Békejobb

"No matter how far we've come I can't wait to see tomorrow with you"
(Linkin Park - With You)



22. fejezet

- Engedj el! – suttogtam halkan, a sírást elfojtva. Mike tekintete viharosból áthajlott valamilyen fájdalmas szenvedésbe, amit hirtelen nem értettem.
- Meg kellene… - kezdte, de nem hagytam, hogy végigmondja. Rettentő mérges voltam rá, és nagyon megalázottnak éreztem magamat. Hogy viselkedhet így velem?
- Azt mondtam, hogy engedj el! – dörrentem rá dühösen, mostmár kicsit határozottabban.

Kezei úgy hullottam le a csuklómról, mintha a bőröm égette volna az övét. Nos, egy kicsit talán mindketten így éreztük.

Alig volt helyem a fal és Mike között, de megfordultam, s résnyire nyitva az ajtót kiléptem a folyosóra, magára hagyva Kedvesemet. Az ajkaimat egy pillanatra erősen összepréseltem, s legszívesebben sírni és toporzékolni lett volna kedvem, de végül megembereltem magam, és nem csináltam jelenetet.

Még véletlenül sem akartam, hogy esetleg utánam jöjjön, mert bármikor feltéphette volna az ajtót, hogy utánam iramodjon ezért inkább a lift felé indultam. Csak most tudatosult bennem, hogy mennyire ideges voltam, mert remegtek a térdeim. Nem féltem tőle, mert bármi is történjék, ő nem bántana engem. De az volt a legnagyobb baj, hogy nem is volt szükség pofonokra, mert bántott engem anélkül is.

Nem tudtam, hogy pontosan hol lehetnek a srácok, s csak mászkáltam a folyosókon, mint egy zombi. A telefonom ugyan ott lapult a zsebemben, de nem vettem ki onnan, nem hívtam fel senkit. Azt hiszem nem voltam teljesen magamnál, de egy biztos volt: nem akartam még visszamenni abba a csodálatos szobába, mert nem akartam találkozni Vele. Éreztem, hogy belül a tigrisem ébren van, és tombolni szeretne. Még egy rossz szó, és nekiugrok Mikenak.

- Bekka? – hallottam meg Brad hangját, mikor már lent ücsörögtem a bejárati csarnokban, egy fotelben. Végül lejöttem ide, remélvén, hogy majdcsak összefutok valamelyikükkel.
- Szia! – mosolyogtam rá fáradtan.
- Halál sápadt vagy, mi történt? – leült mellém, és a bozontos hajába túrt egyszer, majd mégegyszer. Még sosem figyeltem meg a mozdulatait, most viszont elmélázva néztem rá. – Hahó, kislány! – csettintett egyet az ujjaival az orrom előtt, s nekem erről rögtön Mike jutott eszembe. Amikor csalódottan ugyanezt csinálta nemrég.
- Bocs, csak elbambultam – kértem, s inkább a lift felé kezdtem nézelődni. Chesterrel szerettem volna beszélni, de egyelőre sehol sem láttam az én aranytorkú pacsirtámat.
- Mi történt? – kérdezte megint, s beláttam, hogy kénytelen leszek elmondani neki.
- Mike kissé kiakadt, és inkább otthagytam. Kiabált velem egy sort, szeleburdi csitrinek nevezett…
- Fruskának – javított ki a hátam mögül, mire értetlenül és kissé dühös ábrázattal felé fordultam. – Szeleburdi fruskának neveztelek – mondta most rideg nyugodtsággal. S pont ez az ábrázat és hang árulta el nekem, hogy belül igenis tombol.
- Ó, igen. Szóval annak – mormogtam halkan, s villámokat szóró szemekkel meredtem a páromra.
- Megjöttek a többiek – közölte, mint valami egyszerű tényt, majd elindult Joe felé, és elhívta magával. Mr. Hahn mosolyogva intett nekem, de elindultak a mélygarázsok felé.
- Basszus, ez az én hibám, ne haragudj! – kért Brad, mire csak rámosolyogtam.
- Nem a te hibád, hogy elgurult a gyógyszere – ráztam meg a fejemet.
- Kinek gurult el a gyógyszere babám? – Chester vigyorgó ábrázata bukkant elő Rob széles vállai mellett.
- Szia! – azonnal jobb kedvem lett, ahogyan megláttam, s felpattanva a nyakába ugrottam. – Hiányoztál! – motyogtam a vállgödrében.
- Te is nekem – nevetett. – De mi baj van? – kérdezte, mikor az arcomat tanulmányozta.
- Szia Bekka! – megjött Rob is, neki is adtam két puszit, és Davet is jól megölelgettem.
- Szóval? – kérdezte türelmetlenkedve, de közben ugrálva Chez. Már hangolódott a koncertre a szentem.
- Jaj, szóval az egész úgy kezdődött… - elkezdtem mesélni nekik.

Ezért is alakult úgy, hogy Chester, Rob, Brad, Dave és én bezsúfolódtunk egy kocsiba, míg Mike és Joe egy másikba. Jómagam Dave és Chez között ültem, elöl a sofőr, mögöttünk pedig Rob és Brad. Mindegyikőjük némán hallgatta a beszámolómat a dologról, és a kellő időben hümmögtek és bólogattak. Végül is nagyon gyorsan az Intexbe értünk, mert ott volt nem messze a hoteltől. Kiszálltunk, de Joet és a páromat sehol sem láttuk már.

- Biztos bent vannak – intett a fejével az épület felé Rob, és bátorítóan megsimogatta a hátamat.
- Nem sokszor láttuk mi sem így kiakadva őt, de van egy olyan érzésem, hogy csak azért volt ilyen, mert váratlanul érte ez az egész.
- Vagy, mert még mindig szerelmes Annába… - suttogtam megtörten.

A legrosszabb az volt, hogy ezzel a mondatommal senki sem ellenkezett. Az oké volt, hogy egyszer Mike elmondta, hogy velem akar lenni. Mikor kint ültünk a kertben. De… akkor mégis mi ez az egész? Anna jött össze valakivel, és erre én vagyok a rossz? Hát ez mégis melyik rohadt univerzumban igazság? Ha most a Star Trekből választhatnék, akkor én borg lennék, és leigáznám a fél világot, az tuti. Még ha Mike lenne Spok kapitány, akkor is. Kissé ki vagyok akadva…

Dave a nyakamba akasztotta a passzomat, amin csak mosolyogtam. Fekete-fehér volt, és az ATS-féle pixelekre szétesős kép volt rajta róluk, valamint a helyszín, az időpont, és még egy-két infó.

- Ezzel mehetsz bárhova – magyarázta Brad. – Most elmegyünk hátra, a színpadhoz vezető folyosó végében van a szoba, ahol készülünk.
- Nem is tudom, hogy be akarok-e menni oda – motyogtam bizonytalanul. Még mindig dühös voltam Mikera, de egyben csalódott is.
- Majd én kint maradok veled! – lépkedett mellém Dave, és elváltunk a többiektől. Ők jobbra folytatták útjukat, mi pedig balra. Ha jól vettem ki, valahol a színpad mögött kötöttünk ki, mivel tele volt minden mikrofonállványokkal, gitárokkal, szintetizátorokkal, sőt még egy dobfelszerelés néhány részét is láttam.
- Nem kell ám…
- Ha most megint azzal jössz, hogy nem kell veled foglalkoznom, akkor kiakadok én is – vigyorgott rám, én pedig hálásan rámosolyogtam. – Ülj le ide! – mondta, s leültetett egy ládára, amire egy fehér cédulára a Linkin Park felirat volt ráragasztva.
- Mondd meg őszintén Phoenix… - mikor ezen a nevén szólítottam, mindig elvigyorodott. Volt az akcentusomnak olyan észrevehető része a nevek kiejtésében, ami neki nagyon tetszett. – Mi a kedvenc részed egy ilyen turnén?
- Hát… főleg az, hogy látom, hogy a világ különböző részein mennyi ember szereti a zenénket és bennünket. Jó megismerkedni különböző kultúrákkal és népekkel, és jó az is, amikor segíthetünk a zenénk által. Mint például a Haiti vagy a Japán dolog… - bólogattam, mert én is ezekre gondoltam volna. – De a kaja sem rossz – nevetett fel.
- Hát igen, azt elhiszem! – kuncogtam vele együtt. Közben egy férfi odajött hozzánk és hozta Davenek a cuccokat. Miközben a pólója alatt elvezették a zsinórokat a füléhez a mikroporttól, ami a kontrolláda helyét vette át az elmúlt években, jónéhányszor engem méregetett.
- Te vagy Rebeka, igaz? – kérdezte végül, mikor Dave bedugta a fülébe a fülest.
- Igen, én vagyok.
- Fred vagyok, szia! Üdv a csapatban! – barátságosan mosolygott rám, és a kezét nyújtotta.
- Veled beszéltem telefonon, igaz? – megráztam a felém nyújtott jobbot.
- Igen velem! – bólintott.
- Örülök, hogy megismerhetlek!
- Én is! Mike keresett az előbb, és innen tudtam, hogy te vagy az. Mondták neki, hogy ezzel a majommal vagy – veregette hátba nevetve Davet.
- Jah, nagyon bírom Fred búráját! – vigyorgott.
- Én is a tiédet! – kacagott Fred. – Elárulok egy titkot… - közelebb hajolt hozzám, és bizalmasan körbenézett, hogy rajtunk kívül még ki van itt. Hát voltak még egy páran, de nem olyan sokan. – Phoenix a legjobb basszusgitáros a világon! – mondandójához még vígan grimaszolva is bólogatott.
- Nem titok ez! – legyintettem.
- Hát te is értesz a jó zenéhez… Bár én kissé kezdem unni őket, de hát nincs mit tennem… ez a munkám – ezen csak nevettem. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki unja ezt az egészet. – Legjobb lesz, ha megkeresed Shinodát, még a végén agyvérzést kap. Valamiért rettentő dilis ma… - sóhajtott.
- Oké, megyek… - tudtam én, hogy mitől „dilis”.

Az ajtó előtt ácsorogva, aminek a túloldalán Őt sejtettem, nagy levegőt vettem, és egy kicsit megálltam. Higgadtan akartam a helyzet elé állni, és semmiképpen nem akartam balhét. Ahhoz túlságosan is fontos volt nekem Mike, minthogy mindenki előtt elkezdjük egymást ölni. Meg hát úgy általánosságban se öljük már azért egymást…
Lenyomtam a kilincset, s beléptem a szobába. Nem volt nagyon zsúfolt, de Daven kívül minden bandatag bent volt. Chester és Rob néhány szekrény előtt ácsorgott, és valamiről beszélgettek, Brad és Joe vígan mosolyogtak rám, ahogyan Mike felé vettem az irányt, aki a szoba közepén ácsorgott, és éppen nyújtott. Fél lábon egyensúlyozott, bár nem úgy tűnt, mint akinek ez megerőltető lenne. Gondoltam, hogy már hozzászokott ehhez, hiszen minden koncert előtt végigcsinálja.
Egy pillanatra még a számat is eltátottam ezen a látványon. A haja most is oldalra volt fésülve, tekintete a padlón cikázott, hátranyújtott kezén kidagadtak az izmok, amiket imádtam. Olyan rettentően férfias keze volt… Egy fekete nadrágot, fehér és kék keresztben csíkos pólót, és fölötte egy fekete inget viselt, ami nem volt begombolva, és a könyökéig fel volt tűrve az ujja. Totálisan kiverte a biztosítékot!
Odasétáltam mellé, és csak néztem, ahogyan a földet fixírozza, majd ahogyan letette a lábát, és felém fordult, belenéztem azokba a mélybarna szemekbe.

