnevetett. Szerettem hallani ezt, ilyenkor tudtam, hogy igazán boldog. Ő nem volt az-az ember, aki műmosolyokat ejt.
- Talán nem mutattam meg elég jól, hogy veled bármikor? – felém lépett, ujjai végigcirógatták az arcomat, majd a tarkómon a hajamba fűzte őket, és közelebb rántott magához. Csak bámultam a barna szemekbe, és vártam. Akartam, hogy megcsókoljon, de nem tehettem meg én azt a döntő lépést. Neki kellett.
- Látod? Megint te csábítasz el engem…
- Rendben, most elismerem – bólintott, majd ajkait az enyémekre csúsztatta, s erőszakosan csókolni kezdett. Jaj, imádtam, hogy ilyen vad és nyers, de tudtam, hogy tud gyengéd is lenni, hiszen megmutatta már. Karjaimat a nyaka köré fontam, és lábujjhegyre pipiskedtem magam, hogy még közelebb lehessek hozzá.
- Mit akar ez jelenti? – kérdésem komoly volt, de közben végig puszikat nyomtunk egymás szájára. Ha már ilyen közel voltunk, nem tudtuk megállni. Sem ő, sem én.
- Kéne, hogy jelentsen valamit? – kérdezett vissza egy pimasz vigyorral a képén. Maga az ördög!
- Szeretném hinni, hogy nem csak a koleszos játékszered vagyok!
- Játékszer? – ízlelgette a szót, közben kezeit a derekamra csúsztatta, s úgy ölelt magához. – Nem vagy a koleszos játékszerem… - erre már majdnem elmosolyodtam – Mondjuk megtartalak az egész városban.
- Olyan szemét tudsz lenni – szusszantottam fel bosszúsan, megbántottan.
- Csak viccelek, ne vedd komolyan! – mosolya töretlen volt.
- Örülök, hogy jól szórakozol az én rovásomra! – puffogtam tovább.
- Sarah… Te magad is tudod, lerajzoltad, hogy milyen vagyok.
- Miért kell nekünk frontvonalat húzni kettőnk közé?
- Mintha téged ugyan kellene félteni… – megpuszilta az arcomat. Szavai és tettei totálisan ellentétesek voltak, de ez is hozzá tartozott. Ő ilyen volt, és én ezért voltam oda érte. – Mondjuk akkor úgy, hogy átálltál az én oldalamra!
- Mondjuk akkor úgy, hogy áttelepedtél az én lövészárkomba! – helyesbítettem.
- Miért? – újra felnevetett, ami az én arcomra is mosolyt csalt.
- Csak... – megvontam a vállamat, majd közelebb hajoltam, hogy megízlelhessem az ajkait. - Akkor ez egy békeszerződés? – olyan megrovóan nézett rám, hogy muszáj voltam átfogalmazni. – Legyen fegyverszünet?
- De nem minden fegyveremet teszem takarékra! – ágyékát az enyémnek nyomta, s rögtön éreztem, hogy miről beszél.
- El is várom!

És igen, az a képzeletbeli határ kettőnk között eltűnt. Nem volt már ő és én egymás ellen, nem volt kimondottan harc. Egy azon térfélen álltunk, és egy dologért harcoltunk. Értünk. Magamban, legbelül sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, de ez a szép a háborúkban: bármikor eláshatjuk a csatabárdot, és bármikor újra egymás ellen fordulhatunk megint.

Baleset

"I'm stuck in this bed you made
Alone with a sinking feeling
I saw through the words you said
To the secrets you've been keeping
It's written upon your face
All the lies how they cut so deeply"
(Linkin Park - Blackout)



34. fejezet

Rebeka szemszöge:

Ahogy figyeltem, hogyan kicsinyül alattunk a LAX és LA, mikor felszállt a gép azonnal kitört belőlem a sírás. Hosszú hajamat előre tűrtem, jócskán belelógott az arcomba, s az ablak felé fordulva próbáltam elrejteni minden bánatomat a többi utas elől. Nem volt kedvem most semmihez és főként senkihez, így mikor az egyik stewardess megkérdezte, hogy kérek-e valamit, csak legyintettem egyet a kezemmel.
Egész úton nem ettem semmit, csak ittam. Legszívesebben valami méregerős piát vettem volna magamhoz, de mivel még Németországban is el kell időznöm, jobbnak láttam, ha nem aljasodom le. Még nem!

Hosszú, hosszú órák múlva úgy lépkedtem a Ferihegyi repülőtéren, mint egy zombi. Egy darab csomagom sem volt, csupán a zsebemben a pénztárcám és az útlevelem. Ennyit fogtam magamhoz, mikor a lakásunkon voltam. Erről eszembe jutott Lexi, és az, hogy szegénynek még azt sem írtam meg, hogy miért jöttem el, de nem számított. Gyorsan kivertem a fejemből a gondolatot, hogy esetleg aggódik értem, és beszálltam egy taxiba. Pécsre már vonattal mentem, és idegesen pillantgattam az órámra, hogy vajon elérem-e az esti buszomat hazafelé. Ha belegondoltam, hogy majdnem egy nap kellett ahhoz, hogy hazaérjek, szinte kedvem lett volna idegesen felsikítani.

A falunkban sétálva éjjel fél tizenkettőkor már nem is érdekelt semmi, csak aludni akartam. A fejem sajgott a rengeteg sírástól, és alig láttam kettőig a bedagadt szemeimtől. Olyan lehettem, mint egy kétszer, kíméletes mosással mosott macska.
Amikor befordultam az utcánkba elfogott az a szorongató érzés, ami mindig, mióta anyáék meghaltak. Sosem éreztem többé jól magamat itt, s ez nem is volt gond, míg LA-ben voltam… Mikekal…

Nem mondom, nem festhettem valami bizalomgerjesztően, ahogyan az éjszaka közepén megpróbáltam kifeszegetni egy téglát a házunk oldalából, ami mögé a kulcsot rejtettük, de mivel senki sem látott, kit érdekelt? Ahogy beléptem a házba, rájöttem, hogy itt talán még rosszabb lesz, mint ha otthon maradok. A levegő állott volt, s ahogy felkattintottam a villanyokat, megláttam a port úgy körülbelül mindenhol. Kedvem nem volt takarítani most már, így csak egy lehangolt legyintésre futotta, s bementem a fürdőbe. Ott szobroztam fél órát, mire az a szar bojler melegített nekem elég vizet a zuhanyzáshoz. Mikor ezzel végeztem belecsavartam magamat az egyik törölközőbe, amit találtam a szekrényben, majd a szobámba mentem. Egy ágy és a szekrénysorom volt ott, s mivel nem sok cuccom maradt itt, jobb híján úgy aludtam, ahogy voltam, törölközőben.

Másnap, mikor felébredtem, csak bámultam a plafont. Mikera gondoltam és arra, hogy vajon mit csinál most. Ellával lenne? Ennyire nem lettem volna elég jó neki?
Felkeltem, megmosakodtam, majd kinyitottam a szekrényt. Hát igen, volt itt minden, főleg a Petitől kapott szexis fehérneműk. Felvettem egy olyan szettet, és kínomban elnevettem magam a tükör előtt. Hiába Petitől kaptam őket, engem mégis Mikera emlékeztettek. Némán folytak végig a könnyek az arcomon, s most láttam csak a nagytükör előtt, mennyire szánalmas is vagyok. Megint hagytam, hogy egy pasi összetörjön. De ez így nem volt igaz! Mike nem csak egy pasi volt, és én nem csak úgy szimplán összetörtem.
Hirtelen elkapott a düh a saját tükörképem miatt, s felkapva az egyik vázát a polcról, hozzávágtam a tükörhöz, ami pókhálószerűen megtört, de egyetlen szilánk sem esett ki belőle. Na fasza, még ehhez is balfasz vagyok! Akkor ez most jelent balszerencsét, vagy nem? Végülis nem törtem össze…

Egy farmert vettem fel egy pólóval, s arra húztam fel a nagykabátom. Nem érdekelt, hogy kint hideg van, mert ahova menni készültem, ott úgyis kellemes meleg lesz. Kisétáltam a garázsba és szemügyre vettem apa autóját. Valósággal rettegtem beleülni, de most aztán végképp nem volt kedvem tömegközlekedni, így megtettem. Először csak ültem benne, s ahogy elfordítottam a kulcsot, s felbúgott a motor hangja, ledermedtem. Én nem tudom ezt vezetni!
Azonban muszáj voltam összekapni magamat, így nagy nehezen rászántam magam az indulásra. Olyan úton közelítettem meg Pécset, ami nem volt olyan forgalmas. Annál a pontnál, ahol anyáék balesete volt kissé lelassítottam. Semmi sem jelezte, hogy évekkel ezelőtt itt két ember az életét vesztette, de én nem tudtam eltéveszteni. Az út most nem volt csúszós, pedig akkor még csak tél sem volt, mikor ők karamboloztak. Nagyot sóhajtottam, majd nem is gondolkozva továbbhajtottam. Tankoltam az egyik kúton, s csak ennyi ideig álltam meg. A következő már a végleges célom volt.

Az udvaron sétálva szomorúan elmosolyodtam, régen jártam itt. Két srác ácsorgott csak az ajtó előtt, és cigiztek. Jól megnéztek maguknak, de nem ismertük egymást. Az épületben sem voltak sokkal többen, hiszen vizsgaidőszak volt. Beszálltam a liftbe, s megnyomva a nyolcas gombot, vártam. Reméltem, hogy nem most fogok bent ragadni egyedül, mert azt már tényleg nem bírták volna ki az idegeim. Szerencsémre semmi gond nem volt, s a liftből kilépve az ismerős folyosón találtam magam.
Nem voltam egyedül, mert többen is ácsorogtak a folyosón, akik vizsgára vártak. Meteorológia. Szerencsétlen flótások!

Ahogy elhaladtam mellettük ők is jól megbámultak, és összesúgtak a hátam mögött. Nem csodáltam, hiszen őket tavaly tanítottam, és nem értették, hogy mi a fenét keresek most itt. Na igen, néha én is megkérdeztem magamtól út közben.
Aztán, mikor nem is számítottam volna rá, megláttam a keresett személyt. Ott állt, a folyosó végén és az egyik diákjával beszélgetett. Széles, izmos vállain most is megfeszült az ing, ahogyan összefonta a karjait, s ez egy pillanatra felidézte bennem a régi borzongás hangulatát. Persze ahhoz nem volt fogható, mint amikor Mike váltott ki belőlem hasonlót…

- Jobb hátsód van, mint amire emlékeztem! – szóltam oda neki hangosan. Ez volt a mi kis védjegyünk. Nem számított soha, hogy hallják-e mások is az ilyen kis mondatainkat, sőt… Az irigy tekintetek miatt, amiket anno kaptam, hogy félig-meddig az enyém volt Peti, igényeltem is, hogy hallják. Hitetlenkedve fordult felém, majd ahogyan tudomásul vette, hogy nem szellemet lát, elvigyorodott. Ó, de szerettem én ezt a vigyort valamikor!
- Nem hiszem el! – nevetett fel, s széttárta karjait az ölelésemre várva.

Úgy ugrottam a nyakába, mintha az életem múlna rajta. Hiányzott nagyon a távol töltött idő alatt, s most jöttem csak rá, hogy tényleg, igazán hiányzott, és nem csak úgy. Szorosan ölelt, s nevetve pördült velem egyet, nem törődve a bennünket vizslató többi emberrel. Őszinte mosoly kúszott az arcomra végre, majd beletúrtam a barna tincsekbe, hogy aztán felé hajolhassak.

- Hát a Rocksztárt hol hagytad? – kérdezte két puszi között.
- Ő nincs itt… - Peti már jól ismert, elég volt neki az arcomra nézni és hallani a hangomat ahhoz, hogy tudja, baj van.
- Mi történt? – nem is foglalkozva a csajjal, akivel beszélgetett, az irodája felé kezdett terelgetni.
- Röviden vagy hosszan? – pillantottam rá könnyes szemekkel. Nem tudtam visszatartani a sírást, egyszerűen muszáj volt, úgy éreztem, ha nem bőgöm ki magam, megfulladok.

Figyelmesen végighallgatott, míg ő a székében ücsörgött, én meg az asztalon mellette. Nem volt nagy irodája, és mindig is így dumáltunk, mikor felkerestem itt. Nem szólt közbe, nem próbált meg nyugtatgatni, pont ideális ember volt, hogy meghallgassa a bánatomat. Mikor a végére értem a nem túl vidám sztorinak, csak ültünk és hallgattunk. Ő is és én is.

- Régen nem menekültél… - szólalt meg pár perces csend után. – Mikor megtudtad, hogy kivel voltam éppen mindig kiakadtál, hisztiztél, közölted, hogy seggfej vagyok és pofozkodtál… Most miért jöttél egészen idáig?
- Hát nem egyértelmű?
- Mert szereted. Tényleg szereted, mi? – a csábos félmosoly, amivel mindig is csábított most is ott játszott az ajkain.
- Hát igen… - motyogtam, mintha ugyan szégyen lenne, amit érzek. Kicsit most így is éreztem. – Nézd, én nem tudom, hogy van-e most valakid, de szükségem van rád – hadartam el végül az okot, amiért jöttem. Egy pillanatra felnevetett, majd felállt és magához ölelt.
- Barátnőm, az soha sincs. Te voltál az egyetlen…
- Inkább háremnek éreztem…
- Jól van na, érted nem?
- De, persze… - mosolyodtam el egy kicsit, majd a gyomrom sajgására tekintettel új kéréssel álltam elő. – Nem megyünk el Mekizni, ha végeztél?
- De, mehetünk akár most is! – vidult fel, s felkapta a szék támlájáról a kabátját, aztán engem is noszogatni kezdett.