- Már mindenhol kerestelek! – dörrent rám halkan, mégis komoran. A szám kiszáradt, kívántam a csókját, hiszen a puszta látványa is elég volt ahhoz, hogy megkívánjam. Még akkor is, ha éppen egy kettőnk között folyó háború közepén ácsorgok is, és az ő oroszlánja az én tigrisem fölé magasodik.
- Ha kerestél volna mindenhol, akkor meg is találtál volna! – vontam meg flegmán a vállamat. Elnéztem róla, inkább a mögötte lévő kanapéra pillantottam, de még láttam a szája szegletében megbújó mosolyt. Most élvezi, hogy bosszanthat?
- Muszáj mindig visszaszólnod? – kérdezte most már valamivel normálisabban. Már majdnem olyan volt a hangja, mint mindig, mikor velem beszélt. Könnyed, simogató, és mélyen szexi.
- Bármennyire is próbálod tagadni ezzel a gyenge színészi előadással, már egyszer a tudtomra adtad ma, hogy túl fiatalnak és meggondolatlannak tartasz, szóval ne erőltesd, Shinoda! – pillantottam újra rá, és próbáltam olyan szúrósan nézni, ahogyan csak tudtam. Egy pillanatig elképedve nézett rám, és mivel nem kapott gyújtást, folytattam. Tudtam, hogy a tűzzel játszom, de nem bírtam megállni. – Egyébként meg ne akard megmondani, hogy kinek szóljak vissza és kinek ne! Nem egy feleselő gyerek vagyok! – és igen, elértem azt a pontot, amikor megint totálisan felcsesztem az idegeit. Láttam a tekintetén.
- Pedig pont úgy viselkedsz! – mondta ingerült higgadtsággal.
- Most úgy őszintén, Mike… mi bajod van? – húzhattam volna tovább is az agyát, de nem volt kedvem harcolni vele, mivel már két hete nem találkoztunk, és inkább bújtam volna hozzá, minthogy idétlen hülyeségeket vágjunk egymás fejéhez.
- Mi bajom? Hát például az, hogy a barátnőm nagyban bólogat a feleségemnek, hogy jöjjön össze valamilyen akárkivel, aki a fiam közelébe kerül – felemelte velem a szemben a hangját… megint. Na gyerünk tigrisem!
- Ugye azért te is érzed, hogy ebben a mondatban mi sántít? – dörrentem rá én is haragosan. Egy pillanatra a barna szemek ijedtséget tükröztek, majd újra semlegessé fagytak össze benne az indulat szilánkjai.
- A volt feleségem… Nem mindegy? – csattant fel a végén ismét.
- Basszus Mike, mi a franc van veled? – nem néztem körbe, csakis a barna szemeket figyeltem, és az oly szeretett arcot, de sejtettem, sőt éreztem, hogy a többiek minket figyelnek. De ez sem zavart. Túl sok volt ez, túl hirtelen. – Nem azért repültem ide, hogy veszekedjek veled, de ha ezt akarod, akkor megkaphatod!
- Na most aztán rettentően megijedtem – gúnyolódott, nekem pedig fájt, ahogyan kimondta a szavakat.
- Nem megijeszteni akarlak, csak rohadtul nem értem, hogy mi a fészkes fene bajod van velem!
- Azon kívül, amit már elmondtam? Még csupán az az apróság a bajom, hogy nem szóltál nekem, hanem mindenki mással megbeszélted… Csak velem nem, és én vagyok a hülye, aki azt sem tudja, hogy a felesége kivel kavar! Bezzeg mindenki más tudja, hogy van valakije… - dühöngött. Hadonászott, és hangosan kiabált velem, én pedig csak álltam ott, mint egy idióta.
- Na most aztán nagyon jól figyelj rám Michael Kenji Shinoda! – hangom higgadt volt, nem remegett, ellentétben a gyomrommal, ami bukfencet járt. – Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Nem azért mondtam el Phoenixnek és Bradnek, hogy te legyél a hülye, aki semmit sem tud, míg a többiek igen. Egyszerűen muszáj volt valakivel beszélnem erről, aki ismer téged, és tud tanácsot adni. Nem gondolom azt, hogy megérdemlem, amit most tőled kapok, mert nem tettem semmi rosszat! Ami pedig Annát illeti… Ez már a ti körötök, vele üvöltözz és ne velem, mert velem ilyen hangon most először és utoljára beszéltél, mert az ég rá a tanúm, hogy legközelebb képen foglak törölni! – szemeit lesütötte, s most láttam rajta először, hogy bánja ezt az egészet. - Ha nem volt neked elég ez az egy hónap, hogy leszűrd, hogy én melletted állok, és fontos vagy nekem, akkor jobb lesz, ha közlöd velem is, hogy nem szándékozol hosszútávra tervezni. Mert akármennyivel is legyek fiatalabb nálad, én veled szeretnék lenni még jó sokáig… Én tudom, hogy mit akarok! Vagy inkább kit. Mert te látszólag nem vagy biztos kettőnkben… A feleségednek hívtad az elmúlt két percben kétszer is, és még csak fel sem tűnt neked! Ha vele szeretnél lenni… Akkor mondd meg neki, mert biztos vagyok benne, hogy ő még mindig téged szeret – nehéz volt ezeket a szavakat kimondanom, hiszen ezzel nyíltan bíztattam a szakításra. De muszáj volt. – És ha most megbocsátasz, elmegyek és gyerekeskedek valahol máshol egy sort! – még utoljára rápillantottam az arcára, de ő nem nézett rám, továbbra is a padlót fixírozta.

Megpördültem a tengelyem körül, és elindultam az ajtó felé. Nem tudom, hogy Phoenix mikor jött ide be, de most az ajtó mellett állt, és szomorúan nézett rám. Hallottam, ahogyan Mike utánam indul, de elég volt egyetlen pillantás Chesterre, s ő elé állt, hogy szabadon távozhassak a szobából.
Phoenix követett, s én ugyanarra mentem, ahova elvitt nemrég. Aztán egyszer csak megtorpantam, mert nem vittek tovább a lábaim. Ott álltam a színpad szélétől nem messze, karba font kezekkel, és levegőt is alig kaptam.
Dave leültetett egy keskenyebb székre, és valamit beszélt hozzám, én azonban nem tudtam rá figyelni. Egy szintetizátor mellett ücsörögtem, és a világító zöld gombot figyeltem rajta, ami jelezte, hogy be van kapcsolva. A kis monitorján középen egy digitális kotta volt.

- Ez hol szól? – böktem ujjammal a hangszer felé, mire Dave ránézett.
- Csak a saját hangszóróján most, miért? – kérdezte, én azonban nem válaszoltam.

Sosem éreztem még nagyobb késztetést arra, hogy zenéljek. A fájdalom most mindennél erősebb volt, amit valaha is éreztem. A szüleim halála mellé most társult az is, hogy valószínűleg Mike szakítani fog velem. Ott volt a nyelvem hegyén az a kicsiny szó, az a kicsiny mondat, amely örök vallomás lett volna, de nem mertem kimondani. Hiszen még csak a szemembe sem nézett!
A szemeimet szúrták a könnyek, de hát hogyan sírhattam volna pont itt, ahol egy csomó ember rohangál?

Ujjaim önkéntelenül indultak meg a billentyűk felé, de nem azt a hangot hallottam, amit szerettem volna. Orgonára volt állítva, így felnéztem Davere segítséget várva, ő pedig elképedve nézett vissza rám. Ennek ellenére nem szólt semmit, csupán pár apró gombnyomással átállította a hangszert, s mikor ujjaim újra lenyomták a kezdő akkordokat már egy csodás zongorát idéztek a hangok.

Nem volt szükségem kottákra, vagy bármilyen más segédeszközökre. A fejemben ott volt a dallam, és régen értettem is annyira a zongorázáshoz, hogy bármit el tudtam játszani, amit csak szerettem volna. És mit is játszottam volna, ha nem a Numb-ot? Elvégre egy Linkin Park koncerten voltam, és Mike most törte össze a szívemet. Pont ide illett.
Az elejét párszor elismételtem, mert nem akartam énekelni hozzá. Egy hang sem jött volna ki a torkomon, nem hogy énekeltem volna.

Ott ültem, Oszaka gyönyörű városának egy gyönyörű épületében. Ott ültem én a lelkemben ezer sebbel a szüleim halála miatt, s egy újonnan szerzett tőrrel a szívemben, amit a szeretett férfitól kaptam. Nem hátba támadt, ahogyan szokás lett volna, hanem stílusosan szemtől szemben.

Lehunytam a szemeimet ezzel kipréselve belőlük a sós kis cseppeket, és játszottam. Egyedi feldolgozása volt ez a híres számnak, az biztos, de egyszerűen úgy éreztem, hogy ez most jó. Hogy jól esik, hogy a szívem és lelkem szétszakad ebben a pillanatban. Jó volt összeroskadni a teher alatt, és hagyni, hogy maga alá temessen.

S mikor elérkeztem ahhoz a részhez, ahol énekelni kellett volna a szívszaggató szöveget, nem várt hang ütötte meg a fülemet. Chester hangja. Nem néztem fel, mert sejtettem, hogy nem egyedül jött, de nem akartam Mike szemébe nézni. Féltem.
Így csupán folytattam, amit elkezdtem és élveztem, ahogyan Chez egyre jobban kiengedi a hangját. Ajkaim némán formázták Mike egyetlen sorát a dalban, de így volt jó.

A dal végéhez érve szinte úgy éreztem magam, mintha nem is én magam lettem volna a bőrömben. Újra zenéltem! Nem is akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént, pedig igaz volt. Ujjaim lecsúsztak a billentyűkről, s már emeltem volna a kezemet, hogy letöröljem a könnycseppeket az arcomról, de valaki megelőzött.

Ezer, sőt mind a hatmilliárd érintés közül is felismertem volna az övét. Erre határozottan nem számítottam, így azonnal felpillantottam. Mike szomorúan nézett le rám, majd leguggolt mellém. Arca így sokkal lejjebb került, mint az enyém, így lepillantottam azokba a csodás, s most bánatosan csillogó barna szemekbe.
Mondani szerettem volna valamit, bocsánatot kérni, vagy újra nekiesni. Csak valamit, csak egy szót, Bekka! – kántáltam magamban. A barna pillantás szinte magába szívott, én pedig megnyaltam kiszáradt ajkaimat, hogy tudjak is kinyögni végre valamit. Azonban megszólalni már nem tudtam, mert Mike felém hajolt, és ajkait az enyémre nyomta.

Hát meg kell, hogy mondjam, eléggé váratlanul ért a csókja, de egyáltalán nem esett rosszul, sőt. Talán így volt a legjobb, hiszen szavakkal körül lehet írni valamit, de tettek be is bizonyíthatjuk azt. És ő most ezt tette. Nem fájt sokkal kevésbé a mai nap minden eseménye, egyszerűen csak reményt adott, hogy lesz ez még jobb is.
Ajkai lehelet finoman kényeztették az enyémeket, míg kezeit a combomra csúsztatta s letérdelt elém, hogy aztán még közelebb húzódhasson hozzám. Ujjaimmal a már készre belőtt tincsek közé túrtam, s nyelvemmel az övét kerestem. Mondanom sem kell, milyen gyorsan egymásra találtak, és játszani kezdtek.

- Most mennem kell! – suttogta halkan, mikor elvált tőlem, s a nagy hangzavarban, ami a színpad felől szűrődött be, alig értettem, hogy mit mond. Eddig is ennyien voltak kint, és ilyen hangosak voltak? Biztosan csak nem vettem észre…
- Oké – mi mást mondhattam volna, miközben homlokomat az övének támasztottam?!

Néhány pillanattal később mindketten felálltunk, és körülnéztünk. A többiek már javában nyüzsögtek, Chester össze-vissza ugrált egyhelyben, és hergelte magát a koncertre. Ezen elmosolyodtam, de még most is kissé kába voltam. Nem csak a csóktól, hanem mindattól, ami ma történt.
Újfent Dave lépett elém, és megfogva a kezemet, elhúzott kicsit arrébb, közelebb a színpadhoz, ahonnan láttam is az egészet, majd leültetett egy ládára.

Néztem magam elé… Csak néztem, ahogyan egy kisebb kört alkotva összeölelkeznek mind a hatan, és Mike bátorító szavakat mormolt. Mosolyogtak, nevettek és már Mikenak is jobb kedve volt.
Rob és Joe elindultak fel az emelvényre, Dave a nyakába akasztotta a gitárját, s így tett Brad is. Chester arcán az összpontosítás és az átélés tisztán kivehető volt. Sötét tekintete a padlóra meredt és még mindig járt a lába. Pattogott egy helyben, és semmi más nem volt számára most, csak a zene.

Mike a kezébe fogta a színpad mellé állított mikrofont, s lehunyva a szemét, várt. Aztán a nagy kinti lármázásban egyszercsak felhangzottak a Requiem első hangjai, majd Mike énekelni kezdett. Néztem őt, ahogyan ott állt, és újra elfogott a sírhatnék.
Könnyeimet törölgetve ültem azon a ládán, ahova még Phoenix ültetett. Nem akartam gyengének látszani, de nem tehettem róla, hogy már kikívánkoztak a könnyek. Most valahogy minden összejött. Ez a mai nap amilyen boldogan indult, olyannyira el lett cseszve. Tekintetem a színpadra emeltem, s azt kívántam, bár ne így lenne. Bár ne nézett volna rám olyan vádlón, bár ne vágta volna a fejemhez azokat a szavakat, amelyeket már nem tud visszaszívni!

Ezt a koncertet most a Papercuttal kezdték, amit imádtam. Nem bírtam ki mosolygás nélkül, ahogyan végül ők négyen is felszökkentek a színpadra, és az egyik kedvenc számomat kezdték játszani. Mike természetesen a közönséghez intézte első szavait. A hangjáért ölni tudtam volna, de most komolyan! Annyira szexi volt, hogy azt elmondani sem lehetett. És szerintem a világon egyáltalán nem én vagyok az egyetlen, aki így vélte ezt.

Az élet körülöttem is folyt, koncert közben ugyanis több Road is sürgött-forgott itt hátul. Ők vitték fel és hozták le azokat a hangszereket, amik már nem kellettek vagy épp kellettek. Szóval pezsgés volt ezerrel. Én azonban valahogy nem élveztem igazán. A zene valami fantasztikus volt, el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen jól szól élőben, hiába hallgattam már annyi koncertfelvételt.

Felálltam, s elindultam a szoba felé, ahol a srácok voltak a koncert előtt. Egyre jobban távolodtam tőlük, s egyre jobban elálmosodtam. Hát nem hittem volna, hogy életem első LP koncertjét végigalszom. Lefeküdtem a kanapéra, összehúztam magam, és a fejemre tettem egy díszpárnát, mert nem találtam a villanykapcsolót. Lehunytam a szemeimet, amikből most is potyogtak a könnyek. Oké, azt hiszem, jobban megbántódtam, mint azt hittem. Végül elnyomott az álom, amin mondjuk nem is kellett volna csodálkoznom, hiszen nagyon rég aludtam már, és a veszekedés is betett egy cseppet.

Hogy mire ébredtem? Inkább mondjuk úgy, hogy felriadtam. Két mindenre elszánt, elvetemült alak ugrott rám, ahogyan elterültem a kanapén, és lekapva az arcomról a párnát, püfölni kezdtek. Joe és Chester voltak azok. A szívem úgy kalapált, mintha lefutottam volna a maratont, annyira megijedtem a hirtelen ért támadástól. Csak feküdtem ott, fejem mellett Joeval és valahol a combom és a derekam körül elterpeszkedő Chesterrel. Nem mondom, ahogyan Chester rám ugrott, úgy éreztem, hogy eltörött pár bordám. Ő azonban nem zavartatta magát, háttal a hátamra feküdt, így én oldalra voltam kénytelen fordítani a fejemet, ha nem akartam megfulladni a kanapéban, ő pedig a plafon felé fordított arccal kezdett hozzám beszélni.

- Hát ennyire vagy te rajongó? Kihagyni a koncertünket? Eszednél vagy babám? – kérdezte élesen. A többiek nevettek, és beszéltek valamiről, én azonban csak nagyot sóhajtottam… volna, ha Chez nem nyomja laposra a tüdőmet.
- Én…
- Á, ne is magyarázkodj! Mike megint ideges lett, mert eltűntél…
- Én csak aggódtam! És szállj le a nőmről, légyszi’! – jött a kuncogás valahonnan, én azonban nem sokat láttam, mivel csukva voltak a szemeim.
- Jah, szállj le a nőjéről, mert megölöd! – motyogtam. Hirtelen lehemperedett rólam, egyenesen mellém. Nem mondom, elég kicsi volt kettőnknek a kanapé, de végre kaptam normálisan levegőt.
- Megérdemelted, mert kihagytad a koncertet! – mondta. – Hé Rob, dobj nekem egy vizet! – és természetesen a palack víz engem talált homlokon.
- Áucs! Basszus ember! Hát a faszom tele van a mai nappal ám! – morogtam. Miközben a fejemet dörzsölgettem.
- Bocs! – jött kétfelől, Chester és Rob felől. Azonban tudtam, hogy igazán csak Rob gondolta komolyan. Jaj, mit fogok én még azért kapni, mert nem maradtam a színpadnál!
- Na gyere… - megfogta a kezemet, és felhúzott. Rá emeltem pillantásomat, és egy szelíden mosolygós Mike-ot vehettem szemügyre. Magához húzott, és gyengéden átölelt. – Menjünk! – motyogta a hajamba, én pedig bólintottam.
- De a Papercut nagyon jó volt, srácok! – néztem körbe. Mindenki mosolygott, kivéve Chezt. Ő csak pókerarccal nézett rám. – Meddig fogsz duzzogni?
- Amíg normálisan végig nem tombolsz egy koncertünket! Tudom, hogy oda meg vissza vagy a hangomtól – itt elvigyorodtam. Kis egoista! Ő is mosolygott egy kicsit. – És most csak Mike miatt nem maradtál…

Erre nem tudtam mit mondani, de nem is kellett. Mike kézenfogott, összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk vissza a szállodába. Joe is velünk jött, a kocsiban halkan beszélgettek, én pedig nézelődtem az ablak mellett. Tényleg gyönyörű város volt Oszaka, és teljesen más, mint mondjuk a magyarországi nagyvárosok. Össze sem lehetett volna hasonlítani őket.

- Aludjunk? – jött a halk kérdés Mike felől, mikor beléptünk a szobánk ajtaján.
- Gondolod, hogy tudnánk egymás mellett úgy aludni, hogy nem beszéltük meg a dolgokat? – néztem rá, ő pedig megrázta a fejét. – Akkor talán… - intettem körbe a nappaliban, majd leültem a kanapéra.
- Nem vagyok szerelmes Annába! – szögezte le rögtön, én pedig csak elhúztam a számat. – Most komolyan! Nem szeretem őt, az pedig, hogy a feleségemnek hívtam… hát ideges is voltam, és… és… szóval bántani akartalak – nyögte ki végül szégyenkezve. Ez kissé meghökkentett, de értettem, hogy mire célzott.
- Azért mert nem mondtam el? – felálltam, és elé sétáltam. Még most is az ajtó előtt ácsorgott.
- Igen. Rosszul esett, hogy a hátam mögött mindenki rólam és arról beszélt, hogy vajon miért lépett Anna tovább ilyen hirtelen. Úgy éreztem magam, mint egy balfácán. És rajtad csattant a dolog. Sajnálom!
- Megértem, hidd el. Voltak nekem is olyan veszekedéseim, amiket olyan emberekkel folytattam, akiket rettentően szerettem.
- Nem, igazad volt! Átléptem egy határt… - most kissé szégyenkezve nézett a szemembe, de én nem hibáztattam. Fájt, hogy úgy nekemesett, de tudtam, hogy csak azzal tud az ember ilyen intenzíven veszekedni, aki nagyon fontos neki.
- De talán én meg elmondhattam volna ezt az Anna dolgot…

Pár pillanatig csak álltunk ott egymással szemben, és figyeltünk. Az ajkain megbúvó mosolyt, a most már boldogságtól csillogó szemeit, az arcot, amit annyira imádtam.
Egyszerre mozdultunk a másik felé. Kezeit a derekamra kulcsolta, én pedig a nyakába és a vállaiba kapaszkodtam. Nyelve azonnal rátalált az enyémre, s szenvedélyesen kezdett csókolni. Sokkal másabb volt ez a csók, mint amit a színpad mellett kaptam, s ez volt benne a legjobb. Tudtam, hogy most nincs megállás.
Kezeit a fenekemre csúsztatta, végigsimított rajta, majd megpördült velem, s a falhoz nyomott. Teste szorosan simult az enyémhez, miközben szívta, tépte, nyalogatta és harapta az ajkaimat.
Totálisan levett a lábamról! Megint…
Villám gyorsan kezdtük vetkőztetni a másikat, s szinte letéptem róla a pólót és a nadrágot, annyira kívántam már. Ő is hasonlóan cselekedett, s mikor sikerült eltűntetni minden felesleges ruhadarabunkat, jobb lábamat felhúzta a csípőjéhez, s egyetlen mozdulattal egyesítette testünket.
Hangosan felnyögtem, ahogyan hirtelen megéreztem magamban, s megremegett minden porcikám. Imádtam az érzést, mikor bennem volt. Ennél jobb nem is létezett a világon. Gyors, kapkodó mozdulatainknak hála viszonylag gyorsan eljutottunk a csúcsra, de nem álltunk meg egynél. Birtokba vettük a kanapét, és az ágyunkat is, s ott is kényeztettük a másikat.
Valamikor hajnalban vagy talán már reggel felé, egymást cirógatva feküdtünk az ágyban, kissé fáradtan, de legalább boldogan.

- Tudod… - felkönyököltem mellette, de így is olyan közel voltam az arcához, hogy simán egy puszit tudtam hinteni a szája sarkába. – Csak azt nem fogod fel, hogy mennyit jelentesz te nekem. Mert ti nem láttok mást, mint hogy tettetem, hogy minden rendben van a szüleim halála óta. Nem értitek, hogy miért nem zenélek, és hogy miért nem szeretek róluk beszélni. Csak te nem akarod azt észrevenni, ahogyan a nagy elfoglaltságai között a húgom sem, hogy én tényleg boldog vagyok. És igen, ahhoz képest, aki voltam, miután a szüleim meghaltak, elég sokat változtam, de ez nem egyenlő azzal, hogy megjátszom magam… Közel sem! Nekem te jelented a mindenséget, és ezt hajlamos vagy mostanság megkérdőjelezni. Persze az ember bizonytalan valamilyen szinten, de… de én tisztában vagyok vele, hogy te ki vagy, és hogy én ki vagyok, és főként, hogy mi ketten együtt mik vagyunk. Egy pár vagyunk, és számomra ez szent dolog! Amikor anya és apa meghaltak, én már az első pillanattól fogva tudtam és elfogadtam, hogy nincsenek többé. Hogy egyedül maradtam, hiába van nekem Lexi is és hiába nem pakoltam össze apa hangszereit... De mikor megismertelek, s ahogyan egyre többet vagyunk együtt, éreztem és érzem, hogy ez már nem így van. Hogy már nem vagyok egyedül. Én tényleg mindenben számíthatok rád, ahogyan te is rám! Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy csak mert én huszonnégy te meg egy tizessel több vagy, nem ugyanazokra a dolgokra vágyom, mint te! – ajkai mosolyra húzódtak, s ujjai vígan táncoltak a hátamon, és a karomon, cirógatva ezzel a bőrömet.
- Szóval most akkor te is meg akarsz engem csókolni, ahogyan én téged? – kérdezte halkan, csibészes vigyorral az arcán.
- Látom, kezded megérteni! – közelebb hajoltam és megcsókoltam. Nem volt hosszú csók, de nagyon is gyengéd és érzelmekkel teli.
- Hm… Kedvellek, mondtam már?
- Azt hiszem egyszer-kétszer – nevettem fel.

Egyikünk sem mondta ki azt a szót, még soha a másiknak. Miért? Mi akadályoz bennünket? Nem tudtam a választ, de azt tudtam, vagyis éreztem, hogy most már minden rendben lesz. Így már nyugodtan aludtunk el egymást ölelve.

Vigyázz, a frontvonalban állsz!

"Mi értelme a dühnek, ha nem tudja az ember megbüntetni azt, akire dühös?"
(David Morrell)




21. fejezet

Nem váltottunk könnyes búcsút a húgommal, de nem is lett volna rá szükség, hiszen csupán pár napig nem fogunk találkozni. Azért egy kicsit aggódtam érte, nem szokott sokszor egyedül lenni, de bíztam abban, hogy majd Dave elszórakoztatja és vigyáz rá.

A repülőút olyan hosszú volt, hogy eluntam az életemet is. Mivel első osztályú jegyet kaptam - vagy ha nem volt az, akkor el sem tudtam képzelni, milyen lehet az első osztály -, ezért óránként többször is elsétált mellettem egy-egy stewardess, hátha rendelek valamit. Azonban egy könnyű salátán kívül nem kívántam most mást.

A gondolataimat a találkozásra tereltem, és rengeteg módon elképzeltem azt a pillanatot, mikor újra kedvesem karjai között lehetek. Bár abban biztos voltam, hogy nem úgy fog történni, ahogyan én arra számítok. Valószínűleg az sem tarthatna vissza, ha a hétfejű, tűzokádó sárkányt kellene lenyomnom, hogy láthassam Mike-ot.

Az ötödik órában már pokolian elegem volt az egész repülésből. Mármint úgy elegem, hogy szívem szerint megtanultam volna hopponálni, ahogyan a Harry Potter könyvekben, és máris Mike nyakába ugorhatnék. Áhá, tényleg, Harry Potter. Ezzel el leszek egy darabig!

Nagyon szépen, illedelmesen megkértem egy lányt, aki éppen elhaladt mellettem, hogy szerezzen nekem egy listát a megnézhető filmekről. Nos, az ülések támlájába épített mini DVD lejátszón talán meg sem kellett volna lepődnöm, nem úgy, mint a kínálaton. Azonban nem volt kedvem végigolvasgatni a több száz, vagy talán ezer címet, és azonnal a H betűhöz léptettem, s bekapcsoltam a Főnix Rendjét.

Nem tehettem róla, de imádtam a sorozatot, és ha már annyi eszem nem volt, hogy a könyveket megvegyem itt kint is – mivel otthon hagytam Magyarországon, mondván, ne kelljen cipelni -, és elhozzam magammal, így a filmek maradtak. Nem mintha a filmekkel nem elégedtem volna meg, csupán olvasni néha jobban szerettem, mint filmezni.

Magamban már számolgattam vissza a perceket, s mikor meghallottam az utasítást, hogy kapcsoljuk be az öveinket, mert megkezdjük a leszállást, ezerrel vigyorogtam. Szerintem én voltam az egyetlen a gépen, aki nem aludt semmit. De hát, hogy is alhattam volna, mikor annyira de annyira izgatott voltam?

Besétálva a repülőtér hatalmas termináljába először csak rengeteg idegen embert láttam. Pislogtam és pislogtam, közben pedig lépkedtem előre, forgattam a fejemet, de nem láttam senki ismerőst. Aztán hirtelen hátulról valaki átkulcsolta a derekamat, felkapott és megpörgetett, miközben a fülem mellett hallottam a hangját:

- Megjöttél, te boszorka? – kérdezte nevetve Mike, én pedig igyekeztem nem felvisítani a hirtelen jött támadástól.
- Most miért vagyok boszorka? – kérdeztem nevetve, mikor végre újra talajt ért a lábam.
- Mert megőrjítettél, azért! – sóhajtotta, s mikor szembekerültem vele, csak akkor dobbant meg a szívem igazán. Amikor belenéztem a kávébarna szemekbe, elvesztem. Arcán egy édes már-már kétségbe esett mosoly ült, s ujjait az arcomra csúsztatva súgta az egy szót, ami jelenleg a világot jelentette: - Hiányoztál!
- Hmm… - lábujjhegyre pipiskedtem magam, homlokomat az övéhez érintettem, és mosolyogva néztem a nagy szemekbe – Te is hiányoztál!

Lassan, de tényleg nagyon lassan ajkai ízlelgetni kezdték az enyémet, én pedig karjaimat átkulcsoltam a nyaka körül, hogy ezzel is még közelebb kerülhessek hozzá.
Hogy nekem mennyire hiányzott ez! Persze, amíg otthon voltam nélküle, addig is hiányzott, de most, hogy újra a számon éreztm a csókját egészen másként gondoltam vissza a nélküle töltött percekre.

- Miért vagy ilyen… tökéletes? – nyöszörögtem halkan a kérdést, amire először csak egy gúnyos nevetést kaptam.
- Nem vagyok az! – rázott aprót a fején. – Majd rájössz egyszer te is!
- Na… megvárom én azt a pillanatot! – sosem jön el, tudtam jól!
- Induljunk – megfogta a kezemet, majd elindultunk összeszedni a csomagjaimat.

Nem is léptünk ki a reptér területéről, hiszen innen indult a kisebb helyi gépünk Oszakába. Még sosem ültem ilyen kisebb gépen, de nagyon tetszett. Nem voltunk rajta sokan, csak körülbelül tíz utas plusz a személyzet.
Mikor lehuppantunk a helyünkre, mosolyogva bújtam Mikehoz.