- Nem mondod komolyan, hogy kocsival jöttél! – ezen a tényen a parkolóban tényleg, igazán ledöbbent.
- De… Ne tudd meg mennyire féltem! Ezért is fogsz te vezetni! – odadobtam neki a kulcsokat, majd beültem az anyósülésre.
- Te mondd már… mégis mennyi ideig szándékozol itt bújócskázni szerencsétlennel? – kérdezte már az „ebédünket” fogyasztva az étteremben. Igaz, hogy a sajtburgerről is Mike jutott eszembe, de szerettem az érzést, hogy fáj…
- Nem tudom, talán két hét… Nem maradhatok örökre – sóhajtottam.
- Ugye tudod, hogy égen-földön keres? – sandított rám a telefonja mögül.
- Hm?
- Nézd! – twitter, facebook… Twitter?
- Az egész világ látja! – hökkentem meg egy kissé, mikor olvastam.
- Válaszolsz?
- Nem is tudom…
- Szabad? – villantott csibészes vigyort, én meg bólintottam. – Valami jó kis idézet kell neki… Mit szólsz a Lying From You-ból valamihez?
- Ismersz… - mosolyogtam rá, és tovább falatoztam. Talán Mike nem jön rá, hogy nem én válaszoltam. Bár hogy is jönne rá? Hiszen tudja, hogy imádom a zenéjüket, így ez nem lesz neki túl meglepő.
- Azért kódoltan közlöm Lexivel, hogy velem vagy!
- Cicázol egy sort? Tudod, hogy utálja! – kuncogtam, ahogyan visszaemlékeztem, hogy mennyire rühellte a húgom, hogy Peti így hívta.
- De legalább tudni fogja, hogy biztonságban vagy, velem.
- Na igen, megnyugodhat, hogy a legjobb kezekben vagyok… - ironizáltam, mire ő egy isteni vigyort villantott.
- A kezeimre se panaszkodtál soha! – hozzávágtam egy gömbölyűre gyűrt szalvétát. Mondjuk igaza volt…

Hát igen, megkértem, hogy legyen velem, és így is tett. Eljött hozzánk is, ott aludt velem, bár inkább ájulásnak nevezném, amit műveltünk. Rettentően sokat ittunk, elsírtam neki minden bánatomat, aztán bedőltünk az ágyba.
Ez ment három napig, aztán előállt végre egy normális ötlettel is, mikor „hazaért” az egyetemről.

- Bulizni megyünk ma, szóval kezdj el gondolkozni, hogy mit veszel fel! Utána nálam alszunk, hogy ne kelljen vezetni.
- Rendben. Milyen apropóból, vagy csak úgy? – már a ruháimat nézegettem a szekrényben. Itthagytam a régi, igazán bulizós cuccaimat, szóval rövid szoknyák, toppok, nercharisnyák, ilyesmik.
- Emlékszel, hogy mondtam neked, hogy van egy meglepetésem?
- Igen, de aztán nem derült ki, hogy mi az – felé fordultam az egyik barackszínű, lenge szoknyámat tartva magam előtt.
- Tökéletes, ezt imádtam! – bólintott, majd folytatta. – Szóval, amikor neked felajánlották az állást, az azért volt, mert valaki más visszautasította.
- Na kössz, ez kedves! – gúnyolódtam, mire felnevetett.
- Nem úgy értettem, hogy te ne lettél volna jó már elsőre is…
- Jól van, csak húzom az agyad!
- Az a valaki én voltam, Reba! De mivel látják, hogy te jobban húzol a természetföci felé, felhívtak megint – meglepődtem, mert nekem senki sem mondta, hogy esetleg ne foglalkozzak azokkal, amikkel ténylegesen foglalkoztam az egyetemen. Se John, se Roger. – Megkértek, hogy menjek ki mégis.
- Nem mondod! – nyögtem elképedve. – Egy kicsi, magyarországi egyetemről fogadnának két tanárt is? – ez több volt, mint amire számíthattunk. Még az is, hogy engem teljes munkaidős, örökös tanárnak vettek fel, nem csak egy évre, az is nagy dolog volt.
- Lexivel együtt hármat – vigyorgott. – Bár igaz, hogy a cicus csupán tanársegéd, de akkor is!
- Elvállaltad, igaz? – ismét őszintén mosolyogtam. Ha Peti is ott lesz, talán nem lesz olyan nehéz elszakadnom Miketól.
- El. Meglepetést akartam neked szerezni. A doktorimat is megkaptam augusztus végén.
- Nem is mondtad! – újfent a nyakába ugrottam, úgy örültem neki. – Gratulálok!
- Nem nagy cucc!
- Áh, persze nem az! – legyintettem. Dehogynem volt az!
- Szóval félig én is térinfós leszek, félig tesis…
- Oktatsz is majd valamit tesin?
- Hát szerintem anatómiát, neveléselméletet ilyesmit… Nálatok meg a komolyabbakat veszem át. John azt mondta, téged elterelnek a doktoris földtan felé – vigyorgott. Elkerekedtek a szemeim, és még a számat is eltátottam.
- Basszus…
- Nyugi, segítünk! Na nem én, mert én hülye vagyok a földtanos, ásványos cuccokhoz, de megoldjuk!
- Nem is… én… - nem tértem magamhoz a meglepettségtől.
- Ott szeretnek és becsülnek téged – mondta halkan, kék szemei kedvesen pillantottak felém. – Ne csodálkozz, Reba!
- És akkor…
- Ma ez a búcsúbulim. Egy hét múlva megyek, és hát jössz velem te is.

Nem mondom, hogy nem esett le az állam újra ás újra, mikor csak eszembe jutott ez az egész. De készülnöm kellett, Peti nem hagyott békén, és ez kissé elterelte a gondolataimat. Persze Mike mindig ott motoszkált a tudatom peremén, mindig sajgott a szívem, ha csak rá gondoltam. Annyira szerettem őt, hogy nem tudtam volna még elképzelni sem, hogy másképp érezzek. Néha megálltam egy pillanatra, mikor Peti nem volt a közelben, és megengedtem magamnak, hogy sírva fakadjak egy kicsit.

Aznap éjjel ezer és egy kép készült rólunk, ahogyan a zene ritmusára táncoltunk. Persze Peti kénytelen volt minden lánnyal táncolni – rohadtul nem volt letörve miatta -, mert mégiscsak miatta voltak ott, de engem sem hagyott magamra. Vagyis feltaláltam én magam. Voltak ott mások is, más fiatal tanárok, akiket ismertem, sőt a régi diákjaim közül is rengetegen. Így én sem voltam soha partner nélkül. Csak ittam a feleseket, csak ittam, majd elmentem tombolni egyet, aztán azon kaptam magam, hogy megint meghívtak egy italra. Azt akartam, hogy még csak időm sem legyen Mikera gondolni, és arra, hogy hazudott nekem és megcsalt. Végre ennyi idő után – ez a pár nap, egy örökkévalóságnak tűnt -, nem csak fájdalmat éreztem, hanem haragot is. És nem csak Ella iránt, hanem Mike iránt is.

Megcsalt – egy újabb Tequila.
Hazudott – Peti érintése a tarkómon, ajkai a nyakamnál.
Sosem szeretett – a kék pillantás ugyanúgy perzselt, mint régen.