- Milyen volt az út? – kérdezte, s egy csókot hintett a hajamba.
- Hosszú, nagyon hosszú. Azt hittem, már sosem érek ide – sóhajtottam – De néztem filmet, szóval azért elviselhető volt.
- Hm, és mit néztél? – ujjai a karomat cirógatták, miközben én az arcomat a nyakhajlatába fúrtam, és igyekeztem belélegezni a semmihez sem fogható illatát.
- Harry Pottert – suttogtam, de már rég nem az útról akartam csevegni. Sőt, egyáltalán nem akartam csevegni.
- Az jó. Olyan hetven perc alatt elérünk Oszakába, szóval… fél hatra ott leszünk szerintem – hallottam én, amit mondott, de már egészen mással voltam elfoglalva. Tekintve, hogy kettes ülések voltak és senki sem ült mellettünk, kissé átadtam magam a viszontlátás örömeinek. – a Hyattben vannak már a többiek, szerintem nagyon fog neked tetszeni… - motyogta már a végét, mert közben a nyakára kezdtem apró csókokat hinteni. – Bekka, mit csinálsz? – kérdezte gyengéd hangon, és lemertem volna fogadni, hogy mosolygott is közben.
- Ó bocs, abba is hagyhatom… - pislogtam fel rá ártatlanul. Pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással. Az ő pillantásában tűz égett, jól láttam én, ahogyan az enyémben is hasonlót fedezhetett fel.
- Ha elég nagy lenne a mosdó, most elrángatnálak, de nem férnénk el kényelmesen.
- Ki mondta, hogy kényelmesnek kell lennie? – vigyorogtam rá, mire felvonta a szemöldökét, és megrázta a fejét.
- Te totálisan elveszed az eszemet! – mormogta, mintha ugyan ez baj lenne, de szavaival ellentétben, amik rosszallást sugalltak, már fel is pattant a helyéről, hogy magával húzva belökjön a parányi mosdóba.
- Ahogy látom, nem bánod! – kuncogtam, miközben magunkra zárta az ajtót.
- Ne dumálj, van körülbelül öt percünk, mielőtt valakinek feltűnne, hogy nem vagyunk a helyünkön! – mondta cseppet sem kedvesen, mégis szexisen, s azonnal az ajkaimra nyomta az övét.

Meg kell hagyni, tényleg elég kicsi helyünk volt. Pont annyi mozgásterünk volt, hogy Mike felültetett a mosdóra, s beállva a lábaim közé, ujjaival felgyűrte a szoknyámat. Na igen, gondolatban hatalmas pacsit adtam saját magamnak, hogy szoknyát húztam! Nem tudom, mihez kezdtünk volna, ha nadrágot kell cibálgatni rólam, arról nem is beszélve, hogy arra mennyi idő elment volna!

Így azonban, ahogy feljebb tűrte a szoknyám szélét, ujjai máris elhúzták az útból a falatnyi bugyimat, hogy aztán ujjaival elmerülhessen bennem. Belenyögtem a csókba, ahogyan megéreztem érintését, s tudtam, hogy nekem sem kellene tétlenkednem. Miközben még mindig csókoltam – pontosabban harapdáltam, szívtam és nyalogattam az ajkait -, kicsatoltam a nadrágján az övet, lejjebb húztam a cipzárt, megbirkóztam a gombbal, és lejjebb toltam egy kissé a nem kívánatos ruhadarabokat. Mindezt szerintem rekord sebességgel, mert még életemben nem vetkőztettem senkit ilyen gyorsan, ebben biztos voltam.

Kezemmel kényeztetni kezdtem őt, ami neki is elnyerte a tetszését. Ajkai egy kissé elszakadtak tőlem, homlokát az enyémnek támasztotta, s lehunyt szemekkel halkan felnyögött. Ó Istenkém, imádtam látni az arcán az elégedettséget, a gyönyört!

Mivel az öt percünkből már eltelt legalább egy azzal, hogy egymás testét kényeztettük, szükségét láttam begyorsítani a dolgokat. Kicsit előrébb csúsztam a mosdókagyló szélén – nem, egyáltalán nem volt kényelmetlen, sőt – s ezzel elértem, hogy testünk összepréselődjön.

Mike egy pillanatra a szemembe nézett. Csak egyetlen röpke pillantás volt, mégis több érzelmet véltem felfedezni a tekintetében, mint eddig valaha. Ujjaimat a hajába fésültem, az sem érdekelt, hogy széttúrom a szépen zselézett frizuráját, belekapaszkodtam a sötét tincsekbe, míg ő a csípőmet markolta, és miközben nyelve körberajzolta az ajkaim vonalát, egyesítette testünket.

Az érzés nem maradt el, s talán jobb volt minden eddiginél. Nem is. Nem az, hogy jobb, hanem más. Minden együttlétünk más és más volt. Talán azért tűnt most intenzívebbnek és jobbnak, mert régen nem voltunk már együtt. Sőt, biztosan ezért, s emiatt az egy dolog miatt áldottam az eget, hogy távkapcsolatban voltunk az elmúlt időszakban. Bármennyire is hiányzott nekem, bármennyire is rossz volt, hogy olyan messze volt tőlem, ezért már megérte!

Folyamatosan csókoltam, és simogattam, ahol csak értem, miközben ő mindkettőnket egyre jobban taszított a beteljesülés felé. A testem szinte önálló életre kelt, s válaszolva minden mozdulatára, ringatózni kezdett a csípőm. Ajkai most is puhák voltak, és csókjaimtól nedvesen csillogtak a neonlámpák fényében.

Végül azt hiszem egy kicsit kicsúsztunk az öt percből, de egyikünk sem bánta. Amint mindketten elértük a várva várt kielégülést, utolsó csókot váltottunk, majd megigazítottuk a ruhánkat, és kisétáltunk a mosdóból.
Legnagyobb szerencsénkre senki sem figyelt fel kommandózó kettősünkre, és ezért hálás voltam. Nem tudom milyen kifogást találtunk volna arra, hogy miért voltunk ketten ott bent.

Visszaültünk a helyünkre, és beszélgetni kezdtünk. Mindkettőnk arcán ott volt a letörölhetetlen vigyor, de ez egyikünket sem zavarta. Mesélt a koncertekről – még többet, mint a telefonban -, a rajongókról, arról, hogy Chester megint rosszul ugrott, és kissé meghúzta a hátát. Nem is ő lenne, ha nem ez történt volna vele! – mosolyogtam magamban.
Én is meséltem neki a tegnap estéről, pontosabban Lexi kis akciójáról, mikor levitt a stúdióba.

- Hát én is észrevettem, hogy nem szeretsz ott lenni – mondta, de nem nézett rám, inkább összekulcsolt ujjainkra pillantott.
- Apának is volt hasonlója. Zeneszoba… - motyogtam. – Mióta meghalt senki sem lépett be oda. A házat ugye nem adtuk el, de a legtöbb cuccot bedobozoltuk, hiszen nem vagyunk ott. De oda a mai napig nem mentem be, de Lexi sem. Egyedül nekem van hozzá kulcsom.
- Miért? – kérdezte, s én felpillantottam az arcára. Igazán őszinte érdeklődést, és kis sajnálatot láttam rajta.
- Mert ha elpakolom a hangszereit, a kottáit és mindent… az véglegessé teszi, hogy meghaltak – mondtam ki végül azt, amit eddig senkinek. Édesen, de egy szomorú mosollyal az arcán félrebillentette a fejét, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Semmi sem hozza vissza őket, Bogaram! – susogta a fülemnél, én pedig aprót bólintottam.
- Tudom.

Ők ezt nem érthetik! Nekik semmit sem jelentenek azok a dolgok, amik ott vannak bent, nekem viszont a világ nagy kincsei közé tartoznak. Ha összepakolom, és üresen fog ott állni az a szoba, soha többé nem tudom majd odaképzelni, ahogyan apa a plafonról lógó mikrofon előtt áll, kezében gitárral, és énekel. Vagy, ahogyan anya nagy műgonddal minden harmadik napon megtisztítja a kedvenc hegedűjét, vagy ahogyan apa és én a zongoraszéken ülünk, és négykezest játszunk… Ha pedig ezeket a pillanatokat nem tudnám többé látni a fejemben, akkor abba biztosan belepusztulnék. Ami pedig Lexi nyaggatását illeti, hogy miért nem játszok… nos, nem megy. Nélkülük nem. Túlságosan is fáj.

Mikor végre leszálltunk a gépről, összeszedtük a csomagjaimat, aztán kocsiba ültünk. Persze sofőr is volt benne, hiszen azért gondolom Mike nem találna egykönnyen oda a hotelhez, bár a GPS rendszerek manapság már csodákra képesek.
Jómagam vigyorogva néztem az esti fényekben úszó várost, és egyszerűen nem tudtam magamhoz térni. Gyönyörű volt! Magas épületek, hatalmas fényreklámok, rengeteg ember az utcákon…

A hotelhez érve már nagyon izgatott voltam, hiszen alig két órán belül már egy LP koncerten leszek. Mike végig fogta a kezemet, s ahogy besétáltunk a Hyattbe, elállt még a lélegzetem is. Nagy belmagasság, csillogó díszek. Mindenhonnan csak úgy sütött az elegancia.
Miután kedvesem kikérte a szobakulcsot, liftbe szálltunk a csomagjaimmal, és felmentünk jónéhány emeletet, s az egyik hosszú folyosón Mike kinyitotta a nyolcszáztízes szoba ajtaját.

Belépve egy gyönyörű nappaliban találtam magam. Hatalmas ablakai voltak, amik az oszakai öbölre néztek, volt egy gyönyörű vajszínű kanapé, két kisebb üvegasztal, fotelek, egy ebédlőasztalféle, és még rengeteg gyönyörű bútor. Nem tudtam mit mondani, egyszerűen még életemben nem jártam ilyen szép helyen! Egy hatalmas plazmatévé is helyet kapott a falon a sok szép kép mellett.

A lábaim automatikusan vittek tovább, s mikor beléptem a hálóba, ismét elállt a lélegzetem. Azt hiszem, ezen a napon súlyos agykárosodást szerezhettem, mert olyan sokszor nem vettem levegőt!
A hálóban is a bézs színeken volt a hangsúly, ám nekem a hatalmas ágy tetszett a legjobban. Mike ma nem fog aludni, az tuti!
Ebből a hálószobából nyílt a fürdő is, ami szintén csodaszép volt.

A japánok aztán tudnak élni, az biztos! Minden tökéletes volt, és én máris imádtam itt lenni.

- Tetszik? – jött a kérdés a hátam mögül, mikor visszasétáltam a nappaliba, hogy kibámulhassak a nagy ablakokon. A hang tulajdonosa viszont nem Mike volt, hanem Brad.
- Nagyon! – vigyorogtam rá, mikor felé fordultam, s azonnal felé vettem az irányt, hogy aztán jól megölelgethessem. – Köszönöm!
- Igazán szívesen! – nevetett.
- Héj, én béreltem ki, és ő kapja a köszönetet? – háborodott fel játékosan Mike.
- Nem erre gondoltam - intettem körbe -, hanem a tegnapi meglepetésre!
- Örülünk, hogy tetszett! – mosolygott rám, majd Bradre pillantott.
- Itt maradnál? Egy perc és jövök! – kérte, majd el is tűnt a folyosón, maga után behúzva az ajtót.

Braddel nem volt nehéz megtalálni a közös témákat, így azonnal letelepedtünk a kanapéra, és beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy ők pár szinttel lejjebb, ennél sokkal egyszerűbb szobákban vannak. Kérdésemre, azt felelte, hogy azért, mert Mike különlegessé akarta tenni számomra az első ilyen utazásomat, amikor követem őt. Hát el kell ismerni, jól tette a dolgát!
Azt is megtudtam, hogy egy órán belül indulunk, mert habár már minden a helyén van az Intexben, korán oda kell érnünk, hogy ráhangolódjanak, és elvégezzék az utolsó simításokat a koncerten.

- Nem tűnsz fáradtnak – pillantottam az arcára.
- Nem is vagyok. Még mindig imádom ezt az egészet, és jól is bírom – mosolygott. – Beszéltél már Mikekal? – váltott bizalmasabb hangnemre.
- Nem – ráztam meg kissé a fejemet. Tudtam, hogy az Anna dologra gondolt. – Nem hiszem, hogy az én tisztem lenne ezt elmondani neki, de most tényleg.
- Pedig szerintem tudnia kellene… Joga van tudni, elvégre az ő felesége… volt – nyögte ki végül.
- Mit kéne tudnom? – olyan hirtelen szólalt meg Mike és olyan váratlanul, hogy ültömben is megugrottam.
- A picsába… - szitkozódott halkan Brad, majd bocsánatkérően pislogott felém. – Én most megyek… - motyogta, majd egyetlen pillantást sem vetve legjobb barátja felé, kioldalazott a szobából. Gondolom neki is legalább annyira kínos volt a lebukásunk, mint nekem.
- Bekka? Mit kell tudnom Annáról? – kérdezte komolyan, én pedig totál megijedtem. Olyan rideg volt a hangja, és olyan rettentően érzelemmentes az arca, hogy a frászt hozta rám.
- Hát… - csak tátogtam, mert nem igazán tudtam, hogy is kezdjek bele.
- Ne idegesíts Rebeka! – dörrent rám életünkben először. – Mondd már! – a sötét pillantás szinte villámokat szórt.
- Öhm.. Miután elmentetek Anna bejött hozzám az egyetemre… - elmeséltem neki mindent, amit Anna mondott, kivéve, hogy van valakije. Ezt sikeresen kihagytam a monológomból. Hogy miért? Mert féltem. Féltem, hogy vajon hogyan fog reagálni.
- Ennyi? Bocsánatot kért? – nézett le rám összezavarodottan. – Ezért nem lett volna ilyen Brad, szóval ki vele!
- De hát… - kezdtem volna valamiféle védőbeszédbe, de félbeszakított.
- Ne hazudj nekem Rebeka! – nem kerülte el a figyelmemet, hogy a teljes nevemet milyen undok módon mondta ki.
- Elmesélte, hogy megismert valakit, akit nagyon megkedvelt, és lehet, hogy komolyabb dolog is lesz belőle – hadartam végül, és felálltam a kanapéról. Így is alacsonyabb voltam nála, de így legalább nem éreztem magam annyira megalázottnak.
- Tessék? – úgy dobta felém a kérdést, mintha legalább őrült lettem volna. És úgy is nézett rám. – Nem, ez nem igaz! – mondta végül, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy nem mondok igazat.
- Azt mondod, hogy hazudok? – kérdeztem halkan. Totál lesokkolt az események eme fordulata. Most én lettem a rossz? Hát ez tök baró!
- Hát… nem, csak… Biztos félreértetted!
- Te… - hirtelen futott el a pulykaméreg, de igyekeztem magamban tartani a kiabálhatnékomat. – Ezt nem lehetett félreérteni! – mondtam végül, de nagy erőfeszítésembe került, hogy ne üvöltsek rá, hogy „hahó, nem hazudok!”
- Miért nem szóltál? – kiáltott rám, én pedig akármennyire is mérges voltam, összerezzentem a durva hangra.
- Mert nem hittem, hogy nekem kellene elmondanom neked!
- És Brad miért tudja? – förmedt rám megint.
- Mert tanácsot kértem tőle, hogy mit tegyek, azért! – motyogtam megsemmisülten.
- Nagyszerű, és akkor miért nem hallgattál rá? Hiszen hallottam, hogy azt mondta, hogy el kéne mondanod! – kérdezte dühösen. Ez a Mike számomra ismeretlen volt, bár nem teljesen. Mikor Anna eljött hozzá és összetörte a vázát… Na akkor lehetett ennyire kiborulva. – Ő az egyik legjobb barátom, és sokkal régebb óta ismer, mint te! Basszus, Bekka… - csalódottan csettintett egyet az ujjaival. – Szeleburdi kis fruskaként viselkedsz! – összeszorult a torkom, és egyszerre tudtam volna kiabálni, üvölteni vele, és hallgatni a sírig.