Nem érdekelt, hogy a képek, amik készültek, olyanok lesznek, amiket régen nem vállaltam volna be. Hadd lássa mindenki, hogy jól vagyok. Hadd lássák, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem mindenki hagy magamra. Talán ezért is tettünk fel legalább két tucatot belőlük Facebook-ra. Nem bántam még másnap sem. Csak néztem őket, és mosolytalanul mosolyogtam magamban. Tudtam, hogy így már Mikenak is világos lesz, hogy hol vagyok, és kivel. Talán azt is hiszi majd, hogy minden megtörtént köztünk, amit csak el tud képzelni. Pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

- Hagyd a picsába, Reba! – mormogta mellettem a kanapén, és a laptop felé intett. – Mit érdekel? Szemét seggfej volt, nem?
- Szeretem őt… - suttogtam, de tudtam, hogy igaza van.
- Mikenak ez nem számított, ugye?
- Te se vagy jobb! – vetettem oda a szavakat, de azonnal meg is bántam. – Bocs!
- Ugyan, tudod, hogy lepereg rólam – vigyorgott, mire csak lemondóan megráztam a fejemet.
- Lehetetlen alak vagy – motyogtam.
- Az. Na megyek, összepakolok az irodában, aztán visszajövök!

Lassan összeszedte a dolgait, adott egy puszit a homlokomra, majd elment. Hallottam, ahogyan az úgy imádott Mercedesének a motorja felpörög, majd végigsöpört az utcánkon. Most jó sokáig nem jön vissza, biztosra vettem, hogy előtte még valakit felcipel magához. Nem hiába szorgalmazta, hogy jöjjünk vissza hozzánk, és hogy ő a saját kocsival jön. Nem korlátozta le magát, és hát ismertem már ennyire… Vajon szőke lesz, vagy barna? Barna… mint én. Azok a gyengéi.
Kicsit később már magam is beláttam, hogy hülyeség ott bámulnom a Facebook-ot, és már épp összecsuktam volna anya régi laptopját, mikor új értesítésem érkezett.
Azt hittem lehidalok. A szemembe könnyek szöktek, ahogyan olvastam Ella sorait az egyik képem alatt, amin Petivel voltunk. Gratulált, hogy elcsesztem, most már tutira az övé Mike, és nem kell félnie, hogy belerondítok a boldogságukba.
A szemeimbe könnyek szöktek, és újra elöntött az a mély fájdalom, ami abban a pillanatban ott, Mike hálójában, mikor tudatosult bennem, hogy mi is folyik körülöttem. Olyan dühös és csalódott lettem hirtelen, hogy nem is gondolkoztam.

Felkaptam a kocsikulcsokat, és most először minden félelem nélkül ültem bele abba a járgányba, amiben a szüleim meghaltak. Indítottam, s ugyanazon az úton haladtam, amin ők akkor. Az első gondolatom az volt, hogy bosszút állok, és én magam fekszem bele most Peti ágyába. Aztán egyik kanyar jött a másik után, a hangfalakból üvöltött Chester hangja, mögötte Mikekal, én pedig hangosan felzokogtam. Miért mindig én járok így? Hát engem nem lehet szeretni? Nem érdemlem meg?
Közel voltam ahhoz a helyhez, ahol a szüleimet elvesztettem, s egyetlen dologra vágytam: újra velük lenni. Ők szerettek engem. Mindig. Az út csúszós volt, én pedig lehunytam a szemem. Nem jött szembe senki, tudtam, hogy ha kilencven fölött veszem be azt a kanyart, akkor vége. Akkor végre boldog lehetek. Éreztem, ahogyan az autó megcsúszik, s kinyitottam a szemeimet. Érzékeltem, ahogyan megpördül a saját tengelye körül, nem láttam szinte semmit kifelé, de a fejem hirtelen nagyot koppant a mellettem lévő ablakon.

Akkor, abban az egyetlen pillanatban már mást gondoltam: nem akarok meghalni!

**

Ahogy kinyitottam a szememet, csak félhomályos alakokat láttam. Talán egy szekrény, egy asztal és valaki, aki fölém hajolt. Aztán belevilágított a szemembe. Ember, normális vagy? Valamiről beszélt, de nekem csak késéssel jutottak el a szavai az agyamig. Ó, a fejem, és a hasam! Ez kurvára fáj! Valami meleg folyt végig az arcomon, s mikor végre rájöttem, hogy sírok, valaki már törölgette is a könnyeimet.

- Minden rendben lesz, ne aggódj! – suttogta megnyugtató, mély hangján.
- Mi történt? – suttogtam halkan. Máshogy nem is ment volna.
- Baleseted volt, nem emlékszel?
- Én… Hogy kerülsz ide?
- Én vagyok beállítva a telefonodban baleset esetén értesítendő személynek – mosolygott szomorkásan, én pedig bólintottam.

Innentől kezdve rosszabb volt, mint eddig bármi. Az orvos vagy fél órán keresztül nyaggatott, kérdezgetett, majd a rendőrök is. Más, ahogyan reméltem nem sérült meg, csak én. Végül azt mondták, hogy nem történt szabályszegés, bár a megengedettnél sokkal gyorsabban vezettem, de mivel azt mondtam, hogy nem egészen emlékszem, mi hogy történt, mert valószínűleg rosszul lettem, annyiban hagyták a dolgot. Örültem neki, bár magam sem voltam benne biztos, hogyan is történt minden. Egyik pillanatban akartam ezt az egészet, aztán már nem, de késő volt.
Elvittek mégegyszer röntgenre, meg vért is vettek megint. Csak szitkozódtam magamban, mert majd széthasadt a fejem, és rohadtul fájt az egész hasam. Aztán jó pár órával később, mikor végre visszavittek a szobámba, Peti komor ábrázatával találtam szemben magam.

- Két kérdés. Az első, hogy felhívjam-e a Rocksztárt vagy a húgodat?
- Van neve is… Egyiket se – tiltakoztam gyengén. – Jól vagyok.
- Na persze… A második… Tényleg baleset volt, Reba? – úgy nézett rám, mintha elgázoltam volna valakinek a macskáját.
- Igen – bólintottam. Nem kell tudnia.
- Jól van, reméltem is – ennyiben hagyta a dolgot, bár láttam, hogy kételkedik.

Mike továbbra sem adta fel, mintha csak újult erőre kapott volna. Keresett Twitteren, e-mailben, Facebook-on. Mintha a képeket nem is látta volna, amiket feltettem, csak beszélni szeretett volna velem, és kérte, hogy keressem. Én viszont nem akartam vele beszélni. Fájt, pokolian fájt, amit tett, és nem tudtam efölött szemet hunyni.
Négy napot töltöttem a kórházban. Megrepedt a csuklóm, enyhén agyrázkódásom volt – Peti szerint agyhelyrázkódásom -, és kicsit összetolódtak a női szerveim. Az egyik petefészkem majdnem leszakadt, vagy micsoda, és úgy varrták vissza, vagy én nem tudom, meg Isten se tudja. Szóval a faszom tele volt, de tényleg. Az arcomon nagy karcolás volt baloldalon, mert betört az ablak. Na kérdem én, hogyan? Ilyen egy szar üveget! Meg a lábam is fájt, piszkosul. A jobb lábamat végigvágta az egyik ilyen üvegszilánk – az orvos szerint szerencsém volt, hogy nem főbb eret talált el, és csak felületi sebeim lettek -, a bal lábam meg szó szerint megnyomódott. De most komolyan, úgy vágtak ki a kocsiból, és a műszerfal annyira összenyomta a lábamat, hogy még napokkal később is zsibbadt, bár komolyabb baja nem lett.

Szóval négy nappal később kijöhettem, és hazamehettem. Peti úgy figyelt rám, mint a szeme fényére, és még főzött is nekem. Meglepődtem, hogy megtanulta, bár közölte, hogy azért ne nézzem már bénának. Jó volt, hogy velem volt, sőt, annak is örültem, hogy majd együtt megyünk vissza, de nagyon hiányzott Mike. Most jobban, mint a balesetem előtt. Nyűgösebb voltam, hisztisebb kicsit, és vágytam volna az ölelő karjaira, a csókjai, vagy akár csak a hangjára. Gondoltam is rá, hogy felhívom, csak hogy hallhassam, de nem tettem. Mindig beugrott, hogy mit tett, és olyankor csak jobban összefacsarodott a szívem.

- Miért haragudtál erre a tükörre? – intett egyik nap a szobámban lévő, összetört darabra.
- Nem is tudom… - motyogtam, s ahogy nagy levegőt vettem, felszisszentem a fájdalomtól.
- Jól összetörted magad – újra úgy pillantott rám, mint akkor a kórházban.
- Baleset volt – vágtam rá azonnal, mire bólintott, bár szerintem most sem hitt nekem. Az ölemben anya régi laptopja hevert, és az Interneten kóvályogtam. Képeket nézegettem Mikeról. Nem számított, hogy esetleg nem a közelmúltban készültek, csak jó volt látni őt.
- Miben jobb ő, mint én? – kérdezte, s közelebb csúszott hozzám az ágyon, hogy ő is láthassa a képeket. – Mármint, ha érted… Én kétnaponta szedtem fel valakit, de legalább tudtál róla, ő meg… - fájtak a szavai, de igaza volt.
- Ő más… Nem csak azért, mert úgy éreztem, mikor találkoztunk, mintha régebb óta ismertem volna, hanem… Mert tényleg olyan, mint amilyennek elképzeltem. Tökéletes, még így is… - végigsimítottam a képernyőn, és igyekezetem nem sírni. – Az, amit csinál, ahogyan csinálja. A zenéje, a művei… Különleges. És nem csak azért szeretem, mert a zenéje a mindenem, hanem mert ő még ennél is többet jelent nekem, pedig nem hittem volna, hogy van ember, aki felülemelkedhet a nagy Mike Shinoda dalszövegein – elmosolyodtam a régen ki nem mondott szavakon. – De aztán megismertem őt, és hát… - megint sóhajtottam, pedig tényleg fájt ez a mozdulat. – A szemei, az arca, mindene… Nem számított az sem, hogy idősebb, az sem, hogy előttem már őrülten szeretett valakit, akitől gyereke is van. Azt hittem, hogy… - felnevettem kínomban, és lassan hátradőltem a párnámra. Peti mellém helyezkedett, de meg sem próbált vigasztalni. Először csak nézte az arcomat, s ahogy sírni kezdtem, ő is a plafont kezdte kitüntetni a figyelmével, akárcsak én.
- Nem a te hibád, hogy beleszerettél. Nem a te hibád, hogy szerettél volna hinni benne, hogy ő is szeret.
- Dehogynem! – nyögtem fel, s ujjaimmal letöröltem a könnyeket, de csak óvatosan, nehogy belekapjak valamelyik sebembe az arcomon.
- Nem, nem az! – felkönyökölt, és felém fordult. – És én nem is tudom, de… Nem lehet, hogy nem úgy van, ahogyan gondolod? – fáradtan mosolyogva odaemeltem a kezemet az arcához, és megpaskoltam. – De most komolyan!
- A képek nem hazudnak, Peti. Megcsókolta azt a libát és kész. Tudod, hogy nekem ez elég… - összevont szemöldökkel nézett rám, és már vártam, hogy folytassa, amit elkezdett, de végül nem mondott semmit. Talán látta, hogy amúgy is elég bajom van már.

Végül az indulásunk tolódott egy héttel, amíg kvázi normálisan tudtam járni meg minden, és az orvosom is rábólintott a repülésre. Peti megint csak üzent Twitteren Lexinek az én nevemben. Nem akartam, hogy Mike is tudja, hogy mikor megyek vissza, így most örültem, hogy titkosítottunk.

A negyedik napon, 1235.

Ez volt az üzenet, amin még a repülőn ülve is röhögtem, bár fájdalmakkal járt. De hát ez… Peti hihetetlen tud lenni néha. Emlékezett rá még mindig, hogyan is kell alkalmazni a Sólyom-féle kódokat.
Nem mondom, rettentően féltem visszamenni, mert bár Los Angeles nagy város, mégis úgy éreztem, hogy bármelyik utcában összefuthatok Mikekal. És ha így lesz, mit mondjak majd neki? Vagy egyáltalán ő akar-e majd velem beszélni még? Kétség kívül szerettem őt, annyira, mint még soha senkit, és hát ellenállni neki… egyáltalán nem lesz könnyű feladat.

A szívem már régóta az övé... volt

"Életünk során néha útkereszteződéshez érünk, és rákényszerülünk, hogy eldöntsünk, melyik úton akarunk tovább menni. És nem tudhatjuk előre, hogy a választott út gyönyörhöz, vagy fájdalomhoz vezet. Ha egyszer választottunk, már nincs visszaút."
(Gossip Girl)




33. fejezet

Mike szemszöge:

Vidáman sétáltam a kocsim felé annak ellenére, hogy Chester eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Arról volt szó, hogy felénekel pár új dalt ma, hogy végre meglegyenek a normális demók az új albumhoz, de nem jött, amit nagyon furcsálltam. Előkaptam a zsebemből a telefont, és tárcsáztam is Chez számát, de nem vette fel. Hol lehet?

A hazafelé úton még kétszer hívtam, de mindkétszer hiába, nem vette fel. Reméltem, hogy nincs baja, bár rossz pénz nem vész el, szokták mondani. Az én figyelmem pedig egyre-másra csak Bekkára terelődött. Mosolyogva vettem be egyik kanyart a másik után, és nem zavart, hogy a mellettem lévő sávból esetleg valaki furcsán néz rám a lehúzott ablakon keresztül. Éreztem, hogy ez a nap fontos, láttam Bekka arcán egy olyanfajta várakozást és boldogságot, mi azt sugallta, hogy készül valamire. Alig vártam.

A kocsibejárón leparkoltam, majd az ajtóhoz lépkedve szinte fájt a szám a vigyorgástól. Tudtam, hogy ott van bent, és rám vár. Első dolgom lesz, hogy ölbe kapom, és megcsókolom, aztán felviszem a szobába és el sem engedem holnap reggelig. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki, amit meglehetősen furcsálltam. Biztosan emlékeztem rá, hogy azt beszéltük meg reggel, hogy nálam leszünk, és mikor bent járt, akkor sem mondta az ellenkezőjét. Most viszont nem lenne itthon? Hátranyúltam a farzsebemhez, hogy előhalásszam a kulcsaimat, de a kulcsokkal együtt egy nem várt tárgy is hevert a tenyeremben.