Dühös pillantása az arcomon időzött, majd lemondóan sóhajtott egyet. A torkom összeszorult, és rettentő kellemetlenül éreztem magam. Járkálni kezdett, majd se szó, se beszéd felemelte a telefonját, benyomott pár dolgot a képernyőn, s a füléhez emelte. Hát, ha eddig szarul éreztem magam, akkor most már szavak sem voltak arra, mit éreztem. Ez fájt! Felhívja, és ebből milyen következtetést lehet levonni?

- Hiába hívod, hajnali három van ott – mondtam tettetett nyugalommal.
- Ne oktass ki! Köszönöm szépen! – mordult rám, nálam pedig betelt a pohár. Elindultam kifelé a szobából, mert ha maradtam volna, félő, hogy előbújik belőlem az alvó tigris, és összeugrik Mike nagyon is éber oroszlánjával. – Hova mész?
- Megkeresem Chestert! – fordult felé dühösen. – Talán ő örülni fog, hogy itt vagyok, nem úgy, min te!
- Nem végeztünk! – csattant a hangja a hátam mögött, amikor a kilincsért nyúltam. Éreztem, ahogyan ujjai a csuklómra fonódnak, és erősen megrántott, hogy újra szembekerüljek vele. Éreztem, ahogyan a nemrégiben összevarrt csuklómba belenyilall a fájdalom, s a szemeimbe azonnal könnyek szöktek. Mi lesz még itt? Mit akar még tőlem?

Csak mert szeretem... V.

Várakozás

"Még nem jött el az ideje. Még nem. De már nem tűnt lehetetlennek, hogy egy napon valamelyikünk telefonál, és a másik alig várja ezt a pillanatot."
(Jennifer Lee Carrell)




20. fejezet

A napok Mike nélkül elég nehezen teltek. Már úgy értve nehezen, hogy nagyon hiányzott. Azért mégis csak egy hónapig minden nap együtt voltunk, most pedig egy nap egyszer hallom csak a hangját telefonon. Már nagyon vártam, hogy mehessek utána. Úgy éreztem, hogy már csak azért is megérné annyit utazni, hogy egyetlen csókot kaphassak tőle.

Hétvégén Lexivel és Davevel voltam a lakásunkon. Dave írt, mint mostanában mindig, de volt, amikor lementünk a gangra, és Lexivel néztük a srácokat, ahogyan rajzolnak. Az idő most már enyhébb volt, de még mindig meleg. Magyarországon azért szeptember elején esni szokott az eső a vénasszonyok nyarában is. Itt viszont nem esett, bár a hőmérséklet lement pár fokot.

Mike nagyon kedvesen keresett minden nap, és kénytelen volt elmesélni, hogyan zajlanak a koncertek, a találkozók, az interjúk és minden. Folyton kérdezgettem, és már én kezdtem azt érezni, hogy lehet, hogy idegesítő vagyok kissé, de ő mindig jókedvűen válaszolt, és mindent elmondott. Volt olyan, hogy a beszélgetés közben keresték ott helyben, és ilyenkor átadta valaki másnak a telefont. Így történt az is, hogy kedd este Braddel beszélgettem.

- És mennyire hiányzik Mike? – kérdezte, miután kiveséztük kedvenc témánkat, a gazdasági helyzetet. Imádott erről beszélni, bár nem is csodálkoztam rajta, hiszen üzletember is volt. A tőzsdei híreket pedig néha nekem kellett neki szállítani, ha épp nem volt ideje utánanézni.
- Nagyon… - ennél többet nem igazán tudtam mondani.
- Ne legyél elkeseredve! Nem sokára te is itt leszel! – vigasztalt.
- Tudom, persze. És igyekszem is nem mutatni Mike előtt, hogy megvisel kicsit a távolléte. Tudod… volt egy beszélgetésünk, és hát…
- Nem szeretnéd, ha kétségei lennének afelől, hogy tényleg jó lányt választott? – kérdezte. A számból vette ki a szavakat.
- Igen. Tudod, mondta, hogy nem tudom én, hogy milyen az, ha ő nincs itt, és hogy majd ez kettőnk közé áll. Mint közé és Anna közé. De én megnyugtattam, hogy nem lesz baj… És most igyekszem is nem úgy viselkedni, mint aki menten belehal a hiányába. Mert persze nem így van… Mármint… Tudod az egyetem lefoglal elég rendesen, csak… - nem tudtam, hogyan mondjam el, amit érzek. Mondjuk Braddel könnyebb volt erről beszélni. Neki nem féltem elmondani.
- Tudom milyen ez. Nehogy azt hidd, hogy nekünk nem rossz! Nekem is hiányzik Elisa meg Jonah… - egy percig elhallgatott, de egyikünket sem zavarta a csend.
- Azért a koncertet is várom már – váltottam témát. Úgy éreztem mindketten megértettük a másik mondanivalóját. – Olyan jó már csak nézni is a felvételeket…
- Hát igen, tutira tetszeni fog. Legalábbis amennyire ismerlek – mondta, s hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Hát ebben jól kiismertél az fix! – nevettem. – Valahogy a Linkin Park bámulása és hallgatása mindig is a listám élén volt.
- Nagyon helyes! Legalább tudod, hogy mi a jó!
- Te Brad… - kezdtem, mikor eszembe jutott valami.
- Igen? – kérdezett vissza kíváncsian.
- A múltkor, miután elmentetek, megjelent az órámon Anna.
- Mi van? – döbbenetében ez volt az első dolog, amit kinyögött.
- Igen, én is így reagáltam – bólogattam.
- Mit akart?
- Hát… békülni igazából.
- Békülni? – kérdezte leplezetlen hitetlenkedéssel.
- Igen. Állítólag van valakije, és rájött, hogy mekkora bunkó volt velem… még mesélt is a múltjukról, de olyan jókedvűen, tudod. Mármint nekem őszintének tűnt… - Brad hümmögött egy sort, aztán hallottam, hogy valaki a nevén szólítja.
- Bekka, kicsit átadlak… - gondolom itt elgondolkodva körbenézett, hogy ki van még ott. – Davenek, mindjárt jövök! Dave, Rebeka van a vonalban.
- Mike Rebekája? – kérdezett vissza, mire elmosolyodtam. „Mike Rebekája”, ez tetszik!
- Igen, ő… - motyogta Brad, majd kis motozás után gondolom átadta a telefont. – Hány Rebekát ismerünk még, aki Mike telefonján hívna bennünket?
- Ja, hát az igaz… - hagyta rá. – Szia Bekka! – köszöntött jókedvűen.
- Szia Phoenix! Nem muszáj ám kézről kézre adnotok. Majd ha Mike ráér, felhív – tényleg nem akartam teher lenni a turné közepén.
- Még a végén megsértődöm, hogy nem akarsz velem beszélgetni!
- De akarok, csak gondoltam, van más dolgotok is…
- Most épp nincs. Mármint nekem nincs. Gyors kérdés: szerinted hogy csörögjön a telefonom? – jött a kérdés, ami egy kissé meglepett.
- Hát… attól függ. Külön csengés valakihez, vagy csak úgy általánosságban?
- Általánosságban. A külön csengések megvannak már. Mikor Mike hív, akkor Darth Vader lélegzeteit lehet hallani – felelte nevetve.
- Miért pont azt? – kérdeztem vissza, de nekem is rögtön jobb kedvem lett, igaz hogy éjjel volt, de akkor is. Felkeltem az ágyból, és elindultam a konyhába.
- Hát nem is tudom. Mert poén, és mert néha olyan hajcsár tud lenni, mintha ugyan ő lenne a Galaktikus Köztársaság feje. Na de ne LP-t mondj! Lepj meg!
- Az Galaktikus Birodalom!
- Mi? – kérdezett vissza meglepetten.
- Az Galaktikus Birodalom. Vader idején nem volt Köztársaság!
- Ja, hogy az. Szóval nagy Star Wars tudor vagy?
- Csak szeretem, és egy csomószor láttam a filmeket… Oké, akkor legyen… Rage Against The Machine Killing In The Name Of-ja – hadartam, majd előhalásztam a fagyasztóból a jégkrémet. Elképesztő, hogy mennyi jégkrémet és fagyit eszem mióta itt élek! És milyen jó, hogy Mikenál mindig van egy-két dobozzal!
- Hű… Neked aztán tényleg jó ízlésed van! – elismerése elégedettséggel töltött el.
- Köszönöm! – belekóstoltam a jégkrémbe. Kávés volt. Egyébként nem szeretem a kávét, de a kávés jégkrém nagyon finom volt.
- Na és miről folyt a diskuráció Braddel?
- Öhm… Annáról – válaszoltam, és neki is felvázoltam, hogy mi történt az egyetemen.
- Hát ez roppant érdekes. A fejemet tenném rá, hogy Mike nem tud erről a pasiról – mondta, mire hirtelen jött a helyeslő válasz is.
- Szerintem sem! – mondta most Brad.
- Nem hiszem, hogy tőlem kellene megtudnia… vagy igen? – nem tudtam, ezért inkább megkérdeztem, hogy nekik mi a véleményük.
- Nem is mondtad neki egyáltalán, hogy Anna nálad járt? – kérdezte Dave kissé elképedve.
- Nem. Volt jobb témánk is!
- Akkor szerintem ne is mondd el! – tanácsolta Dave.
- Szerintem ne hallgassa el! – így Brad. Végül azt hallgattam csak, hogy hogyan sorolják az érveiket a másik ellen.
- Oké srácok, hát sokat segítettetek! – köszöntem meg végül két falat között.
- Hát igen, nem igazán egyezik a véleményünk… - magam előtt láttam, ahogyan Dave a mondathoz még a vállát is megvonja.
- Mindegy. Eddig nem mondtam, majd lehet, hogy ha ott leszek, elmesélem neki…
- Szerintem akkor is lesz jobb témátok… elfoglaltságotok!
- Lehet… - inkább rájuk hagytam a témát. Nem tudtam mit kéne tennem, nem akartam hazudni Mikenak, de el sem akartam mondani. Valahogy úgy éreztem, hogy ez csak Annára és rám tartozik. Mármint az, hogy bejött. Az meg, hogy új pasija van… nos ennek a bevallása Mikenak Anna köre lesz. Lehet, hogy arra számított, hogy beárulom Mikenak?

Hasonló beszélgetések sokszor zajlottak még köztem és a zenekar tagjai között, amiket én nagyon élveztem. Olyan jó volt velük beszélgetni! Kicsit néha nehéz volt megérteni őket, mikor egyszerre hatan karattyoltak a vonal másik végén, de mindig mosolyt csaltak az arcomra.

Mike és én persze lefolytattuk a személyes beszélgetéseinket is, bár a telefonszex témát hanyagoltuk. Mondtam neki, hogy minden vágyát teljesítem majd, ha ott leszek vele, és ne kínozzuk egymást. Mert bármennyire is jó volt hallani a hangját, ahogyan érzéki utasításokat suttogott, mégsem volt az igazi. Az ő érintésére vágytam, a teste melegére, az illatára, hogy érezhessem, ahogyan átölel… Sablon szöveg, tudom. De úgy tűnik ezek a sablonos dolgok igazak rám és az életemre.

Szerdán már totálisan készen voltam. John is csak lesett az irodában, hogy miért pörgök ennyire. Mikor elmeséltem neki, hogy hova is megyek – és ezzel emlékeztettem, hogy helyettesítenie kell engem, ahogyan megígérte -, már mindent értett.
Délután Lexivel és Ellával indultam útnak, s végül a plázában kötöttünk ki. Először betértünk abba a könyvesboltba, ahol Mike megszólított. Megmutattam nekik, hogy pontosan hol álltam meg minden. Lexit annyira nem izgatta a dolog, ő már kívülről fújta a sztorit, de Daniella nagyon is kíváncsian leste minden szavamat.

- Nagyon édes lehetett! – mondta végül, s a kosarába pakolta az összes LP lemezt, ami itt a Meteorát, a Collision Courset, a Minutes To Midnightot és az A Thousand Sunsot takarta.
- Igen az volt! – mosolyogtam az emléken.

Nem mondom, hogy sok ruhát vettem. Csak pár nadrágot, pólót, trikót, felsőt, cipőt, egy új táskát, és végül betértünk egy fehérnemű üzletbe is. Lexi nem győzött csodálkozni, hogy mennyi mindent összevettem. Régebben hiába jártuk órákig az üzleteket általában nem találtam semmi normálisat. Most viszont valahogy nem csak az egyszerűbb ruhák tetszettek, amiket Pécsett nehezen találtam, hanem a kicsit nőiesebb, többet mutató – Lexi szavaival élve egyszerűen kissé ribancos – darabok is. Persze ezt nem bántásból mondta, mert szerinte az összes darab jól állt rajtam, és azt tudni kell a húgomról, hogy ha valaki, akkor aztán ő megmondja őszintén… főleg nekem.

Este Mikenál aludtam, innen már könnyebben kijutok a LAX-ra, de Lexit is hoztam magammal. Azért mégiscsak a világ másik felére megyek, még ha úgy is nézzük, hogy annyira nincs messze, de egy másik kontinens, és szerettem volna még kicsit vele lenni. Jó szokásunkhoz híven felidéztük a régi hagyományainkat és készítettünk paradicsomlevest meg palacsintát. Meg kell, hogy mondjam, a jégkrémmel töltött, frissen kisült palacsinta foltot hagy a pólón!