Bekka nyaklánca. Az alig három centis Hybrid Theory katona ott hevert az ujjaim között, rajta a hosszú bőrkötő. Hirtelen mintha egy láthatatlan kéz kulcsolódott volna a nyakamra, amely a halálomat kívánta. Elszorult a torkom, ahogyan belegondoltam, hogy ez nincs Bekka nyakában. De hogyan? Miért? Nem emlékeztem rá, hogy megtaláltam volna reggel valahol a házban és zsebre vágtam volna. Nem emlékeztem, mert nem így történt.

Kinyitottam az ajtót, majd a cipőm levételével nem is foglalkozva elkiáltottam magam, hogy megjöttem. Néma csend fogadott, és egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy tényleg egyedül vagyok a házban. Első utam a konyhába vezetett, reméltem, hogy ott találom Rebekát, de csalódnom kellett, nem volt ott. Viszont egy csomó minden ki volt pakolva a pultra, mintha valaki még most is főzni készülne. Benéztem a hűtőbe, és elmosolyodtam, ahogyan megláttam az egyik kedvenc süteményemet egy tálcán sorakozni.

- Bekka, merre vagy? – kiabáltam hangosan, hogy biztosan lehessen hallani az egész házban, akárhol is van.

Válasz hiányában elindultam felfelé, és tekintetem újra a medálra esett. Nem értettem, hogyan került hozzám, de biztos voltam benne, hogy Bekkáé, megismertem, nem tévesztettem volna össze senkiével. Beléptem a hálóba, s amint kicsit megcsúsztam valamin, tekintetem körbehordoztam a szobán. Egy kép hevert a lábaim alatt, körülötte papírok. Felvettem a képet, és megfordítottam. Daniella volt rajta.

- Ne! – nyögtem fel kétségbe esetten, majd szemügyre vettem a szétdobált dolgokat. – Ne, ne, ne!

Az a doboz hevert az ágyon, amiben ezeket a hülye képeket és leveleket tartottam, egy kupac tiszta ágynemű mellett.

Tudja, megtalálta, rájött…

Bénultan pillantottam újra a kis medálra, és mintha csak egy kirakós lett volna, minden összeállt a fejemben. A medált akkor tette be a zsebembe, mikor bent járt nálam. És azért járt bent, mert mindezt látta. Akkor nem ismertem fel azt a furcsa csillogást a szemében, de most már tudom, mi volt az. Csalódottság és fájdalom… Búcsú.

A felismerés, hogy búcsúzni jött be hozzám, szinte arcon csapott, és a szívem összefacsarodott. Lehetetlen, hogy elhagyjon! Azt nem lenne képes megtenni… Vagy mégis?

A telefonomért nyúltam, és tárcsáztam a számát, majd vártam, de nem vette fel. Szitkozódva nyomkodtam a képernyőt, hogy egy értelmes üzenetet tudjak neki küldeni, de az ujjaim nagyon remegtek. Lehet, hogy írtam pár hülyeséget, de nem számított. Hol vagy, vedd fel?! – kértem nem is egy üzenetben, de semmi válasz. Szüntelenül újratárcsáztam a számát, de semmi. Mérgemben az összes képet és levelet, ami még az ágyon volt lesöpörtem onnan, és dühösen elküldtem az anyjába Ellát.

- Mike! – nem az a hang szólalt meg Bekka telefonjában, akire számítottam. Nem ő volt.
- Chester? Hol van? Veled van, jól van? – zúdítottam rá kétségbe esetten a kérdéseket, s már indultam is lefelé, hogy megkereshessem őket.
- A reptéren vagyunk, és… éppen felszáll a gépre! – a szavai savként martak végig, mintha az ereimben nem is vér folyt volna. Ledermedtem a lépcsősor közepén, és egy pillanatig csak meredtem magam elé. Elhagy?
- Tartsd vissza! Most! – kiáltottam rá Chezre, bár ő nem tehetett semmiről. Az egyedüli hibás csak én voltam.
- Bekka! Hibát követsz el, hallod?! – kiabált a vonal másik végén, én pedig összeszorítottam a szemeimet és az ajkaimat, mert félő volt, hogy azon nyomban felordítok kínomban és elsírom magam. – Elment… - sóhajtotta keserűen, majd egy jó hosszú káromkodás csúszott ki a száján. – Odamegyek! – s ezzel ki is nyomta a telefont.

Ott, ahol voltam leroskadtam a földre, vagyis egy lépcsőfokra, és csak bámultam előre. Próbáltam összetenni a dolgokat, felfogni, hogy elment. Az arcomat a kezembe temettem, s csak ültem ott.

Üresség. Ennyi maradt bennem, mintha az egész világom, amiben éltem eddig, eltűnt volna. Eddig fel sem fogtam, hogy milyen sokat jelent nekem, ahogyan azt sem, hogy menthetetlenül beleszerettem. A maga egyszerű bájával, kedvességével és gyönyörűségével teljesen megfogott már az első pillanatban is, de valahogy eszembe sem jutott, hogy ezt vele is tudatnom kellene. Szembesülnie kellett azzal, hogy megcsaltam őt anélkül, hogy tudta volna: a szívem már régóta az övé. Úgy éreztem magam, mint aki alól kirántották a szőnyeget.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor a bejárati ajtó nyitódott, s megpillantottam Chestert, mögötte Talindával. Chez amilyen haragos ábrázattal jött be, most pont az ellenkezőjét láttam tükröződni a vonásain. Megsajnált. Nem tudom miért, lehet, hogy elég szánalmasan festettem a lépcsőn, félig-meddig könnyezve, és magam elé bámulva. Viszont, aki egy pillanatig sem torpant meg, az Linda volt. Amilyen sietősen caplatott a férje mögött, most pont olyan nagy hévvel lépett fel elém a lépcsőre, hogy aztán idegesen felrántson a helyemről, és a képembe kiabálhasson.

- Mi a francot csináltál? – szegezte nekem a kérdést. – Ne nézz rám ilyen összetört ábrázattal, mert nem hat meg, az istenit!
- Hol van? – kérdeztem halkan, alig találtam meg a hangomat.
- Én kérdeztem előbb! – csattant fel, s nálam is elszakadt a cérna.
- Azt kérdeztem, hogy hol a picsában van? – ordítottam rá. Ő pedig ahelyett, hogy visszatántorodott volna a haragomtól és a faragatlan viselkedésemtől, inkább felém lendítette a kezét, s a tenyere éles csattanással találkozott az arcom bal felével. Időm sem volt elfordulni, olyan gyors volt. Egy pillanatig mindhárman némán és meghökkenve álltunk, majd Chez törte meg a döbbent csendet.
- Befejeztétek? Inkább válaszolj, haver! – fellépkedett Talinda mellé, és nyugtatólag átkarolta a derekát.
- Én? – pillantottam rá dühösen. – És ő befejezte? – böktem Talinda felé, aki sötét szemeivel szinte villámokat szórt felém.
- Most ne vesszetek össze! – dörrent ránk, mielőtt még Talinda nekem eshetett volna… megint. – Bementem a stúdióba, és már csak azt láttam, hogy Bekka siet kifelé. Aztán utána szóltam, ő pedig tök kétségbe esetten kirángatott egy taxihoz, és a reptérre mentünk. Elvette a telefonomat meg minden. Mi a franc történt?
- Én… Hát, bejött hozzám, de azt mondta, hogy csak látni akart. Úgy volt megbeszélve, hogy ma nálam ünneplünk, és… Gondolom készült, aztán megtalálta szerintem a dobozt…
- Milyen dobozt? – vágta hozzám a kérdést Linda, s dühös szemeitől azonnal elszégyelltem magam. Azért, amit tettem, és tudtam, hogy ő ezért csak még dühösebb lesz.
- Hát… Történt valami, amit nem mondtam el nektek, csak Bradnek.
- Ezen nem lepődtünk meg – mosolyodott el egy pillanatra Chester, megfeledkezve a beszélgetésünk fonaláról.
- Az egyetemi halloweeni bulin, mikor Daniella megmutatta a helyet, tudjátok…
- Mit műveltél? – kérdezte fáradt sóhajjal Talinda, és tudtam, hogy ha kimondom, robbanni fog.
- Megcsókoltam… És hát valaki le is fényképezte, és…
- Hogy mit csináltál? – förmedt rám. Na ugye? Tudtam én. – És mit talált meg milyen dobozban?
- Megmutatom… - sóhajtottam, s elindultunk a szobámba.

A kisebb csatatér, ami fogadott bennünket nem lepte meg őket, Talinda pedig felszedegette a földről a leveleket és fényképeket, aztán leült az ágy szélére és gondosan megnézte őket, Chesterrel együtt. Nekem viszont nem volt kedvem még csak egy pillantást sem vetni rájuk, így csak álltam ott, mint egy bábú, és bámultam a szőnyeg mintáit. Elment, elhagyott, és nem hibáztathattam érte. Megbízott bennem, és pedig megcsaltam, és még csak be sem vallottam neki. Ő készült a mai napra, hogy egy csodálatos esténk legyen, és ezzel kellett szembesülnie.
Hogy lehettem ennyire…

- Hogy lehetsz ennyire idióta, hogy ha van más is, akkor itthon tartod a szarjait? – mondta ki helyettem a kérdést Chester, mire dühösen fordítottam felé a fejemet.
- Nincs más rajta kívül, ez csak…
- Csak egy baleset? A nyelved véletlenül dugtad le a torkán? Beleestél a szájába, vagy hogyan történt? – gúnyolódott Talinda.
- Nem dugtam le a nyelvemet a torkán, ha tudni akarod! Én csak… Ő megcsókolt, én pedig hirtelen nem is tudtam mit csinálni.
- Visszacsókoltál?
- Én… Hát… Lehetséges… - motyogtam, s összeszorított állkapoccsal figyeltem, ahogyan Tal letette a dobozt az ágyra, és elém sétált. Vártam, hogy egy akkora pofont akasszon le, amekkorát még életemben nem kaptam, de nem ez történt.
- Sajnálom… - suttogta, majd megrázta a fejét, és kisétált a szobából. Elképedve fordultam utána, vártam, hogy visszarohan és megüt, de nem történt meg. És így csak sokkal rosszabb volt. Ő is csalódott bennem, s a szavai, miszerint sajnálja, tudatta velem, hogy igen, tényleg menthetetlenül elcsesztem mindent.
- Én nem tudom, mit mondjak… - Chester tényleg tanácstalan volt, láttam rajta.
- Milyen volt? Mit mondott?
- Sírt – megrántotta a vállát, és ahogy felidézte magában a történteket, láttam, hogy újra mérges lesz. – Összeomlott, de nem mondott nekem semmit. Nem tudtam, mi történt. Megvette a jegyét és hazament. Haver, én még nem láttam ilyennek. Tudom, hogy nem olyan régóta ismerem, de… Tudod, azt szokták mondani, hogy az a fájdalom az igazi, amit mosolyogva visel el az ember… És ő végig mosolygott előtted ma! Félelmetes, hogy mennyire erős volt. Elbúcsúzott tőled, és… Nem tudom, hogy visszajön-e. Azt mondta, hogy igen, de… Nem tudom.
- Nem hagyná itt Lexit! – megráztam a fejemet, de a szemeim előtt folyamatosan csak Bekka arca lebegett.
- Akkor reménykedjünk, hogy meg tudod neki magyarázni, hogy… Tényleg, akkor hogy is van ez? – bökött a doboz felé.
- A kép, amin csókolózunk, az megtörtént. Nem tudom, ki volt még ott rajtunk kívül. De ezt is, és mindent postán kaptam. Ahol az ágyamon fekszik, azt tegnapelőtt. Le akartam cseréltetni a zárakat, mert hát látszólag bejárása van, de nem tudom, hogyan… Ráadásul Bekkához is szerintem, mert a felső, amit visel a képen, nem volt itt. Ezért is mondtam Davenek, hogy mindig legyen Lexivel, én pedig ezért akartam minden áron nálam lenni…
- Hívok egy szakembert! – megveregette a vállamat, majd már tárcsázott is.

Talindát a konyhában találtam, eltakarította a cuccokat a pultról, és felvágta a sütit, amit Bekka készített. Nem szólt hozzám, rettentő mérges volt, de az, hogy így pakolgatott arról tanúskodott, hogy azért szeret engem, és törődik velem. Pedig nem érdemeltem volna meg!

Csak ültem a stúdiómban, és az ujjaim között forgattam a picinyke medált, amit Bekka sosem vett le. Soha. De most mégis megtette, s ez is csak azt tükrözi, hogy vége van mindennek. Mit kéne tennem? Felhívni nem tudom, ha meg Lexitől kuncsorognám ki az ottani számát, tutira megkapnám az elmaradt pofonokat tőle. Senkihez sem tudtam segítségért fordulni, és ez megölt belül. Az a lyuk egyre jobban magába szívta minden érzésemet, s már nem is a szerelem maradt, hanem a fájdalom. A tudat, hogy elvesztettem, és minden az én hibám.

Miután lecserélték a záramat, elirányítottam Lexihez is, akihez elküldtem a dobozt is. Bíztam a nőben – mert igen, nő cserélte a zárat -, hogy nem fogja úgysem megnézni, hogy mit csomagoltam be neki. Amúgy is jócskán adtam neki borravalót. Úgy gondoltam, Alexának joga van tudni, hogy miért menekült el a nővére, ha esetleg nem tudná.
Már-már vártam éjjel, hogy becsörtet hozzám, és jól pofánvág, de nem jött. Még csak egy telefont sem eresztett meg, pedig arra is számítottam, hogy esetleg leüvölti a fejemet. Viszont csend volt. Egész éjszaka némaságban ültem a zongorám előtt, de egy billentyűt sem nyomtam le. Az a Numb verzió járt a fejemben, amit Bekka játszott, mikor a koncerten összevesztünk. Láttam magam előtt, ahogyan könnyes szemekkel járatja ujjait a fehér és fekete billentyűkön, és hallottam a csodás hangját a fülemben. Akkor is rettentően fájt, hogy megbántottam, s tudtam, most ezerszer rosszabb állapotban lehet.