- És mi újság Davevel? Folyton a laptopját bújja… - mondtam miközben a csokifagyit próbáltam letörölni a pólómról.
- Jaj, nagyon bele van merülve a könyvébe – úgy mosolygott, mint egy kis angyal. A hosszú, szőke haja most nyílegyenesre volt vasalva és leért a derekáig, arca most is mint egy porcelánbabának… Mindig irigyeltem a szépségét. Gyönyörű lány volt.
- Mi lesz a címe? Vagy miről fog szólni?
- Több cím is kavarog a fejében, azt mondta. Nekem legjobban a ’Hátam mögött (Behind my back)’ tetszik – kissé furcsán néztem rá, ezért magyarázni kezdett. – Egy srácról szól, aki… - és itt megtudhattam, miről fog szólni a könyv.
- Bár eléggé kihasználja benne a nőket, nagyon tetszik. Én megvenném…
- Hát igen. De kérdés, hogy kiadnák-e. Az elejéről jó véleményt mondtak, de nem igazán tudta még befejezni.
- Majd sikerül neki… van, hogy az embernek idő kell ahhoz, hogy igazán rájöjjön mit is akar kifejezni – erre a kijelentésemre úgy nézett rám, mintha valami hülyeséget mondtam volna. – Most mi van?
- Gyere! – kért, majd megragadta a kezemet.

Elindult lefelé a lépcsőn, közben pedig nem szólt semmit. Követtem, és a gyanúm bebizonyosodott, mikor beléptünk Mike stúdiójának az ajtaján. Most nem volt itt minden hangszer, de azért így is bőven volt bent egy csomó minden. Lexi elengedte a kezemet, mikor lecövekeltem közvetlenül a küszöbnél, s végigszemlélte a gitárokat, aztán a dobra is vetett egy pillantást, majd a gépeket nézte meg, átment a másik helységbe is, majd kis idő múlva visszajött.

- Idő? Mégis mennyi idő kell még Rebeka? – kérdezte csendesen, ahogyan a kezébe fogott egy basszusgitárt.
- Mihez? – kérdeztem remegő hangon. Tudtam, mit vár tőlem, de nem ment. Olyan volt nekem ez a hely, mint a pokol.
- Ahhoz, hogy végre megint önmagad legyél. Az a lány, aki eszméletlenül jól zongorázott, aki minden éjjel a gitárjátékával kápráztatta el a szüleinket, mikor nem tudtunk aludni, aki fantasztikus dalszövegeket írt, mikor összetörték a szívét. Az a lány, aki apával zenélt és anyával énekelt nekem – szavai akár a méreg, úgy áradtak szét a szívemben. Nem akart bántani, tudtam én jól, mégis elérte, hogy fájjon.
- Önmagam vagyok így is – rebegtem, s egy lépést hátráltam.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! – mondta már kissé erőteljesebben. – Gondolj arra, hogy ez itt mind Mikehoz tartozik. Már nem apa és anya világában élsz, hanem az övében. És az övében még több és jobb zene van, mint amilyen…
- Ne mondd ezt! – csattantam fel. – Apa zenéje is jó volt!
- Akkor miért nem játszod többet? – jött a támadás.
- Mert nem akarom! Jó lenne, ha megértenéd ezt, Alexa! – figyelmeztettem. Legjobb védekezés a támadás.
- És ha nem? – szenvtelen, hideg hangja megijesztett, de még mindig én voltam az idősebb, én voltam, aki ha kell, diktálja a feltételeket.
- Már nem állíthatlak a sarokba, mint mikor kicsik voltunk… De ez nem jelenti azt, hogy bármit is megszabhatnál nekem!
- Nem megszabni akarom… - fáradtan sóhajtott egyet, majd visszatette a gitárt a helyére. Megfogta… Ő a kezébe merte venni Mike egyik gitárját, én meg még csak a közelébe sem mertem menni. – Csak a régi Bekka boldogabb volt bármit is mondasz! Felszabadultabb… Sokkal inkább Sólyom, mint én valaha is lehetek… - apára való hasonlóságom kihangsúlyozása után elsétált mellettem, és felment a nappaliba.

Többet nem beszéltünk erről, sőt úgy tettünk, mintha meg sem történt volna. Ebben is nagyon jók voltunk. Mióta a szüleink meghaltak végig úgy csináltunk, mintha egyikünknek sem lenne gondja. Ő is csendesen élt mellettem, én is mellette. Talán ez a csend most fog megtörni?
Végül miután még egyszer utoljára is végignéztük, hogy mindent elpakoltam-e, lefeküdtünk aludni. Lexi az egyik vendégszobában aludt egy emelettel feljebb, én pedig Mike ágyában. Még most is éreztem az illatát az ágyneműn. Olyan fenséges volt, olyan férfias, olyan Mike-os. Sikerült is nagy nehezen elaludnom, mivel rettentően izgatott voltam a másnapi indulás miatt, ezért nehezebben ment. Azonban a telefonom halk csörgésére ébredtem valamikor reggel felé. Nagy nehezen kitapogattam a párna alatt a kis készüléket, majd álmosan a képernyőre néztem.

Nem tudtam, hogy milyen számról hívnak. Ismeretlen volt számomra ezen számok kombinációja. Nem szoktam felvenni ismeretlen hívónak, bár ez ugye nem bizonyult ismeretlennek. Végül megnyomtam a képernyőn a zöld kis jelet, majd a fülemhez emeltem a telefont. Amint meghallottam a hangokat, elámultam. Nem akartam elhinni, hogy tényleg azt hallom, amit hallok! Kezemet a szám elé kaptam, és felültem az ágyban. Legszívesebben felugrottam volna, és sikítottam volna egyet, ehelyett csak némán ültem, szememben könnyekkel és hallgattam.

Hirtelen nem is gondoltam rá, hogy átszaladjak Lexihez, hogy ő is hallhassa, amint éppen a Linkin Park Japánban a Faintet adja elő. Imádtam ezt a számot, az egyik kedvencem volt a Meteoráról, és hihetetlen volt minden alkalommal végighallgatni az élő felvételeken. Ám arra gondolva, hogy ezt a világ másik felén éppen most játsszák, elfogott a vágy, hogy azonnal útra keljek. Ám mivel ez lehetetlenség lett volna, inkább csak hallgattam tovább. Fred beköszönt nekem két szám között a telefonba, s mint megtudtam, ő volt az egyik színpadmester. Megköszöntem neki, hogy felhívott, majd tovább figyeltem. Most nem az járt a fejemben, hogy mennyibe is fog ez kerülni nekünk, csupán élveztem a zenét. Ahogy hallottam Mike hangját a szívem összefacsarodott, mintha egy aszott citrom lenne. Annyira hiányzott, és annyira szürreális volt, hogy ő ott van én meg itt, és mégis egy pár vagyunk. Még a mai napig is sokszor csak megállok egy helyben, és elgondolkodom azon, hogy mi történt velünk eddig, és hogy mindez valóságos-e. Körbe kell néznem, hogy a lakásban meglássam egy-két itt felejtett cuccát, különben képes vagyok azt gondolni, hogy nem is létezik. Vagyis, hogy létezik, csak én álmodtam azt, hogy velem van. Tudom, butaság, de nekem ő volt a mentsváram a sok rossz után, és rettentő fontos volt számomra.
A Faint után a Bleed It Out következett, és tudtam, hogy ez a show vége, mégsem bántam. Persze kicsit rossz volt, hogy nem az első számnál csatlakozhattam, de ez is totálisan szuper meglepetés volt, bárki is találta ki.
Egyszerűen nem győztem magamban vigyorogni, ahogyan meghallottam Mike hangját, mikor a közönséghez szólt. Jaj Istenem! De le fogom teperni, ha odaértem végre! – gondoltam, majd hallgattam a zenét.
„Yeah, here we go for a hundredth time…”
A kedvencem ebben az élő dologban az újítások voltak. Mármint, hogy nem úgy adják elő, ahogyan az albumokon vannak a számok. Mint a Faint végén az a kis gitárnyúzás, vagy ebben a számban az, hogy beleszövik az A Place For My Head-et. Jaj, mikor Mike belesuttogott a mikrofonba még így is, hogy nem láttam el tudtam képzeli az arcát, és a hangjától egyenesen kifeküdtem. Eldőltem az ágyban, és lélegzet visszafojtva figyeltem.
És el is következett az a szent pillanat, mikor Chester igazán kiengedve a hangját énekelni kezdett. Életemben nem lettem még olyan libabőrös, mint most, ettől. Hihetetlen volt! Legszívesebben ugráltam és tomboltam volna, de azt meghagytam arra az alkalomra, mikor én is ott leszek velük. Most csupán fekve izegtem-mozogtam kicsit, mert azért ezt nyugiban nem bírhatja senki sem.

Fred közben mondta, hogy leteszi a telefont az egyik láda tetejére, de én csak hallgassam a dolgokat, és mindjárt jön valaki, aki beszél is velem. Elköszöntem tőle – elhatároztam, hogy személyesen is meg fogom majd köszönni -, majd csak hallgattam a közönség zúgását. Tudtam, hogy ilyenkor mind a hatan ott állnak a színpad szélénél és integetnek, dobálják a pengetőket, vagy Rob esetében a megmaradt dobverőket. És Mike ezerrel vigyorog. A gondolat, hogy ebben a pillanatban ő maradéktalanul boldog ott a színpadon, mosolygásra késztetett.

- Na szia! – köszönt váratlanul a telefonba kissé lihegve Brad. Gondolom sietett, meg hát most nyomott le egy több mint egy órás koncertet.
- Szia! Tudhattam volna, hogy te voltál! – lelkendeztem.
- Tetszett?
- Igen, nagyon. Köszönöm! – vigyorogtam magamban. – De figyelj, biztos fáradt vagy, szóval…
- Á, bírom én. Elvileg rocksztár vagyok, nem? – nevetett.
- Én biztosan állítom, hogy az vagy! – még bólogattam is. – És ilyenkor mi szokott lenni? Mármint a koncert után?
- Hát most leszedik rólunk a kütyüket, aztán összeszedjük a cuccainkat, kocsiba szállunk, és megyünk aludni, vagy rosszabb esetben azonnal indulunk a következő helyszínre.
- Á, értem – már kérdeztem volna, hogy most melyik opció folyik épp, mikor valaki közbeszólt a háttérből.
- Bekka az?
- Aha! – motyogta oda. – Ja tényleg, Rob akar veled beszélni!
- Oké! – egy kicsit meglepődtem.
- Akkor majd, ha itt leszel…
- Akkor a nyakadban fogok kikötni hálám jeléül! – fejeztem be a mondatot, mire felnevetett.
- Rendben! Akkor szia!
- Szia Bekka! – köszöntött Rob. – Csak egy gyors kérdésem lenne, és hagylak is aludni!
- Szerinted ezek után fogok még aludni? – kérdeztem jókedvűen, majd ki is szálltam az ágyból, és lefelé igyekeztem a konyhába.
- Én fogok az tuti! – nevetett, ami engem is mosolygásra késztetett. Milyen kis jókedvűek! – Szóval mikor van a szülinapod? – kérdezte.
- Február tizenegy, miért? – már a hűtőben matattam egy kis pizza után kutatva.
- Felírom, hogy ne felejtsem el. Rettentő nehéz ám megjegyezni annyi dátumot!
- Hát igen – ráhagytam a dolgot. Én például tudtam, hogy ő január huszadikán született, pedig csak egyszer olvastam valahol. Bár mondjuk kinek mit könnyebb megjegyezni. Például a húgom és én is különbözünk ilyen téren.
- De várj csak! Február tizenegy? – kérdezett vissza.
- Igen, és nem, szerintem ő nem tudja!
- Ó, oké. Értem! – meglepődött kissé, de nem volt ezzel egyedül. Mikor anno megtudtam, hogy egy a dátum én is így reagáltam.
- Kivel beszélsz? – jött a halk kérdés a vonal másik felén. Azonnal felismertem Mike hangját, és hevesebben kezdett dobogni a szívem. Gondolom nem akarta zavarni Robot, nem tudta, hogy én vagyok az.
- Bekkával – közben betettem két nagy szelet pizzát a mikróba.
- Milyen Bekka? – kérdezett vissza.
- Hát a tiéd, miért hány Rebeka hív még minket telefonon? – kérdezett vissza, mire felnevettem. Ugyanezt mondta Brad is Davenek a minap.
- Hát akkor add már ide! – mondta, majd gondolom elvette Robtól a telefont, aki még utoljára elköszönt tőlem. – Szia!
- Szia Mike! – a mikró hangosan csilingelt jelezve, hogy kész a pizzám.
- Hát te? Ott még korán van, nem?
- De igen. Brad volt olyan kedves és elintézte, hogy kicsit halljak a koncertből – magyaráztam, majd kivettem a pizzám.
- És tetszett?

Beszélgettünk egy kicsit, megkérdezte, hogy mit csináltam este. Rendesen kihagytam a kis incidenst a stúdióban, de elmondtam neki, hogy mi volt, majd elköszöntünk egymástól azzal, hogy lehetséges, hogy ő fog rám várni a reptéren.
Megreggeliztem, nem sokkal később Lexi is csatlakozott hozzám, majd összekészültünk, és elindultunk a reptérre. A vigyort az arcomról le sem lehetett volna törölni. Alig vártam, hogy végre Mike-kal lehessek!

Csak mert szeretem... IV.

Részlet a Leave Out All The Rest klipjéből. Nagyon jó, és erről a képkockákról nekem mindig ez jut eszembe, habár ez a szám a Minutes To Midnight-on van:
"God save us every one will we burn inside the fires of a thousand suns"

Csak mert szeretem... III.

Frissített profilképem... Csak mert szeretem, imádom, megőrülök érte... :)

Linkin Park - Step Up/Nobody's Listening/It's Going Down - Live 2004

Sziasztok!

Ma is hozok egy jó kis koncertfelvételt, remélem Nektek is annyira fog tetszeni, mint nekem.