Nem voltam az a sírós fajta, utoljára Otis születésénél történt meg, de most képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Még akkor sem sírtam, mikor elköltöztem Annától, és tudtam, vége van a házasságomnak. Most viszont… Megtaláltam a tökéletes nőt. Mekkora esélye volt annak, hogy ő ideköltözik, és én pont azon a napon akarjak idétlen könyvet venni Sabrinának, amikor ő is a boltban volt? Már akkor elvarázsolt, ahogyan a kezében tartotta a két CD-t, és felváltva hol az egyikre, hol a másikra nézett. Azonnal megfeledkeztem a könyvekről, és felé irányítottam minden figyelmemet. Leszólítottam, és ő tök kedvesen magyarázni kezdett, pedig akkor még nem tudta, hogy én vagyok a kérdező.

Elszorult a torkom ismét, ahogyan felrémlett előttem gyönyörű szép arca, a mosolya, a pillantása, amivel csak engem szokott illetni. Ezzel tisztában voltam, láttam, hogy rám másképpen néz, mint másokra. Talán ő is annyira szeretett, mint amennyire én őt, talán ő is belém volt habarodva, de már nem számít, mert elcsesztem.

Reggel, vagyis inkább valamikor délelőtt a zongorámra borulva ébredtem fel, s mikor felmentem, hogy megmosakodjak, egy nagyon ramaty állapotban lévő Mike nézett vissza rám a tükörből. Inkább elpillantottam onnan, mert eszembe jutott, hogy mit tettem Bekkával, és hányingerem támadt saját magamtól.
Később Brad telefonált, és érdeklődött a hogylétem felől. Ez mindig így ment, ha valamelyikünkkel volt valami gáz, akkor egy valaki kereste. Hatan voltunk, és mégiscsak furcsa lett volna, ha a nagy krízishelyzetekben mindannyian ráakaszkodunk a másikra. És azt meg mindenki tudta, hogy Brad a legjobb barátom. Hiába találkozok vele néha kevesebbszer, mint Chesterrel, mégis őt ismerem a legjobban, ahogyan ő is engem.

Egész nap nem csináltam semmit, nem mentem be a stúdióba, nem érdekelt senki. Facebook előtt ültem, hátha meglátom, hogy fent van Bekka, de nem történt semmi. Jobb ötlet híján, és teljes kétségbe esésemben már a nyilvánosság előtt, twitterre is kiírtam, hogy beszélni szeretnék vele. Hol az egyik, hol a másik oldalt frissítettem, de semmi. Legalábbis aznap nem volt semmi. Másnap estefelé jött egy válasz, én pedig azt hittem menten lefordulok a székről.

*„I wanna be pushed aside, so let me go, let me take back my life, I’d rather be all alone anywhere on my own, ’cause I can see the very worst part of you is me”

Valójában nem kellett volna meglepődnöm, hogy a saját szavaimat dobta vissza nekem, csak valahogy mégis váratlanul ért. Csak pislogtam a képernyőre, és nem tértem magamhoz. A szavak, amiket majdnem egy évtizeddel ezelőtt írtam, most mintha tőrként fúródtak volna a szívembe. Mit írjak erre vissza? Hasonlóan választhatnék valamit magamtól, de nem tudtam. Képtelen voltam rá…
Nem sokkal később még valamit kiírt, de azt már magyarul, így kerestem egy fordító programot, hogy lássam mit írt.

„A cicáknak sok puszi!”

Nem értettem, hogy ez mit akart jelenteni, de tudtam, hogy nem nekem szánta. Talán valami idézet volt ez is valahonnan, nem tudom. Csupa rejtély, és tényleg furcsa volt. Nem szokott ő rébuszokban beszélni. Végül csak annyit írtam vissza: kérlek szépen!
Nem is kellett sokat várnom, alig egy óra múlva jött a válasz, immáron újra angolul.

„Fogadd el a tetteid következményeit, és tanulj meg lassan együtt élni velük!”

Ennél jobban ki sem tudta volna fejezni, hogy lezártnak tekintette a kapcsolatunkat. Facebook-on továbbra sem tudtam elkapni, nem ment fel, ahogyan msn-re és skype-ra sem. Jól észrevehető volt, hogy baszik rám, vagy legalábbis próbál úgy tenni. El sem tudtam képzelni, hogy mit csinálhat otthon egyedül. Féltem, hogy csak ül a régi házában, és sír, szenved. Így elhatároztam magam, hogy teszek ellene. Felhívtam Chestert, hogy mik a terveim, majd felkaptam az irataimat, s elindultam.

Csak álltam ott a LAX hármas termináljának közepén, és elszoruló torokkal bámultam ki az esőbe a távoli ablakokon keresztül. Lepillantottam a kezemben tartott jegyre, ami utat engedett volna Bekkához, de nem tudtam, hogy helyes-e, amit tenni készülök. Döntött, méghozzá úgy, hogy elhagy engem. Haragudtam rá, tomboltam belül, amiért nem volt képes megkérdezni, hogyan is volt mindaz, ami történt köztem és Daniella között, de egyben mérhetetlenül hiányzott is.

Lágy, óvatos kezek érintését éreztem a vállamon, majd a női arc felbukkant a látóteremben, s azon a kellemes, halk hangján egy hetyke, nemtörődöm, és pimasz kérdést dobott felém.

- Nem tetted még eléggé tönkre, még ott is belé akarsz rúgni egyet? – nem volt dühös, hanem ahogyan mondtam: pimasz. Ajkain egy gúnyos félmosoly ült, s kékes szemei érdeklődve csillogtak. Hátrasimította hosszú haját, és belémkarolva ő is kibámult az ablakon. Azt hittem haragudni fog rám.
- Nem akartam bántani soha! – tekintetünk találkozott, ahogyan egymás felé fordítottuk a fejünket, ő pedig még jobban elmosolyodott. – Miért van ilyen jó kedved? Beszéltél vele?
- Nem. Nem hívott, én pedig tudom, hogy ha ő nem akar velem beszélni, akkor hiába is keresném. Viszont jó kedvem van igen. Baj?
- Azt hittem dühös leszel.
- Én nem haragszom rád, Mike! Velem mindig kedves voltál, és ezért nagyon hálás vagyok. Nem csak a nővérem szereti ám annyira, amit csináltok, hanem én is. És kicsit én is részese lehetek, és ez jó. Viszont férfiből vagy, tudtam, hogy elbaszod egyszer, de nem féltem a nővéremet.
- Visszajön, Lexi? – kérdeztem csüggedten.
- Engem nem hagyna itt! – mosolygott elnézően, s világosszőke tincseit a füle mögé tűrte, majd újra kibámult az ablakon.
- És te visszamész? – nem hagyná egyedül, de megkérheti, hogy menjen vissza.
- Nem tenné meg velem azt, hogy elszakít Davetől! – mosolygott újfent.
- Ha megtudod, mikor tér vissza…
- Szólok! – ígérte, majd csöndesen tovább ácsorogtunk a terminálban, habár már mindketten nagyon jól tudtuk: nem megyek Bekka után.

*Linkin Park - Lying from you (Durván ilyesmit jelent: Azt akarom, hogy tolj félre, szóval engedj el, hadd vegyem vissza az életemet, inkább vagyok teljesen egyedül bárhol a világban, mert már értem, hogy a legrosszabb részed én vagyok.)

UI: Aki még nem olvasta, az olvassa lejjebb a Réges-régent! :)