2004-ben járunk a Rock AM Ringben.

Rengeteg ember, és egy hatalmas LP koncert... :)

Chester ekkori haja szerintem nagyon állat, nekem tetszik (bár ugye mikor nem nézett ki jól?). És hát ugye Mike... *.* Baseball sapi, laza öltözet - imádom. Bár szerintem én mindenhogy imádom...

Chez enyhén aranyosan beközli Mike szövegére, hogy "blabla"... Ezen csak mosolyogni tudok. Mike persze bevonja a közönséget, mint mindig. Megadja az instrukciókat, és be is válik a dolog... mint mindig. Szeretem a Step Up-ot, de szerintem az It's Going Down jobb. Legalábbis nekem jobban tetszik!

Imádom nézni, ahogyan kiáll a színpad szélére, és átadja magát a zenének, mutogat, mosolyog, mozog a ritmusra... Brad nem furcsa, megszoktuk ezt a hajat, de Dave kopaszon... :) Szerintem mondjuk aranyos.

A Nobody's Listening rövid volt kicsit, még hallgattam volna, Joe nagyon jó élőben is, mindig csak lesek, hogy ez nem semmi... de jött ezután a kedvencem. "When I say it's going you say down!" És Chester is gitározik *.* Imádom nézni... Csak Mike kezéből hiányzik a hangszer, na de majd legközelebb! Bár azért lefoglalja magát, körbejárja a színpadot, mozgatja a közönséget. Azért a végén Chez kicsit nyúzza a gitárt, és Rob is lenyom egy nagyon pici dobszólót.

Én személy szerint imádom ezt a felvételt, a hanganyaga le is van töltve, szerintem nagyon jól sikerült! :)

Csak mert szeretem... II.

Imádom a piros haját!!! Nagyon nagyon nagyon! :)

Love kills slowly

“Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap.”
(Szerelmünk lapjai)



19. fejezet

Hajnali három órakor fáradtan, és nagyon elgyötörten sétáltam végig megint a kocsibejárón Mikenál. A fájdalomcsillapítótól még most is kissé tompa voltam, így el is tartott egy darabig, míg elaraszoltam az ajtóig. Ott viszont egy nem várt, de nagyon is kedves vendéggel találtam szemben magam.

- Szia! Jaj, reméltem, hogy ide jössz majd… Hát veled meg mi történt? – Talinda felállt a lépcsőről, majd alaposan szemügyre vett. – Szörnyen nézel ki, ez meg mi? – kérdezte, miközben megfogta a bal csuklómat, hogy jobban is megnézhesse.
- Szia! Hát… történt egy kis baleset…
- Miféle baleset?
- Elestem a fürdőben és… - nagy lassan elregéltem neki szerencsétlenkedéseim netovábbját, amit ő csak egy fejcsóválással konstatált. – Egyébként te hogy kerülsz ide az éjszaka közepén?
- Mike hívott. Nem tudott téged elérni, és totál kiakadt. Még sosem hallottam őt így káromkodni… Persze nem rád haragszik! – igyekezett megnyugtatni ijedt ábrázatom láttán.
- Szegény… Öhm, megírnád neki, hogy hívjon itthon?
- Persze! Akkor én megyek is… Ha csak nem szeretnéd, hogy maradjak? Nem nézel ki valami jól, de tényleg!
- Megleszek köszönöm! Jó éjt, és bocsáss meg, hogy miattam…
- Ugyan, semmiség! Hiszen barátok vagyunk – mosolygott, s ez a mondat nagyon is kedves volt a szívemnek.

Miután végignéztem, ahogy Talinda elsétál a kocsijáig – amit befelé valahogy nem vettem észre, bár a taxiból kikászálódva nem is néztem, ki parkol a ház előtt -, besétáltam a házba. Ma még nem aludtam semmit, és volt egy olyan érzésem, hogy nem is fogok. Ha még Mike felhív, akkor én le nem fekszem, hogy aztán három óra múlva kelhessek! És a telefon meg is csörrent, én pedig lehuppantam a kanapéra, elfeküdtem, majd a fülemhez emeltem a kagylót.

- Szia! – alig tudtam kinyögni ezt az egy szót, már jött is a megkönnyebbült válasz a másik oldalról.
- Ó, hála Istennek! Mégis merre voltál, vagy mi történt? Öt órája próbállak elérni, Bekka!
- Kicsit romba döntöttem a fürdőszobát…
- Mi történt? Jól vagy? – hallottam, hogy mászkál, és a háttérben a többiek halkabb beszélgetésének néhány foszlánya is eljutott hozzám.
- Megmaradok. Elcsúsztam a zuhanyzóból kilépve, mikor fel akartam venni a telefont, amikor hívtál. A telefon egy vödör vízben landolt, és meghalt, én meg a padlón, nem sokkal jobb állapotban.
- De hol voltál eddig? – jött a sürgető kérdés, mire elmosolyodtam. Fáradt voltam ugyan, de egyben nagyon is örültem, hogy aggódik. Mármint, hogy ennyit jelentek neki.
- Hát a kórházban. Hátul a tarkómnál két kapoccsal kapcsoltak össze, mert megrepedt a koponyám, a jobb kezemen van egy bazi hosszú vágás, mert a törölközőtartóról lerepült az a gumi izé, és az éles fele megvágott, és a szemöldököm is felrepedt. Valamint kifelé menet a fürdőből, mikor már mindezt elszenvedtem, megbotlottam a már említett törölközőtartóban, és az felvágta a bal lábam, és az újabb eséssel szereztem még két kék foltot. Kilenc öltéssel varrtak össze… - a vonal másik végén néma csend volt. Nem csak Mike hangját nem hallottam, hanem a többiekét sem. Volt egy olyan sanda gyanúm a kis zúgásból, amit hallottam a vonalban, hogy ki voltam hangosítva.
- Na haragudj Rebeka, hogy ezt mondom, de te egy kész katasztrófa vagy! – jött az epés megjegyzés Dave felől, mire hallottam, hogy Mike felhörren.
- Phoenixnek igaza van. Talán be kéne zárnod őt, haver! – így Joe.
- Hát akkor hozzatok nekem egy ember nagyságú kalitkát a turnéról! De olyat, amiben elfér egy nagy ágy is, mert nem fogok egész nap valami fém rúdon lógni, mint egy papagáj! – motyogtam, mire kitört a röhögés. Kissé eltartottam a telefont a fülemtől, mivel a fejem így is zúgott.
- Lenne egy tippem, hogy milyen rúdon kellene lógnod Mike szobájában!
- Á, Chez, már csak te hiányoztál! – kuncogtam.
- Na jó, elég! Most beszélek Bekkával, ti addig maradjatok itt, vagy bánom is én… – morrant Mike, majd eligyekezett valami csendesebb hely felé. – Na, itt vagyok Bogaram!
- Én is. Szerintem nem is mozdulok a bőrkanapédról egy darabig! – pár pillanatig ismét csend honolt, majd halkan ennyit mondott:
- Davenek igaza van… - erre már felnevettem.
- Tudom. De majd idővel megszokod. Egy rakás szerencsétlenség tudok lenni néha.
- Úgy megijedtem… - sóhajtott, engem pedig elfogott a bűntudat. Tudtam, milyen az, mikor nem tudsz semmit a párodról. Hogy mennyire rossz érzés, hogy már mindenre gondol az ember. – Először kicsöng, aztán hirtelen semmi órákon keresztül…
- Ne haragudj, Mike! – mondtam csendesen. Pár pillanatig hallgatott, majd ismét nagyot sóhajtott.
- Nem haragszom! Nem is haragudtam, csak rossz volt, hogy nem tudtam rólad semmit. Lexi azt mondta, eljöttél otthonról, és ki mást hívhattam volna még? Ezért küldtem oda Talindát…
- Nyugodj meg! Én és a sebeim jól vagyunk! Majd tíz nap múlva meglátod.
- Alig várom! Lehet, hogy haza sem engedlek! Jobb, ha a közelemben vagy.
- Ó, és akkor megkapom azt a kalitkát? – kérdeztem jókedvűen, de felkelni még most sem mertem, pedig elkelt volna egy fagyasztott cukorborsó a tarkómra.
- Mégis mennyire ütötted be a fejed, Bogaram?
- Az a jó kérdés, hogy mégis mennyi fájdalomcsillapítót kaptam?! – helyesbítettem. – Bogaram? Ez új.
- A többiek szarrá cikiztek a cicám miatt, úgyhogy ki kellett találnom valami mást.
- Ezt nagyon jól kitaláltad! Tetszik! – lelkesedtem. – Azt ugye tudod, hogy így az egész hívást te fizeted? Mármint a házban és a mobilodon is…
- Tudom. Nem mintha amúgy nem én fizettem volna a te számládat is…
- Mi? Nem, dehogy! Arról szó sem…
- Dehogynem! Mondd csak, és most ne haragudj meg rám, de a tanári fizetésedből, hogyan akarod fenntartani a lakást, számlákat fizetni és élni is kicsit? – kérdezte, és sajnos be kellett látnom, hogy igaza van.
- Hát… - kerestem valami kis kibúvót, de nem találtam. – Mondjuk…
- Na ugye! Különben is, miattam van külföldi számlázás, szóval csak fogadd el, hogy úgy lesz, ahogyan mondtam!
- Azért remélem lesz valami, amivel meghálálhatom… - rebegtem, miközben mosolyra húzódtak ajkaim. Kívántam őt, nem csak itt és most, hanem mindig. Nehéz lesz ez a tíz nap!
- Ki fogok találni valamit, ezt megígérhetem! – nevetett.

Még beszélgettünk egy ideig, de aztán mennie kellett, hiszen ott már este hét óra körül járt az idő, és lassan kezdődött a koncert. Minden elhatározásom, és előzetes gondolatom ellenére, felvánszorogtam a konyhába, elővettem egy mélyhűtött zacskó akármit, a tarkómra tettem, majd felbattyogtam a hálóba, és bedőltem az ágyba.

Hatkor úgy pattantak ki a szemeim, mintha el sem aludtam volna, és nem is éreztem magam fáradtnak. Arra elég volt ennyi alvás, hogy a fájdalomcsillapító hatása elmúljon, és sajogjon már nem csak a fejem, de a kezem és a lábam is. Ráadásul a mélyhűtött zacskó tartalma felengedett és az egész nyakam vízben úszott… Mindenesetre nem voltam fáradt vagy álmos, és ennek örültem. Ha kevesebbet alszom, mint nyolc óra, akkor mindig ez van. Majd este fog kijönni rajtam a kimerültség, de akkor reményeim szerint már itthon leszek, és alhatok. Itthon… Mikenál… Magamban elmosolyodtam, miközben felhúztam a farmerem. Tényleg ennyire megszerettem őt?

Az egyetemen sorra jöttek a kérdések: hogy vagyok, mi történt, hogy történt és hasonlók. Jó oké, aláírom, hogy béna voltam! Nagyon is, de amikor már a harmincadik diák kérdezi, hogy „Hát a tanárnővel meg mi a csuda történt?”, akkor már kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magamat a bőrömben.
Mindesetre igyekeztem mindenkire mosolyogni, de a végén már csak annyit vakkantottam oda nekik, hogy elestem.

Délben Talinda bejött hozzám, és együtt ebédeltünk az egyetem éttermében. Mindketten spagettit ettünk narancslével, és desszertnek egy-egy sütit vettünk. Talinda málnás tortaszeletet, én pedig csokis-lekváros szeletet. Mégegyszer elmeséltem neki, hogy mi történt az éjjel, ő pedig csak nevetett.

- Mondhatom, nagyon jófejek vagytok! – dörmögtem két falat között.
- Bocsi, de Chester hívott, és mindent elmesélt, mármint hogy a fiúk hogy reagáltak. Szeretnek rajtunk nevetni, ezt meg kell szoknod! – mosolygott jókedvűen, s nekem erről eszembe jutott az a beszélgetésünk a reptéren.
- Na és, mi is van veletek? – értette a kérdést, mert azonnal elvigyorodott.
- Képzeld! Egy nagyon szép utazást szervezett nekünk. Az egész családnak! Ezért volt az egész titkolózás. Novemberben megyünk el egy hétre. Addig a gyerekeket kivesszük a suliból, és kész. Jaj, alig várom!
- És hova mentek? – kérdeztem. Olyan jó volt látni az arcán a lelkesedést, a szerelmet, és a várakozást. Hogy is gondolhattuk, hogy Chez képes lenne megcsalni őt?

Délután két órát kellett a tesi tanszék egyik irodájában ülnöm egy másik lánnyal, aki pár évvel volt nálam idősebb, és végig tornagyakorlatokat modellezett a gépén, és egész jól el is beszélgettünk közben. Elláék is beugrottak, Ambernek kificamodott a bokája, és három hét pihenőre ítélte az orvos. Sajnáltam szegényt nagyon, hiszen tudtam, hogy mennyit jelent neki a sport és a tánc, de végül sikerült megvigasztalnunk egy nagy adag fagyival.

Háromtól volt még egy órám, majd fél hatkor lesétáltam Lexihez a fizika tanszékre. Sosem értettem, hogyan képes annyi mindent megtanulni úgy, hogy szinte erőlködnie sem kell, de örültem neki, hogy megtalálta a helyét. Épp valami kis kütyüvel próbáltak ionokat ütköztetni, de hát a kísérlet halálra volt ítélve. Semmi sem történt, bár ez nem lombozta le őket. Valljuk be, ez a fajta technika nem való ilyesmire, ők viszont állították, hogy egyszer sikerülni fog. Hát… úgy legyen!

Hazafelé betértünk vásárolni abba a kis boltba, ami a legközelebb volt a lakásunkhoz, és Lexi megkért, hogy aludjak ma otthon, mert Dave nem ért rá az este, hogy vele legyen. Persze jó volt kicsit végre a húgommal is lenni, és amúgy sem terveztem, hogy minden nap egyedül leszek abban a nagy és üres házban. Amikor Mike velem van, az nagyon jó. Akkor tényleg imádom azt a helyet, sőt, így is, hogy ő nincs ott, de azért eléggé rossz nélküle.

Főztünk vacsit. Mivel Lexi valami könnyűre vágyott, így sütöttünk csirkét, és jó sok salátát is készítettünk hozzá. Az asztalnál ülve nagyon jól elbeszélgettünk, és végighallgattam, ahogyan áradozott Daveről. Tényleg összeillettek, és reméltem, hogy minden rendben lesz velük. Megmutatta az új ruháit, amiket vett magának, és erről eszembe jutott, hogy én milyen régen voltam már vásárolni. Mielőtt kimegyek Japánba, mindenképpen el kell majd mennem beszerezni pár új darabot!

Később aztán csörgött a vezetékes telefon, én pedig elnevettem magam. Na ez az én számlámon fog landolni! De kit izgat valójában ilyen hülyeség, ha végre hallhatom Mike hangját?

- Szia! – csilingeltem a telefonba, majd elterültem az ágyamon.
- Szia! Na mi volt ma? Egyben vagy még nagyjából? – jött a kérdés, mire csak lehunytam a szemem, és elképzeltem az arcát, ahogyan hamiskásan elmosolyodik. Olyan gyorsan kezdett dobogni a szívem, hogy csak na, és minden sejtem bizseregni kezdett.
- Kívánlak! – suttogtam halkan, figyelmen kívül hagyva a kérdéseit. Mike egy pillanatig nem szólt semmit, majd hallottam, ahogyan kifújja a bent rekedt levegőt.
- Bekka, ne csináld ezt velem! – kért mély, halk hangon, engem pedig csak még jobban felhúzott ezzel.
- Csak nem te is így érzel?
- Csak de! – felsóhajtott, majd halkan felnevetett. – Mi van rajtad? – kérdésétől azonnal hatalmas vigyor szaladt az arcomra, és visongani tudtam volna az örömtől és a vágytól, ami támadt bennem, azonban csak halkan szólaltam meg.
- Egy fekete franciabugyi és egy piros trikó.
- Hol vagy? – jött azonnal a következő kérdés.
- Az ágyamon fekszem…
- Emlékszel még a csókomra, Bekka? – kérdezte én pedig összeszorítottam a szemem, és megnyaltam az ajkaimat.
- Igen…
- Akkor most képzeld el, hogy megcsókollak… aztán egyre lejjebb haladok… tudod, milyen az, mikor végigcsókolom a válladat és letolom a trikód pántját, igaz?
- Aha! – nyögtem, ahogyan a hangja nyomán elképzeltem mindazt, amit mondott.
- Akkor most képzeld el, hogy benyúlok a pólód alá, és végigsimítok az oldaladon, lefelé végig a combjaidon, majd visszafelé elérek a bugyid széléhez, és benyúlok…
- Jézusom, hagyd abba! Ezt nem bírom! – lihegtem a telefonba, és megmarkoltam a takaró szélét, amin feküdtem. – Ez hihetetlen! – úgy kapkodtam levegő után, mintha csak tényleg itt lenne mellettem, és ezeket a dolgokat véghez is vitte volna. Azonban a hiányérzet, és a lüktető vágy megmaradt.
- Te kezdted! Jó volt?
- Jó volt-e? Viccelsz? Már majdnem megindult a kezem a megadott irányba!
- Ó te jó ég! Tényleg abba kell ezt hagynunk! El tudom képzelni ahogyan az ujjaid…
- Mike! Komolyan mondom, hogy hagyd abba, mert ezt nem bírom! – kérleltem, közben pedig igyekeztem normálisabban lélegezni, és nem úgy, mint akinek légszomja van.
- Csak csináld, amit mondok! – utasított halkan, s én beharaptam a szám szélét.
- Ez olyan furcsa… - suttogtam, bár inkább csak magamnak.
- Vedd le a ruháidat! – utasított, mire tettem, amit kért. Elzártam az agyamnak azt a felét, ami tiltakozott mindaz ellen, amit Mike mondott nekem, és csak élveztem a pillanatot, mert tudtam, hogy ugyanilyen alkalom nem lesz többet.
- Levettem – motyogtam kissé zavartan, de azért nagyon is kíváncsi voltam a folytatásra.
- Most képzeld el, ahogyan végigsimítok a nyakadon, a karodon, majd végigcirógatom a csípődet… - sorolta. – Te is csináld! – szabad kezemmel követtem a megadott útirányt.
- Oké – rebegtem, majd ujjaimmal megálltam a csípőmön, és körözni kezdtem. Igyekeztem azt képzelni, hogy ő csinálja ezt, de csak nagyon rossz utánzatként éltem át az élmény. Mike érintése mégiscsak sokkal másabb.
- Most vidd az ujjaidat lassan le… középre – tökéletesen értettem, hogy mit akart mondani – és kezd magad kényeztetni úgy, ahogyan én szoktalak!
- Hát ha tudnám úgy, hidd el, már rég megtettem volna – a válasz egy rövid nevetés volt.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy még úgy is, hogy csak a hangját hallottam, csak teljesítettem az utasításként elhangzottakat, hatalmas élményben volt részem. Igyekeztem azért nem nyögdécselni a telefonba, de teljesen nem tudtam megállni, ám Mikenak ez nagyon is tetszett. Miután letettük a telefont el is gondolkodtam rajta, hogy míg én ki vagyok elégülve, szegényem egy cseppet sem lett jobban, sőt… ezzel a kis játékunkkal csak még jobban felhúztam őt.

A másnapon szinte végigrohantam. Nem nagyon izgatott, hogy az egyetemen Rogerrel megint csontokat rakosgattam ide és oda, vagy hogy a harminckét fő helyett csupán nyolcan jelentek meg az órámon. Ellától megtudtam, hogy hatalmas buli volt az éjjel, így nem is hibáztattam a diákságot. Majd megszívják ők, ha nem fogják tudni az anyagot! Nem leszek vaskalapos tanár, ezt megfogadtam.
Délután hazaugrottam, ahol Lexi várt egy csomaggal a kezében.

- Hát ez? – kérdeztem, mikor átvettem tőle a kis dobozt.
- Ajándék. Mondjuk úgy, hogy Mike volt az értelmi szerző, és mivel ő Mike Shinoda ezért neki soron kívül megcsinálták, én meg elmentem érte – mondta, és a vigyort nem lehetett letörölni a képéről.
- Ajándék? – hitetlenkedve elmosolyodtam, majd kikötöttem a fekete kis szalagot, és leemeltem a doboz tetejét. – Uram Isten! – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Természetesen egy Apple iPhone lapult a dobozban, de nem akármilyen. Halvány rózsaszínű volt, és Ed Hardy! Ed Hardy!!! Imádtam. – De hát…
- Nos igen. Mike látta a szobádban a faliújságon a kis idézetet, és tudta, hogy az Ed. Nem is volt kétséges, hogy ilyet kapsz. Nem sokat gyártottak ám, de… basszus Bekka, hihetetlen ez a pasi, komolyan! – vigyorgott.

Na igen. Még otthon csináltam a faliújságomra, felülre. Kivágtam piros és fekete papírból a betűket és kitettem: Love kills slowly
Mióta Mike és én együtt vagyunk, néha rápillantottam a feliratra, de nem volt szívem leszedni. Mert ez nem feltétlenül Mikera utal, hanem a múltamra, ami olykor óva int. És szerencsémre Mike meg is értette ezt.
Összeszedtem a cuccaimat, bekapcsoltam a telefont és gyönyörködtem benne egy sort. Nem is abban, hogy mit tud, vagy mit nem, hanem a hátuljában.
Mike házában újra megöntöztem a virágokat, majd kimentem az udvarra, és leültem a hinták egyikébe. Aztán egyszer csak a nagy ámulás-bámulás közben halkan csöngeni kezdett a zsebemben az új készülékem. Gondoltam, hogy Mike az, hiszen ki más tudhatná az új számomat… Tényleg, facere ki kell majd írnom, hogy új számom van, ha esetleg kellene valakinek Magyarországon…

- Köszönöm, köszönöm! – zsibongtam azonnal a telefonba. A másik oldalról csak nevetést hallottam, de nem Mike nevetését.
- Nagyon szívesen, bár halvány gőzöm sincs, hogy mit… - mondta jókedvűen.
- Szia Chester! – köszöntöttem én is hasonlóan boldogan. – Hogy vagy?
- Á, tudod hogy megy ez! – el tudtam képzelni, ahogyan nemtörődöm módon legyint, és hamiskásan elmosolyodik. - Pia, koncertek, jó nők, dorbézolás… - tudtam, hogy csak hülyül, de azért belementem a játékba.
- Ó, igen? Azért nekem is hagytok majd egy-két pipit mire megyek, ugye?
- Ha nézhetem, akkor naná! – kacagott.
- De csak nézheted!
- Nekem az is elég lesz!
- Na jó, beszélhetnék vele? – hallottam a háttérből Mike hangját, amitől csak még nagyobb vigyor terült el az arcomon.
- Jól van már na! Nekem is hiányzik jó? – duzzogott viccesen Chez, de csak hogy még kicsit távol tarthassa Mike-ot a telefontól.
- Hát ez megható… Kérem szépen! – mondta kedvesebben. Jaj, de szívesen lennék ott velük! Olyan jó lenne látni, hogy milyen egy ilyen turné, és nem csak a neten figyelni.
- Szia Chez! – kiáltottam még a telefonba, mire ő is visszakiabált valahonnan messzebbről.
- Na szép, már nem is nekem örülsz, mi? – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Úgy kezdtem a beszélgetést, hogy köszönöm! Mármint a telefont. Ez nagyon… szép. És kedves tőled, hogy gondoltál rám! – mondtam őszintén. Még könnyek is szöktek a szemembe. Emlékszem Petitől csak csábító fehérneműket kaptam. Nem azért mondom… nekem nem az számít, hogy mennyibe került ez, mert biztos nem két dollár volt, hanem hogy gondoskodik rólam, kettőnkről, hogy tudjunk beszélni, míg távol van, és ráadásul még olyat is vett nekem, amit imádok és tetszik.
- Szívesen! Gyorsan sikerült elintéznem, hála az égnek! Gondolkodtam rajta, hogy nem iPhone-t kapsz, mert tudom, hogy annyira téged nem érdekel, hogy milyen spéci meg minden, de aztán eszembe jutott, hogy van Ed Hardy-s, szóval… Ráadásul rajta van az 8bit Rebellion…
- Na, az tényleg jó! És tényleg nagyon tetszik! Hogy vagy? Hogy mennek a dolgok?
- Jól, minden rendben van…
- Bárcsak hallhatnám a koncerteket… - sóhajtottam.
- Te is fogod, ne aggódj!
- Igen-igen, tudom – hagytam rá a dolgot. Az még olyan messze van… De nem akartam, hogy tudja, hogy milyen rossz nekem itt nélküle… Egy percig mindketten csendben voltunk. Én arra gondoltam, hogy milyen jó lenne megölelni és megcsókolni őt, ő pedig… hát nem tudom, mire gondolt, de reméltem hogy valami hasonlóra. – És hogy vagy a tegnapiak után? Nem volt nagyon rossz? – kérdeztem halkan. Mindkettőnk hangulatára rátelepedett ez a csendes mélabú.
- Ó, hát tettem ellene… - mondta rejtélyesen.
- Tettél ellene? – kérdeztem vissza és egy percre magamat is megleptem, mennyire meghökkentem ettől. Nem gondoltam, hogy egy másik nő van a dologban, csak hirtelen jött ez a kijelentése.
- Persze! Miért, mit hittél bogaram? – kérdezte vidám hangon.
- Megcsaltál? Most komolyan képes voltál ezt megtenni velem? – kérdeztem tettetett felháborodással, mire elnevette magát.
- Igen, képes. A jobb kezem csodákra képes! – mondta miközben vidáman levegőért kapkodott.
- Na szépen vagyunk!
- Mintha ugyan a te jobb kezed nem ezt tette volna…
- A bal volt, csak hogy tudd! – mondtam szenvtelenül.
- Ja, hogy a bal! Oké, értettem!

Beszélgetésünk további kellemes hangulatban folyt tovább, mintha nem is komorodtunk volna el előtte. Tudtam, hogy én is hiányzom neki, de azért mégiscsak nekem volt a rosszabb. Ő ott volt a többiekkel, járta a világot, és azt csinálta, amit imádott: zenélt. Persze én szeretek az egyetemen tanítani tényleg! De jobb lenne mellette lenni, még ha csak nézhetném és hallgathatnám, amit művelnek a színpadon. Mindig, mikor Mikera gondoltam régen, olyan elérhetetlennek tűnt. Olyan világban élt, ahova én még a legvadabb álmaimban sem nagyon juthattam el, és számomra mégis ez volt a jó benne. Hogy tudtam, hogy sosem ismerhetem meg, mégis… szerettem nézni, fájdítani a szívem. De most, hogy itt vagyok, hogy vele vagyok minden más és mégsem… jelenleg majdnem ugyanazt érzem, mint annak idején. Talán a távolság miatt, talán másért, az okát nem tudtam. De nehéz volt.

És ma jövök egy kis meglepetéssel. Mindenkinek ajánlom, de főleg May számára teszem ide ki! :)



Új LPTV rész, tegnap tették fel éjjel, és hasonlóan jó, mint szokott!
Tök aranyos, ahogyan Phoenix mondja, hogy Mike szokott neki zongorázni, meg Chez énekelni mellé. :D Chester nem is Chester lenne, ha nem sérülne le. Az Adele dolog meg isteni, mint eddig is! És az, ahogyan Dave és Mike a kávéfőzővel cseszekednek... Jaj, csak Mike ne menne elektromos konyhai készülékek közé! xD Basszus, hogy mit művelnek... :) Imádom őket!!! Ahogy Mike rácsapkod Dave kezére... Ah... "Oh, that is fucking hot!" Igen Mike, a kávéfőző meleg tud lenni. Vagy azt hitte, hogy jegeskávé?? xD
Moszkva: "The wisdom, justice and love papers were really unexpected. I don't know how that happend, but it wasn't us and it was pretty cool. That's a lot of love from Moscow , we really appreciated that, we are seriously impressed, that was cool." - mondja Mike. *.* Olyan édes!!! Imádom!